Ahogy kiejtettem a számon Babilon nevét, újra megjelent a fájdalom az arcán. Csak ott ácsorogtam tisztes távolságban, szomorú tekintettel figyeltem, ahogy csomagol. Éppen Bonnie hordozóját törölgette át. Utáltam a gondolatot is, hogy az utcára kerüljek, de jelen helyzetben azt éreztem, nem neki kéne elhagynia a lakást…

Nem is vett tudomást rólam, arca piros volt, és csak remélni tudtam, hogy az idegesség miatt, nem pedig azért, mert én lettem a felelős az első könnyeiért gyerekkora óta.

– Sajnálom, Nevin – mormoltam halkan, kezemet felkarjára simítva, ahogy elhaladtam mellette, egyszerűen úgy tűnt, nem mondhatom el neki elégszer.

Persze, semmit sem reagált, így egy apró sóhaj után folytattam az utamat a nappaliban lévő komód felé. Habár jól esett kényelmes, meleg ruhákat viselni, az utcára nem léptem volna ki így.

Öt perc múlva már inget és öltönynadrágot viselve vettem a kabátomat, indulásra készen. Nem akartam idegesíteni az időközben a szobájába zárkózott Nevint, úgyhogy halkan csuktam be magam után a bejárati ajtót. Az eső továbbra is zuhogott, így egy esernyő alatt láttam neki egy újabb nagy sétának, ezúttal a teljes sötétségben, hiába múlt még csak öt óra. Egyre közeledett a tél. Fáradt voltam testileg és szellemileg is, de nem volt más választásom, nem ülhettem ölbe tett kézzel, amikor a legfontosabb emberi kapcsolatom forgott kockán. Nem akartam, hogy véget érjen a barátságunk.

Előre elterveztem, hogy mit fogok mondani a kopasz gazfickónak, a fejemben tízszer is elpróbáltam az út alatt, így valamivel magabiztosabban húzódtam be a Flower Power virágbolt kifeszített ponyvája alá. A telefonomat elővéve írtam egy SMS-t a tulajdonosnak, hogy kint várok. Odabent sötétség uralkodott, a tábla is „zárva” feliratot mutatott a külvilágnak, de tudtam jól, hogy a hátsórészlegen ugyanúgy folynak a piszkos üzletelgetések. Egy percbe sem telt bele, halk motoszkálás ütötte meg a fülem, majd az üvegajtó mögötti tábla komikus hirtelenséggel fordult át a másik oldalára, aztán a zár is kattant egyet.

Még utoljára vettem egy mély lélegzetet, vártam pár pillanatot, utána határozottan nyomtam le a kilincset. Annyira izgultam, hogy véletlenül húzni kezdtem az ajtót, hiába tudtam jól, hogy tolni kell, hisz nagyon nem először jártam már itt. A fejemet csóválva léptem be a továbbra is sötét üzlethelyiségbe, egy jól ismert halk nevetgélés fogadott. A hátsószobákból kiszűrődő halvány fény megvilágította Babilon alakját, ahogy a pultnak támaszkodva jót szórakozott a belépőmön. Jól kezdődik…

– Gratulálok a győzelméhez, Moris úr – szólalt meg végül, ahogy közelebb értem hozzá, megveregette a vállam. Persze, hogy ő is követte az eseményeket. Az igazság nem fog tetszeni neki…

Nem is tudtam, hogy mit kéne erre mondanom, csak hagytam, hogy a vállamat átkarolva hátravezessen. Természetesen nagy sürgés-forgás volt a tágas helyiségben, nyomtatók zúgtak, na meg iratmegsemmisítők. Babilon arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, feltételeztem, azt hitte, hogy a látogatásom oka a kifizetés volt. Helyet foglaltunk ugyanannál az asztalnál, ahol az üzletet megkötöttük, én pedig gondoltam, rögtön a tárgyra térek. De mielőtt megszólalhattam volna, átvette a beszélgetés feletti kontrollt.

– Szóval akkor tizenkétezer dollár – hümmögött fel boldogan, miközben a kacatokkal teli asztalát rendezgette pótcselekvés gyanánt. Az én szemem pedig elkerekedett.

