A sok szörnyűség után egy kedélyesebb jelenet, végre.

Legalább negyedórája vitáztak a lopott autóban ülve, a tízemeletes panelház parkolójában, szabad hely híján a füvesített területen. Mindenkinek két autója van, nem minden második családnak egy, mint ezelőtt ötven évvel, amikor a panelház épült, gondolta Emma, amikor elfáradtak a beszédben, és rájük ült a sértődött csönd. A bepárásodott szélvédőn keresztül bámulták a semmit  Emma azon húzta fel magát, hogy Sven az autóban akarja megvárni, míg a szüleinél lejelentkezik, és kér egy kis pénzt.

Pedig a férfi ramatyul nézett ki, rázta a hideg a láztól, vacogtak a fogai. Legalább a bokáját helyre tették és begipszelték a sürgősségin, siklott Emma tekintete Sven meztelen lábujjaira. Ettől a látványól oldódott a haragja. Olyan kis szerencsétlenül festettek a bumpszli gipszből kikandikálva. Az égésnyomokat persze elhallgatták az orvosok elől. A levedző, vörös körökre, melyekről lesírt, hogy cigarettával csinálták, bonyolultabb mesét kellett volna kifundálniuk, az „éjjel leesett a lépcsőn, amikor fejfájáscsillapítóért indult a konyhába", hétköznapi magyarázatnál. Sven combjára Emma tett kötést, amit az ügyeletes gyógyszertárban vásárolt. A gyógyszerész borzos hajjal és szemrehányó tekintettel szolgálta ki, de Emma fütyült rá, hogy legszebb álmából verte fel éjjel egykor. Ráadásul Euroval fizetett, ami tovább bonyolította a helyzetet, mert az ukrán nadrágzsebében csak Eurót találtak. A férfi még élt, amikor magára hagyták, a saját telefonjáról felhívták a 112-t, majd húztak haza Veszprémbe Márk autójával, ami a Művelődési ház mögött parkolt. Voltaképp nem is lopott a kocsi, nyugtázta Emma, és ellenállt a kísértésnek, hogy kutatni kezdjen a kesztyűtartóban Márk titkai után.

A jobbján Sven megdörzsölte sercegő állát, mielőtt megszólalt.

– Ha itt végeztünk, szeretném, ha beugranánk Botondékhoz.

– Most? – csattant fel Emma. Épp kikapcsolta a biztonsági övet, ami surrogva csúszott a helyére. – Éjjel kettőkor?. Állítólag azért nem akarsz feljönni anyámékhoz, mert késő van.

– Valóban késő a lányaidnak, de Botond már kamasz, nem fekszik éjfél előtt – felelte Sven kitérően.

Emma az autó belső lámpájának halovány fényében gyanakodva méregette. Nem bemutatni akarja a szüleinek, hogy holnap hozzámenjen feleségül, mégis ragaszkodik hozzá, hogy a hideg kocsiban dekkol, pedig van lift, nem kell felbicegnie a hatodikra.

– Azt hittem, fáradt vagy, beteg, fáj a bokád, alig várod, hogy kinyújtózhass.

– Igaz. Szarul vagyok, de Botond aggódik értem, muszáj beszélnem vele.

– Hívd fel anyuéktól.

– Nem tudom fejből a mobilszámát, vagyis nem tudom felhívni - felelte enyhe ingerültséggel Sven. – Nem kérnélek rá, hogy vigyél hozzájuk, ha tudnék vezetni. Botond az unokaöcsém, az a minimum, hogy szólok neki, nem patkoltam el.

– Ahogy az állítólagos kishúgodat is szeretnéd megnyugtatni, gondolom – fújt Emma, és torkát kaparta a keserűség. Csaknem elpatkoltak együtt, ő nem hagyta magára a bajban, nem menekült el, Svennek mégis a másik nőn jár az esze.

Sven ingerültsége csodálkozásba fordult. Még véreres, fáradt szemét is nagyobbra nyitotta.

– Nem értelek – rázta meg a fejét. – Dóra valóban a húgom, vagyis a fia, Botond, az unokaöcsém. Miért hazudnék erről?

– Miért hazudnál bármi másról is? – felelte Emma.

– Egyszer sem hazudtam neked. Legföljebb nem mondtam el mindent.

– Vagyis nagyjából semmit.

Sven ezen láthatóan meghökkent, majd némi borosta sercegtetés, és hajgereblyézés után hosszan kifújta a levegőt és megadóan kérdezte:

– Mit szeretnél tudni?

