Kedves olvasóim! Boldog újévet, és minden más jót is. Elérkezett az utolsó fejezet. 2023 évi fogadalmam volt, hogy  újra írni fogok, mert jót tesz a szellemnek, meg az önbecsülésnek stb, és ez év alatt sikerült átírnom ezt a regényt - botrányosan nem volt jó, de ezt hagyjuk -. Nyilván most se jó, úgy kéne egy szerkesztő, mint egy falat kenyér, de nem hiszem, hogy lenne energiám ahhoz a rengeteg munkához, amivel a szerkesztővel való együttdolgozás járna, úgyhogy ez ennyi, ilyen, bocs. 

Nagyon szépen köszönöm annak, aki rászánja az idejét az olvasásra, amikor a világ tele remek könyvekkel, nagyon jól esik és büszkévé tesz, hogy vannak emberek, akiket ez a regény érdekel, köszönöm szépen még egyszer.

Hat hónap múlva

Emma az iskola kapuján kilépve pillantotta meg Svent. Szemben, az út másik oldalán, a járdán állt, és Emma szívverése kihagyott néhány ütemet, majd mintha pótolni akarná az elvesztegetett oxigént, őrült tempójú rohanásba kezdett.

Sven döglesztően jól nézett ki. Kicsit hosszabb volt a haja, hajdan beesett arca épp annyira telt ki, hogy magas arccsontja és vakító kék szeme uralja a látványt, farmerja és hosszú ujjú pólóinge alatt szálkás izmok húzódtak. Zsebre vágott kézzel állt, és mosolyába némi bizonytalanság lopódzott. Emmára úgy zuhant rá a szerelem, hogy attól tartott, izgalmában elfogy a levegője, és elájul itt az iskola kapujában, a hazafelé csordaként özönlő kamaszok forgatagában.

Emma, igyekezett erőt venni magán, ellenállni a kislányos érzelem cunaminak, sóhajtott néhányat, nagy levegő, kifújás, nagy levegő kifújás, de alig valamit sikerült tompítania a megindultságán. Sven itt van, nyilvánvalóan rá vár, és felbukkanása akár néma bocsánatkérésnek is tekinthető. Megvárta, míg a gyerekek nagy része eltűnik a buszmegálló irányába, majd átsétált az úton, és a férfitől jó három méter távolságban lecövekelt. Ez olyan átmeneti hely, úgy érezte, közelebb is léphet, ha úgy tartja helyesnek, de búcsút is inthet, és mehet a dolgára, mintha minden rendben lenne, nem állt volna fejre a hat hónap alatt nehezen meglelt érzelmi békéje.

– Hát, szia – mondta Sven, és kihúzta kezét a nadrágja zsebéből.

Emma csak biccentett, mert túlságosan felindult volt a beszédhez. Mióta otthagyta a férfit a húga lakásában, hírt sem hallott felőle, attól rettegett, meghalt, esetleg börtönbe zárták, de nem, itt áll előtte, és nyilvánvalóan valami sokkal kevésbé rossz helyen töltötte az elmúlt időt, mint Emma feltételezte. És ez kicsit felmérgesítette. Nem rögtön persze, csak amikor már a gondolatok is helyet szorította a fejében az érzelmek mellett.

– Visszajöttem – mondta Sven, mert Emma továbbra is hallgatott.

– Látom – nyelt nagyot Emma. – Jól nézel ki.

Erre Sven nem reagált, vagyis hát végigsiklott a tekintete Emmán, és azt mondta.

– Te is. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen szép vagy.

Emma száját nyikkanásszerű kuncogás hagyta el, majd azonnal el is enyészett. Ennyivel nem fogja lekenyerezni Sven.

– Hol voltál? Aggódtam érted. Legalább néhány szavas SMS-t írhattál volna, hogy jól vagyok, majd jelentkezem.– szólt remegő hangon.

– Frankfurtban voltam. Főleg. Intéztem a Húgom mocskos ügyeit, meg ilyenek.

