Az összes lehetséges rossz végkimenetel lejátszódott a fejemben. Mi van, ha Nevin valamiért hazajött, és összetalálkozott Babilonnal? És már tud a házról? Mi van, ha valami anomália miatt nem tudja vállalni a munkát?

Hirtelen leizzadt a tenyerem, amelyben a szatyrot tartottam, egy halk szusszanás után gyorsan összeszedtem magam lélekben, megközelítettem a kopasz fickót. Ahogy meghallhatta a közeledő lépteimet, hirtelen fordult egyet a tengelye körül, a szokásos, szórakozott vigyorgásával nézett rám. Úgy tűnt, hogy nem stresszes, nem rosszkedvű, ami minden bizonnyal jó jel volt.

– Babilon, tesó – nyújtottam neki a szabad kezem magabiztosan, eközben ő éppen elköszönt attól, akivel telefonált. – Mi járatban?

– Végre itt vagy, kölyök. Már pont dobni akartam még egy üzenetet – csúsztatta be kabátjának a zsebébe a telefonját, majd arca fokozatosan elkomolyodott. – Ne ácsorogjunk az utcán – biccentett az épület felé, én pedig nem ellenkezhettem neki, még csak hezitálni sem hezitálhattam egy másodpercre sem.

Akárhányszor üzleteltünk eddig – mindösszesen három és fél alkalommal – mindig megfenyegetett. Úgy tette, mintha csak viccelne, mintha nem akarna tényleg kicsinálni, jót nevettünk rajta, közben egyre erősebben veregette a vállam, vagy megkérdőjelezhető módon épp a fejem tetejét, de egyre biztosabb voltam benne, ha hátba szúrnám őt, aznap látnám utoljára a Napot. Vele még egy Rivers sem mert ujjat húzni. Én mentem elöl a különösen hosszúnak érződő lépcsősorokon, közben mindenfélén agyaltam. Előre kigondoltam, hogy mit fogok mondani neki, pedig igazából elképzelésem sem volt, hogy mi lehetett az oka a személyes találkozónak. Amikor az ajtónk elé érkeztünk, én a kulccsal babráltam, Babilon jókedvűen fütyörészett mögöttem. Ez a helyzet egyre abszurdabbá vált.

Egy alig hallható sóhajjal nyitottam be Nevin albérletének ajtaját, majd beengedtem az alvilági figurát magam előtt. Komótos léptekkel haladt a nappaliig, alaposan szemügyre vett mindent. Inkább bele sem mertem gondolni, hogy mi járhatott a fejében. Talán… Nem volt teljesen normális. Drága lakótársam szerint mondjuk én sem voltam az.

– Merre jártál, hogy még csak az SMS-eimre sem válaszoltál, Flynn? – huppant le a kanapémra, mintha csak otthon lenne. Én még a bárszékek mellett bámészkodtam, ahogy igyekeztem úgy lerakni a műanyagszatyrot a pultra, hogy annak tartalma ne boruljon ki a padlóra.

– Uh, hát, munkában voltam, és… – kezdtem el magyarázkodni, de Babilon komikusan magasra emelt szemöldöke belém rekesztette a szót. Két másodpercnyi hatásszünet után szinte már hisztérikus nevetés tört ki belőle, még a térdét is csapkodta. Egy hosszút pislogva masszíroztam orrnyergemet, amíg vártam, hogy befejezze.

– Jaj, ez jó! Flynn Rivers munkában – törölte meg mutatóujjával az egyik szemét, még a könnye is kicsordult, olyan jót szórakozott rajtam. Már én is majdnem elnevettem magam kínomban. Egy nagy sóhajjal lépdeltem el a kanapéig, ledobtam magam üzlettársam mellé.

– Oké, térjünk rá a lényegre. Sejtem, hogy nem azért mozdultál ki a birodalmadból, hogy csevegjünk – pillantottam rá, de valahogy nem tudtam felvenni vele a szemkontaktust, a tekintetem a kopasz fejre és az azon tökéletesen megcsillanó napfényre tévedt, az akaratom ellenére.

– Attól tartottam, hogy meglépsz, kölyök. Én megtartom a szavam, bölcsen dönts, és tartsd meg te is – mormolta sejtelmesen, miközben a kabátja belső zsebéhez nyúlt. Egy kisebb méretű dossziét vett ki belőle, lassan helyezte le a dohányzóasztalra.

