„A kulcs a lábtörlő alatt lesz.”

Ez állt az egyetlen üzenetben, amit Nevinnek hagytam, miután összepakoltam a kevés holmimat az utazótáskámba, és elhagytam a lakást.

Annyi kérdésem volt felé. Elmondta a szüleinek, hogy mit tettem? Azért küld el, mert beköltözteti a helyemre a Shelby házaspárt? Megfordult egyáltalán a fejében, hogy higgadtan megbeszéljük?  De nem tettem fel őket. Méltósággal távoztam onnan, ahol nem láttak többé szívesen. Akkor is, ha ott motoszkált a fejemben a tény, hogy Franklin emberei bármikor hívatlan vendégek lehetnek, ami cseppet sem javítana a helyzeten.
Perceken keresztül tébláboltam a lakóépület ajtaja előtt. Tehetetlenségemben meg-megindultam, de csak újra földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam, hogy Nevin és Bonnie egyedül maradjon. Azt meg főleg nem, hogy így érjen véget a barátságunk.

Végül a közvetlenül előttem elhaladó, meglehetősen furcsán bámuló alsószomszédok adták meg a kezdőlökést. A világért sem szerettem volna kínos helyzetbe hozni magam, így is égett az arcom a szégyentől, szóval vettem egy mély levegőt, és elindultam. Valamerre.

Közeledett a vacsoraidő, a késő őszi utcák már sötétbe borultak, hangulatosan megvilágították őket a köztéri lámpák és egy-egy üzlet kirakata. Reszketve, céltalanul bolyongtam Cambridge belvárosában, órákon keresztül, drága kabátomat a lehető legszorosabban összehúztam magamon, ahogy olykor fagyos szél süvített át elegáns ruházatomon. Tudtam, hogy keresnem kell egy menedéket, ahol átvészelhetem az éjszakát, amíg kitalálok valamit, egyébként nem is okozott volna nehézséget behazudnom magam egy szállodába, de mire észbe kaptam, a lábaim automatikusan egy ismerős helyre vezettek. Burton úr boltjában még égett a villany, a telefonomra pillantva néztem meg az időt. Valószínűleg éppen zárni készült az öregember.

Egy nagyot szusszanva vettem át másik kezembe az utazótáskám, lélekben felkészültem egy esetleges újabb könyörgésre, majd ráfogtam az ajtó kilincsére. Odabent nem volt különösebben meleg, sőt, a raktárban napközben is látszott a leheletem, de ebben a helyzetben nem voltam válogatós. Csak ne kelljen az utcán aludnom.

– Flynn, hát te? Ma már elvégezted az összes munkád, megbeszéltük – botorkált elő az öltözőszobából Burton úr az ajtó csilingelésére, egy halk jajgatás után elhallgatott, vastag szemüvegét orrnyergére igazítva mért végig. Sötét szemeiben megcsillant a falmenti antik lámpa fénye, és olyan kedvességet árasztott a tekintete, hogy rögtön kezdett elmúlni a mellkasomat szorító érzés. Az a bizonyos érzés, ami azóta gyötört, hogy Babilon Junior kipüfölte belőlem az utolsó csepp önértékelésemet is.

– Pont úgy nézek ki, mint akit kirúgtak az otthonából, nem igaz? – mosolyodtam el keserűen, a fejemet lehajtva vakartam a tarkómat. – Nincs hová mennem, uram – mormoltam halkan, és ezúttal hagytam, hogy hangomra is kiüljön a lesújtottság.

Flynn Rivers elfáradt. Nem akarózott hazudni, magabiztosságot erőltetni magamra, azon agyalni, hogy hogyan oldjam meg ezt a hatalmas káoszt, amit okoztam.

– Fiam… – sóhajtott fel a fejét csóválva főnököm, majd közelebb lépdelt hozzám. – Most mit csináljak veled? – tett fel egy feltételezhetően költői kérdést, félrepillantott. Persze, megértettem, hogy így reagált. Annyit segített már nekem, elnézte a hazugságom, nem várhattam el tőle semmit.

– Nekem tökéletesen megfelel, ha csak ma estére meghúzhatom magam itt a boltban. Ígérem, hogy semmihez nem fogok hozzányúlni, csupán itt pihenek egy kicsit a széken – mutattam a pénztár mögötti rozoga ülőalkalmatosságra, amin munka közben szoktam tölteni a szüneteimet. Szavaimra halkan felmorrant, kézfejét átfagyott arcomhoz, homlokomhoz érintette.

– Meg fogsz hűlni idebent. Gyere – intett, én pedig szótlanul ácsorogtam a félhomályos helyiségben, amíg magára vette kabátját.

Ötletem sem volt, hogy hová akart vinni, de készségesen követtem őt, miután bezárta a régiségkereskedést, tőle szokatlanul nagy lendülettel indult neki a szembeszélnek, két perc múlva egy parkolóhoz értünk. Pont olyan autó kormánya mögé ült be Burton úr, mint amilyet elképzeltem volna hozzá. Retró, nem mai évjárat, de gyönyörű állapotban volt, a bézs színű festése is. Biccentett az anyósülés felé, így bátorkodtam én is beszállni, egy halk szusszanás közben csatoltam be a biztonsági övet.

