„Szokatlan csend a Moris vagyon sorsát illetően, a Moris villa hallgat, újabb lemondott sajtótájékoztató”

Ez a szalagcím várt a reggeli müzlim elfogyasztása közben megnyitott híroldal nyitólapján. Mélyen a gondolataimba feledkezve ropogtattam az édes gabonapelyheket, már éppen oda akartam mutatni a telefonom képernyőjét a konyhában tevékenykedő Nevinnek is, amikor Samuel éles hangja teljesen kizökkentett.

Igen, nagyon örültem neki, hogy a távolsági busz éjszakai közlekedése miatt az idősebb Shelby testvér hajnalok hajnalán toppant be a csomagjaival. Azóta pedig a szokásostól is többet dumált, megállás nélkül, valószínűleg izgatott volt a délutáni szertartás miatt. Ahogy csak rágondoltam az esküvőre, görcsbe rándult a gyomrom. Talán nem is a színjáték miatt, hanem az anyámmal való találkozás tett feszültté.

– Olyan az életed, Nev, mint egy film. Nem értem, miért vagy ilyen búval bélelt – piszkálta öccsét Sammy, jóízűen kuncogva, ezt pedig egyáltalán nem tudta most értékelni a barátom. Elmondása szerint, egész éjjel csak forgolódott, és még a feje is megfájdult, ha a közelgő időpontra gondolt. Elképesztően kiült az arcára, mennyire nem tetszett neki Samuel megszólalása, szóval gondoltam, kisegítem őt.

– Milyen jó idő van ma – jelentettem ki rájátszott ábrándozással, az ablak és a napsütéses kilátás felé pillantva, miközben elindultam a mosogatóhoz az üres tállal a kezemben. Csak kíváncsi voltam, erre a hétköznapi témára is tud-e mondani valami okosságot.

– Jó? – nyújtotta el a szót egyenesen számonkérően. – Lehet, hogy innen bentről úgy tűnik, de még a szemgolyóm is deres lett, mire elsétáltam ide a buszpályaudvarról, olyan rohadt hideg van – válaszolt olyan hangnemben, mint akit vérig sértett az… Időjárás.

– Kár, hogy a szád nem fagyott be – szóltam vissza azt, ami először eszembe jutott, éppen ekkor értem oda Nevin mellé, a konyhapultnak támaszkodtunk, komoly tekintettel néztem Samuel szemeibe. – Csak tippelek, de szerintem Nevin most nem szívesen hallgatja a nyaggatásod. Nyugodj meg, pihenj, van még idő délutánig.

Azt gondoltam, vitatkozni fog velem, de csak mozdulatlanul méregetett hol engem, hol testvérét, végül az egyik kezét a szája elé emelve vigyorgott.

– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy házaspárt játszotok. Pedig nem mutattok rosszul egymás mellett – lépett közelebb somolyogva. – Nevről tudom, hogy tapasztalatlan, amilyen kis introvertált, de mi a helyzet veled, Rivers? – biccentett felém. Egy hitetlenkedő nevetéssel csóváltam a fejem. – Ez mindent megmagyaráz. Még szerencse, hogy itt van Samuel Shelby – veregette meg a saját vállát, amire félszemmel összepillantottunk Nevinnel.

– Nem kell aggódnod, feltaláljuk magunkat – sóhajtottam fel.

– De hát elég csak rátok nézni, és süt rólatok, hogy kamu az egész. A testbeszédeteknek, ahogy egymásra néztek, mindennek azt kell tükröznie, hogy majd’ megvesztek egymásért – kezdett el magyarázni a szerelemszakértő, miközben megragadta az egyik kezem, a derekára vezette, majd tenyereit a vállaimra csúsztatta. Feltételeztem, demonstrálni akarta, hogy hogyan is lehet ezt csinálni, ahogy pedig a szemöldökeimet összevonva felvettem vele a szemkontaktust, ő pedig olyan bájosan pislogott rám, sietve eltoltam magamtól.

– Na, azért el a kezekkel Samuel Shelby, pár óra múlva az öcséd férje leszek, ha nem tudnád – emeltem fel a hangom egy kicsit, de persze tudtam, hogy egy pillanatra sem gondolta komolyan, majdnem el is nevettem magam.

– Sammy, elég lesz – szólalt meg Nevin is egy gondterhelt sóhajjal közelebb húzódva hozzám, miután gyötrődő arckifejezéssel az orrnyergét masszírozta. Felé kaptam a fejem, a tekintetem pedig automatikusan piros arcára, majd ajkaira csúszott. Váratlanul villant be egy kép a tegnap estéről, egy elnehezült sóhajjal pillantottam inkább félre.

– Oké, alakul – kuncogott jóízűen Samuel, majd hátat is fordított nekünk, a kanapémig sétált, amin végül kényelmesen elterült. – Fontos, hogy ne bukjatok le. Én is a villában akarok lakni, veletek – hunyta le a szemeit egy ábrándos mosollyal. Nem is akartam elhinni.

– Az eszem megáll. Nem úgy volt, hogy nem érdekel a vagyon meg semmi ilyesmi? Csak nem meggondoltad magad? – fontam össze a karjaimat egy hitetlenkedő nevetés után.

– Fogalmazzunk úgy, hogy megvan rá az okom – mosolyodott el sejtelmesen.

***

Délután egy órára már az épület előtt várakoztunk a fekete autókra. Nevin a kisállathordozót és egy utazótáskányi ruhát tartott a kezeiben, én a ruhazsákba csomagolt öltönyöket, Samuel a telefonját nyomkodta. Idegesen doboltam lábammal, szótlanul bámultam ki a fejemből. Csak azt kérdeztem magamtól, milyen lesz a találkozás a családommal ennyi idő után? És Nevin szüleivel? Azt már inkább el sem akartam képzelni, hogy a válása óta megkeseredett anyám milyen interakciókat fog lefolytatni a leendő férjem nevelőszüleivel. Sajnos, az a három-négy nap nem volt elegendő, hogy felkészüljek erre a napra lélekben. Még az, hogy felkészülni, felfogni sem volt elég.

A megélénkült városi forgalom miatt majdnem két órásra nyúlt az autóút a Boston déli kerületében lévő luxusszállodáig. Egész úton szinte kézzel fogható volt a feszültség az időpont közeledése miatt, akárhányszor hátrapillantottam az anyósülésről a hátsóülésre, azt láttam, hogy barátom az általam készített gyűrűt forgatta ujján, miközben az állán támaszkodva nézte az elsuhanó tájat. Már most ki volt pirulva az arca. Pár pillanatig ostoroztam magam, amiért belerángattam ebbe a kényes szituációba, de hamar túltettem magam rajta, főleg amikor megérkeztünk az impozáns épület elé.