Tudtam jól, hogy az elkészült dokumentumok vannak benne. Csupán két napja adtam meg neki az információkat, hogy kinek a személyazonosságát szeretném felvenni, de Babilon és a kiterjedt hálózata erről volt ismert ezekben a körökben. Ha nagy munkáról volt szó, különösen gyorsan dolgoztak. Hevesen dobogó szívvel bólintottam párat.

– Sejtettem ám, hogy a Moris vagyonra fáj a fogad. Szeretsz veszélyesen élni, nem igaz? – dőlt hátra kényelmesen a háttámlának, a plafont bámulva csóválta a fejét. – Nem semmi kölyök vagy te.

– Hát, az élet néha olyan, mint egy szerencsejáték. Nagyot kell kockáztatni, hogy nagyot nyerjek – hümmögtem fel, közben kigomboltam a kabátomat, kezdett melegem lenni idebent, és úgy tűnt, hosszúra nyúlhat ez a találkozó. Pedig Burton úr már biztosan várt a leltározással.

– Ezúttal nem hoztam átvételi szerződést, mert szerintem magadtól is pontosan tudod, hogy mi vár rád, ha nem fizetsz ki – pillantott rám egy sejtelmes, kissé kárörvendő mosollyal. Nem volt teljesen épeszű, de bolond sem volt azért. Valószínűleg könnyen összerakta a képet, hogy nem a saját tulajdonomat adtam neki zálogba.

– Tudom – sóhajtottam fel gondterhelten.

– A temetés időpontja után három napot kapsz. És sok szerencsét, újdonsült Moris úrfi – nyújtotta oda a kezét szórakozottan, amit egy esetlen mosollyal az arcomon fogadtam.

Nem akartam belegondolni, hogy mihez fogok kezdeni három nap alatt, ha esetleg nem sikerül nyernem a kvízen. Mindegy, ahogy azt mondani szoktam, az a jövőbeli Flynn problémája lesz.
Semmi kedvem nem volt csevegni Babilonnal, de tíz percig még hagytam, hogy tök érdektelen dolgokról magyarázzon, utána az ingemet igazítva tápászkodtam fel a kanapéról. Rögtön értette a célzást, hogy ideje indulnia. Természetesnek vettem, hogy kikísérem őt, bár a kopasz férfi még mindig úgy közlekedett a lakásban, mintha otthon lenne. Ő ért oda az ajtóhoz először, ahogy pedig nagy lendülettel kinyitotta volna, éppen megérkezett Sammy. Értetlen arckifejezéssel oldalazott át Babilon és az ajtófélfa között, ahogy a karjára fogva húztam be a küszöbön belülre. Már csak ez hiányzott, hogy összetalálkozzon a nagyszájú Samuel Shelby-vel.

– Úgy emlékeztem, hogy magasabb volt – motyogta magának Babilon, ahogy hátranézett az összezavarodott érkezőre, majd egy vállvonás után intett. – Szia, Flynn! – vigyorgott rám derűsen, majd egyszerűen elsétált.

Ahogy leesett, hogy összetévesztette a két mostohatesót, muszáj volt elnevetnem magam. Sammy erre a szemöldökét összevonva nézett fel rám, gyanakodva méregetett. A nevetésem lassan elhalkult, ahogy a fejemet csóválva csuktam be az ajtót, komótos léptekkel indultam meg a pulton hagyott szatyorért. Mindenképp szerettem volna megetetni Bonnie-t, mielőtt visszamegyek dolgozni.

– Ember, neked nem munkában kéne lenned? És ki ez a fickó? – iramodott utánam Samuel, a felkaromra fogva késztetett megállásra. Ahogy lenéztem rá, szinte láttam a szemeiben, hogy mindjárt kárörvendő lesz. Pedig most kivételesen nem adtam okot arra a drága öccsének, hogy ne szóljon hozzám, vagy esetleg válogatott módszerekkel megkínozzon és eltegyen láb alól.

– Nyugi már, a főnök elengedett nyúlkajáért, és külön kérte, hogy hozzam haza, mielőtt visszamegyek – hessegettem el a kezét, majd természetesen követett a szobába, ahogy időközben felbontottam egy csomag szénát, megtöltöttem a tartót.

– És vissza is fogsz menni, vagy csak hazudozol? – szűkítette össze a szemét, miközben letelepedett a ketrec mellé, a nyuszi hosszú füleit kezdte simogatni, morzsolgatni.

