Flynn Rivers megcsinálta. De még mennyire.

A levegő a torkomon akadt, az egész testemet libabőr borította, ahogy a kivetítőre bámultam, a gyászruhába öltözött tömeg hangosan zúgolódni kezdett az eredményt látva. Valószínűleg mindenki a harminckettes asztalt kereste a szemével.

Nem tudtam, hogy hogyan kéne reagálnom. A környezetem eltompult, valósággal magam előtt láttam, ahogy a csodaszép villa ajtaját kitárják előttem a Moris család alkalmazottai, mosolyogva köszöntenek. A kezembe nyomják a kulcsokat. Még az égből is pénz potyog.
Egyáltalán szabadott volna nyíltan örülnöm? Hisz mégis egy temetésen voltunk.

A hangosbemondó hangjára tértem vissza a valóságba, fellélegezve engedtem le vállaimat, amelyekről mázsás súlyként gördült le az elmúlt pár hét alatt felgyülemlett stressz. Igen, magabiztos voltam, de a szívem mélyén még én is féltem. Legszívesebben sírtam volna örömömben, ahogy többé-kevésbé eljutott a tudatomig, végül nem szúrtam el az egész életét a legjobb barátomnak és a családjának. Az államat felemelve pillantottam a kivetítő mellé, Oscar Franklin égető tekintetével találtam szemben magam. Csak remélhettem, hogy ő nincs tisztában annyira Jake Will Moris történetével, kinézetével, hogy kételkedni kezdjen.

Még tartott a kvíz okozta adrenalin hatása, így nem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, pár mondat elhangzott a hangosbemondóban, majd a gyászolók tömege elkezdett a temető bejárata felé szállingózni. Elléptem az asztalom mögül, ekkor ért oda hozzám a Moris család házvezetője, mögötte kettő biztonsági őrrel. Ha jobban belegondoltam, nem igazán voltak terveim, hogy mi lesz ezután. Ahogy Abraham mondta, Oscar Franklin valószínűleg ugyanúgy igényt készült tartani a pozíciójára, és akkor lényegesen nehezebb dolgom lesz fenntartani ezt az egész színjátékot.

– Kérem, jöjjön velünk, Moris úr – szólalt meg hivatalos hangon a még tőlem is alacsonyabb férfi, miután megköszörülte a torkát. Egy pillanatra megint nehéznek éreztem a tüdőmbe felszívott hideg levegőt, a kezeimet a hátam mögé rakva bólintottam. – Várja önt az autó a hátsókijárat előtt. A villában találkozunk – pillantott rám hátra a válla fölött, miután egy ideje már csendben sétáltunk a sok-sok sírhely közötti kijelölt úton.

– Miért a hátsókijáratnál? – kérdeztem rá komoly hanglejtéssel. Szerettem volna látni Nevin arcát, ahogy beszállok a fekete luxusautóba, a sofőr mögé, de így nem volt rá lehetőségem.

– Természetesen az esemény sokak körében érdekelt, a sajtó a főbejárat előtt várakozik. De csak azután fogunk nyilatkozni, miután hivatalossá válik a Moris vagyon birtokba vétele. – Franklin úr hangja rideg volt, és még mindig engem méregetett.

– Így már minden világos – bólintottam, majd ahogy megérkeztünk a környező fák ritkás lombja alatt leparkolt furgonokhoz, egy öltönyt viselő sofőr szaladt elém, hogy kinyissa nekem az ajtót.

Ezt már szeretem. Vissza a régi kerékvágásba. Oscar Franklin és a csatlósai másik autóval utaztak, egy konvojt alkotva hagyták el a helyszínt a Moris villa alkalmazottai és én, rendőri kísérettel. Mekkora felhajtás…

Amint elhagytuk a temető környékét, fellélegezve süllyedtem bele a kényelmes bőrülésbe, megnyikordult alattam, ahogy helyezkedtem. Már csak ez a hang és a tapintás is felidézte a gyerekkoromat. A sofőr nem szólt egy szót sem, fegyelmezetten figyelt az útra, úgyhogy nem zavartattam magam, elővettem a telefonomat. Volt pár üzenetem Abrahamtől, aki valószínűleg szemtanúja volt a hatalmas, mindent elsöprő győzelmemnek, de ő most várhatott. Rögtön Nevin nevére nyomtam rá.