– Hatezerben állapodtunk meg, ha nem csal az emlékezetem – ráncoltam a homlokom, a levegővételem pedig az akaratom ellenére is szaggatottá vált.
Nem is válaszolt szavakkal, egy sunyi vigyorral a képén hátradőlt a székében, és elindított egy hangfelvételt a telefonján. Természetesen.

„Nincs kötözőanyag, nincs rózsacsokor” – hangzott fel először Babilon hangja.

„Várj! Nagyon nagy üzletről van szó. Ha alapos munkát végzel, és sikerrel járok, márpedig így lesz, akkor abban a pillanatban kifizetlek. Sőt, még a dupláját is kifizetem, késedelmi díjként.”

Valóban ezt ígértem neki. Legszívesebben felképeltem volna saját magam, de muszáj volt higgadtnak maradnom.

– Hallottad? És nekem azt csiripelték a madarak, hogy tényleg te nyertél. Harminckettes – szűkítette össze a szemét, mint ha kezdte volna elveszíteni a türelmét. – Tudod, hogy nem szoktam fizetség nélkül előre dolgozni, de veled kivételt tettem. Te is tartsd magad a megállapodásunkhoz – hintázott a székében, a lelkembe bámulva, közben egy tollal kopogtatott az asztal tetején.

– Az a helyzet, hogy hiába nyertem meg a kvízt, valahogy mégis lebuktam – mondtam ki elszoruló torokkal. Szörnyen kellemetlen volt ezt beismerni. – Úgyhogy nem kaptam meg a Moris vagyont. Nincs pénzem – hajtottam le a fejem. Ekkor hangosan csattant a kezében lévő toll az asztallapon, összerezdülve pillantottam fel rá.

– Miket beszélsz, kölyök? – morogta halkan, testtartása azonnal megváltozott.

– De ne aggódj, épp ezért jöttem el személyesen, hogy biztosítsalak, ki foglak fizetni. Csak nem fog menni három napon belül. – Most már főleg. Ezt csak magamban tettem hozzá, ahogy megjelent a lelki szemeim előtt az ötszámjegyű összeg. – Szeretnék több időt kérni tőled – sütöttem le a szemeimet. Nevetni kezdett.

– Azt hiszed, hogy ez így működik, Rivers? – dőlt hátra megint a székében. Nem tudtam visszafogni magam.

– Miért? Ha kinyírsz három nap múlva, azzal előrébb leszel, mintha megkapnád a pénzed mondjuk egy hónap múlva? – mondtam teljesen komolyan, és láthatóan elgondolkodott a szavaimon. Ez az egy egészen biztosan közös volt bennünk. A pénzt azt szerettük. Bár, én már talán elkezdtem meggyűlölni.

– Hmm. Legyen. Tíz napot kapsz. De nem ingyen – könyökölt fel, arcán pedig egy furcsa vigyor jelent meg. Semmi jót nem sejtettem.

– Most mondtam, hogy nincs pénzem – kezdtem el szabadkozni, de nem is figyelt rám, feltápászkodott a rozoga forgósszékről, intett, hogy kövessem őt.

Ebből a helyiségből nyílt egy másik is, az ajtó résnyire nyitva volt hagyva, megálltunk előtte, felém fordult.

– Ha megteszed ezt a szívességet, én is megteszem, amit te kérsz tőlem – mondta lassan, mintha egy idiótához beszélne, igyekeztem nem kimutatni az arcomra kiülni akaró kényelmetlenséget. Elképzelésem sem volt, hogy mibe akar belerángatni. Talán kevésbé lesz megalázó, mint térden állva könyörögni…

– Rendben van, megegyeztünk – bólintottam rá, erre teljesen megváltozott az arckifejezése, kedvesen mosolygott. Sosem láttam még ilyen abszurd dolgot ezelőtt.

– Nálam vendégeskedik a drága kisöcsém, és sajnos nincs időm játszani vele, pedig egész nap csak unatkozik szegény. Örülne egy kis társaságnak, csupán egy fél órára – beszélt szinte már babusgatva a testvéréről, amire az én tekintetem is kevésbé volt elutasító. Végül is, én is egy báty voltam, nem tűnt nehéz feladatnak.

– Hány éves? – kérdeztem rá, miközben elkezdtem kibújni a kabátomból. Idebent kellemes meleg volt, és úgy tűnt, hosszabb időre kellett maradnom.

