Emma követte a férfit a házba.

– Foglaljon helyet – intett a férfi az egyetlen székre az asztal mellett. A férfi itt reggelizhetett az imént. Máshol nem is ülhetett persze, lévén ez az egyetlen szék. A reggelit pedig kikövetkeztette az asztalon álló nejlonzacskóból, benne kenyérrel és egy fél szál kolbásszal. Körbenézett. Itt nőtt föl a szomszédban, de egyszer sem járt ebben a házban. Nem gondolta volna, hogy Piroska néni, vagyis hát Piroska, olyan sokkal nem volt idősebb az ő anyjánál, de gyerekkorában néninek szólította, úgy maradt a fejében, szóval, hogy Piroska ilyen nehéz körülmények között él. Látszatra kimondottan nett asszonynak tűnt mindig frissen festett gesztenyebarna hajával, divatos ruháiban.

– Hozok magamnak is széket – mondta a férfi, majd eltűnt a konyhából nyíló egyetlen ajtó mögött. Szürke pólóban, egy hokedlivel jelent meg, az asztal másik oldalán lerakta a kőlapokra, és ráült. Egyenes tartásban, jobb alkarját az asztalra helyezve. A balkarja, aminek egy kötés fehérlett a bicepszén, az asztal alatt maradt. Emma arra gondolt, így szokták az akciófilmekben az asztal rejtekéből lepuffantani a gengszterek a jófiúkat. Nem értette, miért jutnak mindig ilyen hülyeségek eszébe erről az emberről. Talán a sebhelye teszi, meg a kötés a karján. Géz, fölötte rögzítőháló, amilyet a sebészeten raknak fel. Ráadásul kurtán, pattogósan beszél, mint a katonák, és bár nyilvánvalóan nincs jó bőrben, a háttámla nélküli hokedlin szálfaegyenesen tartja magát.

– Kérdezni akart valamit – mondta Emma.

– Látom, elfoglalt.

– Nem szívesen hagyom magukra sokáig a lányokat, igen. Az idősebb, Sári is csak öt éves, még nagyon nem önálló, és időnként elképesztő ötletei vannak, úgyhogy véges az időm, nem felejthetem itt magam, bár ön, hm, a nevét sem tudom, igazán ellenállhatatlanul beinvitált a házába.

A férfi lazított a testtartásán, szája sarka felfelé mozdult.

– Tudom, pocsék a modorom. Elnézést – mondta. – Sven Hasslernek hívnak.

Emma ezen elcsodálkozott.

– Német? Nincs is akcentusa.

– Kettős állampolgár vagyok.

Emma önkéntelenül ismét körbenézett a konyhában, ahol ültek. A bézs színű, barna műanyagfogantyús konyhaszekrény arra hasonlított, amit az anyja azzal az indokkal cserélt le tíz évvel ezelőtt, hogy nem bírja nézni, olyan ósdi. A lámpabúra hiányzott, egy légypiszkos égő lógott a vezetékén középen, az ajtó bal oldalán falicsap, amiből valószínűleg nem jött víz, mert a csaptól meglehetős távol, a szembe falnál állt egy hokedlin a mosdótál, mellette a földön borotvahab és tusfürdő, a falra akasztva ovális tükör. A falról néhány helyen pergett a vakolat, a mennyezet gerendáin karéjos foltokat hagyott a beázás. Erre a házra nem vetne szemet egy külhonban dolgozó, jól kereső ember. Persze, ha csak a telek kell neki, majd ledózeroltatja a házat, akkor érthetőbb a választása. Talán ezért is látott neki a pajta bontásának. Ami megint fura. Egyedül, nem valakit megbízva a munkával. Ez még egészséges embertől is szokatlan, a szomszéd pedig nyilvánvalóan nincs ereje teljében. A buszon is úgy festett, mint aki rögvest elájul.

A férfi elértette a pillantását.

– Ez a ház az anyámé volt. Mármint a vérszerinti anyámé. Örököltem. És azért tartottam meg, mert a húgom a környéken él.

Emma fejében torlódtak az információk. A férfi Piroska néni gyereke, és van egy húga? Ismét feltámadt benne a bizalmatlanság. Ez a pasi át akarja verni. Mégiscsak hajléktalan lesz, akit megkéseltek egy fél üveg sörért, onnan a heg az oldalán.