– Mindjárt indulok – sóhajtottam fel, szépen elrendeztem a vásárolt nyúleleséget a ketrec melletti dobozokban, én is megsimogattam az elképesztően puha nyuszikát, majd a hajamat igazítva siettem ki a szobából. Kicsit késésben voltam.

– Azért a másik kérdésemre még válaszolhatnál.

Muszáj volt egy pillanatra lehunynom a szemeimet, ahogy érzékeltem, hogy már megint a nyomomban volt. Néha Nevin is idegesítő volt a nyaggatásával, de a testvére ezerszer felülmúlta. Vagy lehet, hogy csak elfogult voltam az előbbivel szemben…

– A haverom volt, aki intézte a hamis iratokat. Ott van minden, aminek birtoklásával Moris leszármazottá váltam – biccentettem a nappaliban lévő dohányzóasztal felé. – Kielégítő volt a válasz? – fogtam is rá a bejárati ajtó kilincsére.

– Oh, milyen gyorsan el lett intézve – csodálkozott, majd oda is sétált, lehuppant a kanapéra. Egy másodpercre elidőzött rajta a tekintetem, és be kellett látnom, hogy habár nem régóta ismertük egymást, nyilván elkezdtem törődni vele is. Hisz az egyetlen barátom, a lelki társam rokona volt.

– És a te papírjaid? Minden rendben ment? – kérdeztem rá ellágyult arckifejezéssel. A képére volt írva, hogy meglepte a kérdésem.

– Ja, még van néhány dolgom, de ha minden jól megy, jövő héten repülök is – bólogatott.

– Jövő héten? Hmm – gondolkodtam el egy pillanatra, ekkor pedig megrezdült a zsebemben a telefonom. Már biztosan Burton úr keresett, úgyhogy ezúttal tényleg kinyitottam az ajtót. Majd este ráérünk beszélgetni. – Délután jövök – mondtam csak ennyit, majd ki is siettem a folyosóra.

Szóval nagy valószínűséggel Samuel már nem lesz a szemtanúja annak, ahogy visszakerülök abba a társadalmi rétegbe, ahová tartozok, és még a családját is gazdaggá teszem. Ahogy gyors tempójú sétám közben eljutottam ide a gondolatmenetemben, bedobbant a szívem. Már csak kicsit több mint egy hetem volt felkészülni a kvízre.

Tizenöt perc napsütéses séta után megérkeztem a régiségkereskedés elé. Sietve nyitottam be, a törékeny bácsi egy antik széken ült a káosz közepén, egy füzet volt a kezében. Előkészülhetett a leltárra. Ahogy meglátott, szinte felvidult az arca, kedvesen mosolygott rám.

– Végre itt vagy, édes fiam! – intett, hogy menjek közelebb, útközben kibújtam a kabátomból.

– Elnézést a késésért, próbáltam sietni – fújtam ki magam, már pont le akartam ülni a másik, hasonlóan díszes sámlira, amikor a papírjáról fel sem pillantva mutatott az egyik szekrénysor irányába.

– Minden polcon be vannak számozva a tárgyak, a helyükre kell őket rendezni – utasított. Ha egy pillanatra is ellenkezni akartam volna, meggondoltam magam. Látszott az úron, hogy hihetetlenül jólelkű, láttam ám, hogy a beígért teát is elkészítette végül, így nem akartam megbántani őt. Kicsit el is kezdett furcsa érzésem lenni. Talán ez bűntudat és megbánás keveréke lehetett?

Szavak nélkül gyűrtem fel az ingujjaimat, engedelmesen vártam, hogy mondja a tárgy nevét és a hozzátartozó számot, én pedig igazítgattam őket. Úgy tűnt, hogy nem hiányzott egyik műtárgy sem, csupán felborult közülük néhány. Tehát a betörő tudta, hogy mit keres…

– Megvan minden? – kérdezte nyugalmat árasztó hangján, éreztem a tarkómon a tekintetét. Teljesen olyan érzés volt, mintha keresztüllátott volna rajtam.
Még egyszer végignéztem a polcon, majd egy nagyot nyelve fordultam szembe vele, bólintottam egy aprót.

– Rendben, haladjunk tovább. Van még további ötszáztizenegy tétel a listán, jó alaposan át kell nézni minden szekrényt és minden polcot, addig nem szeretném kitenni innen a lábam, amíg nincs meg, hogy mit vittek el, aztán megyek a rendőrségre – emelte fel a mutatóujját, majd rá is mutatott a következő polcra, ami már nem szemmagasságban volt, így most már hajolgathattam is.