Úgy emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor ilyesmi helyen szálltunk meg Apával, mintha tegnap lett volna. Libabőr futott végig a karomon, közben egy nosztalgikus mosoly jelent meg az arcomon. Rögtön kényelmesebben éreztem magam a bőrömben, ahogy kaphattam egy kis ízelítőt abból az életstílusból, amelyre úgy vágytam már mióta.

Rutinosan vártam, hogy kinyissák nekünk az ajtókat, a hotel személyzete kedvesen mosolyogva állt vigyázzban, felkészülve arra, hogy üdvözölhessenek bennünket, a háttérben pedig meghúzódott Oscar Franklin, szokásosan hátratett kezekkel, a csatlósai körében. Én még a hajamat igazítottam, amibe enyhén belekapott a hűvös szél, de már láttam félszemmel, a Moris család intézője komoly tekintettel méregetett minket. Nevin épp Sammy-vel és a nyuszijával volt elfoglalva, konzultáltak valamit a kiskedvenc etetésével kapcsolatosan, de gondoltam, itt az ideje folytatni a játékot. Samuel Shelby tanácsát megfogadva, igyekeztem egy lágy mosolyt varázsolni a képemre, bőrkesztyűbe bújtatott kézfejemet Nevin derekára helyeztem, miközben felnéztem rá. Még ha ő egyáltalán figyelembe sem vett.

– Uraim, amennyiben készen állnak, jómagam és Turner úr kollégám megmutatjuk önöknek az öltözőszobákat, és a rendezvény helyszínét – lépett oda hozzánk egy magas, barátságos tekintetű, őszes úriember. Egy bólintással üdvözöltem, majd mivel egyértelművé vált, hogy külön fogják választani a vőlegényeket, hogy ne lássuk egymást a ceremónia kezdetéig, gondoltam, itt az ideje úgy elköszönni, ahogy a szerelmeseknek illik.

– Rendben, azonnal indulhatunk. Akkor később találkozunk – ragadtam meg Nevin kezét, hüvelykujjammal megsimítva kézfejét. Ő is bólintott párat, de megint nem tett semmi erőfeszítést. Bár sejtettem, Sammy előtt még szégyenlősebb lehetett. Mondjuk, én is az utolsó pillanatban gondoltam meg magam a betervezett búcsú-kézcsókkal kapcsolatosan.

Nevin bátyja és Turner úr társaságában indultak el befelé, én egy nagy, beletörődő sóhajjal néztem magas, vékony alakja után. Azt hittem, együttműködőbb lesz. Mindegy, bizonyára időre lesz még szüksége. Nem is akartam gyanút kelteni a téblábolásommal, felzárkóztam az én segítőm mellé.

A duplaszárnyú üvegajtó mögött gyönyörű, tágas tér várt ránk, galériás kialakítással, monumentális kristálycsillárral, sötét márványpadlóval. Otthon éreztem magam. Egy elnehezedő sóhajjal vakartam a tarkóm tehetetlenségemben, miközben újra és újra körbenéztem. Megijedtem. Megijedtem, hogy talán nem a fényűző környezet okozta ezt a furcsa melegséget a szívemben, hanem a tény, hogy az édesanyám és a két Rivers hercegnőm ennek a szállodának a falain belül tartózkodtak valahol.

Egy másodpercre muszáj volt lehunynom a szemeimet, az elegáns úr mosolyogva kérdezett rá, izgulok-e. Mesteri volt a feszültségem oldásában, hamarosan jókedvű csevegésbe vont, ahogy végigsétáltunk egy hosszú, széles folyosón, melynek végén egy csukott duplaszárnyú ajtó zárta el a rendezvénytermet a kíváncsi szemek elől. Még csak pár személyzetis lézengett errefelé, valószínűleg az utolsó simításokat végezték a dekoráción.
Hamarosan egy aranyozott szélű teljes alakos tükör előtt ácsorogtam, a hozzám kirendelt férfi a rám szabott éjfekete öltöny alatt lévő fehér ing gallérját igazította. A fényes lakkcipő, az élére vasalt, tökéletes szabású szmoking, a nyakkendő, a frissen borotvált arcom és a különös gondossággal befésült hajam egészen elképesztő összhatást eredményezett. Egy elégedett félmosollyal néztem a tükörképem még egy darabig, aztán amint egyedül maradtam, mindenféle buta gondolat jelent meg a fejemben. Így is nagy volt a káosz a magas adrenalinszintem miatt, nem hiányzott a megállapítás, mennyire hasonlítottam a tizenöt évvel ezelőtti édesapukámra. Már amennyire emlékeztem rá, milyen volt.

Egy halk szusszanással léptem oda a bordó fal mentén húzódó bársonyborítású ülőalkalmatosságokhoz, magamhoz vettem az oda leterített kasmírkabátom. A belső zsebébe rejtett kölnisüvegért nyúltam, egy pillanatnyi hezitálás után egyenletes kopogással kísért léptekkel tértem vissza a tükörhöz. A hideg permet borzongatóan érintkezett bőrömmel.

Eljött a te időd, Flynn Rivers.

Éppen visszacsúsztattam a zsebem biztonságába a kölnit, nehogy elkallódjon, amikor rövid kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Igen? – emeltem fel a hangom, hogy biztosan hallja az érkező, válasz helyett viszont lassan nyílni kezdett az ajtó. Fordultam egyet a tengelyem körül, lelki társam állt ott, akinek nem lehettem elég hálás, amiért belement ebbe az egészbe.

Ellágyult tekintettel mértem őt végig, ahogy becsukta maga mögött a nyílászárót. A szabók igazán jó munkát végeztek. A szmoking hibátlanul követte széles vállának és vékony derekának a vonulatát. Azt gondoltam, erre az alkalomra laza kontyba köti haját, de tévedtem, a hullámos tincsek arcába omlottak, ahogy lehajtotta a fejét.

– Mi járatban? Azt hittem, nem találkozunk a szertartásig – támaszkodtam neki a szobában található sminkes asztalnak.

– Hát, mivel úgysem igazi az esküvő, gondoltam felesleges betartani ezeket a szabályokat – szusszant fel, majd haját egyik oldalról a füle mögé igazítva jött hozzám közelebb. – Mi újság?