– Mindent. Mindent szeretnék tudni. Vagy legalább annyit, ami fontos – vágta rá Emma. – Hogy csöppentél a maffia kellős közepébe? Mit akarnak tőled? Miért próbáltak megölni, majd miért kínoztak? Azt hiszem, van erre magyarázat és te tisztában is vagy vele, hogy mi az, csak hallgatsz róla.

Sven vállat vont, majd kissé oldalra fordult az ülésen, hogy szembe kerüljön Emmával.

– Vannak sejtésein, de nem vagyok biztos semmiben. A fő gond, hogy alapvetően ostobán fogtam a dologhoz. Nem gondoltam át eléggé, ezért ráfaragtam.

– Hát igen – vágott közbe epésen Emma. – Ráfaragtál. Kishíján kinyírtak. Ráadásul kétszer.

– Nos, igen. Nincs rajta mit szépíteni. Puhatolózni akartam, szépen, lassan kideríteni a hálózat működését, de váratlanul a fejemre szakadt az egész szar.

– Mert kéretlenül beleütötted az orrod. Mint valami botcsinálta magánnyomozó. Miért nem a rendőrséghez fordultál?

– A magyarokhoz? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Sven. Emmát bosszantotta ez a sznobság, de nem kezdett vitába a hazai rendőrség hatékonyságáról. Annak se vége, se hossza nem lenne.

– A magyarokhoz, a németekhez, mindegy.

Sven lehajtotta a fejét.

– Nincs mivel a rendőrségre mennem. Nincsenek bizonyítékaim, csak sejtéseim.

– Sejtéseid? Mégis, miről?

– Az embercsempészetről. Hogy becserkésznek fiatal lányokat, és külföldre viszik őket prostituáltnak.

Emma széles, elhárító mozdulatot tett.

– Ne haragudj, de ez lejárt lemez. Mármint úgy értem, nem a te egetrengető felfedezésed, mindenki tudja, hogy léteznek ilyen csatornák, a magyar és a német rendőrség egyaránt. Kissé elbizakodott lépés nekikezdeni egyedül szaglászni, mintha tökkelütöttekből állna a hatóság.

Sven elfordult és minta el is pirult volna.

– Ez személyes. Nem általánosságban szaglászom, ahogy mondtad, hanem egy bizonyos áldozat történetét szeretném felderíteni. Munka közben megismertem egy fiatal lányt, aki meghalt.

– Ó! – fakadt fel Emmából a csalódott kiáltás, mielőtt visszatarthatta volna. Még egy nő, aki fontosabb Svennek nála.

– Szeretted? – kérdezte.

Sven ismét vállat vont, de nem nézett Emma szemébe.

– Igen, azt hiszem. Vagy a fene tudja. Olyan nagyon fiatal és sérült volt. Talán csak azzal áltattam magam, hogy megmenthetem.

Emma hosszan gondolkozott a hallottakon.

– Vagy azt reméled, hogy bosszút állhatsz. Mint valami magyar Piszkos Harry. Apának egyik kedvenc filmsorozata volt, még ha jó nagy marhaság is – mondta gúnyosan. Tudta, a megjegyzése undok, a féltékenysége csúf és méltatlan, mégis. A keserűség markolászta a torkát. Mit kell tennie, hogy Sven úgy érezzen iránta, ahogy ő nagy marha fejjel érez. Hogy ne csak kötelességtudatból, meg ki tudja, milyen férfias indíttatásból törődjön vele? Utána jött Borzavárra, hogy kiszabadítsa, de nyilván azért, mert olyan mélyen beleverték a felelősségtudatot, ahogy csak a német gyerekekbe szokták.

– Igen. Bosszút akartam állni a rohadékokon, akik pénzt keresnek mások fájdalmán. Elképzelésed sincs, milyen körülmények között élnek azok a gyerekek, hogy mit kell elviselniük. Azok a rohadékok bizonytalan, sérült tiniket csábítanak el a jó élet reményében, majd tönkreteszik őket. 

– Veszprémben? Hát ezt erősen kétlem.

– Azért mert te itt éled a napsugaras életed, még nem mindenki boldog a közeledben. Vittek Németországba innen is és Fehérvárrol is lányokat. Vanessza konkrétan Fehérváron nőtt fel, és a szalonban, ahol felvarratta magára az első pillangóját, ott ismerte meg azt a nőt, aki a hamis ígéretekkel behálózta.