Egy szám, egy indokolatlanul bonyolult név. Újra és újra, monotonul. Estig is eltarthat, mire végzünk, és akkor már megint elvesztegettem egy csomó időt, amit kutatással tölthettem volna, gondoltam magamban. Igyekeztem nem elveszíteni a türelmem, együttműködően rendezgettem az apró szobrokat, antik tárgyakat a helyükre. Tartottunk egy ötperces tea-szünetet, majd folytatódott a munka. Egészen kifulladtam, mire a négyszázadik tételhez értünk. Már három órája ezt csináltuk. Muszáj volt leülnöm a padlóra, csupán pár perc pihenésre lett volna szükségem. Ujjaimat a szőkés tincseim közé vezettem, ahogy kifújtam magam, ekkor Burton úr árnyéka vetült az arcomra, ahogy megállt előttem. Halványan mosolyogva bámult rám, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy most mondanom kéne-e valamit.

– Nos, kellően elfáradt az úrfi? – igazította meg vastag szemüvegét somolyogva.

– De uram… Már majdnem mindent végignéztünk, és nem hiányzott eddig semmi – szuszogtam fel, ahogy összetalálkozott a tekintetünk, olyan jelentőségteljesen nézett. Ösztönszerűen sütöttem le inkább a szemeimet.

– És nem is fog hiányozni semmi. Esetleg van valami mondanivalód, Flynn? – kérdezte kedvesen, ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy rájött a hazugságomra.

– Bocsánatot kérek – mormoltam halkan, égő arccal. Nem mondhatom, hogy ez volt az első alkalom, hogy lebuktam, de már jó régen nem volt rá példa. Készen álltam kitalálni valami magyarázatot, vagy könyörögni, hogy ne csináljon ebből nagyügyet, de egyelőre nem szóltam semmit. Mi történt akkor a boltban, amíg távol volt? Vagy talán ő maga dúlta fel az üzlethelyiséget, hogy teszteljen engem? Talán Ping úr, vagy az olasz pizzéria tulajdonosa elrontotta a hírnevem?

– Gyere, fiam – nyújtotta a vékony, kissé remegő kezét, csak óvatosan fogtam rá, ahogy feltápászkodtam a poros padlóról. – Elfogadom a bocsánatkérést, de ha csak egyszerűen elmondtad volna, hogy előlegre van szükséged, akkor is adtam volna – simogatta meg a vállam, amire összeszorítottam az ajkaimat. Összeszorult a szívem. Burton úr volt a legjóindulatúbb személy, akivel valaha találkoztam, és pont az ő kedvességét akartam kihasználni…

– Szóval ez az egész leltárazás csak egy megleckéztetés volt? – nevettem el magam kínomban, a tarkómat vakarva.

– Eredetileg nem. Csak aztán visszajött a „tettes”. Egy helyi lakos kutyasétáltatás közben megvadult kiskedvence szabadult be a boltba, aminek résnyire nyitva maradt az ajtaja. Egy menekülő kóbormacskával együtt. Nemsokkal az után, hogy elmentél, visszatért a gazdi, hogy tisztázza a helyzetet – mesélte el, hogy mi történt valójában. – Így nekem is rögtön összeállt a kép. Úgyhogy végül tényleg leckéztetés lett – veregette meg a felkarom egy mosollyal, majd intett, hogy kövessem őt.

– És mi volt a lecke tanulsága? – mosolyodtam el, az időközben kicsit kigombolt ingem gallérját igazítva.

– Azt nem tudom – állt meg hirtelen menetközben. – De legalább nem nekem kellett megcsinálnom a rendrakást. – Mindketten elnevettük magunkat, majd leültünk a pénztárgép mögötti székekre. Mint kiderült, a kutyus gazdija engesztelésül egy tányér süteményt is hozott. Hát, Burton úr helyében én biztos kirúgtam volna magam, nem hogy még a sütivel is meg legyek kínálva…

– Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a jóindulatát, de nagyon köszönöm, uram – mondtam teljesen őszintén.

– Felejtsük el, rendben? Beszélgessünk egy kicsit – vett magához egy szeletet a csokoládés édességből, majd kényelmesen helyezkedett a székében. – Egy ilyen jól öltözött, művelt fiatalembernek miért van szüksége ilyesmi hazugságokra?