– Először is, ha lehet, ezt inkább ne mondd ki többször – suttogtam kissé eltúlzott karmozdulatok közben. Válaszolni akartam kérdésére, de ahogy közelebb ért, megragadta a tekintetem egy világos színű maszat a szeme alatt, az arccsontján. – Hát ez meg? – kérdeztem rá kíváncsian, hüvelykujjammal eldörzsölve a foltot, hiába akart reflexből elhúzódni. Milyen forró volt a bőre…

– Mi az? Ja, biztos az alapozó, amit anyám a képemre kent, mert azt mondta, túlságosan ki vagyok pirulva – nevette el magát halkan.

– Oh, téged meglátogatott a családod az öltözőben? – jelent meg arcomon egy keserű mosoly.

– Mindenki ott volt, aki számít. Sammy szólt nekik telefonon, hogy megérkeztünk, és képzeld, Bonnie-nak be volt készítve egy elkerített játszósarok szénával meg mindennel – kezdte el magyarázni csillogó szemekkel, amire csak még inkább ellazult a testtartásom.

– Úgy látom, már nem izgulsz annyira – vettem fel vele a szemkontaktust egy félmosollyal, amire félre is pillantott. Mielőtt bármit válaszolt volna, nagy levegőt vett, aztán lehunyta a szemeit. Egy apró ránc jelent meg homlokán, és ennyi együtt töltött idő után tudtam jól, hogy ez egy elfojtott érzelmi hullám volt.

Aztán leesett. Minden bizonnyal ismét felismerte a kölni illatát. Ebben a pillanatban azt éreztem, bár az én családom is mellettem lett volna, bárcsak mind szerettük volna egymást, mint régen. Úgy éreztem, elszorul a torkom, ösztönszerűen kezdtem kibontani a nyakkendőmet, miközben üres tekintettel bámultam magam elé.

– Flynn… – Halk hangja közelebbinek hangzott, mint eddig, arcomat tenyerei közé fogva érte el, hogy rá figyeljek. Kezeimet egy nagy sóhajjal engedtem le magam mellé, hagytam, hogy Nevin újrakösse a nyakkendőmet. – Tudod, amikor Apa meglátott így, vőlegényként, rögtön bekönnyeztek a szemei. Teljesen elérzékenyült. Aztán elmagyaráztam neki nagyvonalakban ezt a Moris rokonság dolgot. Azt válaszolta, milyen jó, hogy vagy, mert nélküled talán sosem derült volna ki, hogy élhetnék akár ilyen életet is. És azt is mondta, alig várja, hogy találkozzon veled. Kíváncsi már nagyon, hogy ki az a bátor fiatal úr, aki elkérte tőle a fia kezét – mormolta halkan, közben finoman elsimította a selymes anyagot mellkasomon. Olyan nyugtatóan hatott rám beszéde, hogy még én is meglepődtem rajta.

– Baromi furcsa, de hiába kamu az egész, akkor is azt érzem, hogy nem akarok csalódást okozni neki – nevettem el magam halkan. Talán erősen motivált a fenyegető aurájú SMS…

– Jól is teszed – mosolyodott el szórakozottan, én pedig éppen derekára helyeztem tenyereimet, hogy eltoljam őt ebből a közeli pozícióból, amikor Nevin válla fölött megláttam, hogy kinyílt az ajtó, majd egy világosszőke fejtető sétált be a látószögembe. Majd még egy.

A könnyű léptek hallatán barátom is hátrakapta a fejét, és egy széles mosolyra húzta ajkait. Rögtön arrébb lépett egyet, szabaddá téve nekem az utat a húgaimhoz. Istenem! Hogy milyen nagyot nőttek egy év alatt! Hirtelen összeszorult a szívem, a szemeimet mintha könnyek marták volna, de igyekeztem bepislogni azokat. Annika hajában a ruhájához illő, halványlila masni díszelgett, Audrey hosszúra nőtt tincsei behullámosítva omlottak vállára, ő sötétkék egyberuhát viselt. Akkor, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, bárcsak nekik is megadatott volna egy olyan gyerekkor, mint nekem. Nekem sosem kellett nélkülöznöm, mindenem megvolt. Kellemes melegség terjedt szét mellkasomban. Amíg Bostonban maradnak, lesz lehetőségem elvinni őket vásárolni. Hogy olyan minőségi ruhákban járhassanak otthon iskolába, amire mindenki irigykedhet. Az én gyönyörű hercegnőim.

– Kicsikéim – tettem meg a közöttünk lévő távolságot szinte futólépésben, és nem érdekelt a tökéletesen beállított szmokingom, térdre ereszkedtem előttük, hogy átölelhessék a nyakam, mint régen. Úgy szorítottam őket, mintha az életem múlna rajta, egy-egy puszit nyomtam vállukra.

– Bátyus, annyira hiányoztál – szólalt meg Annika elcsukló, vékony hangon, amire valósággal fizikai fájdalmat éreztem a szívemben.

– Ti is nekem, nagyon-nagyon. – A szemeimet lehunyva vontam magamhoz őket még közelebb, már ha az egyáltalán lehetséges, majd miután mindketten az arcomra pusziltak, elhúzódtam, hogy mogyoróbarna szemeikbe tudjak nézni. – Kényelmesen utaztatok? Milyen volt a repülőút? – csókoltam a homlokukra is, mert egyszerűen nem tudtam betelni a jelenlétükkel.

– Én féltem először egy kicsit, de Anya megnyugtatott, hogy nincs miért – kuncogott Audrey, szavai hallatán lesütöttem a szemeimet. Anya…

– Jól van, kicsim, tudtatok pihenni valamennyit? – kérdezgettem őket tovább, de mielőtt belemerülhettünk volna a beszélgetésbe, újra megnyikordult az ajtó.

Judy Rivers ugyanolyan csinos volt, mint mindig. Térdig érő, fekete blézer ruhát viselt, emlékeztem rá, egy házassági évfordulós nyaralás alatt vette, amikor Apával Milánóban jártak. Sok-sok évvel ezelőtt. Magassarkú cipő kopogása töltötte ki a helyiséget, ahogy közelebb jött pár lépést. Válla alá érő világosbarna haját igazította zavarában, arca komor volt. Lassan tápászkodtam fel a padlóról, egy torokköszörülés közben pillantottam félre.

– Lányok, nem mentek be a terembe, hogy elfoglaljátok a helyünket? – szólt kedvesen a lányaihoz, hátukat simogatta. Persze, a Rivers hercegnők elég okosak voltak, tudták, hogy kettesben akart beszélni velem.