„Én megmondtam, hogy megcsinálom, Keller. Kezdheted összepakolni a cuccaidat, mert többet nem kell albérletben laknod ;)”

Egy őszinte, boldog mosollyal az arcomon küldtem el neki, ő pedig azonnal el is olvasta. Pislogás nélkül bámultam a képernyőt, a válaszát várva.

„Nyertél??”

„És most mi történik?”

„Úristen…”

Az egymás után felbukkanó szövegbuborékokat látva hangtalanul elnevettem magam, majd egy hosszú, szaggatott levegővétellel pillantottam ki a kocsi ablakán, az elsuhanó tájat figyeltem. Másnak ezt nem vallottam volna be, de talán most még jobban izgultam, mint a kvíz előtt. Még semmi sem volt biztos azon kívül, hogy valóban én nyertem.

„Úton vagyunk a Moris villába, később írok” – küldtem egy rövid választ Nevinnek, majd még végignéztem, ahogy sorban elküldte az összes matricát, amit minden beszélgetésünknél használunk, aztán megnyitottam Abraham barátom üzeneteit.

„Ez igen! Te megmondtad, hogy megcsinálod! Az utolsó kérdésnél tátva maradt a szám” – írta a beépített biztonsági őr az időpont szerint csupán egy-két perccel a győzelmem után.

Képzeletben megveregettem a saját vállam, közben egy Flynn Rider giffel reagáltam, erre szinte azonnal érkezett egy válasz.

„A mögötted lévő furgonban vagyok, még öt perc és megérkezünk.”

Tudomásul vettem az infót, közben valamelyest meg is nyugodtam. Legalább nem voltam teljesen egyedül a sok idegen között. Persze, egymagam is feltaláltam volna magam, de mégis biztonságérzetet nyújtott Ab jelenléte. Saját magamat bíráltam az erre a gondolatról eszembe jutott szörnyű szóvicc miatt, az eddig teljesen néma sofőr hangja zökkentett ki. Ahogy távolságtartóan megkérdezte, hogy kényelmesen utazom-e, egy újabb nosztalgiahullám vonult rajtam végig. Ennyi idő után… Mégis furcsán idegen volt ez az érzés.

Az út gyorsan elrepült, visszafojtott lélegzettel néztem fel a sötét fellegek miatt még hófehérebbnek tűnő villa homlokzatára, ahogy a konvoj lelassított az épület előtt. Szürreális volt belegondolni, hogy ez itt mind az enyém. Bizonyára már csak pár dokumentumot kellett aláírnom.

Türelmesen kivártam, hogy ajtót nyissanak nekem, a fekete zakómat igazítva szálltam ki az autóból. A sötétített ablaküveg után a borult ég is kissé vakítóan hatott, hunyorogva néztem a szolgálókból és biztonsági őrökből álló sorfalra. Azonnal kihúztam magam, egy halvány mosollyal és egy biccentéssel köszöntöttem a személyzetet, majd lassú, kimért léptekkel sétáltam el előttük. Megérkezett a ház új ura.

A fényűző életre vágyó lelkemnek jót tett ez a kis műsor, de tudtam jól, hogy én itt mindenkivel emberként fogok bánni. Mint egy nagy család. Már ha Oscar Franklin hagyni fogja.

Hallottam, hogy páran feszülten súgtak össze a hátam mögött. És hirtelen láttam lelki szemeim előtt édesapám alakját, ahogy ugyanilyen reakciót váltott ki másokból, ha olyan helyre tért be, ahová már hírét vitték. Egy pillanatra borús gondolatok árasztották el az elmém, de gyorsan visszazökkentem a valóságba, sokkal fontosabb dolgom volt, mint azon aggódni, hogy mit szólna most az édesanyám, ha látna. Hogy mi lett a fiából. Egy csaló. Egy szélhámos. De elsősorban egy Moris. Aki dollármilliomos.

Mielőtt Franklin úr kalauzolásával elindultunk volna befelé egy egész kísérettel, a szemeimmel diszkréten kerestem zöldszemű barátomat. Kimagaslott az éppen körülötte álló őrök közül, ahogy találkozott a tekintetünk, meglehetősen stresszesnek tűnt. Nem volt időm találgatni, miért ráncolhatta annyira a szemöldökét, mert már a sarkamban voltak Oscar Franklin csatlósai, csak arra vártak, hogy átlépjem a gyönyörű Moris villa küszöbét.