– Tehát ezért kérdezgettél augusztusban a tetoválásokról? Nem magadra akartál varratni valamit.

– A rendőrségnél nem szeretik a tetkót. Túl jellegzetessé tesz az embert.

Emmának ez utóbbi ütött szöget a fejébe.

– Te rendőr vagy?

– Voltam. Alkalmatlanság miatt leszereltek egy éve.

– Ó, igen. A kezed.

– Ó, igen. A kezem – hagyta rá Sven, és önkéntelen mozdulattal megfogta a bal kezét.

– Hadd nézzem – nyúlt utána Emma. Baljába fogta Sven kezét, és jobb mutatóujjával végigsimított a tenyerén. Nem látott rajta semmi sérülést. Félig ökölbe szorítva tartotta, és talán az ujjai vékonyabbak voltak, mint a jobbján.

– Nincs rajta seb – mondta.

– Mert nem is a kezem sérült meg konkrétan, hanem a mozgató ideg.

– Fáj?

Sven váratlanul felnevetett és elhúzta a kezét.

– Nem fáj. Csak a mozgásában korlátozott.

– De lőni azért tudsz vele– nézett fel az arcába Emma.

– Igen, azt tudok – felelte Sven, és egy kis mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ráadásul érzek is vele, ne aggódj.

Emma erre felnevetett. Váratlanul érte, hogy a férfi a szexre utal. Hogy egyáltalán a jelen helyzetben a szexre gondol. És ez valahogy elfújta a rosszkedvét, a féltékenységét. Az a Dóra, lehet tényleg a testvére, és a fiatal lány, akit szeretett, és aki miatt hazajött, halott szegény. Ő viszont itt van. A jelenben, hús vér valójában.

Kinyitotta az autót, kiszállt. Visszahajolva szólt be a férfinak az utastérbe.

– Emeld fel a segged, mert nem hagylak egyedül üldögélni a sötétben, meg a hidegben. Ráadásul kizárt, hogy anyu elengedjen kaja nélkül, rád meg minden falat rád fér. A lányok pedig nem halnak bele egy kis éjszakai fennlevésbe. Amikor szerenádozni jöttek hozzánk tavasszal, akkor is felkelhettek, míg behívtam egy kólára az osztályt.

*

Az egy plusz két félszobás lakótelepi lakás tenyérnyi konyhájában öten szorongtak. Sven Emma minden mozdulatát érezte az asztal alatt összeszoruló combjukon, ahogy megfeszül az anyja kérdéseire, aki az elmúlt huszonnégy óra történéseiről faggatja. Klárinak, Emma anyjának is kék szeme volt, mint a lányának, de nem kedves, csodálkozó babakék, hanem bizalmatlan, szúrós, ki vagy te gyanús alak a lányom mellett, kék. Virágnyelven folyt a társalgás, mert a két kislány is letelepedett az asztal mellé. A történet higított verziója szerint Emma két vendéget kalauzolt Veszprém környékén, mert az igazgató váratlanul a nyakába sózta őket. Aztán Zirc mellett lerobbant az autójuk, nem volt térerő a közelben, végül Svennek kellett megkeresni őket a vaksötétben, a Bakonyban, amikor Emma nem ért haza a megbeszélt időben. A kutya pedig észrevétlenül ugrott be az autóba, későn vették észre, amikor már nem akartak visszafordulni. A képtelen történetet szemmel láthatóan csak a gyerekek vették be, de a szülők nem faggatóztak. Majd holnap biztosan előveszik Emmát, de akkor ő már nem lesz itt, gondolta Sven.

A két gyerek az ágyból ugrott ki az anyjuk érkezésekor, majd visítva tiltakoztak a visszafekvés ellen, végül csatlakozhattak a felnőttekhez. Rajzfilmfigurás pizsamában, éjszakára leengedett hajjal, az álmoságtól nagyokat pislogva üldögéltek Svennel szemben. Vékony szálú, szőke hajuk, örömtől kipirult arcuk a karácsonyi képeslapok angyalkáira emlékeztették Svent, és valahányszor rájuk nézett, elszorult a torka a bűntudattól. Az anyjukat kishíján megölték miatta. Vagyis nagy valószínűséggel miatta. Azért még nem teljesen biztos, hogy Emma mindenben ártatlan. Mert hogy a volt férje nyakig benne van a csempész buliban, arra mérget venne.

