Emma délig egyedül ténfergett a lakásban, aminek az eltelt két óra alatt minden négyzetcentiméterét feltérképezte.

A lakás mindössze két helyiségből állt, fürdőszoba és konyha-szoba egy légtérben. A bútorok még a szovjet időkből ragadtak itt, túltömött matrac a fal melletti ágyon, kifakult szőnyeg, furnérlemezből szerelt asztal két székkel. Falvédőként szintén szőnyeg szolgált, amire Emma eddig úgy gondolt, a parkettára való, de a furcsaságot betudta az eltérő kultúra ízlésének. Valószínűleg csak átmenetileg használták a lakást, mert fűteni nem volt mivel, az ablak alól korábban leszerelték a radiátort – az odavezető cső vakon meredt előre –, és a szoba semmilyen egyéni jellegzetességgel nem bírt. Üres, fehérre meszelt falak, függöny nincs, se egy könyv vagy dísztárgy. Inkább börtönkén, mint lakhely, az ajtó három ponton zár, és sűrű rács fedi az ablakot, Emma a fejét se tudta kidugni, hogy alaposan körbenézhessen.

Márk dél körül ért vissza a lakásba. Kinyitotta az ajtót, majd gondosan be is zárta maga mögött. Kezében közepes méretű papírdobozt tartott, amit ledobott az egyszemélyes ágyra.

– Vedd fel ezeket! – parancsolta.

– Mi ez? – kérdezte gyanakvón Emma, és nem mozdult.

– Nyisd ki és meglátod – vetette oda Márk, sarkon fordult, a mosogató csaphoz lépett, mohón ivott a csap mellé készített vizespohárból.

– Te itt élsz? – kérdezte Emma.

Márk lenyelte az utolsó kortyot is, mielőtt a válla fölött visszanézett.

– Mert?

– Mert tudni szeretném, hol vagyunk, mert nem tudom, miért vagyok én itt, miért nem otthon a gyerekekkel, hogy miért hurcoltál magaddal.

Márk megfordult, csípőre tette a kezét.

– Erre előbb kellett volna gondolnod, drágám. Mielőtt megdugattad magad azzal a fasszal.

Az Emmában feltámadó düh elsöpörte józan belátását. Sutba dobta az óvatosságot, az elhatározást, nem vitázik Márkkal, hanem kipuhatolja a szándékait.

– Melyikre gondolsz, drágám? – ejtette gúnnyal a drágám szót. – Több fasszal is megdugattam magam. Többek között a tiéddel is.

– Szóval így fogjuk játszani? – kérdezte Márk. – Szájalsz velem.

– Játszani? – kérdezett vissza majdnem sikítva Emma. – Ez nem játék, te hülye. Az életem múlik rajta.

– Nem vagy kicsit drámai?

– Elég! – kiáltott fel Emma, teste megfeszült a haragtól. – Elég a hazugságaidból, a mellébeszélésből, hogy hülyének nézel. Mi közöd neked ezekhez a gazemberekhez?

Márk leengedte csípőre rakott kezét, és minta kissé zavarba jött volna, félre kapta a tekintetét Emmáról. Elvörösödő arca elárulta, ideges is, nem csupán haragos.

– Nem hiszem, hogy megértenéd ezt a dolgot, még ha el is próbálnám magyarázni – felelte kitérően.

– Azért próbáld csak meg, hátha mégis! Hátha felfogom a tyúkeszemmel.

Márk fürkésző pillantást vetett rá.

– Rossz helyen keresed a bűnösöket, Emma. El vagy tévedve. Nem én vagyok a rosszfiú, hanem az a fasz, akit védelmezel.

– Nem védelmezek senkit.

– Tényleg? Akkor ki az a langaléta madárijesztő, akivel egy kocsiban furikázol, miután jót henteregtél egy borzavári lakásban, míg a lányaink ki tudja, hol vannak?

Emma elképedt.

– Most komolyan? Féltékeny vagy? Ez a legnagyobb gondod, miután hullahegyek keresztezik az utadat.

Márk fintorgott.

– Megint el vagy tévedve. Nem én követtem el tömeggyilkosságot, hanem a szeretőd.

– Sven nem a szeretőm.

– Csak a dugócimbid.

Most Emma kapta oldalra a tekintetét zavarában.

– Nem fekszem le vele.

Márk nyersen felnevetett.

– Olyan szaga volt a háznak utánatok, mint a legócskább kuplerájnak csúcsidőben.

Emma nagy levegőt vett. Nem fog mentegetőzni.

– Ne terelj! Sokadrangú kérdés a jelen helyzetben, hogy én kivel fekszem le. Valójában teljesen lényegtelen, hogy ki-kivel fekszik le. Elhagytál, nincs jogod számonkérni rajtam a hűségemet. Ahhoz viszont nekem van jogom, hogy megkérdezzem tőled, mi közöd ezekhez a gazemberekhez?

– Félreérted, Emma. Nem ők kezdték a balhét, hanem a haverod.

– Igen, erről a kezdésről hallottam – felelte Emma. – Hassler elmesélte, hogy megvédett két nőt, amikor a haverjaid meg akarták erőszakolni őket.