Hevesen dobogó szívvel pillantottam körbe a hatalmas, galériás előtérben, amelyet egy boltív választott el a régiesebb stílusú, de fényűző nappalitól. Még attól is szebb volt, mint amire számítottam. Jól az emlékezetembe akartam vésni ezt a pillanatot.
Inkább sötét hangulata volt a folyosónak is, amin végigvezettek, a tapétázott falakon családi festményekről és fotókról bámult engem több tucat Moris. Esküszöm, hogy közétek tartozom!

Egy szalonban kötöttünk ki, díszes kanapék, fotelek és egy hozzájuk illő márványasztal várt engem, még egy kis sütemény és kávé is volt odakészítve. Senki nem szólt egy szót sem, a biztonsági őrök a duplaszárnyú ajtó két oldalára álltak, a szobanövények mellé. Oscar Franklin elnézést kért, majd elindult visszafelé a hosszú folyosón. Pár pillanatig bámészkodtam, de aztán úgy döntöttem, hogy leülök. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, majd előkutattam a telefonom a zsebemből, csupán azzal a céllal, hogy megnézzem, mennyi az idő, de megakadt a szemem Abraham új üzenetén.

„Flynn, attól tartok, hogy baj van, elkezdték kérdezgetni, hogy ki regisztrált be téged” – írta még valószínűleg az autóból.

Lefagyva bámultam a képernyőt, de mivel éreztem magamon az őrök tekintetét, visszacsúsztattam a készüléket a helyére, egy nagyot nyelve egyenesítettem elkényelmesedett testtartásomon. Szóval ezért nézett úgy. Lebuktam volna? Mivel fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, a Rivers ösztönöm azt súgta, csak viselkedjek természetesen.

Egy percbe sem telt bele, a bajuszos férfi visszatért a helyiségbe, egyre hangosabban koppanó lakkcipője pedig mintha a halálos ítéletem közeledtét jelezte volna. Rögtön leizzadt a tenyerem. Rideg tekintettel ült le velem szemben, egy köteg papírt rendezett össze az asztallapon, még csak rám sem nézett. Sosem voltam vallásos, de ebben a pillanatban imádkozni kezdtem, hogy azok ott csak átvételi nyilatkozatok legyenek.

– Ki vagy te? – hangzott el egy olyan kérdés, amitől azonnal kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen. Ezerszer csináltam már, de ezúttal nehezen jött ki hang a torkomon.

– Ty Moris és Julia Wenston örökbefogadott fia vagyok, Jake Will Moris, örvendek – mutatkoztam be magabiztosan egy torokköszörülés után. Jól felkészültem mindhárom személy életéből. Akár próbára is tehetett volna. – Anne nénikém halálhíre hozott vissza Cambrige-be oly sok idő után.

– Úgy értem, ki vagy valójában? – hangsúlyozta az utolsó szót meglepően nyugodtan, de tudtam, bármelyik pillanatban robbanhatott. Abraham mesélte, hogy egyszer kezet emelt az egyik szobalányra, és ő állt közéjük, elkapta az agresszív férfi csuklóját. Kegyetlen és gátlástalan.

Volt időm ezen elmélkedni, mivel ezen a ponton már teljesen felesleges volt megjátszanom magam. Az adrenalin újra dolgozni kezdett bennem, így ezekben a pillanatokban talán fel sem fogtam, hogy mi történik.

– Az, aki mindenki közül a legjobban teljesített a kvízen, ezzel kiérdemelve Elsie Anne Moris vagyonát. Ezen semmilyen papír és DNS-teszt nem változtat – nyúltam oda a porceláncsészéért, a számhoz emelve lassan belekortyoltam tartalmába. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust. Felemelte a szemöldökét.

– Rendben van – mormolta a bajusza alatt, majd átlapozta a kezében tartott papírokat. – A vetélkedő szabályzatán pedig az előző szavaid nem változtatnak. És te nem vagy Moris rokon, kölyök – vált tekintete egyre fenyegetőbbé. Azon kezdtem agyalni, vajon hogyan bukhattam le? Hacsak nem tartották mégis a kapcsolatot Jake Will Morisszal… Én nem hibáztam, ebben biztos voltam.

– Most mit fog tenni? Mindenki látta, a sajtó is tudja már valószínűleg, hogy én nyertem. Engem is elvitet a rendőrökkel okirathamisításért? Aztán magyarázkodni fog a médiában? – dőltem hátra egy kárörvendő mosollyal. Teljesen autópilóta üzemmódba kapcsoltam, a lelkem mélyén nem voltam biztos benne, hogy ez a legjobb módszer. Provokálni a Moris villa vezetőjét, ahelyett, hogy folytattam volna a hazugságom? Egyáltalán mi oka lett volna nem így eljárni?