– Tizenhat – válaszolt röviden, majd vett egy nagy levegőt. – Babilon Junior! – kiáltotta el magát, és ahogy ezt egy néma hatásszünet követte, újra megjelent az arcán az a furcsa vigyorgás. Még a hideg is kirázott tőle. – Találtam neked játszópajtást – tette hozzá, ekkor kinyílt az előttünk lévő ajtó.

Tátott szájjal néztem fel az érkezőre. Körülbelül két méter magas volt, hatalmas, masszív testalkattal, a fejére pedig mintha egy az egyben rá lett volna másolva a bátyja arca, még az az ördögi mosoly is. Csak éppen neki a derekáig ért a vöröses árnyalatú haja. Ez valami rossz vicc? Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, megilletődötten pislogtam a testvérpárra.

– Menj, Junior, mutasd meg neki az alagsort – paskolta meg Babilon az öccse bicepszét, ami önmagában akkora volt, mint a fejem.

Nem szólt semmit, csak bólintott, majd komótos léptekkel visszaindult abba a helyiségbe, ahonnan jött. Egy nagyot nyelve, a kabátomat szorongatva indultam utána, egy lépcső vezetett lefelé. Magamban átkozódtam, hogy mégis miért hozom magam mindig ilyen lehetetlen helyzetekbe, ahogy viszont leértünk a lépcső aljára, ledermedtem. Egy tágas küzdőtér tárult elénk, a falak mentén padok szegélyezték, egy-két edzőgép, súlyzó is helyet kapott az egyik sarokban. De a legaggasztóbb a hanyagul félredobott bokszkesztyű volt. Sejtettem, hogy nem az lesz a feladatom, hogy felügyeljem, amíg edz, és számoljam a köreit egy-egy gyakorlatból. Én még a bejárat mellett bámészkodtam, szépen, vigyázva lehelyeztem a kabátom a legközelebbi padra, majd a hajamat igazítva fordultam felé. Ekkor ő már elkezdte felvenni a kesztyűit.

– Szóval Babilon Junior… Jó nagyra nőtt fiatalember vagy. Igazán örülök, hogy… – próbáltam csevegést kezdeményezni vele, de a szavamba vágott.

– A bokszzsák nem beszél! – ordított rám nem egy tizenhatéveshez méltó mély, rekedt hangon, amire behúztam a nyakam. Biztosan mutál.

– Jó-jó, ne haragudj. De mi lenne ha…

Hiába akartam alkudozni vele, fenyegetően a levegőbe emelte a kezét. Egy nagyot sóhajtva kezdtem inkább szépen felhajtani az ingujjaimat. Hát, essünk túl rajta. Amíg apám szabad volt, és dúsgazdagok voltunk, mindenféle magánoktatásra jártam, többek között önvédelemre is. Nem terveztem százszázalékosan hagyni magam, de be kellett látnom, ellene esélyem sem volt.

Harci kiáltások közben rontott nekem, és úgy gyomorszájba vágott, hogy azonnal csillagokat láttam. Erőtlenül elnevettem magam, ahogy a reakciómat figyelte. Vissza tudtam volna ütni, de ezekben a pillanatokban éreztem csak igazán, hogy milyen hatással volt rám a tény, hogy egész nap nem ettem egy falatot sem az idegeskedés miatt. Az egész világ forgott a szemeim előtt. És ahogy felnéztem a bizarrul ismerős, zöldes szemekbe, rájöttem valamire.

Én ezt rohadtul megérdemlem.

A karjaimat széttárva jeleztem felé, hogy addig püfölhet, ameddig csak akar. Látszólag nagyon is élvezte, hogy fájdalmas nyögések közben becsülettel elviseltem minden egyes ütését.

Megérdemeltem. Azt is, hogy az ingemnél fogva bármi nagy erőfeszítés nélkül elemelt a padlótól, és a hátamra vágott. Nyekkenve szorítottam össze a szemeimet, fölém tornyosulva készült rá, hogy a képembe is beverjen egyet. Azt azért már nem hagytam. A testemen lévő zúzódásokat könnyen el tudtam takarni, de ha az arcomon maradtak volna nyomok… Nem akartam senkinek sem magyarázkodni.