– Majd én elkísérem őket – szólalt meg halkan az eddig a háttérben meghúzódott Nevin, hallottam, hogy el is indult felénk, de kitartottam a kezem.

– Te maradj – szusszantam fel, anélkül, hogy hátranéztem volna rá.

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, mégis sokkal intenzívebben érintett az újbóli találkozás, ennyi idő után. Nevin jelenléte pedig ebben a helyzetben is komfortot nyújtott számomra. Amint a húgaim elhagyták a szobát, fullasztó csendben álltam a bíráló tekintetet, ami tisztes távolságból bámult rám. Azok a jégkék szemek, azok, amelyek mögött egy hálátlan áruló volt. Egy hang sem jött ki a torkomon. Lassú léptekkel közelített meg.

– Fiam… – sóhajtotta elcsukló hangon, majd kezeit a derekamra csúsztatva ölelt magához teljesen, akkor is, ha én egyáltalán nem viszonoztam, arcát vállamhoz nyomva szipogott. – Én gyönyörű nagyfiam – ismételgette, miközben a hátamat simogatta. Éreztem, hogy remeg.

– Judy Rivers – köszörültem meg a torkom, lefejtve magamról karjait, egy lépést hátralépve tettem a kezeimet a hátam mögé. Nagyon nehéz volt erősnek maradnom.

– Flynn, ne csináld ezt – hajtotta le a fejét, egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Mit? – kérdeztem rá szigorú tekintettel.

– Ne haragudj rám többé – szorultak ökölbe a kezei, mintha az ellen küzdött volna, hogy zokogjon. – Tudom, hogy megvan rá az okod, mert az apád fia vagy…

– Mert az apám fia vagyok – ismételtem el a szavait egy bólintással, ezzel félbeszakítva az éppen megkezdett monológját. Félszemmel Nevin felé pillantott, majd a plafon felé emelte könnyes szemeit.

– Ugye te nem? – vékonyodott el hangja. Pontosan tudtam, hogy a sötét ügyletekről és a szerencsejátékról beszélt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az igazat mondjam-e, vagy hazudjak.

Túl hosszúra nyúlt a csend, ez pedig beszédesebb volt minden lehetséges válasznál. Sötétvörös rúzstól pirosló alsó ajkába harapott, az arcára volt írva, hogy ezúttal bennem is csalódott. Érdekes, Apában csak az után tette, hogy lebukott az igazságszolgáltatás előtt. Legszívesebben minden eddig elfojtott sérelmet hozzávágtam volna. Az apám a börtönből is ugyanúgy szeretett téged! Amikor aláírtad a válási papírokat, te is ugyanolyan hazuggá váltál, mint mi. Ha már nem is viselted a hírhedt nevet, a szíved mélyén te is visszavonhatatlanul Riversszé váltál.

De nagyon nem ez volt a megfelelő pillanat.

– Már nem – válaszoltam meg a kérdését azért, egy enyhe ferdítéssel. – A leendő férjem örökölt egy hatalmas vagyont, ha azon gondolkodtál, honnan van pénzünk ilyesmire – mutattam körbe a helyiségben. Valamiféle megkönnyebbülés jelent meg az arcán, de pont ő tudta a legjobban, egy Riversnek benne van a génjeiben a kényszeres hazudozás, nem szabadott készpénznek venni egy szavunkat sem. Elcsendesedett.

– Ha már itt tartunk, nem azért jöttünk el, hogy elrontsam a nagy napod, fiam – szipogott fel megint. Persze, egyértelmű volt az indok. Csak látni akart. És a karjaiban tudni pár pillanatra.

– Akkor elég a sírásból, jó? – szusszantam fel, egy kissé ellágyult tekintettel fogtam arcát a tenyereim közé, hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. A csuklómra fogva simogatta a kézfejem, szemei csak még fényesebbek lettek, de elmosolyodott. – Hamarosan kezdődik a ceremónia, majd később megbeszélünk mindent – biccentettem felé, amire heves bólogatással reagált. Ebben a pillanatban utáltam magam miatta, de megesett rajta a szívem. Mégiscsak az anyukám volt…

Amint kettesben maradtunk Nevinnel, rögtön megéreztem közelségét, lassan karolt belém.

– Jól vagy? – mormolta halkan, szomorúan. Nem akartam tovább itt téblábolni, egyébként is, még találkozóm volt az ő szüleivel is. Sietve megtöröltem a szemeimet.

– Menjünk, Nev. Kezet akarok fogni az apósommal – nevettem el magam, ezzel igyekeztem elterelni a gondolataimat. Ő is elmosolyodott, hitetlenkedve csóválta a fejét.

Alkalomhoz illőnek gondoltuk, ha így maradunk, és úgy lépünk be a kidíszített terembe, hogy belém karolt, igyekeztem átszellemülni, az államat büszkén felemelve vártam a bent lévő vendégek reakcióját. A húgaim kuncogása egybeolvadt a Nevinével, ezt követte Shelby úr mély hangja, ahogy boldogan hüledezett a jegyespár érkezése miatt. Egészen megmosolyogtatott az idilli kép, ami fogadott minket. A dekoráció pont olyan lett, mint ahogy elképzeltem, maga a helyszín is csodálatos volt, hatalmas belmagasságával igazán fényűző hatást keltett. A körülbelül velem egymagas, nagydarab, szakállas férfi apró termetű felesége vállát ölelve ült a nézőtér első sorában, mellettük az időközben lenge ingre és vászonnadrágra váltott Samuel ácsorgott, a telefonját nyomkodta. A túlsó oszlop első sorát az én családom foglalta el, Burton úr egyedül sétálgatott fel-alá a sorok között. A Shelby család boldog nevetések közben várta, hogy odaérjünk hozzájuk, ekkor gondoltam bele, végül nem is derült ki számomra, anyám hányadán áll a ténnyel, hogy egy férfival fogok az oltár elé állni.

– Nézzenek oda! Kincsem, nagyon jól mutattok együtt – állt fel a székről kissé nehézkesen a leendő apósom, rögtön átölelte fiát. Ahogy láttam, mennyire kedvesek és támogatóak, el is tűnt a rossz kedvem.

– Üdv, uram, én lennék a jó srác, Flynn Rivers – nyújtottam a kezem egy játékos mosollyal, amit egy igazán erős szorítással fogadott. Tipikus. Hiába mosolygott olyan kedvesen, azért tudatni akarta velem, hogy el tudná törni pár csontomat, ha bántanám a fiát.