De mégsem. Egészen más terve volt velem. Két perc múlva már a birtok kapuján kívül ácsorogtam, a zuhogó esőben. Kiraktak. Egyszerűen kidobatott, mint egy kóbor állatot. Úgy éreztem, hogy az egész testem lezsibbad, ahogy szüntelenül bámultam az impozáns épületet, az eső elől behúzódó biztonsági őröket.

Síri csönd, csak én és a zuhogó eső. Egy pocsolya formálódott előttem, ahogy perceken keresztül nem mozdultam. Hát ennyi lett volna? Az a sok munka, a győzelmem? Nem, ennek még nincs vége. Nem lehet vége.

Egy megremegő sóhajjal hajtottam le a fejem, a víztócsában lévő tükörképemre meredtem. Hát ez lett belőlem, Judy Rivers. Egy csaló. Egy szélhámos. De mindenekelőtt egy nincstelen vesztes.

Mindez túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Mit is gondoltam?

Reszketve tettem zsebre a kezeimet, és elindultam gyalog, a főút mentén. Még egy járda sem volt a környéken, pénzem nem volt taxira, így maradt a séta. Legalább egyedül tudtam lenni a gondolataimmal és a szégyenemmel. Csak azon járt az eszem, hogy miért nem jelentettek fel? Miért küldtek el bármilyen intézkedés nélkül? Talán végig erre ment ki a játék? Hogy egy jogosulatlan nyerjen, hogy aztán Oscar Franklin megtarthassa a vagyont és a hatalmat, ahogy azt Abraham mondta? Elő is vettem a telefonom.

„Ma ugye hazajössz még?” – díszelgett az üzenet a képernyőn Nevintől.

Kezdett hányingerem lenni, ahogy belegondoltam, mi vár rám, ha beteszem a lábam az albérletbe. Hogyan szerezhetnék hatezer dollárt három nap alatt? Röviden válaszoltam az üzenetre, miszerint hamarosan érkezem, majd egy mély levegőt véve csúsztattam vissza a készüléket a zsebembe, mielőtt teljesen elázott volna, sietősebbre fogtam a lépteimet.

Körülbelül egy óráig tartott, amíg visszaértem a belvárosba, de nem vitt a lábam hazafelé, így még céltalanul bóklásztam a környéken egy ideig, ez idő alatt pedig fontos elhatározásra jutottam. Nem akartam többé eltitkolni Nevin előtt, hogy mit tettem. Vállalni fogom a bűnömet és a következményt is. Már egyébként is ért egy hatalmas csalódás, nem számított még egy kis szívfájdalom.

A hajam a homlokomhoz tapadt, teljesen átfagytam, mire a lakás bejárata elé értem, és úgy éreztem, hogy mégsem emiatt remegett minden porcikám. Mindegy, essünk túl rajta. Lassan nyomtam le a kilincset, ahogy benyitottam, a kanapén ücsörgő szobatársam azonnal felkapta a fejét. Egy vastag könyv volt a kezében, a borító alapján valami mélytengeri enciklopédiát olvasgathatott az olvasólámpa meleg fényében. Milyen idilli kép fogadott. És hamarosan mindent el fogok rontani.

– Flynn! Hát te? Miért vagy bőrig ázva? – nevetett halkan, ahogy rögtön fel is tápászkodott, hogy hozzon nekem egy törölközőt. Gondoltam, először átöltözök, mielőtt elmondok neki mindent. Kiléptem a cipőimből, amíg ő besietett a fürdőszobába.

– Elbuktam, Nev – sóhajtottam halkan, ahogy előttem megállapodva a kezembe nyomta a szárítkozáshoz szükséges textilt. Szörnyen fájt ezt kimondani egy Riversnek. Pár másodpercre teljesen lefagyott, majd kérdőn oldalra billentette a fejét, egy hullámos tincs az arcába omlott, amit gyorsan visszaigazított a füle mögé.

– Hogyan? – pislogott duplán, majd biccentett a kanapé felé.

Nem is válaszoltam egyelőre, csendesen, a homlokomat ráncolva sétáltam el a komódig, kivettem az egyetlen meleg, indigókék pulóveremet, egy szürke melegítőt, majd elvonultam a fürdőszobába átöltözni. Valahogy most nem vitt rá a lélek, hogy ránézzek a tükörképemre, miközben valóságos megváltás volt megszabadulni a bőrömhöz tapadó ruhadaraboktól.