– Ugye nem keveredtél bajba? – kérdezett rá semleges hangon, miután egy ideje már úton voltunk.

– Nem, csak… Hülyeséget csináltam. És összevesztünk a lakótársammal. Be kell látnom, hogy jogosan küldött el az albérletéből – válaszoltam inkább ködösen fogalmazva, közben bűntudatosan, gondterhelten masszíroztam az orrnyergem.

– Tudom, hogy jól tudsz hazudni. Akár ez sem lehet igaz, amit most mondtál, de – vett egy nagy levegőt, miközben jobbra tekerte a kormányt. – Én igyekszem megbízni benned.

– Nem vagyok ehhez hozzászokva – mosolyodtam el zavaromban. – Aki kicsit is ismer, nehezen bízik bennem, önnek pedig jól bemutatkoztam az első munkanapomon – vakartam a tarkómat, inkább a sötét kilátást figyelve.

A kertváros első utcájához érkeztünk, egy kisméretű kertesház elé parkolt le Burton úr, teljes csendben ücsörögtünk még az autóban pár pillanatig.

– Megígéred, hogy összeszeded magad? És rendbe teszed a dolgaidat? – mormolta halkan a bajusza alatt.

– Igyekezni fogok.

– Helyes. Menjünk be! Nem fogom hagyni, hogy a szorgos alkalmazottam egy fűtetlen helyiségben töltse az éjjelt, egy széken ülve – paskolta meg a vállam, majd ki is szállt a kocsiból.

Nevinen kívül soha senki nem tett nekem ekkora szívességet, a főnököm pedig az elmúlt időszakban érthető okokból megtartotta a formális, távolságtartó légkört, így akaratom ellenére is zavarba jöttem, ahogy ott lépdeltem az öregúr nyomában, az utazótáskámmal a kezemben. Ahogy beléptünk az előszobába, Burton úr felkapcsolta a meleg fényű lámpát, egy egyszerű, de annál otthonosabb nappali tárult a szemem elé.

– Egy kanapét tudok felajánlani neked alváshoz, Flynn, remélem, megfelel.

– Ó, tökéletes. Nagyon köszönöm, uram, nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – hajtottam le a fejem, miután kibújtam elegáns cipőimből, bátorkodtam megközelíteni a bársonykárpitozású bútort, lassan lehelyeztem rá az egyetlen csomagomat.

Sajogtak a lábaim, átfagyott minden végtagom, és a lelki kimerültség a fizikai állapotomra is hatással volt, szóval nagyon is jól esett leülni egy kicsit, eközben Burton úr a termosztátot állítgatta, majd egy falmenti sötétbarna komód tartalmát vizsgálta. Egy vastagnak tűnő pléddel állt meg előttem végül.

– Ettél ma valamit, fiam? – kérdezte atyáskodó hangon.

Szemtelenség lett volna minden egyes felajánlott segítségét elfogadni? Talán igen, de ebben a helyzetben senki másra nem számíthattam. Nevin látni sem akart, Abrahamet nem akartam bajba sodorni, Samuel éppen New Yorkban szórakozott a barátaival, még egy üzenetet sem küldött, amióta felült a távolsági buszra.

A főnököm jókedvűen látott neki vacsorát készíteni kettőnk számára, elmondása szerint régen volt már vendége a házában, így jól esett neki a társaság. Én pedig nagyon szívesen beszélgettem vele mindenféléről. A nappaliban lévő antik kakukkosórától kezdve a magániskolás emlékeimig. Az apámról is meséltem neki, és miközben a szívembe is melegség költözött, a bekapcsolt fűtés is megtette a hatását. Ez az este gyógyírként hatott a lelkemre.

– Már jobban festesz valamivel. Menj, zuhanyozz le jó forró vízben, aztán térj nyugovóra! Reméljük, holnap egy szebb napra ébredünk.

Mivel egyébként sem lett volna más dolgom, másnap természetesen együtt mentünk a régiségkereskedésbe, neki is láttunk a munkának. A raktárban és az üzlethelyiségben takarítottunk, egy kis csapat turista tért be, és amíg Burton úr elcsevegett velük, megmutatta az árut, addig én a padlót söprögettem a raktárhelyiségben. Ez a monoton cselekvés pont megfelelt, hogy tudjak közben gondolkodni. Azt hittem, nehezen jön majd álom a szememre az éjszaka folyamán, és akkor kitalálom a világmegváltó ötletem, hogyan oldjam meg a Nevinnek okozott problémát, de úgy aludtam, mint a bunda. Valóban nagyon-nagyon fáradt voltam már.

Arra gondoltam, talán eladhatnám az egyetlen igazán értékes holmimat, a kabátomat. Ezer dollárt simán megért, sőt, többet is, ha nem használtként hirdetném. Babilon pedig biztosan rögtön meglágyulna, ha meglátná az összeget, és engedélyezné a részletfizetést. Mondjuk, nem a legbölcsebb döntés a tél küszöbén megszabadulni a legmelegebb ruhadarabomtól.

Fejben már bankot is raboltam, meg túszul ejtettem az amerikai elnököt váltságdíjért cserébe, amikor megrezdült a zsebemben lévő telefonom. Letámasztottam a partvist egy nagyobb dobozhoz, leporoltam a kezeim, majd elővettem a mobilom. Titkon azt reméltem, Mavis képe fog megjelenni a képernyőn, mellette egy Nevintől kapott üzenettel, de nem. Egy ismeretlen számtól érkezett SMS-em.

