Vigyázat, durva tartalom

Ismét elveszíthette az eszméletét, mert kikerült az autóból, a szabadban tért magához, érezte a szelet az arcán, a nyakát szúrta a száraz fű, a lapockáját nyomta valami göröngy. Talán egy kisebb kő, vagy keményebb rög. Valaki kihúzta az autóból. A mentősök? Vagy egy erre haladó autó utasai?

– Jól vagy, drágám? – kérdezte egy férfi hang.

Emma résnyire nyitotta a szemét. Az ég vakító kékje előtt sötéten derengő, föléje hajló arc nem egy idegené volt, hanem Márké.

Hallucinálok, gondolta Emma. De miért épp Márkot? Még az agyrázkódás ködében is utálta Márkot látni. Miért nem hagy a tudatalattijának se békét?

– Jól vagy, drágám? Hallod, amit mondok? Magadnál vagy?

A hang is Márké, nem csak az arc, állapította meg Emma. Alaposan beverhette a fejét. Kisebb agylágyulás indokolna ilyen komplex hallucinációt.

– Hagyjon engem – nyögte. – Én jól vagyok, de a másik sebesült vérzik. A sofőr. Súlyosabb az állapota az enyémnél, vele foglalkozzon!

– Drágám! Én vagyok! Nem ismersz meg? – kérdezte a hang, ami még mindig Márkot juttatta eszébe. Erőlködve fókuszált az ég kékjét nagyrészt eltakaró arcra. Ez tényleg Márk. Vagy valaki nagyon hasonló. Aggodalmas arccal hajol fölé, ráncolja a szemöldökét, még a száját is csücsöríti, mint, mikor az ex férje gondos apát vagy férjet hozza.

– Mi történt Svennel? – krákogta Emma, mert akár Márk ez a férfi, akár csak összetéveszti valakivel, ő biztosan tudja, hogy van Sven.

A Márk hasonmás nem felelt, Bosszúsan elhúzta a száját, oldalra nézett.

A tekintete irányát követte Emma is a szemével.

Néhány méterre attól a helytől, ahol ő feküdt, három idegen férfi állt körül egy földön heverő alakot. Kopott farmer, fekete pólóing alkotta a fekvő alak öltözetét. Sven az! Az arcát nem látta, a férfiak lábai pont eltakarták.

Emma rémülten látta, hogy Sven mozdulatlanul fekszik, a férfiak mellette egykedvűen cigarettáznak, nem a földön heverő sérültre figyelnek, hanem egymással beszélgettek. Sven meghalt? Az irgalmas szamaritánusok azért nem foglalkoznak vele? Nem ilyen mozdulatlanságba merevedett képet kéne látnia, hanem hatékony munkálkodást, hangos szavakat, infúziót, kötszereket, oxigént, defibrillátort. Ezek meg csak tereferélnek.

Emma azt sem értette, mit mondanak. Megsérül volna a füle? Nem. Eszmélt rá. Nem a hallásával van a baj. Ezek nem magyarul beszélnek.

És ekkor váratlanul, a maga förtelmes valójában rázuhant az elmúlt nap minden szörnyű emléke. Az elrablása, a rettegés a lányok miatt, a hat ukrán halott. Hogy kishíján megerőszakolták, hogy Svennel menekültek, majd nekik rohant az ukránok furgonja.

– Ne! – nyögött fel kétségbeesetten, és hiába igyekezett tartani magát, megállíthatatlanul eleredtek a könnyei. Végigcsorogtak az arcán, bele a fülébe. Nyöszörögve az oldalára fordult.

– Nincs semmi baj, semmi, itt vagyok, drágám – simította el könnyes arcából a haját a Márk hasonmás. – Minden rendben lesz.

– Semmi nem lesz rendben – szűkölt Emmában a kétségbeesés. Ha Sven meghalt, semmi nem lesz rendben.

A férfi a válla alá nyúlt, ülő helyzetbe segítette. Kétdecis vizes flakont nyomott az ajkához. Emma engedelmesen ivott a langyos vízből, keze fejével megtörölte a száját, majd ránézett a férfira. Az elvigyorodott.

– Ne bámulj úgy rám, mintha először látnál. Én vagyok az.