Be kellett látnom, hogy nem éreztem magam valami fényesen. Rendesen a padlóra küldött a tény, hogy én hittem benne, hogy átverek mindenkit, átverem azokat, akik egész életükben a Moris család közelében éltek. Folyamatos önostorozás közben, a hajamat törölgetve sétáltam vissza a nappaliba, Nevin arcára stressz ült ki, miközben a telefonját nyomkodta, a kanapén ült.

– Úgy sajnálom, Flynn – szólalt meg halk hangon, és ezúttal őszinte sajnálatot hallottam rajta. Már csak pont az hiányzott volna, hogy elkezdjen gúnyolódni. – Abraham leírta, hogy mi történt – húzódott arrébb, hogy leülhessek mellé, szóval így is tettem, egy gondterhelt sóhajjal foglaltam helyet, a tarkómat vakarva néztem magam elé.

– Mit írt pontosan? – kérdeztem rá erőtlenül. Én nem tudtam rávenni magam, hogy válaszoljak az üzenetére, így fogalmam sem volt, hogy mi folyhatott a Moris villa falain belül.

– Hogy gyanús lett az, hogy egy kérdés kivételével szinte mindre azonnal tudtad a helyes választ. Ezért néztek utána jobban a személyednek. Pedig azt csak az okos fejednek köszönheted – mosolyodott el, lágy hangon beszélt, miközben kivette a kezemből a törölközőt, folytatta a hajam szárítását. Ennyire sajnált volna? Igazán jól esett az empátiája, de tudtam jól, hogy pár perc múlva minden más lesz… – Nem a te hibád, hallod? – suttogta, lassan dörzsölve a tarkómat, ahogy lehajtottam a fejem, másik kezét a térdemre helyezte. Egyre inkább elszorult a torkom.

– Sajnos, alábecsültem a Morisokat. Főleg ezt a Franklin fickót – masszíroztam az orrnyergem összeszorított szemekkel.

– De nézzük a jó oldalát, nem jelentettek fel. Vége, elmúlt, megúsztad, minden megy tovább, mintha mi sem történt volna, nem igaz? – próbált vigasztalni, és bármennyire is igaza volt, nem is ez aggasztott. Nem akartam tovább magamban tartani.

– Csak van egy kis gond, ami nem is olyan kicsi – toltam el kezét magamtól, egyenes háttal fordultam felé.

Fokozatosan komolyodott el, egy apró biccentéssel jelezte, hogy mondjam. Annyiszor elképzeltem már, hogy ezeket a mondatokat sosem kell kiejtenem a számon, de sajnos az álmaim egy szempillantás alatt összetörtek. Itt volt az ideje visszacsöppenni a valóságba. Egy nagy levegőt véve vettem fel vele a szemkontaktust, langyos kezeit az én fagyos tenyereim közé zártam.

– Babilon munkájáért cserébe három napon belül hatezer dollárt kell leszállítanom neki, ami jelen helyzetben lehetetlennek tűnik. Ha nem teszem meg, odaveszik az, amit zálogban nála hagytam. Nem volt más választásom, én aznap elvittem neki… A házad tulajdoni lapját.

Már a mondandóm felénél lehajtotta a fejét, elcsendesedtem és félve vártam reakcióját. Teljes csönd. Pár másodperc után nevetni kezdett. Először csak halkan, majd szinte már hisztérikusan, közben a fejét csóválta. Aggódva ráncoltam a szemöldököm.

– Nevin… Komolyan mondom, nem vicceltem – szorítottam össze az ajkaimat, piros arcát figyeltem, amely lassan érzelemmentessé vált, ahogy végre felemelte a fejét. Maga elé bámult.

– Tudom. Hogy te mekkora egy rohadék vagy, Flynn Rivers – tépte ki kezeit érintésemből, hangja pedig megremegett. És ami a leginkább szíven ütött, az a könnyes szeme volt.

Nem, nem, nem! Én ezt nagyon nem akartam. Egy nagyot nyelve figyeltem őt, ahogy felkelt mellőlem, idegesen járkált fel-alá a nappaliban, mint mindig, amikor kiabálni készült velem. Szinte bepánikolva tápászkodtam fel én is.