„Beszélnünk kell, gyere ki”

Csak ennyi állt a különös üzenetben, a szemöldökömet ráncolva meredtem a betűkre, majd egy feszült szusszanással csúsztattam vissza a telefonom a nadrágzsebembe. Az inggalléromat igazítva, komótos léptekkel sétáltam ki a raktárból, Burton úr, mint egykori ékszerész mester, éppen az egyik külföldi hölgy karperecét csodálta. Nem akartam megzavarni, így csak elartikuláltam egy „máris visszajövök”-öt, és az ajtó felé mutattam, ő pedig egy mosollyal biccentett. Elslisszoltam a kisebb tömeg mögött, majd kiléptem az üvegajtón kívülre. A Nap éppen előbújt a felhők mögül, így nem fáztam annyira még, hiába voltam csak egy szál ingben. Gyanakvó tekintettel néztem szét, de nem láttam egy ismerős alakot sem. Talán Babilon akart volna találkozni velem? Vagy merényletet akart elkövetni ellenem? Esetleg Ab bátyám írt volna titokban, hogy ne kapják rajta Franklinék?

Tettem pár kimért, lassú lépést az épület melletti mellékutca felé, ekkor hirtelen kanyarodott be elém egy fekete furgon. Megtorpanva figyeltem az eseményeket, és amikor megláttam a Moris villában látott biztonsági őr egyenruhákat, meg sem lepődtem. Ketten ragadták meg a karjaimat, de egyébként is, szinte semmilyen ellenállást nem mutattam, így ha akartak volna sem tudtak volna erőszakkal elrángatni. Készségesen helyet foglaltam a sötétített ablaküvegekkel ellátott hátsóülésen, a tekintetem véletlenül találkozott össze a járművet vezető borostás férfiéval. Sietve tett fel egy napszemüveget, majd padlógázzal elhajtottunk a helyszínről. Rögtön megismertem, a sofőr Oscar Franklin jobbkeze volt. A szívem a torkomban dobogott. Mégis mit akart még tőlem az a fickó?

Persze, a megérzésem egész idő alatt azt súgta, ennek az ügynek még nagyon nincs vége.

A fenyegető aurának és a feszült síri csendnek az vetett véget, amikor az anyósülésen ülő öltönyös férfi a fűtés helyett véletlenül a rádiót kapcsolta be. Egy kínosan nyálas popszám csendült fel, ami enyhén szólva megölte a hangulatot. Halkan elnevetve magam csóváltam a fejem, ahogy a sofőr sietve lehalkította a zenét, majd szúrós pillantást vetett a mellette ülőre.

Körülbelül tíz perc múlva érkeztünk meg a Moris villába, amire egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem. Attól tartottam, ez lesz az utolsó esélyem. Mindent vagy semmit. Vagy átverem Oscar Franklint, és megszerzem a vagyont, vagy egészen biztosan rendőrautóban távozok a helyszínről okirathamisításért és csalásért.

Rendezett sorban kísértek el ezúttal egy emeleti szobáig, melynek ajtaja mellett két oldalt biztonsági őrök várakoztak. Köztük az én zöldszemű szárnysegédem is. Diszkréten felvettük a szemkontaktust Abrahammel, egyenes háttal, komoly arckifejezéssel nyúlt oda, hogy kinyissa előttünk az ajtót. Odabent egy tágas tér várt rám, melynek túlsó végében egy méretes íróasztal mögött ücsörgött az, akire számítottam, Oscar Franklin. Dús bajusza alatt a száját húzva bámult egy papírlapot, majd egy biccentéssel jelzett a csatlósainak. Nagy lett a jövés-menés, a sok szmokingot viselő testőr a szoba két oldalában sorfalat állt, ahogy hátrapillantottam a vállam fölött, megláttam, hogy még Abrahamet is berendelték, elállta az ajtót.

Feszült csendben ácsorogtam egyedül a bordó, díszes szőnyeg közepén, beletelt pár pillanatba, amíg az úr rám emelte a gonosz szemeit. Nem szólt egy szót sem, csak intett. Közelebb léptem az asztalához, de azért tisztes távolságban maradtam. Talán veszélyesnek gondolt volna? Tartott tőlem? Pedig gyilkosságot még egy Rivers sem tudna elkövetni. Bár… Amennyi düh volt bennem a kvíz és Babilon miatt…

– Még egyszer megkérdezem, hogy ki vagy te, Flynn Rivers? – Hangja vészjósló volt, újra a kezében lévő dokumentumot figyelte. Remek, már a nevemet is tudták.

– De hát, nem kell bemutatkoznom ezek szerint – vontam vállat.

– Akkor máshogy kérdezem. Mi a szándékod? Neked és a bizonyos Nevin Kellernek.

Résnyire elnyíltak az ajkaim a meglepettségtől. Úgy tűnt, alaposan lenyomoztak, és már nem csak magam, de a legjobb barátomat is belekevertem ebbe az egészbe. Egy halk szusszanással sütöttem le a szemeimet.

– Nem értem – ráztam meg a fejem. – Nem egyértelmű?