– Óvatosan, nagyfiú – préseltem ki a tüdőmből egy kis levegőt, ahogy kétkézzel elkaptam az öklét, mielőtt az az orrommal találkozott volna.

– A bokszzsák nem beszél! – ismételte el megint, tagoltan, majd idegesen dobta félre az egyik bokszkesztyűjét, így csak a tenyere csattant az arcomon. Újra és újra.

Na jó, ezt már talán még én sem érdemeltem meg. Zihálva döntöttem hátra a fejem, ahogy ösztönszerűen el akartam menekülni a szorítása alól, de nem tudtam. Kínomban elnevettem magam, ekkor újra gyomorszájba vágott, aztán az oldalamba is.

– Tudod, Junior, azért a csontja ne törjön – hallottam meg Babilon kedvesen dorgáló hangját, de nem tudtam beazonosítani, hogy honnan jött, annyira az ájulás határán voltam, hogy úgy hallottam, mintha víz alatt lennénk. Hirtelen abbamaradt az ütlegelésem.

– Nem rendelsz vacsorára hamburgert, bátyó? – szólalt meg szelíd hangon a fiatalabb testvér, és az eddig rám nehezedő súly eltűnt rólam, én pedig fellélegezhettem.

– Ahj, ti kamaszok, olyan sokat tudtok enni. Na, gyere! Te meg menj haza, ne is lássalak, amíg le nem telt a tíz nap – intézte az utolsó mondatot nekem a kopasz fickó, amire nagyot nyelve bólintottam.

Lassan nyitottam ki a szemem, a plafonon lévő neoncsövek fénye miatt sokáig hunyorogtam még, a levegővételeim is normalizálódtak pár percen belül. Ennyi volt. Ezt is túléltem. Egy halk, fájdalmas nyögéssel ültem fel, a hasfalamat fogva tápászkodtam fel a padlóról. Minden mozdulat fájt, még levegőt venni is, és bármennyire is ellenkeztem az arcomat érő brutalitás ellen, egy kicsit vérezni kezdett a szám sarka. Ahogy folyton felszisszenve belebújtam a kabátomba, aztán bicegve elindultam felfelé a lépcsőn, elhatároztam valamit.

Ha egyszer gazdag és befolyásos ember leszek, ezt még visszakapják tőlem. Hiába tudtam, hogy már kijárt nekem ez a verés, sértette az önbecsülésem, nagyon is.

Rá sem néztem Babilon alkalmazottjaira, amíg áthaladtam a munkaterületen, egyszerűen elhagytam a virágboltot. Elállt az eső. Az üzlet előtt egy régies autó állt, a szakállas sofőr intett nekem. Mint mondta, a főnöke intézte számomra a fuvart, mert megsajnált, annyira ellátta a bajomat az öccse. A büszkeségem azt mondta volna, hogy ne fogadjam el, de kit akartam becsapni? Alig álltam a lábamon. Csendesen ültem abban a tíz percben, a számat törölgetve, majd halkan jajgatva szálltam ki az autóból. Ahogy elmúlt az adrenalin, úgy növekedett a fájdalom is. Bárcsak inkább ma éjjel utazott volna el Nevin…

Egyáltalán nem siettem felfelé, a szemöldökömet ráncolva, az ajkamba harapva emeltem fel a bal karom, hogy kivegyem a kulcsom a zsebemből, majd ahogy bejutottam a szokatlanul sötét lakásba, elnyíló ajkakkal igyekeztem nem hangot adni a fájdalmamnak, ahogy levettem a kabátom. Gondoltam, Nevin be van zárkózva a szobájába, úgyhogy nem kell magyarázkodnom, elbicegtem a bárszékekig, felsóhajtva támaszkodtam neki a pultnak, ekkor tűnt fel, hogy a konyhában égett a kislámpa, lakótársam pedig éppen szendvicset csomagolt.

– Flynn? – pislogott rám nagyokat, és a szemem láttára szorult ökölbe a keze. Az arca is rögtön elkezdett rózsás árnyalatot felvenni, még ebben a félhomályban is látszódott. – Ez… Babilon műve? – kérdezte megremegő hangon, egy tétova lépést tett felém.