– Befogadtalak, ennivalót tettem eléd, még azt is elnéztem, hogy ilyen ingyenélő vagy, és ez a hálád? Hogy egy bűnözőnek adod a tetőt a szüleim feje felől? Azt a házat, amire ők keresték meg a pénzt keserves munkával? Egyáltalán mi közöd van neked hozzám és a dolgaimhoz? Kinek képzeled magad? Nem fér a fejembe, hogy hogy volt képed ezt megtenni, és ugyanúgy folytatni mindent, mintha mi sem történt volna?

A fejemet leszegve hallgattam a kirohanását, becsülettel odafigyeltem minden egyes szavára, még ha nem is tudtam most a szemeibe nézni. Muszáj volt nekem is közbeszólnom.

– Sajnálom, Nevin – fogtam rá vékony karjaira, ahogy végre felnéztem rá. Nem akartam látni azokat a könnyes szemeket. – Sajnálom, teljes szívemből, és tényleg megbántam, jó? De megoldom, tudod, hogy mindig mindenre…

– És arra van ötleted, hogy mégis mit mondhatnék a nevelőszüleimnek? Ó, bocsi, hogy csak így a semmiből, de kezdhettek pakolni? És nincs hová mennetek, mert egy gátlástalan szemétláda a lakótársam? Ugyanazt érdemled, mint az apád, neked is a börtönben kéne rohadnod – vált egyre indulatosabbá, a hangereje is egyre emelkedett. Ez nem mehetett így tovább. Hezitálás nélkül térdre ereszkedtem előtte, a kezeit fogva néztem fel rá.

– Kérlek, bocsáss meg nekem, könyörgöm, Nevin, esküszöm, hogy mindent jóvá fogok tenni! – könyörögtem a bocsánatáért szégyentelenül, életemben másodjára. Egy megremegő sóhajjal bámult le rám, mintha kicsit lecsillapodott volna. – Nem akartam fájdalmat okozni. Kérlek, most az egyszer… Bocsáss meg, Nevin – használtam ki a köztünk kialakult csendet, lágy hangon beszéltem hozzá.

– Kelj fel, baromi nevetségesen festesz – húzta el a kezét megint, majd magában morgolódva indult el a szobája felé.

Egy nagy sóhajjal figyeltem a nappali padlójáról, ahogy becsapta maga után az ajtót. Megértettem, hogy inkább egyedül akart lenni, de reméltem, később, ha már nem volt ennyire feldúlt, meg tudjuk beszélni. Sosem éreztem magam ennyire rosszul, mint ebben a pillanatba. Az apámat is szóba hozta… Megérdemeltem, hogy megbántson. Ez össze sem volt hasonlítható azzal, amit én okoztam neki és a családjának. De reméltem, hogy csak a pillanat hevében viselkedett így velem, és nem gyűlöltettem meg magam visszavonhatatlanul…

Beletelt jó pár percbe, mire felszedtem magam a földről, a kanapéra ledobva magam igyekeztem kitalálni valamit. Talán még nem volt minden veszve. Már olyan őrült ötlet is eszembe jutott, hogy kölcsönkérek valamennyit Burton úrtól, és aztán a kaszinóban megsokszorozom az összeget, de a volt függőségemre tekintettel ezt elraktároztam végső esetre. Legelső opciónak csak egy valami maradt. A méltóságom már úgyis odaveszett. Gondoltam, tudatom is Nevinnel, azóta minden bizonnyal megnyugodott már valamennyire, éppen ekkor nyílt ki a szobaajtó, egy megpakolt utazótáskával jött ki, a bárpult tetejére helyezte. Lefagyva ácsorogtam a helyiség közepén, ahogy egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetünk, alig hallhatóan felszusszant.

– Reggel hazamegyek pár napra – tudatta velem tömören, amire legörbített szájjal bólintottam párat. Azt azért nem gondoltam, hogy annyira nem akar egy helyen tartózkodni velem, hogy inkább elmegy ő, minthogy elküldjön engem. Nem volt beleszólásom, bármennyire is marasztaltam volna a szívem szerint.

– Rendben. Én pedig hamarosan indulok, találkozok Babilonnal.

Életemben négyszer alázkodtam meg másoknak. Először a rendőrnek, akinek kiskamaszként sírva könyörögtem, hogy ne vigye el az apámat. Másodjára anyámnak, hogy ne váljon el a börtönben ülő apámtól. Harmadjára és negyedjére Nevin Keller bocsánatáért tettem. Eljött az idő az ötödiknek.

Ha kell, Babilonnak is térden állva fogok könyörögni.