– Nem emlékszem itt gyerekekre – mondta hűvösen. – Mármint nincs olyan emlékem, hogy gyerekek laktak volna a szomszédban.

A férfinak megfeszült a szája.

– Máshol nőttem fel, nem ebben a házban.

– Ah, értem. Az édesapjuk nevelte magukat?

– Nem – felelte a férfi részletesebb magyarázat nélkül, és a hangsúlya egyértelművé tette, nem is fog erről többet mondani. Emma hitt is neki, meg nem is, de ha igazat mond, akkor egy szomorú történet sejlik a háttérben. Neki boldognak mondható gyerekkora volt, na jó, a szüleivel, főleg az anyjával még ma is gyakran összevesznek, de ebben nincs semmi különös. Őt is kihozzák a béketűrésből a lányai. – Mindig eltérítem a témát – szólt Emma lágyan az együttérzéstől megenyhülve. – Nem tud eljutni a kérdéséig.

– Igen, a kérdés – simított végig a férfi a fején. Biztosan furcsa lehet a hosszú raszta haja nélkül, hogy nem húzza le a fejét, gondolta Emma.

– Kissé szokatlan, de hátha maga tud segíteni – kezdte férfi lassan, félszegen vakargatva közben a feje búbját. – Mármint, a helyismerete nyilvánvalóan jobb az enyémnél.

Emma felnevetett.

– Bökje már ki!

– Rendben, oké, mondom. Szóval, ha tetováltatni szeretne, melyik szalont választaná?

– Tetováltatni? – kérdezett vissza Emma báván. Ennél jóval hétköznapibb kérdésre számított. Mondjuk olyasmire, hogy hová költözött a helyijárat busz irodája a buszpályaudvarról, mert a múlt hónapban ő is negyedórát kerengett, mire az új helyén megtalálta. De hogy tetoválás?

– Rákerestem az interneten. de a nevükön kívül és a reklámok információin túl képtelenség eldönteni, melyikben bízhatok. Mármint színvonal, egészségügyi megbízhatóság, ilyesmi – magyarázta a férfi, leengedve a kezét a feje magasságából. – És persze az is érdekelne, ha valamelyiknek rossz a híre, hogy azt nagy ívben elkerüljem.

Míg a férfi beszélt, Emma tekintete önkéntelenül végigsiklott a pólójából kilátszó, pucér bőrfelületen. Vajon mit akar magára varratni? Szögesdrótot a bicepszére? Valami nonfiguratív mintát, az most népszerű, maori vagy polinéz? Esetleg a nyakára egy pókhálót? Így is elég félelmetes jelenség, mi értelme lenne fokozni?

– Hááát – húzta Emma bizonytalanul a szót –, ebben a témában nagyon nem vagyok otthon, bevallom. Nekem nincs tetkóm, anyám elűzött volna a háztól, ha varratok magamra. Két lány csevegett egyszer arról az osztályomban, hogy a Tüske nevű szalonban cool minták vannak, de ők lányok, lepkékkel, és rózsákkal, nem tudom, férfiak számára is tartanak-e minőségi mintákat.

– Tehát a Tüske, az jó.

– A lányok szerint.

– Akkor maga tanár, ugye?

– Igen. Már nyolc éve, mióta végeztem, azóta tanítok a Boyai szakiskolában, ahová magam is jártam – felelte Emma, és átfutott a fején, ugyan mit árul el ez róla? Azt, hogy hűséges, mert visszatért oda, ahonnan elindult, vagy azt, hogy gyáva, mert nem mer semmi újba fogni?

– Rengeteg kamasszal kerül közelebbi kapcsolatba. Mármint a tanítványai, gondolom, nem csak az anyagot adja át nekik, ahogy az egyetemeken szokás, hanem valamennyire meg is ismeri őket.

– Igen, így van, dúskálok a kamasz ismerősökben a fészbukon – nevetett Emma. – Legalább hat osztályt indítunk minden évfolyamban. Az informatika és vegyész szakképzés mellett két általános gimnáziumi osztályunk is van azoknak, akik tizennégy évesen még képtelenek eldönteni, merre orientálódjanak.

– Sokan lemorzsolódnak a gyerekek közül? Akik elkezdik, majd nem fejezik be, hanem abbahagyják a tanulást. Sokan vannak ilyenek?