– Babilon Junior – nyögtem ki csak ennyit, miközben robotos mozgással felültem a bárszékre. – Megverettem magam. Jól esett – vigyorodtam el erőtlenül, az oldalamhoz kapva, megtapogattam, majd egy szaggatott sóhajjal felkönyököltem a pultra.

– Jaj, fogd már be az ég szerelmére – válaszolt sokkal ingerültebben, mint arra számítottam. Én csak egy pár pillanatra lehunytam a szemem. Aludni akartam. Úgy egy hétig folyamatosan. Hangosan zörgött valamivel, aztán ledobott elém egy zacskó fagyasztott zöldséget.

– Kösz – mormoltam halkan, de ezt ő már nem hallhatta, mert elviharzott, és ismét becsapta maga után a szobája ajtaját.

Nem értettem ezt a reakciót. Bár, már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán szóba állt velem. Majd megnyugszik, ha hazamegy a szüleihez, aztán megbeszéljük a dolgainkat.

Talán egy fél óra is eltelhetett úgy, hogy a jéghideg csomagot a legfájóbb ponthoz szorítva, a bárpultra lehajtva a fejem pihentem, közben elgondolkodtam az egész életemen. Miért? Miért kell ennyire szerencsétlennek lennem?

Egy ilyen tartalmas, szörnyű nap végén még egy Rivers is megengedhette magának, hogy elgyengüljön. A leolvadt zöldség miatt már a gatyám is vizes lett, a gyomrom meg majd’ kilyukadt az éhségtől, így inkább felkeltem, és odabotorkáltam a hűtőhöz. Egy nagy doboznyi bontatlan kaja volt a legalsó polcon. Kíváncsian emeltem meg a tetejét. Nevin rendelt a kedvenc kebab éttermemből? Biztosan a győzelmemet akarta megünnepelni vele…

Egy nagy sóhajjal vettem ki a dobozt, visszaültem a székre, és csak így, hidegen, enni kezdtem a doboz tartalmát. Nem akartam eljutni erre a pontra, de evés közben folyamatosan törölgetnem kellett a könnyeimet. Semmi baj.

Minden új nap egy új lehetőség. Még egy magamfajta nincstelennek is. Nem volt pénzem, sem legjobb barátom, sem önbecsülésem.

Legalább a fogaim megvoltak azért, hiába Babilon Junior ügyködésének. Úgy tűnt, manapság már ennek is örülni kellett.

Másnap már hajnali ötkor chateltünk Abrahammel. Nem tudtam mélyen elaludni, a friss zúzódások miatt sehogy sem tudtam kényelmesen elhelyezkedni a kanapén. Meg túl hangosak voltak a gondolataim. És csak még hangosabbak lettek, ahogy elolvastam a biztonsági őr üzeneteit. Azt mondta, hogy valami készülődik a háttérben. Oscar Franklin még egészen biztosan nem zárta le az ügyemet, és azt tanácsolta Abraham, hogy legyek készenlétben, az elkövetkezendő pár napban ne keressük egymást, mert belső vizsgálat is indulhat. Semmi jóra nem számíthattam, de így hajnalok hajnalán nem foglalkoztatott különösebben, hogy mire gondolhat pontosan. A jelenlegi állapotomban azt sem bántam volna, ha börtönbe csuknak.

Az különösen rosszul érintett, amikor reggel hatkor Nevin egy szó nélkül felvette a kabátját és a bakancsát, a vállára kapta az utazótáskáját, a szabad kezében Bonnie-t vitte a hordozójában, és egyszerűen kisétált az ajtón. Ő rám sem pillantott, de a nyuszija… A kanapéról is láttam, hogy a csillogó gyöngyszemek engem bámultak. Tudtam, hogy nem fog keresni, amíg távol lesz, így eldöntöttem, hogy én sem fogom zavarni őt.

Szörnyen unalmas napoknak néztem elébe.

Egyedül, úgy, hogy még Abrahammel sem ihattam meg egy sört, vagy valami. Két nappal később gondoltam, bemegyek akkor dolgozni, úgysem volt jobb dolgom. Nem kellett többé a Moris-ok után kutatnom, és még az sem volt napirendi ponton, hogy a gazdag életemről álmodozzak. Burton úr úgy aggódott értem, amikor meglátta az összevert énemet, mintha a saját fia lennék, nem is szívesen akart fizikai munkát bízni rám, de erősködtem. Már egyébként sem fájt annyira, bár a kék-zöld foltok még ott díszelegtek az ingem alatt.