– Mi van vele? Márkot letartóztatták bűnszövetkezetben való részvételért, de aztán a dologból nem lett semmi, mert csak szeretett volna bekerülni a bizniszbe, de semi konkrétumot nem követett el.

– Dóra elmenekült az országból. Nem tudom hová, és megvallom, nem is nagyon érdekel.

– Botondot is vitte magával? Nem láttam ősz óta.

Sven legyintett.

– Botond velem maradt. Frankfurtban fejezte az iskolát, érettségizni jön majd haza. De ez kicsit hosszú. – Körbenézett. – Be tudunk itt ülni valahová? – kérdezte. – Mármint beszélni. Szeretnék beszélni veled.

– A könyvtár alatt, a teázóban tudunk szót váltani. Ki is ülhetünk a szabadba, ott nem hall senki.

Emma indult előre a keskeny járdán, ami a könyvtár magas kerítését követte, majd míg elhelyezkedtek a kerek, kovácsoltvas asztalkák mellett, rendeltek teát, Sven zserbót, Emma krémest, Emma igyekezett érzelmileg rendbe szedni magát. Csitítani szívdobogását, mély levegővételekkel normalizálni elfúló hangját. Még mindig remegett a lába, és érezte, tűzforró az arca, pedig az átlagos áprilisnak megfelelően a nap mérsékelt lelkesedéssel sütött, és ahogy Veszprémben mindig, dühödten fújt a szél.

Sven nem érezte sürgősnek megszólalni, némán nézelődött. Valószínűleg először járt a belváros ezen részén, lenyűgözve bámulta a könyvtár épületét, ahogy egymásba simul az eredeti, patinás épület az új, csupa üveg szárnnyal. Míg ő terepszemlét tartott, Emma őt figyelte. A feszültséget az arcán, éles, mindent felmérő, gyors pillantását, Lehet, nem is az épület szépségében gyönyörködik, hanem azt latolgatja, honnan tarthatná tűz alatt a bejáratot, és merre menekülhet, ha baj van, gondolta Emma. Valaha frászt kapott a férfi ezen tulajdonságától, hogy mindig résen áll, sose engedi el magát, most inkább elérzékenyül tőle. Ez ugyanaz, amit Emma minden férfiban keres és minden férfitól elvár? a féltő gondoskodás a szeretteiről.

Sven talán nem olyan, amilyennek az ideális férfit eddig képzelte, de hát senki sem olyan. Márk se, és senki ezelőtt. Talán benne, Emmában van a hiba, és ideje elfogadnia, hogy nem minden matematika, két szám szorzata mindig ugyanannyi, vagyis hát de, mégis hasonlít, a matematikában is több út vezet a jó megoldáshoz, ostobaság, ráadásul luxus egyetlenhez, a legrövidebbhez körömszakadtáig ragaszkodni.

Sven befejezte a környezet felmérését, és utána szótlanul nézték egymást.

– Bocsáss meg – szólalt meg végül a férfi az ismert, kissé elnyújtott hanghordozásával. – Igaságtalan voltam veled. Vak és előítéletes. Egy barom.

Emma csak pislogott meglepetésében. Némi vitára számított, ami, az „igazad van, bunkó voltam" kurta megjegyzés után következne jóval kimerítőbb és jókora terjedelemben, hogy „de Emmának így meg úgy kellett volna viselkednie, hogy miben hibázott mégis. Ám úgy látszik, Sven nem akar alkudozni, a teljes fegyverletételt választotta. És milyen jól tette. Emma minden maradék haragja szapora szárnysuhogással elszállt.

– Te kérsz tőlem bocsánatot? – kérdezte. – Neked kell megbocsátanod nekem. Magadra hagytalak félholtan, egy idegen országban, egy fillér nélkül.

Sven letette az asztalra a teáscsészéjét, átnyúlt az asztalon, nagy kezét rátette Emmáéra.

– Hülye voltam. Dóra helyett végig téged csesztettelek, pedig nemhogy ártatlan voltál, de még az életed is kockáztattad értem, amit én úgy háláltam meg, hogy egyfolytában vádaskodtam. De iszonyat nehéz volt belátnom; Dóra a bűnös, ő árult el, pedig a vérrokonom. A féltestvérem.