– Jaj, de csibész itt valaki – nevetett fel jókedvűen, miközben szabad kezével megpaskolta a tarkómat. Nem annyira gyengén. – Örülök, hogy megismerhetlek. Üdv a családban, fiam – vont végül egy ölelésbe, és a meghatódottságtól elcsukló hang hallatán egészen biztos voltam benne, a Shelby tesók elmesélték, mennyire hiányzott az elmúlt tíz évemből egy összetartó család.

– Köszönöm szépen. Jó kezekben lesz a fia, megígérhetem – mormoltam halkan, tétován viszonozva az ölelést, majd Nevin kerekarcú, alacsony anyukáját is egy öleléssel köszöntöttem.

– Nagyon helyes fiú vagy, Flynn – mosolygott rám őszinte kedvességgel, ahogy elhajoltunk egymástól, megigazította az öltönyöm gallérját. Éppen ekkor érkezett meg Oscar Franklin a biztonsági őr seregével.

Felsorakoztak a tágas terem falai mentén, szemeimmel lekövettem Abraham barátomat. Ezen a napon ők is mind fekete szmokingot viseltek, ugyanolyan éjfekete inggel. Komolynak kellett maradnia, de egy biccentéssel jelzett felém, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Persze, aztán inkább a mögöttem álló Sammy-re tévedtek a szemei. Jól meg is lepődött, hogy velünk volt, és mégsem utazott el a messzi Vietnámba.

Elnézést kértem a Shelby szülőktől, odasiettem ahhoz az úrhoz, aki nélkül ma nem lettem volna itt, hogy később átvehessem azt a vagyont, ami engem illetett. Burton úr a szokásos kézfogás helyett egy öleléssel köszöntött. Bármennyire is megenyhültem édesanyám kapcsán, ebben a pillanatban arra gondoltam, legalább Judy Rivers is láthatta, hogy mennyire szeretnek engem itt. Hiába vagyok egy utolsó senkiházi Rivers, akkor is szeretnek.

– Nagyon örülök, hogy eljött, uram – öleltem át szorosan törékeny hátát.

– Én köszönöm a megtisztelő felkérést, Flynn. Meglepődtem ám, hogy sofőr jött értem – nevette el magát. Régies, barna öltönyt és hozzá illő nadrágot viselt, kék inggel, nyakkendővel.

– Tudja, Burton úr, talán egyszer utolér a karma a sok szélhámosság után, de ezúttal rám mosolygott a szerencse. Kiderült a jegyesemről, hogy Moris rokon – kezdtem el mesélni neki, miközben körbesétáltunk a teremben. – Így többé nem kell pár dollárért hazudoznom önnek – mosolyodtam el szélesen.

Szólásra nyitotta száját, de mintha meggondolta volna magát, szomorúan mosolygott. Azt sejtettem, a munkaviszonyom juthatott eszébe. Habár valóban nem szívesen hagytam egyedül Burton urat az üzlettel, hazudtam volna, ha nem örültem volna annak, hogy nem kell fizikai munkát végeznem többé. Mielőtt folytatni tudtuk volna a beszélgetést, az ikerhúgaim hevesen integettek felém, úgyhogy úgy döntöttem, az esküvő kezdetéig a családom körében töltöm az időt. Anyukám egy szót sem szólt egész végig, bíráló tekintettel figyelte a biztonsági őröket, a jókedvűen nevetgélő Shelby családot, Oscar Franklint.

Pontban öt órakor besétált a terembe a ceremóniamester, elfoglalta a helyét a pódiumon. Hát, eljött az idő. Nem beszéltük meg előre, hogy pontosan hogyan is fog történni ez az egész, de mint ahogy az lenni szokott, én felsétáltam a tükörfényes, lankás lépcsőkön, amelyek az oltárhoz vezettek, a kezeimet a hátam mögé téve figyeltem Nevint, Burton úr az oldalamon állapodott meg. Szemmel láthatóan elképesztően zavarban volt a vőlegény, ahogy családja nyaggatta, végül felcsendült egy zongora hangja. Shelby úr nyújtotta a kezét fiának, aki tétován fogadta azt el. Az élet különböző területein volt, amiben nem értettünk egyet, de ebben egészen biztosan. Nem akartunk semmi érzelgősséget az esküvőnkre. De akkor miért kezdett el égni a szemem, ahogy a terveinkkel ellentétben Nevint a könnyező nevelőapja kísérte el a lépcsőig? Elnehezülő levegővételekkel figyeltem arcát, hiába az alapozó, pirosló arca elárulta, mennyire izgult. Az első lépcsőfok előtt szorosan átölelték egymást, majd jegyesem Sammy-vel, az esküvői tanújával a nyomában végre odaért mellém.

Legyen akármilyen is a magabiztosságom, ebben a pillanatban kissé megszeppentem, de igyekeztem a szemem előtt tartani a célt. Oda is nyúltam Nevin kezéhez, hogy egy kis időre egymásba fonjuk az ujjainkat, ahogy szembe fordultunk a ceremóniamesterrel. Az alacsony, telt nő először a vendégeket köszöntötte, majd elmondott egy igazán érzelmes monológot a szerelemről. Sajnos, nem tudtam odafigyelni rá teljesen, annyira hevesen dobogott a szívem. Mintha az egész csak egy szörnyen furcsa, de valamilyen szinten mégis valóságos álom lett volna. A beszéd eltompult a fejemben, mintha víz alatt lettem volna, akaratom ellenére is Nevin felé fordítottam a fejem. Egyenes háttal állt, ajkait összeszorítva lesütött szemekkel hallgatta a fennkölt szavakat. Bár tudtam volna olvasni a gondolataiban…

– Azért gyűltünk össze, hogy tanúi legyünk két szerető szív egyesülésének.

Nevin szája sarka megrándult egy kicsit ezen szavak hallatán.

– Ma Flynn és Nevin elkötelezik magukat egymás iránt, életük új, közös fejezetét kezdik meg. A házasság egy különleges kötelék, amely bizalmon, megértésen, kölcsönös tiszteleten és közös célokon alapul. Egy hosszú utazás, amely során együtt élhetik meg az örömöket és bánatokat, és minden nap új lehetőséget ad arra, hogy kifejezzék egymás iránti szeretetüket és hálájukat.

Magasan emelkedett, mélyen süllyedt mellkasa, ahogy ezúttal teljesen lehunyta a szemeit. Nem tudtam leolvasni arcáról, hogy mit gondolhatott. Talán csak próbálta kizárni a külvilágot, amíg véget nem ért a ceremónia.

– Elérkeztünk a szertartás egyik legfontosabb pillanatához. Kérem, forduljanak egymás felé, fogják meg egymás kezét, és válaszoljanak.

