A ház árnyéka hosszúra nyúlt, elérte a szomszéd kerítését, a petúniák illata édes felhőként ülte meg az udvart, amikor Sven ismét nekilátott az ásásnak. A rozsdás vaslépcsőn óvatosan leereszkedett az akna mélyére, majd nekikezdett a behullott törmeléket kilapátolni a gödör szélére, hogy a vasajtóhoz hozzáférjen.

Ki akarta nyitni, még ma, akkor is, ha a szokatlan erőfeszítéstől görcsbe rándultak a hátán az izmok, akkor is, ha a sok benyelt portól vályogot köpött. Nem tartotta magát makacs embernek, de időnként esztelenül ragaszkodott az elképzelései végrehajtásához, a döntéseihez. Ha ma estig nem tisztázza, mi ez a létesítmény a háza udvarában, éjjel képtelen lenne egy percre is lehunyni a szemét. Nem lehet, hogy épp nála, az ő portáján történt mindaz, ami Vanessza életét tönkretette. Ami annyira összetörte a lányt, hogy elhagyta őt, pedig annyira szerette, mint nőt még soha. Két hónapot töltöttek együtt, és az első hetekben Sven hozzá se nyúlt a lányhoz, csak ült az ágya szélén, hallgatta az időnként feltörő sírását, a szaggatottan előadott történeteit. Pedig Vanessza is szerette és akarta őt, de Svenben ott motozott a zavaró gondolat, a megmentőt látja benne, a katonát, aki megvédi, és ugyanazzal a rajongással fordult volna a lány bárki máshoz, aki kiszabadítja. Talán erre a kétségre kellett volna hallgatni, nem engedni a saját vágyának, és a lány vonzódásának. De Svent nem aszkétának nevelték.

Nyolc óra felé járt, mire annyira sikerült kitakarítania a gödröt, hogy esélyes volt, hogy az ajtórésen képes lesz átszuszakolnia magát. Jobb kezével körbesimította az ajtófélfát, nem rejtenek-e kellemetlen meglepetést, de semmi különöset nem talált, se vezetékek, se mozgásra aktiválódó robbanóanyagok. Egyszerű masszív vasajtó, nincs rajta se ablak, se kilincs. Egyszerűségében volt hátborzongató látvány. A zár helyén két hegesztett kampó állt, amit lakat fogott össze. Tehát belülről nagy valószínűséggel nem lehet bezárni az ajtót, csak kívülről. Sven egy jól irányzott pörölycsapással leverte a lakatot, nekiveselkedett, majd a pajszert az ajtókeret mellé feszítve, kimozdította at ajtót. Az panaszos nyikorgás közepette kitárult.

Svent vizelet, ürülék és a bomlás savanyú szaga csapta meg. Eddig látott valamelyest, az aknába a foghíjas tetőn keresztül bejutott a lemenő nap fénye, de az ajtó után következő helyiség tökéletes sötétségbe veszett. Sven benyúlt a farzsebébe, előhúzta a telefonját, és bekapcsolta a lámpa funkciót.