– Megerőszakolni? Viccelsz? Két kurváról beszélünk az út mellett, akik rongyos tízezerért a velőt is kiszopnák belőled. Nem történt semmi különös, csak a haverod begőzölt, és megkéselt két embert. Térj már magadhoz, Emma! Ez egy gyilkos félnótás, sose kellett volna összekeveredned vele.

– Hát igen, összekeveredned csak neked szabad bárkivel.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Márk, és megnyugodni látszott. Arca vörössége rózsaszínbe hajlott, elernyedtek a vonásai. Az asztal mellől kihúzott egy széket és belerogyott.

Emma fürkészve nézte. Fáradt, kissé talán kétségbeesett is, gondolta, selyemöltönye gyűrötten lóg rajta, a szeme körül elmélyültek a ráncok.

– Haza kell engedned – szólt csöndesen Emma. – Semmi közöm a dolgaidhoz, ezekhez az emberekhez. Várnak haza a lányok, a munkám, anyuék. Lehet már keresnek is.

Márk nem felelt azonnal, két tenyerét a combjához dörzsölgetve gondolkodott.

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta végül.

– Miért nem? Nem áll érdekemben elárulni téged. Megígérem, hogy nem beszélek a történtekről senkinek.

Márk felkapta a fejét és rávicsorított.

– Hülyének nézel? Nyilván első dolgod lenne szaladni a rendőrökhöz, és bemártani engem.

Ez viszont igaz, gondolta Emma. Nem sétálhat el ennyi gazság mellett, amit látott.

– Te nem vagy gyilkos, Márk – mondta. – Ha belekeveredtél is valamibe, még nem késő kiszállni.

Márk megint kezdet feldühödni, vörösödött az arca, előre szögezte az állát. Mindig ilyen volt. Váratlanul és sokszor indokolatlanul jött indulatba.

– Ne gyere nekem ezzel az ócska zsarudumával. A rendőrség nem hagyna futni, biztosan rám vernének minden szart, ami eszükbe jut, aztán ülhetnék a sitten, amíg megdöglök. – Elhúzta a száját. – Amit te nagyon nem is bánnál, drágám. Nyugodtan kefélhetnél a haveroddal.

Emma úgy érezte, elege van a vitából, tagjait ólmos fáradtság húzza.

– Nem akarok megszabadulni tőled. Te vagy a lányok apja. Ezen nem változtat semmi, akármi történik. Akár barátként, vagy legalábbis szövetségesként kezelhetnél ellenség helyett.

Márk fintorgott.

– Kezelhetnélek, de túl jól ismerlek. A kislányos elveidet az igazságról sose vetkőződ le.

Ez a megjegyzés rosszul esett Emmának. Márk megint lekezelően bánik vele, akár egy gyerekkel.

– Aligha butácska hozzáállás, hogy elítélem az embercsempészetet.

– Ezt a baromságot meg honnan veszed. Ki beszélt embercsempészetről? Biztosan Hassler tömte a fejed tele faszságokkal.

– Nem kellett teletömnie. Van szemem, láttam a pincét, a cellákat, és azt is, a mi udvarunk alá vezet az alagút. Persze, először próbáltalak mentegetni, letagadni a nyilvánvalót, de végül lehullott a hályog a szememről. Nem cigarettát vagy piát tároltak abban a két szobában, hanem embereket.

– Ez csak feltételezés, nincs rá semmi bizonyíték.

– Márk! – figyelmeztette Emma. – Ne hazudj nekem!

A férfi megadóan emelte magasba a kezét.

– Oké, belátom, igazad van. Tényleg valami átrakodó állomás működött régebben a kert alatt, de már vége. Te is láttad, minden lepusztult, régi, elhagyatott.

– Én láttam, és most kiderült, te szintén jártál a pincében, mert te is láttad – mondta elkeseredetten Emma. – Ugye nem te kötözted Hasslert a vaságyhoz, hogy magára maradva meghaljon. Nem vagy gyilkos.

Márk széles, hárító kézmozdulatot tett.

– Semmi közöm Hasslerhez – mondta, de Emma kihallotta hangjából a hamisságot.

– Mi történt, Márk? Mi vett rá erre, hogy összeállj az ukránokkal?

– Mi vett rá? Vajon mi? Mégis mit gondolsz? Mi más, mint a pénz. Azt gondolod, szép rendesen gürizve meg lehet élni? Segíteni téged, a kölyköket, meg az igényeiket? Új hátizsák, gyerekcipő, különórák. Mert Sárinak persze muszáj megtanulnia úszni, nem ér rá később, feltétlenül még az óvodában meg kell történnie, csak legyen, aki kifizeti.

Emma levegőt is alig kapott a felháborodástól.

– A havi húszezer forint úszás hozzájárulás miatt szövetkeztél az ukrán maffiával? Na ne nevettess!

– Nem szövetkeztem az ukránokkal. Nekem nem parancsolnak ezek a suttyók. Egyszerűen csak kaptam egy fülest, hogy különböző okok miatt lehetőség van vám nélkül behozni az országba ezt-azt...