– És ez olyan fontos?

– Egész életemben azt hittem, mindennél fontosabb.

– De hát miért?

– Talán azért, mert nem a valódi szüleim neveltek, és hülye fejjel azt gondoltam, minden vitánk forrása a vérségi kötelék hiánya. Hogy azért megyünk egymás idegeire apámmal, mert örökbe fogadtak. – Megszorította Emma kezét. – Apám szigorú, mondhatni rideg ember, nehezen fejezi ki az érzéseit.

– Akárcsak te.

– Akárcsak én – nevetett fel kurtán Sven. – Viselkedésminta, ugyebár. – Közelebb húzta magához Emma kezét, és végigsimított rajta. – De nem erről akartam beszélni veled.

– Hanem miről? – kérdezte ismét fellobbanó izgalommal Emma. Talán eljött az idő, hogy a férfi is bevallja, kedveli. No, nem, ennél azért többre vágyik, kedvelni a töltött káposztát kedveljük, nem azt az embert, akivel lefekszünk. Remélhetőleg a jövőben is, nem kizárólag a múltban.

Sven felemelt vállával megvakarta az állát. Ha nem a kezem fogná, végigsimítana a szemöldökén, ahogy szokta, ha zavarban van, gondolta Emma.

– Nos, hát azért jöttem, mert látni akartalak, és beszélni is persze. A jövőmről. Vagyis hát a közös jövőnkről, ha te is úgy gondolod.

Emma csak kérdőn felhúzta a szemöldökét, megszólalni nem mert, nehogy kizökkentse a férfit a váratlan, bensőséges hangulatból. Az őszinteségből.

– Mint már említettem, az eltelt fél évet Frankfurtban töltöttem – folytatta Sven, rendületlenül simogatva közben Emma kezét –, gondolkodtam, meg hát a lábam is gyógyult, fizikoterápiára jártam a kezemmel, meg ettem, meg újra gondolkodtam. – Elvigyorodott. – És arra jutottam, végleg hazaköltözöm.

Emma nyitotta volna valami kérdésre a száját, de Sven egy apró fejrázással elhallgattatta.

– Várj! Hadd mondjam végig! Alapvetően villamosmérnök a végzettségem, úgyhogy az eltelt időben több állást is Veszprémben megpályáztam. A rendőrséghez a kezem miatt csak adminisztratív állásba mehetnék vissza, ahhoz meg nem fűlik a fogam. Mindegy is, ideje váltani. Mérnökként némi rugalmassággal viszonylag könnyű elhelyezkedni. Van itt német multi nem is egy, külön előny, hogy németül és angolul is beszélek. Eladtam anyám házát – te még nem tapasztalhattál változást, mert tegnap írtam alá a szerződést –, szóval eladtam, és a frankfurti lakásomat is, a pénzből vettem Veszprémben egy új építésű lakást, mert egyelőre nem akarok füvet nyírni, meg ilyenek. – Nagy levegőt vett a szokatlanul hosszú monológ után. Elmosolygott. – Inkább a te füvedet nyírnám, ha hagyod.

Elengedte Emma kezét, kitárta a karját.

– Szóval itt vagyok. Tudom, még alig ismerjük egymást, és a stresszhelyzetben születő kapcsolatok nem mindig tartósak, de szeretném, ha megismerkednénk. Rendesen. Nem csak...

– Nem csak az ágyban – vetette közbe Emma, és tüstént el is pirult.

– Nem csak az ágyban – helyeselt Sven. Megvakarta a szemöldökét. – Azért ezt az opciót se vetném el teljesen. Vagyis hát semennyire sem, ha rajtam múlik.

Elhallgatott, Emma pedig csak nézte, hallgatta a közeli Színházkert fáin fészkelő galambok burukkolását, élvezte a nap melegét az arcán, és feltámadt, majd egyre terebélyesedett benne a remény. 

VÉGE