Ez a mondat térített vissza a valóságba. Szinte éreztem a tarkómon Oscar Franklin égető tekintetét, mint aki várja, hogy elszúrjuk. Nevinnek sosem vallottam volna be, de előző éjjel a tükör előtt gyakoroltam. Egy határozott, boldog „igen”. Követtük az utasítást, ahogy pedig felvettük a szemkontaktust, egy megremegő sóhajjal hajtotta le a fejét egy pillanatra.

– Nevin Keller, elfogadja-e Flynn Riverst törvényes férjének, szeretetben, jóban és rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ?

Még levegőt sem mertem venni, amíg el nem hangzott a mondat, hevesen dobogó szívvel vártam válaszát. Eddig a másodpercig meg sem fordult a fejemben, hogy talán végül mégis megfutamodik. Éreztem, hogy még jobban izzad a tenyerem, szorosabban fogtam hosszú, vékony ujjait.

– Igen – válaszolt meglepő határozottsággal, még mintha egy halvány somolygás is megjelent volna az arcán. Megkönnyebbülten szusszantam fel, lélekben pedig felkészültem az én soromra.

– Flynn Rivers, elfogadja-e Nevin Kellert törvényes férjének, szeretetben, jóban és rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen – válaszoltam egy bólintással, majd egy széles mosollyal simogattam hüvelykujjammal kézfejét. Tapsvihar töltötte ki a teret.

Ezt követően előkerültek a bordó bársonypárnán heverő aranykarikagyűrűk. Most először húzhattam fel én az ujjára…

Mindkettőnk keze remegett egy kicsit, közben elkezdett nőni a lámpalázam is, ahogy félszemmel láthattam a vendégek feszült figyelmét is, ennek ellenére mégis furcsán bensőséges pillanat volt, ahogy a helyükre kerültek a fényes karikák. Már csak az aláírásunk hiányzott a hitvesi csók előtt, éppen csak eszembe jutott, ösztönszerűen benedvesítettem ajkaimat.

– Kérem, a pár és a tanúk aláírásukkal tegyék hivatalossá a frigyet – szólalt meg a ceremóniamester, az előtte lévő asztalra csúsztatta az aláírandó dokumentumot, mellette két tollal.

Magamban már hálát mondtam az égnek, hogy minden jól alakult, és mindjárt vége, amikor az asztal fölé hajolás közben tekintetem leendő házastársam nevére csúszott.

Hogy tessék?

A szívem kihagyott egy ütemet. Elnehezülő levegővétellel kaptam a fejem Nevin felé, kezemben a tollal, az arcomon döbbenet ült, bármennyire nem akartam kimutatni. Rengeteg kérdésem lett, de egyértelműen, nem volt megfelelő az időpont ahhoz, hogy feltegyem őket. Miért?

Nevin Rivers.

Filmként játszódott le a fejemben az a homályos emlék, amikor a sötét fürdőszobában beszélgettünk, alkoholmámoros állapotban.

„Ez az egyetlen örökségem. Szeretem a nevelőszüleimet, fantasztikus emberek, hisz ők neveltek fel. De én Keller vagyok. Kellerként születtem. És soha nem adnám oda a vezetéknevem semmiért.”

Egy nagyot nyelve írtam alá azért a papírt, Nevin is odahajolt, hogy így tegyen, amikor az egész tágas teret kitöltötte az eddig zárt ajtó nyikorgása, még időm sem volt hátrapillantani, megfagyott a vér az ereimben.

– Rivers! – hasított végig a levegőn egy érdes hangú, elnyújtott kiáltás. – Hát apádnak már nem is szólsz?

A sokktól elnyíló ajkakkal fordultam egyet a tengelyem körül, az egész testemben remegve bámultam az érkezőre. Levi Rivers, a Bűvész úr, teljes alakjában, egyenes háttal és egy utazótáskával a kezében állt az oltárhoz vezető szőnyeg végén. Tíz éve. Tíz év távlatából ugyanígy emlékeztem rá. Igaz, szőkés, kevésbé pontosan befésült haját ősz hajszálak tarkították, arcán ráncok jelentek meg, a mindig kifogástalan öltözete helyett ezúttal egy elnyűtt inget, egy szövetkabátot, és egy farmernadrágot viselt. Szája fölött formára igazított bajusz díszelgett.

Ha az összképet néztem, pont úgy nézett ki, mint az a Szélhámos Rivers, aki éppen tegnap szabadult a börtönből. De hát… Még nem volt itt az ideje. A látásom rögtön elkezdett homályossá válni, ahogy felfogtam, ki is áll tőlem csupán pár méterre.

Mi a jó ég történik?

– Levi? – kapott a szájához anyukám, miközben lassan felállt a székéről, pislogás nélkül, meredten bámult rá. Még mindig elképesztően karizmatikus édesapám eddig somolygó arca fájdalomtól torzult el, poros táskáját a földre dobta. Talán mondani akart valamit az őt kegyetlenül eláruló nőnek, de nem tette végül. Kezeit a háta mögé rakva biccentett, majd elfoglalt egy üres széket. Csak ekkor vettem észre, nem egyedül érkezett. Egy alacsony, jó súlyban lévő, szemüveges, kopaszodó figura követte őt. Nem igazán tudtam hová tenni.

– Tessék csak folytatni! – intett. – Ünnepelni vagyunk itt, vagy talán tévedek?

A szemtanúja lehettem, ahogy egy hosszú másodpercre találkozott tekintete a bosszús Oscar Franklinnel, aki egyik kezét feltartva jelezte a készenlétben lévő biztonságiaknak, hogy meg se moccanjanak.

Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, ha esetleg azért lehetett itt idő előtt, mert megszökött a börtönből. Az sem, hogy egyáltalán hogy szerzett tudomást az eseményről. Olyan eufóriát éreztem, mint még soha. Legszívesebben boldogan zokogva öleltem volna Rivers urat, de előtte… Fontos teendőm volt.

– Flynn, menj oda hozzá! – suttogta a fülemhez hajolva Nevin, ő is elmosolyodott, de megráztam a fejem. Egy elégedett félmosollyal fordultam vissza az asztal és a ceremóniamester felé, egy kézmozdulattal jeleztem főnökömnek és szeplős sógoromnak, hogy ők is írják alá a papírt. A tanúink meglehetősen meg voltak még szeppenve, de azért ellátták a feladatukat, közben a Shelby oldal felől feszült sugdolózást hallottam.