A szokatlan kérdés ismét meglepte Emmát. Miért pont a kimaradókra kérdez, ha már veszi a fáradtságot a csevegésre, miért nem arra kíváncsi például, hogy milyen szakos? Mindenki ezzel kezdi. Majd jöhet valami frázis, hogy milyen félelmetesek az okos nők.

– Előfordul, persze, hogy egy diák túl sok igazolatlan órát szed össze, kénytelen vagyunk behívni a szülőket, és figyelmeztetni őket – magyarázta Emma –, de a tankötelezettség tizenhat éves korig tart, az ilyen gyerekek legföljebb évet ismételnek.

– És az idősebbek? Velük mi történik?

Emma oldalra döntötte a fejét, úgy vizslatta a férfit.

– Miért kérdezi? Él valakije Magyarországon, aki kimaradt a középiskolából?

A férfi őszintétlen mosolyt villantott, mintha bosszantaná, hogy Emma nem válaszol azonnal a kérdéseire, hanem visszakérdez.

– Érdekes téma, nem? A magyar fiatalok élete – felelte kitérően.

Emma lemondóan felsóhajtott. Ebből az emberből nem lehet választ kicsikarni. Olyan, mint a krimikben a zsaruk, kérdése kérdéssel felel. Ő viszont nem gyanúsított, viszont kíváncsi, és ha megmakacsolja magát, azzal csak aláássa az egyébként is ingatag kapcsolatukat. Ami miért is lenne baj? Azon kívül, hogy rossz szomszédság török átok, ahogy a nagyanyja mondogatta. Hát azért, mert ő természeténél fogva kíváncsi, és mert van valami titokzatos ebben a pasiban, ami arra készteti, hogy minél többet akarjon megtudni róla. És icike, picikét, hangyányit tetszik is neki. Olyan más, mint Márk, a volt férje, a sármőr, a bulik császára, a kissé köpcös, joviális üzletember.

– Nos, ha a magyar fiatalok élete foglalkoztatja, akkor elárulom, előfordul, hogy valaki kimarad az iskolából, de nem ez a jellemző. Évfolyamonként egy, két gyerek.

– Lányok, vagy inkább fiúk?

Emma szeme megrebben. Már megint a rendőr tempó. tisztára, mint egy kihallgatáson.

– Nos, nem láttam erről kimutatást, se statisztikai összegzés, de amire én emlékszem, az egy évhalasztás volt, amikor az egyik kislány gyereket szült, de utána leérettségizett, és volt egy fiú is, akinek drogproblémái voltak, és a rehabilitáció után már nem tért vissza az iskolába.

– Vagyis mindkettő sorsát nyomon követte az iskola, nem tűntek el nyomtalanul?

– Akikről én tudok, igen. Az osztályfőnökük nyomon követte a sorsukat, bár beleszólása nyilván nem sok volt. Inkább a szülőkön múlik az ilyesmi, nem az iskolán.

– Igen. A kamaszkor a legnehezebb életszakasz. Én átkozottul vad kölyök voltam tizenhét évesen – felelte a férfi, majd szokatlanul széles mosolyt villantott Emmára. Meglepően fehér és szabályos volt a fogsora. Ellentétben a hajával, ami nagyon is összevissza hosszúságban meredezett a fején.

– A Balaton plázában talál olyan fodrászt, ahol előzetes bejelentkezés nélkül is fogadják – csúszott ki Emma száján.

– Nem tetszik a hajam? – villant meg a férfi szeme jókedvűen. Talán a beszélgetés alatt első ízben őszintén vidáman. És ez jól állt neki. Tulajdonképpen egész jóképű, gondolta Emma, természetes, hogy vonzódik hozzá. Persze csak hangyányit. Harminckét éves, kétgyermekes anyaként kizárólag megbízható, apafigurákhoz vonzódhat. Nem egy ilyen fura alakhoz, ki tudja milyen múlttal, de mégis. Van az arcában valami szép. A szimmetrikus, magas járomcsontja, de leginkább a szeme. Ha nem húzza össze gyanakvóan, akkor nagy és olyan színű, mint a befagyott Balaton. Már, ha látott valaki olyat, elég régen nem fagy be, de ez részletkérdés. Elengedte a füle mellett a tetszésre vonatkozó kérdést, és felemelkedett az asztal mellől.

– Sajnos, mennem kell. A lányok ennyi idő alatt szétszedték a házat.