– Tudod, igaz? – hümmögött fel, rekedtes hangja irritálóan számonkérő volt.

– Persze. Tudok mindenről – vágtam rá a legtermészetesebb magabiztossággal. De fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Ha csak Elsie néni és George szerelméről, akkor még csak nem is hazudtam ebben a pillanatban. Hitetlenkedve elnevette magát, az íróasztal lapjához kopogtatta a kezében lévő tollat.

– Nézz körül, Rivers. A jelenlévők közül csak mi ketten tudjuk, hogy miről beszélünk. Ez maradjon is így – vált hangja komorrá, egy legyintése után az össze biztonsági őr kivonult a teremből. – Azért hozattalak ide, hogy aláírd ezt a szerződést.

Aranyozott pecsétgyűrű által díszített, vézna kézfejével tolt elém egy papírlapot. Határozott tekintettel álltam a szemkontaktusát.

– Írd alá, hogy soha, senkinek, főleg nem a sajtónak nem beszélsz a Moris családról, a temetésről, és arról, ami most történik. És akkor én is elfelejtek mindent. Ha megszeged a szerződést, elintézem, hogy börtönbe kerülj, Nevin Keller barátoddal együtt. Szervezett csalásért, okirathamisításért és lopásért. A hallgatásodért cserébe nem jelentelek fel titeket.

Össze voltam zavarodva. Itt már egészen biztosan nem csak egy nyolcvan évvel ezelőtti szerelemről volt szó. Addig nem is éreztem ennek az egésznek a súlyát, amíg ki nem ejtette a száján Nevin nevét. A szívem hatalmasat dobbant, valósággal megfagyott az ereimben a vér. Ha én börtönbe kerülnék… Kibírnám. De Nevin életét nem tehettem tönkre...

Eszem ágában sem volt aláírni semmit, anélkül, hogy alaposan elolvastam volna, mi szerepel a papíron. Elcsendesedve vettem a kezembe a szerződést, gondosan értelmezve minden sort. Akármit is hitt, milyen tudás van a birtokomban, félt tőlem. Mindketten sakkban tartottuk egymást. Csak a Rivers ösztöneim azt súgták, valami csapda biztos van ebben.

– Csak nyugodtan, nem sietünk sehová – tolt elém egy tollat is, majd a forgósszékében hintázva nézett maga elé, elégedetten mosolygott a bajusza alatt.

Egy nagy sóhajjal vettem magamhoz az íróeszközt, a sok kacattal teli íróasztalon kerestem egy akkora szabad felületet, hogy kézre essen aláírni a szerződést, miközben a monogramom első betűjét kanyarítottam, újra megszólalt a férfi, valószínűleg a toll hangja váltotta ki belőle azt a nyugodtságot, ami megjelent az arcán.

– Milyen kár, hogy az nem jutott a tudomásotokra, hogy Keller úr indulhatott volna a vetélkedőn, méghozzá a saját identitásával – hümmögött fel kárörvendően, én pedig lefagyva emeltem rá a tekintetem.

– Hogy mondja? – vontam össze a szemöldököm, megállt a kezem is. Ez csak egy lázálom, biztosan meghűltem az éjjel...

– Szóval tényleg fogalmatok sem volt? Egy DNS-teszt alapján kiderült, Nevin Keller édesanyja Elsie Anne Moris negyedik másodunokatestvérének a rokona.

– A negyedik másodunokatestvérének a rokona? – kérdeztem vissza reflexből, a döbbenettől elnyíló ajkakkal.

– Igen, egészen pontosan a második menyének a húga, Marcelina Marshall.

Tetőtől talpig libabőrösen, a szerződést szorongatva bámultam magam elé. Nevin… Még ha nem is vérszerinti, de… Moris rokon? Ez az információ úgy hangzott, mint egy rossz vicc, de a tekintetem az asztalon heverő DNS-teszt eredményre csúszott. Hát igaz lenne… És ez a házkutatást is megmagyarázta.

Ez mindent megváltoztat. Az agyam mintha túlműködött volna, szinte egy másodperc alatt kitaláltam a megoldást a helyzetemre.

Akkorára emelkedett az adrenalinszintem, hogy nem is hezitáltam.

– Uram, de mi… Mármint én és Keller úr… Jegyesek vagyunk – mondtam ki elcsukló hangon, részben az őszinte sokk miatt, részben pedig a hazugságom részeként. – Vagyis, még nem tudtam megkérni a kezét, nincs pénzem jegygyűrűre, de már egy ideje tervezem. Mindig is arról álmodtunk, hogy egy rendes ceremónia keretein belül kelünk egybe, szűk családi körben – hajtottam le a fejem, egy megremegő sóhajjal.

– Csakugyan? – kapta felém a fejét, hirtelen eltűnt az elégedett vigyor a képéről.

– Én nem értek ehhez, de ha jól gondolom, nagyon is van jogom a kvíz nyereményéhez. Egy Moris a leendő férjem – mondtam ki tagoltan a legszürreálisabb mondatot, amit valaha kiejthettem a számon, ebben a pillanatban talán fel sem fogtam. Egy valóságos érzelemhullám vonult végig Franklin arcán, majd hátradőlt a székében.