Hasznossá akartam tenni magam. Egyszer az életben ezt is kipróbáltam. Sokat beszélgettünk a főnökömmel, de megint azon kaptam magam, hogy nem az igazságot meséltem magamról, a helyzetemről, és ha csak belenéztem a bácsi nyugalmat árasztó szemeibe, elszégyelltem magam. Egyszerűen képtelen voltam nem össze-vissza hazudozni.

Amikor kicsit magamra maradtam, azon agyaltam, hogyan oldjam meg a pénzkérdést, és egyre inkább hajlottam afelé, hogy tőle fogok kölcsönkérni. És aztán megoldom. Inkább egy törékeny bácsinak tartozzak, mint annak, aki miatt a szeretteim is veszélyben lehetnek.

Egy egész könnyű munkanap után néhány dollárral a zsebemben tértem haza, a hűtő előtt ácsorogva írtam fejben egy bevásárlólistát. Automatikusan két főre való ennivalóban gondolkodtam, sőt, már majdnem Samuelnek is vásárolni akartam, amikor megrezdült a telefonom a zsebemben. A hűtőajtót becsukva vettem elő a mobilt, Abraham üzenete várt rám.

„Flynn, arról sugdolóztak Franklin kutyái, hogy te biztosan tudsz valamiről, és hogy rá fognak jönni, hogy honnan. Azt nem mondták, hogy miről van szó, mi az, amit te tudhatsz, de nemrég elindult egy furgonnyi ember, szerintem hozzátok” – figyelmeztetett, mire másodjára is elolvastam, hogy biztosan jól értettem-e, már kopogtak is a bejáratiajtón.

Valami nem stimmelt. Tudtam, hogy ez az ügy még nincs lezárva. Mégis mit akartak még tőlem? Odalépdeltem, és amint kitártam az ajtót, egy tucat öltönyös fickó várakozott a folyosón.

– A Moris család nevében Oscar Franklin úr házkutatást rendelt el, kérem, működjön együtt velünk – közölte hivatalos hangon a csapat élén álló férfi, amire nagyot sóhajtottam.

– Mert ki az az Oscar Franklin, hogy csak úgy elrendelhet ilyesmit? – csóváltam a fejem hitetlenkedve, de hiába.

Félrelöktek az ajtóból, egy pillanatra felszisszentem a továbbra is fájdogáló oldalam miatt, majd villámcsapásként ért a felismerés. A napló. Csak arra gondoltam, hogy a végén még lopás miatt is bíróság elé állítanak, de a következő pillanatban eszembe is jutott valami, ami minden aggodalmamat eloszlatta. Samuel magával vitte azt a könyvecskét. Szuvenírnek. Az már rég New Yorkban volt, amit ők potenciálisan rajtam kerestek.

Igyekeztem visszafojtani egy önelégült mosolyt, ahogy ledobtam magam a kanapéra, tök nyugodtan figyeltem, ahogy a sok öltönyös feldúlta az egész lakást. Még gumikesztyű is volt rajtuk, a fürdőszobából kijövő fickónál pedig lezárt zacskók voltak. A szemöldökömet összevonva figyeltem, ahogy egy szó nélkül egyesével elhagyták az albérlet területét. Öt perc volt az egész, gyorsan lezavarták, nekem pedig rengeteg kérdésem lett. El is döntöttem, hogy erről az incidensről egészen biztosan nem számolok be Nevinnek.

Elővettem a telefonom, Abraham barátomnak írtam először.

„Átkutatták a lakást, aztán csak elmentek. Mi folyik itt?” – küldtem is el, majd amíg vártam a válaszát, megnyitottam a Nevinnel való beszélgetésem. Nem keresett, amióta elment… És hiányzott, hogy nem oszthattam meg vele az elmúlt napok minden kis apró történését.

„Mikor jössz haza, Nev? :(„ – gépeltem be, két másodpercig hezitáltam, aztán hevesen dobogó szívvel rányomtam a küldés ikonra. Jól meg is lepődtem, amikor tőle hamarabb érkezett válasz, mint a biztonsági őrtől.

„Holnap délután négy körül. De akkorra téged már nem akarlak a lakásban látni.”