– Csempészni! Nevezzük nevén – vágott közbe Emma.

– Csempészni, igen. Vám és forgalmi adó mentesen eladni néhány karton cigit, meg piát. Nem olyan nagy dolog ez, százak csinálják, és jól megélnek belőle.

– Hát, ha százak csinálják, akkor Szabados Márk se maradhat ki belőle, ugye?

– Kár játszanod az ártatlant. Lehet, az öreged is tudott a pincéről, meg a bizniszről a szomszédban.

– Na, ebből elég – csattant fel Emma. – Nem vádolhatod aput ilyesmivel.

– Pedig logikus. Amint az előbb oly éleslátással megjegyezted, a te udvarodra vezet a kivezető alagút.

Erre Emma nem felelt. Bár az apját nem vádolta bűnrészességgel, ez eszébe se jutott, elgondolkodtatta, vajon ki működtette akkor a csempészhálózatot. Amiről Sven is beszélt neki, és amit tulajdonképpen Márk is elismert.

– Azt állítod, Piroska néni cigit csempészett?

– Nem csak cigit. Lányokat, fiúkat, amire volt kereslet külföldön. Főleg Németországban. Gondolom, nem ő volt a főnök, vagyis nem maga intézte, ahhoz nem volt elég tökös, de a logisztikában részt vett, az biztos.

– Piroska néni két évvel ezelőtt meghalt.

– Hát ez az. Amikor meghalt, és a terület tulajdonjoga kérdésessé vált, leálltak a biznisszel. De, mint tudod, hisz tanultad, vákuumot fenntartani szinte lehetetlen, hamarosan megjelentek új emberek, akik a bejáratott útvonalat, a raktárt, a kapcsolatokat használni akarták.

– Az ukránok.

– Igen, az ukránok. Az oroszok, a törökök. Mindenki be akart nyomulni a szabaddá váló területre. Egyelőre úgy néz ki, az ukránoknak áll a zászló. És ők megtaláltak engem. És ajánlatot tettek.

– Te pedig elfogadtad.

Emma vádló megjegyzésére Márk felpattant a székről, és járkálni kezdett.

– Igen, elfogadtam. Az ukránok nem utaznak nagyban, néhány raklap cigi, zárjegy nélküli pia, ilyenek. Ha nem állok kötélnek, és nem segítek nekik a helyismeretemmel, akkor náluk sokkal rosszabbak jönnek.

– Ezeknél rosszabbak?

– Igen, drágám. Ezeknél rosszabbak. Mint a kis cimborád, aki egy fél tucatot lemészárolt közülük, anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna.

– Szerinted Hassler embercsempész, aki a területét védi? – nevetett fel fanyarul Emma.

– Miért, szerinted mi? Megvette a házat, dolgozgat rajta, csak úgy tessék-lássék, közben nézelődik, szaglászik, barátkozik a szomszéd csajjal, kefélgeti, miegymás. A vak is látja, feltérképezi a területet a megbízói számára.

– Vajon kik a megbízói? Én egy idegent se láttam körülötte. Ráadásul elég csóró megbízók lehetnek, ha még a vizet sincs pénzük bevezetni a házba.

– Jellemző, hogy csak ezt veszed észre. Nincs vize szegénykének! – gúnyolódott Márk. – Nem veszed észre az összefüggéseket, megragadsz a háziasszonyos tapasztalatoknál. Legyen melegvíz, meg mikró, bevezetve a Disney csatorna, és csodás a világ.

– Hát inkább, mint vér, meg halottak. Kiszolgáltatott emberek nyomorúságából hasznot húzni. Adni, venni, megerőszakolni őket.

– Neked ez a vesszőparipád. Szakadj már le róla!

– Nem tudok leszakadni a két csupasz vaságyról, meg a vödrök látványától a sarokban. Az a két szoba börtön volt, nem raktár.

– Már megint itt tartunk? Börtön volt igen, és valaki, netán pont az a valaki, aki megvette a szomszéd házat, és összemelegedett a tipp-topp szomszédasszonnyal, ismét börtönt akar csinálni belőle.

– Tehát azt állítod, Hassler lányokat csempész németországba, egyes egyedül, míg te egy kiépített, több tucat embert mozgató hálózattal meglégednél a cigi, meg a pia, meg ki tudja még mi csempészésével?

– Igen – mondta Márk. – Így van. És attól még, hogy Hassler társait nem ismered, még több tucatnyian lehetnek. Két német előfizetésű telefont találtunk a táskájában, amikről egyetlen számot hívott. Ezt hogyan magyarázod meg?

– Nem tudom – felelte elbizonytalanodva Emma. – Nem beszéltem vele ilyesmiről, és nem kutattam a cuccai között.

Márk mellé lépett, és atyáskodva megveregette a vállát.

– Látod, drágám. Te is tévedhetsz, de nem baj. Nézd meg azokat a ruhákat, amiket hoztam neked a szakad cuccaid helyett, öltözz át, és megbeszéljük, hogyan legyen ezután.