– Késő bánat. Sajnos, most, hogy aláírtad a szerződést, egyben beleegyeztél abba is, hogy semmilyen formában nem követeled a kvíz nyereményét, annak birtoklási igényéről teljeskörűen lemondtál – bökött rá mutatóujjával idegesen az előtte lévő másolatra, az apróbetűs részre.

– Csak van egy kis bökkenő, Oscar Franklin – igyekeztem visszafojtani egy félmosolyt, majd az arcom mellé emeltem az üresen maradt szerződést. – Nem fogott a tolla.

A férfi arca szemmel láthatóan vörösbe borult, ahogy visszacsúsztattam elé az üres dokumentumot és a tollat is, majd az asztallapra támaszkodva hajoltam hozzá közelebb. Ezúttal én voltam fölényben.

– Eszem ágában sincs aláírni semmit. Amennyiben nem támogatja pénzügyileg az esküvőt, hogy aztán hivatalosan is átvehessük azt, ami Elsie Anne Moris végrendelete alapján jár nekünk, akkor mindent el fogok mondani a sajtónak és a rendőrségnek is. Megértettük egymást? – fúrtam tekintetemet a bosszús szemekbe, ahogy ő szakította meg a szemkontaktust, egy győzedelmes mosollyal léptem el az asztaltól, elindultam az ajtó felé.

– Rendben. Majd meglátjuk. Az esküvő négy nap múlva lesz. A részleteket el fogom küldeni – mormolta halkan, amire egy bólintással reagáltam. Bizonyára szándékosan adott egy közeli dátumot.

A tüdőmet mázsás súlynak érződő levegő töltötte ki, ahogy kitárult előttem az ajtó, Oscar Franklin ideges kiáltására minden biztonsági őr befelé sietett, egy kivételével. Ahogy becsukódott mögöttem a duplaszárnyú nyílászáró, nagyot sóhajtva engedtem le eddig befeszült vállaimat.

– Flynn – mormolta halkan Abraham, ahogy próbált nem túl gyanúsan a fal mellé húzni engem, hogy ne legyünk szem előtt. Meglepettség ült az arcán. De még az enyémen is. – Én nem is gondoltam, hogy ti ketten… Én… Nem is tudom, mit mondjak, de úgy örülök nektek – vakarta a tarkóját zavarában, szélesen mosolygott, én pedig hatalmasakat pislogva meredtem rá.

– Öhm, ezek szerint elég meggyőző voltam – nevettem el magam kínomban, az égő arcomat legyezve pillantottam körbe.

– Mi? – fakadt ki halkan, majd egy homlokra csapással jelezte felém, tudomásul vette, hogy az egész egy színjáték volt, de nem mondta ki hangosan. Itt a falnak is füle lehetett.

– Most mennem kell, később beszélünk – súgtam oda neki, megveregette a vállam, én pedig futólépésben hagytam el a helyszínt.

Mit tettem? Egészen biztosan elment az eszem. Hogyan közölhetném Nevinnel, hogy össze kell házasodnunk, amikor látni sem akar? A szívem olyan hevesen dobogott, mint ezelőtt talán soha, az sem érdekelt, hogy elköltöm az összes pénzem taxira, a lehető leggyorsabban vissza kellett jutnom a régiségkereskedésbe. A fuvaromra várva az órára pillantottam. Még csak tizenegyet mutatott a telefonom képernyője. Öt óra volt hátra ex-lakótársam hazaérkezéséig. Nem voltam biztos benne, hogy már aznap este sokkolni akarom őt, így inkább csak azon voltam, hogy kitaláljak valamit.

Még azt sem lesz egyszerű közölni vele, hogy a biológiai édesanyja Moris rokon, hát még a másik dolog…

A belvárosba vezető úton rengeteget agyaltam, pár másodpercig a telefonom képernyőjét bámultam, a Nevinnel váltott legutóbbi üzeneteinket néztem. Írhatnék neki. De olyan mélyre még egy semmirekellő szélhámos sem süllyedne, hogy üzenetben kérjem meg a kezét.

„Hali, házasodjunk össze, négy nap múlva tali” – képzeltem el, mi lenne, ha leírnám neki. Magamban elmosolyodtam a gondolaton. Nem, ez szégyen lett volna rám nézve, Nevint sem akartam ilyen helyzetbe hozni. Nem ezt érdemelte.
Ha látná az igyekezetem, talán… Meggyőzhetném. Ez volt az egyetlen módja, hogy ne vesszen oda a háza, így reméltem, bele fog menni. Ezúttal tényleg mindkettőnk érdekében kellett cselekednünk. Ki is gondoltam, hogy mit fogok neki mondani, csak a felvezetéssel kapcsolatosan nem volt ötletem egyáltalán. Hisz szóba sem akart állni velem.

Egy gondterhelt sóhajjal szálltam ki pár utcával a megbeszélt úti cél előtt, mivel nem futotta ki az a pár dollár, ami a zsebemben volt, feldúltan, így pedig meglehetősen gyorsan odaértem a munkahelyemhez. Amikor benyitottam, az üzlethelyiség kongott az ürességtől, csupán Burton úr ücsörgött a kassza mögött, azonnal felkapta a fejét.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – fújtam ki magam, rögtön siettem is volna be a raktárba, hogy folytassam a megkezdett takarítást, de persze nem úsztam meg a kérdezősködést.