– Kinyitjuk a heverőt a nappaliban, ott elfértek hárman a lányokkal, a fiatalember meg aludhat a gyerekek szobájában – győzködte Emmát Klári, hogy ne vegyék nyakukba a várost éjjel, maradjanak náluk.

Sven hallgatott, ette a mikróban melegített fasírozottat, itta a frissen főzött, forró teát. Magától is tudta, jobb nem beleszólni a nők beszélgetésébe, de Emma figyelmeztette is rá a liftben, ne kezdjen vitát az anyjával, úgysem győzi meg semmiről.

– Nem alszom nálatok, anya. A lányok se tudnának mellettem pihenni azon a szörnyen kényelmetlen kanapén. Kiveszünk valahol egy szobát Svennel, sokkal jobb lesz mindenkinek, apának sem kell miattunk lábujjhegyen járnia holnap reggel.

– Csak kipengetnie a sok pénzt a szállodáért.

– Minden fillért visszafizetek, ha meglesz a bankkártyám – vágta rá Emma. Sven megérintette a combját az asztal alatt. Jóval magasabban, mint illendő, pofátlanul magasan. Emma összerezzent, el is hallgatott, elvörösödve lejjebb tolta Sven szemtelen kezét.

A pillanatnyi csöndben a cumis kölök szabaddá tette a száját és megszólalt.

– A két bácsi megette Kiwit?

Emma felnevetett.

– Dehogy, kicsim. A bácsik nem esznek kutyát, mint a tévében láttad. Kiwi egy aranyos néninél maradt, holnap hazahozom, ahogy titeket is a mamától.

– Hadd menjenek dolgukra, Klára – szólalt meg a férfi, aki a konyhaajtót támasztotta, mert be se fért volna. Eddig keveset szólt, a szája körül megértő mosoly játszott, mint aki sokadszor látja a két nőt összefeszülni. – Dugjuk ágyba a kicsiket, mindjárt hajnalodik.

Sven felnézett a faliórára. Hajnali kettőre járt, sajgott a combján a seb, lüktetett a bokája, de legalább már érezte a lábfejét, a traumatológus jó munkát végzett. Elefántnak való adagot kapott fájdalomcsillapítóból, amikor a törött lábát a helyére húzta és begipszelte, de még így is kurva szar volt. A véres, bűzlő ruháit, amiket a betonpadlóról a szabadulásakor összeszedtek Klári lecserélte a férje melegítőjére és egy flanelingre. Az ing ujjából jócskán kilógott a csuklója, a nadrág is le-lecsúszott a csípőjéről, de legalább átfért a szárán a gipsz.

Emma jelzésére nehézkesen felemelkedett az asztal mellől, és követte a két kislányt az előszobába. Amíg a gyerekek társaságában, akik elszánt alabárdosokkét posztoltak mellette, és figyelték, ahogy fél cipőjébe préseli a lábát, hallotta, ahogy Emma memorizálja az apja pin kódját. Sven elvörösödött szégyenében. A szülőket nem vetette fel a pénz, a lakásban a felújításoknak semmi nyomát nem észlelte, minden maradt ugyanolyan, ahogy ötven évvel ezelőtt megcsinálták, linóleum, egyen konyhabútor, beépített szekrények. Még a húgának is volt annyi pénze, hogy szalagparkettát rakasson fel, Emma szüleinek bezzeg nem, és mégis segítenek rajtuk.

– Fáj? – kérdezte a copfos, akinek most copf helyett a hasáig ért kibontott haja.

– Micsoda? – kérdezett vissza Sven, kizökkenve a gondolataiból.

– A lábad. Anya azt mondta, gödörbe léptél, és kificamodott.

Sven rátette kezét a kislány fejére. Puha, selymes volt a haja, és ettől Svennek megint elnehezedtek a bűntudat kövei a gyomrában.

– Már nem – hazudta. – Látod, bekötötték, így nem fáj.

A gyerek szúrós tekintete keresztül döfte Sven hasát.

– Ha nem fájna, nem bicegnél.

– Igaz – adta meg magát Sven. – Még fáj kicsit, de jobb.

Emma nyitott be az előszobába, könnyes szemén Sven látta, hogy az apja segítőkészsége őt is megindította.

– Készen vagy? – kérdezte, de nem várt választ. Leguggolt, és szorosan átölelte a lányokat.

– Holnap találkozunk – ígérte.