Ahogy elhangzott ez a kérdés, lesütött szemekkel támasztottam meg a könyökömet a térdemen. Pár pillanatig gondolkodtam, mit is feleljek, végül az igazság mellett döntöttem. Amit egészen sikerült elferdítenem és eltúloznom. Nem mondhattam el, hogy valójában nem diplomáztam le történelem szakon. Bár valahogy úgy éreztem, erről is tudja már, hogy hazugság.

A bölcs öregember egy órán keresztül mesélt az élettapasztalatairól, én pedig érdeklődve figyeltem minden szavára. Ránézésre közel sem volt Elsie néni korú, de úgy gondoltam, hasznos lehet, ha ismerkedek az idősek világszemléletével.
Éppen a harminc évvel ezelőtt alapított ékszerműhelyéről sztorizott, amikor az egyik falmenti kakukkos órára pillantottam. Már későre járt az idő. Elnézést kértem, amiért nem hallgathattam végig, egy kedves mosollyal nyomott a kezembe pár dollárt. Nem igazán értettem, hogy miért akart nekem segíteni a történtek után, mások talán el is utasították volna ezeket a kissé gyűrött, nem túl nagy értékű bankjegyeket, de az a másvalaki nem Flynn Rivers volt. Egy esetlen biccentéssel és egy halvány somolygással tettem zsebre, majd illedelmesen elköszöntem, elindultam haza.

Ugyan még csak este hat volt, az utcákat már sötétség fedte, a csípős hidegben megborzongva húztam össze magamon kabátomat, közben elővettem a telefonomat. Nevintől érkezett egy üzenetem nemrég.

"Abraham is itt van, már csak te hiányzol, Moris úrfi. Azt mondja, fontos információi vannak. Gyere amint tudsz!"

Ahogy megláttam, hogy Moris úrfinak hívott, először egy elégedett félmosoly fagyott az arcomra, aztán eszembe jutott, valószínűleg Samuel elmesélte neki Babilon látogatását. Mindegy. Készen álltam, ha esetleg le akart szidni miatta. Azt sem szerette, ha kimondjuk a nevét, arról főleg nem akart hallani, hogy az otthona körül ólálkodik.

Sietősre fogtam a lépteimet, és amikor végre megérkeztem az ajtónk elé, akkor éreztem igazán, hogy mennyire rohadtul fárasztó volt ez a nap. A lábaim is sajogtak, rengeteget járkáltam fel-alá, és ezen még az sem segített, hogy a legjobban bejáratott lakkcipőmet vettem fel.

– Hazaért a munka hőse – nyitottam be nagy lendülettel, egy kárörvendő vigyorral az arcomon. Csak reméltem, hogy esetleg fogadtak, kibírom-e a mai munkanapot.

Abraham az egyik bárszéken ült, a szőnyegen ücsörgő Samuellel beszélgetett, Nevin pedig a kanapémon elterülve nyomkodta a telefonját. Persze, minden tekintet rögtön rám szegeződött. A borostás biztonsági őr barátunk először panaszosan feljajdult, majd halkan nevetve vett ki az öltönynadrágjának zsebéből egy ötdollárost, Sammy felé dobta. Szóval tényleg fogadtak.

– Ott a vacsi a mikróban – hallottam ki Nevin hangját a másik kettő csipkelődésén keresztül, amire ellágyult a tekintetem, miközben vállfára tettem a kasmírkabátom, hogy ne gyűrődjön. Szinte semmit sem ettem egész nap, és már csak az illatokból is éreztem, hogy lakótársam elkészítette a specialitását, paradicsomos spagettit.

– Amíg én feltöltődök, mondd, hogy mi újság, Ab – siettem is a konyhába, hogy megmelegítsem az ennivalót, eközben Nevin is feltápászkodott, mellettem támaszkodott a konyhapultnak. Egy hosszú másodpercre elidőzött a tekintetem sápadt arcán. Ő is fáradtnak tűnt. De már nem sokáig kellett elviselnie a hétköznapi emberek kínjait...
Gondolataimból Abraham hangja zökkentett ki.

– Megvan az a bizonyos Suzanne nővér. 2018-ban visszaköltözött Franciaországból az Államokba. A pontos lakcímét nem tudtam meg, de a Moris villa értesülései alapján egy bostoni kaszinó gyakori vendége. Nagy rá az esély, hogy ott tudnál vele beszélni.

Az új információ hallatán egy nagyot nyelve néztem magam elé, majd lassan összenéztünk Nevinnel. Ó jaj...