– Minden rendben?

– Ahogy ígértem, rendbe teszem a dolgaimat – erőltettem magamra egy mosolyt az ajtóban állva, mielőtt beléptem volna rajta, intett.

Leültem mellé a másik székre, egy minimum tíz évvel ezelőtt vásárolt laptopon volt megnyitva egy honlap, azt böngészte.

– Jövő héten nagyszabású aukció lesz a városban. Neveznünk kéne néhány különleges darabbal, hátha elkelnének – osztotta meg velem tervét, én pedig elképesztő hálát éreztem, amiért nem kérdezett semmi többet az ügyemről.

Ahogy elmélyülten nézte egymás után az esemény egy korábbi időpontjáról készült képeket, a tárgylistát, nekem elkalandoztak a gondolataim. Csillogó, hihetetlenül drágának látszó gyűrűk adatait olvasta, nekem pedig támadt egy őrült ötletem. Végtére is, értett az ilyesmihez az öreg.

– Burton úr… Házasodni szeretnék. És mivel nincs pénzem, arra gondoltam, segítene nekem készíteni egy jegygyűrűt? – mondtam halkan, kissé talán gyámoltalan hangon, zavaromban az alsó ajkamba haraptam, le sem vettem a szemeimet a kezemről. Ha minden jól megy, hamarosan egy arany karikagyűrű fog rajta díszelegni?

– Nézzenek oda, Rivers úrfi – nevette el magát jóízűen a főnököm, de semmi gúnyolódás, rosszallás nem hallatszott rajta. – Ma már hazamehetsz? – kérdezte olyan nagypapásan somolyogva, miközben a laptop leállításán ügyködött.

– Még nem – szusszantam egy nagyot.

– Akkor úgyis együtt töltjük a napot. Este neki is láthatunk a munkának – csapta össze a tenyereit, majd a sarokban lévő kishűtőhöz lépett, kivette az ebédünket.

– Mennyi ideig tart elkészíteni egyet? – kérdeztem rá, még mindig kicsit zavarban voltam, éreztem, hogy ég az arcom.

– Ha gyorsan tanulsz, és megér annyit ez a különleges személy, hogy egész éjjel ébren maradj miatta, holnap akár át is adhatod neki – dörzsölte meg a vállam egy nagy mosollyal, ahogy átvettem tőle az én adag kínai kajámat. Természetesen a Jáde Sárkányból. – Jó étvágyat, fiam.

Pár unalmasan telt óra múlva a legelhasználódottabb ingemet viseltem, fölötte egy védőruházatul szolgáló köténnyel, tanácstalanul, de annál érdeklődőbben sétáltam körbe Burton úr házának melléképületében található ötvösműhelyét. Nem tudtam, hogyan készülnek az ékszerek, de valami olyasmi kép jelent meg az agyamban, hogy lávaszerű, izzó anyagokat fogunk formába öntögetni.

Főnök és alkalmazottból mesterré és tanítványává váltunk. Ahogy kérte az öregember, leültem a kopott asztalhoz, felgyűrtem az ingujjaimat.

– Milyen gyűrűre gondoltál? Van pár cirkónia a fiókban, biztosan találsz egy mutatós darabot, ami illik a kedvesedhez – állt mögöttem hátratett kezekkel, nekem pedig nevethetnékem támadt, ahogy ezt mondta. Igen, a kedvesem…

– Nem-nem, nem szeretnék követ rá. Csak egy egyszerű karikagyűrű is megteszi – ráztam meg a fejem.

– Rendben, ezestben könnyebb dolgunk lesz. Dolgozzunk ezüsttel, ideális választás egy kezdő ékszerész számára a megmunkálhatósága miatt – nyomkodta meg a vállaimat, én pedig csak bólogatni tudtam. – Első lépés, megállapítani a gyűrű méretét.

Na, ez egy nagyon jó kérdés volt. Vizsgálgatni kezdtem a saját ujjaimat.

– Talán kicsit hosszabb ujjai vannak, mint nekem, de elég vékonyak – húztam a számat, Burton úr arckifejezése pedig megváltozott. Olyan sejtelmesen mosolygott, nekem pedig volt egy tippem, hogy miért.

– Akkor legyen a te méreted, fiam. Talán nem lövünk mellé annyira – hozott is oda nekem pár szál ezüstdrótot. Türelmesen vártam, hogy történjen valami, de csak megbökdöste a karom. – Nem fogom megcsinálni helyetted. Bele kell tenned a szíved ebbe a darabba. Én magyarázok, te csinálod – hunyta le a szemét egy pillanatra. Mibe kevertem magam?

– Jó. Várom az utasítást, mester – vettem is magamhoz az odakészített fogót és a drótot.

Odakint besötétedett, a műhelyben kellemes volt a hőmérséklet és a hangulat is. Az első kettő próbálkozást ki kellett dobnunk rögtön az elején, de aztán kezdtem belejönni. Használtam csípőfogót, méretre vágtam a gyűrűsín hosszát egy kézifűrésszel, egy másik fajta fogóval meghajlítottam, aztán jött a tűzveszélyes rész. Burton úr jót szórakozott a bénázásomon, de végül sikerült összeforrasztani a karikát, így elkezdett végre gyűrűalakot ölteni. Még nem volt túl esztétikus, inkább volt ovális, mint szabályos kerek, de már láttam benne a víziót.