Megértettem az aggodalmakat, az összezavarodottságot, húgaim gyönyörű arcán is ezt láttam. Azonban, eszem ágában sem volt félbehagyni a szertartást. Ahogy az meg volt beszélve, a tanúk elhagyták a pódiumot, Nevin és én egymással szembe fordulva várakoztunk. Az asztal túloldalán álló nő zavarában elnevette magát, majd egy torokköszörülés után folytatta.

–  Szóval, egy kis szünet után, elérkeztünk a ceremónia lezárásához. Flynn és Nevin, valamint tanúik aláírásával a törvény előtt hivatalosan is házastársakká váltak. Köszönjük a vendégeknek, hogy jelenlétükkel megtisztelték az ifjú házaspárt. Kérem, az új, közös élet kezdetén, csókolják meg egymást!

Attól tartottam, apám hatásos belépője meg fogja ölni a hangulatot, de mit érdekelt engem? A szívem megtelt boldogsággal, így pedig sokkal természetesebben jött az újdonsült férj szerep is. Egy végtelen hosszúnak érződő másodpercig mámoros boldogsággal néztem az elködösült tekintetű Nevin csillogó szemeibe, majd derekára fogva vontam a karjaimba testét. A vállamba kapaszkodva billentette oldalra a fejét, ahogy bármiféle hezitálás nélkül csókoltam ajkaira. Az előző esti próbából tanulva csak egy, elnyújtott puszit nyomtam felsőajkára, ami viszonzásra is került, miközben az arcomba omló selymes tincsek csiklandozták a bőrömet. Nem is tudom, hogyan jutott eszembe, de gondoltam, még hitelesebbé tehetném. Hisz a történet szerint régóta vártunk erre a pillanatra…

Bár Nevin már elhajolt volna, ahogy a családjaink, a személyzet, mindenki tapsolni kezdett, én azonban a tenyereim közé fogtam arcát, hogy homlokomat az övéhez dönthessem, úgy figyeltem lesütött szemeit, szapora levegővételeit. Finoman beletúrtam hajába.

– Végre az enyém vagy – mormoltam pont olyan hangerővel, hogy kellően intimek maradhassanak szavaim, de azért Oscar Franklinhez mindenképp eljusson az üzenet.

Szélhámos partneremet váratlanul érte a magánakcióm, fülig vörösödve nevette el magát, ami valószínűleg tökéletesen beleillett a jelenetbe. Ahogy újra felcsendült az ünnepi dallam, kézen fogva sétáltunk le a pódiumról, a Moris villa intézője vette át a helyünket. Feszültnek tűnt. Talán, ügyesek voltunk, nagyon is.

Franklin megkérte a „násznépet”, hogy vonuljunk át a szálloda éttermébe, melynek felső emeletét előkészítették a fogadásunkra. Így, hogy végre túlestünk a nehezén, rögtön ürességéről panaszkodott gyomrom.

Megindult a kisebb csapat egy személyzetis vezetésével, én pedig nem akartam egész úton – körülbelül még két percig – Samuel kuncogását hallgatni, ahogy öccsét piszkálta, szemeimmel apukámat kerestem. Sosem gondoltam volna, hogy ez a szürreális nap, amikor egybekeltem a legjobb barátommal, még egy fordulatot fog venni. Levi Rivers a csoport mögött sétált, lehajtott fejjel, magányosan, szárnysegédje pár méterrel lemaradva követett minket. Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, ahogy odaértem mellé. Újra és újra végignéztem rajta. Ahogy láttam, volt felesége és a lányai egyelőre egy szót sem szóltak hozzá, viszont meglehetősen zaklatottnak tűntek. Hirtelen, nem is tudtam, mit mondhatnék. Tíz év alatt egyszer sem látogattam meg őt. És nem volt rá mentségem. Csupán tizenegy éves voltam, amikor börtönbe került, és féltem, összetörne, ha elesettnek látnám őt. Aztán lassan megszokássá vált az apa nélküli élet. Szörnyű bűntudat mardosta a lelkem.

– Az én fiam – karolta át a vállam egy szomorú mosollyal. – Sejtettem, hogy hasonlítasz a fiatalkori énemre, de azt nem gondoltam, hogy ennyire – szorított magához, így pár lépést botladozva tettünk meg.

– Hogy találtál meg? Ha tudtam volna, hogy hamarabb… – hajtottam le a fejem. Az apám karjaiban újra egy sebezhető kisfiúnak éreztem magam. Kezdtek eluralkodni rajtam az érzelmeim.

– Flynnem, majd később megbeszélünk mindent, rendben? Ez a te estéd, foglalkozz most a szerelmeddel, jó? – kacsintott rám, mint aki máris összerakta a képet, hogy ez az egész csak egy színjáték volt, majd egy hosszú puszit nyomott a hajamba. Még Nevintől is magasabb volt. Azt hittem, kiskoromban azért láttam őt ennyire nagytermetűnek, mert csodáltam őt, felnéztem rá. Most már tisztán láttam, a magasságomat nem tőle örököltem.

– Ugye nem fogsz eltűnni? – remegett meg a hangom, amire teljesen lelassított. Hosszan néztünk egymás szemébe. Szóval így állna nekem egy bajusz. Veszélyesen jóképű lennék.

– Te vagy a szemem fénye, a büszkeségem. Nem hagylak többé magadra – vont egy rendes, szoros ölelésbe ezúttal, háta köré fontam karjaimat. Soha nem akartam, hogy abbamaradjon. Sajnos, hamar lerombolta az illúzióimat. – De most mennem kell. Anyukátok nem lát szívesen. A kicsikéim pedig… – Szomorúan elnevette magát, ahogy könnybe lábadt szemeit dörzsölte. Két évesek voltak az ikrek, amikor elszakították tőlünk Apát. Nem emlékeztek rá. És ez nekem is szörnyen fájt.

– Keresd a Moris villát Cambridge-ben. És találkozzunk mihamarabb.