– Rendben, most bőrkalapáccsal kell megadni a formáját, aztán lereszelni az éleket – nyújtotta oda nekem a következő eszközt, aminek sajnos nem tudtam megjegyezni a nevét. Túl sok volt a szakszó.

A gyűrű egy formázásra használt tüske alakú alkalmatosságra került, és miután Burton úr megmutatta, milyen a helyes technika, elkezdtem ellapítani az ezüstdrót hengeres formáját. Nem mondom, hogy jól ment, de erősen próbálkoztam.

– Flynn, szerinted ez így egyenes? – állította meg a kezem, és más szögből tartotta oda a készülő ékszert a lámpa fénye alá. A karikaforma megmaradt, de felülete hullámos volt és hepehupás.

– Hát, szereti a tengert meg a hullámokat, meg minden ilyesmit – vigyorodtam el kínomban, amire jóízűen elnevette magát.

– Egy kicsit finomabban egyengesd ki erről, hogy kényelmesebb viselet legyen, aztán rakhatunk bele hullámos mintát, hogy különlegesebb legyen – simogatta meg a hajam röviden, majd odahúzott egy sámlit, közelebbről figyelte, mit ügyködök, valósággal irányította a kezem.

Már éjfél körül járt az idő, amikor kész lett a polírozás is. Nem lett egy mestermű, de szépen fénylett a lámpa alatt, és kapott egy enyhe hullámos textúrát. Úgy gondoltam, igazán illett Nevinhez. A homlokomat törölve, teljesen kimerülten támaszkodtam az ötvösasztalon, amíg Burton úr keresett egy dobozt, amibe belerakhatom, de nem abban terveztem odaadni neki.

Egész éjjel nem aludtam, a saját készítésű ékszert forgattam az ujjaim között, miközben Burton úr kanapéján vártam a napkeltét. Úgy elterveztem, hogy mit fogok mondani, amikor átadom neki, de amikor elképzeltem, hogy ez valóban meg fog történni, hevesen dobogott a szívem, az agyam pedig mintha nem tudott volna funkcionálni.

Másnap azért bementem még dolgozni a mesteremmel, bár fejben egyáltalán nem ott jártam, ezt pedig a főnök úr is észrevette. Igyekeztem folyamatosan azzal nyugtatni magam, hogy ez csak egy színjáték lesz, és minden anyagi problémám meg fog oldódni, ahogy a Neviné is. Nem nagy ügy. De akkor miért izgultam annyira?

A kabátom zsebében forgattam ujjaim között a gyűrűt, miközben gyalog útnak indultam egykori otthonom felé. Igaz, még csak két nap telt el, amióta elmentem, máris hiányzott a környék, az utca, maga az épület és a lakás. Nevinről és az ördögi kisnyúlról már nem is beszélve. Az utóbbi egy évben egészen biztosan nem volt ilyen hosszú időszak, amikor nem találkoztunk egymással. Három teljes nap...

Fellépcsőztem a megfelelő emeletre, az ajtó előtt pedig megtorpantam. Nyugi, Flynn, ez csak egy zseniálisan kigondolt terv része.

Megnyomtam a csengőt, a hajamat igazítva vártam, hogy ajtót nyisson legjobb barátom, amikor pedig ez bekövetkezett, és összetalálkozott a tekintetünk, egy szemforgatás közben el is kezdte visszacsukni az ajtót. Sietve támasztottam ki a lábammal a nyílászárót, hogy ne vághassa rám.

– Nevin, kérlek, muszáj meghallgatnod! Nagyon fontos dolgot kell mondanom – fogtam rá az ajtó kilincsére, tekintve, hogy nem adta fel, még erősebben próbált kizárni engem. Egészen kétségbeesettnek tűnhettem.

– Egyáltalán nem vagyok rád kíváncsi, Rivers – morgott halkan, amire éreztem, hogy feszültté válok.

– Házasodjunk össze! – emeltem fel a hangom egy kicsit, hogy abbahagyjuk ezt a gyerekes dulakodást, rögtön le is fagyott. Talán könnyebb volt kimondani, mint amennyit rágódtam rajta. Lassan elengedte az ajtót, pislogás nélkül bámult rám. Az arca rögtön elkezdett vörösödni, egy nagyot szusszanva hátrált egy lépést.

– Te teljesen megbolondultál – nevette el magát hitetlenkedve, én pedig csak gyorsan beengedtem magam, tisztes távolságban állapodtam meg. Már láttam a levegővételén, hogy menten lekiabálja a fejem, így bátorkodtam közelíteni felé, megragadtam a karjait.

– Ne kiabálj, mert szükség lesz a hangodra, amikor igent mondasz nekem. Hadd magyarázzam meg – vettem egy nagy levegőt, mert úgy éreztem, elszorult a torkom. – Üljünk le – biccentettem a hiányolt kanapém felé.

– Te hallod magad? – mordult fel csak azért is, karjait kihúzta szorításomból.

– Kérlek, Nevin. A biológiai szüleidről van szó.

Hirtelen nézett a szemeimbe, tekintete fájdalommal telien csillogott. Ezúttal nem ellenkezett, de nagyon szótlanná vált. Egymás mellett foglaltunk helyet, pont, mint amikor elmondtam neki, hogy mit tettem vele és a családjával.

– Hallgatlak.

Egy pillanatra lesütöttem a szemem, ahogy összeszedtem a gondolataimat.

– A minap itt jártak a Moris villa emberei. Mint kiderült, utánad is kutatni kezdtek. Franklin a birtokra vitetett engem, ahol megtudtam pár információt az édesanyádról. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan mondjam el, de röviden, hivatalosan Moris rokon vagy – tartottam egy kis szünetet, hogy legalább valamennyire fel tudja fogni ezt a hihetetlen tényt, lélektelenül bámult maga elé, alsó ajkát harapta. Feszültnek és zavarodottnak tűnt.

– Értem. És fel akarsz használni, hogy mégis megszerezd a vagyont. Nálad gátlástalanabb embert nem ismerek, Flynn – mormolta halkan, bármennyire is próbált pókerarc maradni, láttam rajta, hogy megrendült a hír hallatán.

– Ez most nem rólam szól. Nem csak rólam. Ez az egyetlen esélyünk, hogy visszaszerezzem a tulajdoni lapot Babilontól a határidő lejárta előtt. Egybekelünk a családunk előtt, egy darabig elhitetjük mindenkivel, hogy igazi a házasságunk, aztán amint lecseng ez az egész felhajtás, és ki tudunk menteni egy nagyobb összeget saját számlákra, elválunk – magyaráztam el neki a tervet komoly arckifejezéssel.

Nem felelt semmit. Könyökeit a térdén megtámasztva temette arcát a tenyerei közé, minden bizonnyal a rózsás arcát rejtegette előlem.

– Van fogalmad róla, hogy mit kérsz tőlem? És hogy ez milyen hatással lehet a jövőbeli potenciális kapcsolataimra? Huszonévesen legyek elvált férfi? – nézett bele a szemembe hosszabb idő után most először, hangja ellenségesnek hangzott. A szemöldökömet ráncolva méregettem őt.

– Érdekes, ezelőtt sosem beszéltél arról, hogy párkapcsolatra vágysz.

Mindig azzal viccelődtünk, hogy biztosan egyedül halunk meg. De úgy tűnt, velem ellentétben őt titkon érdekelte a szerelem téma.

– Attól, hogy neked a legnagyobb szerelmed egy köteg százdolláros, attól még a környezetedben élők lehetnek érző lények – szólt be nekem halk hangon, miközben lehajtotta a fejét. – És lehet, hogy neked ez csak egy játék…

– Mindegy – vágtam a szavába, majd a zsebembe csúsztattam a kezem. – Én elmondtam, amit akartam, hogy lásd, én komolyan képes lennék erre is, azért, hogy helyrehozzam a hibámat, és megadom a módját, tessék – adtam át neki az ezüst karikagyűrűt, ami hirtelen elképesztően bugyután festett, lesütött szemekkel dőltem hátra a kanapén, kényelmesen belesüllyedtem. Ezen is túlvagyok.

Meglepetten pislogott a jegygyűrűre, még az ajkai is elnyíltak, körülbelül egy néma perc elteltével félszemmel rám pillantott, aztán egy nagy sóhajjal tápászkodott fel.

– Egy kicsit szeretnék gondolkodni – suttogta a feszült csendbe, majd egyszerűen besétált a szobájába, becsukta az ajtót is.

Ezekben az óráknak tűnő percekben azt kívántam, bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban. Elég kemény dolgokat zúdítottam rá, így megértettem, miért vonult el, nem is akartam sürgetni. Izgulva ücsörögtem tovább, néhányszor rápillantottam az órára.

Tíz perc. Fél óra. Egy óra.

Már úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt a stressz miatt, amikor végre kinyílt a hálószoba ajtaja. Fehér, lenge pólót és laza kontyot viselő barátom végre előjött, megállapodott előttem, érzelemmentes, de megtört arccal nézett le rám.

– Legyen. Hozzád megyek.

Szinte sóhajtotta ezeket a szavakat, tekintetem azonnal az ujjaira csúszott. Hát felvette a saját két kezem alkotta ékszert. Szinte éreztem, ahogy megrészegülök a közelgő gazdagság mámorától, akaratom ellenére is egy halvány mosolyra húzódott a szám. Talán ezennel meg is bocsájtott nekem! Én is feltápászkodtam az ülőalkalmatosságról, bátorkodtam megfogni a kezeit.

– De csak a szüleim miatt – tépte ki egyik kezét a szorításomból, hogy felemelhesse mutatóujját.

– Akkor el is kell újságolnunk a nagy hírt – nyúltam a telefonomért sietve, erre Nevin arca szörnyen elborzadt.

– Várjunk. Mikor lesz az esküvő? És vendégek is lesznek?

– Három nap múlva. A hitelesség kedvéért muszáj.

– Istenem, nem így akartam elmondani nekik – nyúzta az arcát egy kisebb pánik közben, ahogy fel-alá járkált, ekkor még le sem esett, hogy egy coming out-ról beszélhetett, mert én is elborzadtam.

Egy év után ezzel kell felhívnom az anyámat.