Levi Rivers pont olyan gyorsan tűnt el a novemberi éjszakában, mint amilyen gyorsan jött. Mint egy kedves látomás. Csak attól sokkal-sokkal jobb. Mintha a Bűvész úr azonnal meg is szüntette volna minden problémámat a jelenlétével. Egy ideig még kiszellőztettem a fejem, mire besétáltam az étterembe, hitetlenkedve mosolyodtam el. Furcsa látvány volt, hogy Judy Rivers elfolyt szemsminkkel próbálta visszatartani a könnyeit, Shelby anyuka pedig fennhangon beszélve vigasztalta. Úgy tűnt, megtette a hatását a nagy Rivers úr látogatása. A következő, amit megláttam, az az volt, ahogy Annika és Audrey a mostohatesókkal ismerkedtek. Megmelengette a szívemet. Habár Nevin azt állította egyszer, hogy kínosan érezte magát, ha gyerekekkel kellett beszélgetnie, most egészen felszabadultnak tűnt. Bár sejtettem, ennek Samuel lehetett az oka. Én is becsatlakoztam, közben jóízűen meg is vacsoráztunk. Az ülőhelyemről párszor Abraham barátom felé is pillantottam, igen nagy hévvel falatozott. Kicsit feszültnek tűnt, amikor összetalálkozott a tekintetünk, szinte megszólaltak azok a zöld szemek, apám miatt aggódhatott. Diszkréten üzentem felé egy széles mosollyal, amire ő is hasonlóan reagált.

A vacsora egészen zajosan telt, hiába volt kislétszámú a násznép.

Anyukám békíthetetlen volt, meg is vádolt valami olyasmivel, hogy én szándékosan így intéztem, hogy ők találkozzanak. Pedig, láthatta, hogy én is ugyanúgy reagáltam, mint ő. Nem is foglalkoztam vele, így sokkal kellemesebben telt az este. Koccintottunk a Shelby családdal, pezsgőt ittunk, a vacsora végéhez közeledve apósom spicces állapotban a nászéjszakára utalgatott. Valóban… A jelenlévők mind abban a tudatban voltak ott, hogy a friss házasok igazán nagyon szeretni fogják egymást az éj leple alatt. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elköszöntünk a vendégektől, a fejem kicsit belefájdult a sok zajba, a szociális akkumulátorom teljesen lemerült, és mentálisan is egészen megterhelőnek éreztem a délutánt. Sőt, az elmúlt négy napot, folyamatosan.

– Micsoda nap! Én majd alszok a kanapén – mondtam ki vontatott hangon, ahogy még a szobánkat nyitó kártyával szerencsétlenkedtünk, ahogy szinte beestünk az ajtón, és felkapcsoltuk a hangulatvilágítást, meglepve láttam, a helyiségben nem is volt kanapé.

– Ugyan már, nem először feküdnénk egy ágyban – válaszolt Nevin egy kis éllel a hangjában, közben kibújt a cipőiből, a nyakkendőjét kibontva kerülte meg az ízlésesen megágyazott franciaágyat.

– Mondjuk az igaz – gondolkodtam el, majd ahogy körbe pillantottam a gyönyörű, modern és ízléses berendezésen, bekúszott a bőröm alá a gazdagság érzete.

Megszereztem a vagyont. És találkozhattam az apámmal is. Egy önelégült mosollyal az arcomon tártam szét a karjaimat, ebben a szmokingban pont úgy nézhettem ki, mint egy fiatal dollármilliomos.

– Készülj fel, mert még csak most fogod megismerni az igazi Flynn Riverst. – Már csak ahogy kimondtam, csupa libabőr lettem. Nevin éppen a háta mögött támaszkodott a kezein, úgy ült az ágy szélén, engem bámult oldalra billentett fejjel.

– Ha a fejedbe száll a gazdagság, felképellek – mondta a lehető legkomolyabban, de mégis egy halvány mosoly játszott az ajkain. Bármennyire is próbálta visszatartani.

– Légyszi – fúrtam tekintetem az övéibe egy szemtelen mosollyal, állta is egy darabig, aztán felszusszanva oldalra pillantott.

Végre levettem a zakómat, kibontottam a nyakkendőt is, végül elkezdtem kigombolni az ingem. Felpillantottam a hirtelen feszültnek tűnő barátom arcára.

– Egybekeltünk. Megkapjuk a pénzt. De mi lesz ezután? – kérdezett rá halk, fojtott hangon. Már megint ez a sok adrenalin bennem...

– Hát ugyan mi lesz? El lesz kényeztetve a kis segged, az lesz – nevettem jóízűen, miközben teljesen szétgomboltam a hófehér inget. Nem voltam szégyenlős előtte. – Mindent megveszek neked, amit csak akarsz. Mostantól nem kell aggódni semmi miatt.

Ahogy ezt kimondtam, olyan belső béke költözött belém, mint soha ezelőtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd félmeztelenül rávetettem magam az ágytakaróra. De jó volt már vízszintesben lenni! Nevin is ledőlt a párnájára, egyik kezével a telefonját nyomkodta, a másikkal az inggombjaival babrált. Nagyon fáradtnak tűnt az arca. Gondoltam, játszok vele egy kicsit.

– Na? Lefeküdjünk? – fordultam át az oldalamra, hogy láthassam a reakcióját. A szokásos szemforgatásával reagált, amire hangtalanul elnevettem magam.

– Nagyon vicces vagy. Biztos ott állnak az ajtónk előtt Franklin emberei, és hallgatóznak, hogy csináljuk-e már – beszélt unott hangon. Át is fordultam a hasamra, kényelmesen belesüllyedtem a párnába és a takaróba. – Hidd el, senki nem fog számon kérni rajtunk semmit.

– Azért a hátamat kikarmolhatnád – vigyorodtam el szemtelenül. – Hátha mégis keresnek bizonyítékot.

Szavaimat csend követte. Aztán egy nagy szusszanás.

– Könyörgöm, Istenem, adj türelmet – nyöszörgött panaszosan.

– Mióta vagy ilyen vallásos? – fordítottam felé a fejem, a vigyort pedig nem lehetett letörölni a képemről. Végre ugyanúgy csipkelődtünk egymással, mint a hibám előtt. Nyűglődő hangok közben nyúzta arcát.

– Szóval ilyen lesz veled a házasélet? – kérdezett rá egy nagy, beletörődő sóhajjal, amire eszembe jutott egy mondás.

– Megszoksz vagy elszöksz – vontam vállat.

– Megszöksz – javított ki, amire egy legyintéssel reagáltam.

– Jól van már, Nevin Keller – húztam ki a kispárnát a fejem alól, lendületből az arcába dobtam.

– Rivers.

És megint kijavított.

_________

Nem szoktam ilyen írói megjegyzéseket hagyni, de úgy érzem, itt muszáj. Megleptem Flynnt a lehető legnagyobb ajándékkal, és úgy örülök, hogy pont erre a jeles napra, Apák napjára esett ennek a résznek a publikálása.

Remélem, tetszett a rendhagyó dupla-rész, előreláthatólag legközelebb június 30-án találkozunk, a szokásos menetrend szerint!