Emma nem szólt, mert a Sven iránt érzett félelme mellett új, legalább annyira hátborzongató gyanú éledt benne. Talán nem is annyira lehetetlenek a vádak, amiket Sven a fejéhez vágott. Talán mindvégig igaza volt, csak a célt tévesztette el, akire a szemrehányásait zúdította. Márk lenne, akit Sven üldöz? Akire gyanakszik? Márk állna az embercsempészet mögött? Ő ásta ki a pincét? Kizárt. Azt észrevette volna, hiszen együtt éltek. Ennyire nem hülye. De akkor mégis, miért tűnik most teljesen szabadnak? Fél nappal ezelőtt még remegve magyarázta neki, hogy az ukránok felkoncolják mindkettőjüket, ha Emma nem beszél.

Elfordította a férfiról a tekintetét, mert nem akarta, hogy meglássa benne az utálatot és a félelmet.

Az út szintje alatt néhány méterrel ültek a száraz fűben, még lejjebb, a vízmosásban hevert Sven autója felborulva, petyhüdt, piszkossárga belekként lógtak belőle a légzsákok foszlányai. A ráérősen csörgedező patak mellett lankásabbá vált a hegyoldal, a vízparton sűrű bokrok nőttek, nyilvánvalóan ezeken akadt fenn az autó. Kiwi szaglászott izgatottan a roncs körül, majd leguggolva könnyített magán. Az ég tiszta kéken borult rájuk, viszonylagos csend honolt, ragadozómadár rikoltott a hegy fölött. Milyen békés, szeptemberi nap lehetne ez, ha a gonoszság és a kapzsiság nem csinált volna rémálmot belőle. Feltámadt a szél, Emma megborzongott.

Az ukránok elléptek Sven testétől, végre Emma is jobban láthatta a férfit. A látványtól fagypont alá süllyedt a vér hőmérséklete az ereiben. Sven sápadtsága már-már szürkésbe hajlott, szőke haja rozsdabarna csomókba állt össze a fején, homlokát hosszú seb szelte keresztbe, bokája természetellenes szögben csavarodott kifelé.

– Meghalt? – kérdezte Emma, de elcsuklott a hangja. Újra nekifutott. – Meghalt? – kérdezte érthetőbben, és képtelen volt elszakítani Svenről a tekintetét, noha tudta, Márk ott guggol mellette, a karját simogatja, és árgus szemmel figyeli. Szerencsésebb lenne titkolni aggodalmát egy másik férfi iránt, de egyelőre gyönge volt a képmutatáshoz.

– Jobban járt volna, ha megdöglik – felelte Márk. –, de egyelőre megmarad ez a rohadt fattyú.

Emma elborzadva kapta rá a tekintetét. Honnan ez az engesztelhetetlen harag? Miért gyűlöli ennyire Svent?

De nem kérdezett rá az okokra. Egyelőre helyesebben teszi, ha hallgat, és figyel. Svennek is sokkal jobb, ha nem bőszíti fel Márkot, mielőtt kipuhatolná, valójában mi a helyzet. Kik ezek az emberek, és legfőképpen, kicsoda a volt férje, aki nyilvánvalóan nem rab többé. És ő az egyetlen ember, aki segíthet Svenen és persze rajta Emmán, hogy épp bőrrel hazakerüljenek.

Emma a légyszaros ablaküvegen keresztül a töredezett betonnal borított térre látott, a beton repedéseit felverte a gaz, a játszótéren a hintaállvány zöldjét rég felváltotta a rozsda barnája. Valahol egy ajtóvas nyikorgott a szélben, szabályos ritmusban csikorogva minden kisebb szélrohamban.

Pápa mellett, a hajdani repülőtérhez ragasztott volt szovjet lakótelep négyemeletes házainak egyik elhagyott lakásában Emma gyakorlatilag fogoly volt. Legalábbis úgy sejtette. A rabság biztos, az ajtót kívülről zárta rá Márk, a várost illetően akadt benne némi kétség. A három ukrán nagyon igyekezett érkezéskor, hogy testével takarja a kilátást. Csuklyát ugyan nem húztak a fejére, de az ablak nélküli furgonban sejtette csupán, hogy nyugat felé haladnak. Svent is ezzel az autóval hozták, végig Emma lába előtt hevert a furgon padlóján. Nem volt eszméletén, de nagy fájdalmai lehettek, mert folyamatosan nyöszörgött.

Emma előre görnyedve ült a kemény ülésen, összeszorította a fogát, a feneke alá dugta reszkető kezét, mintha fázna, és igyekezett nem nézni Svenre. Igyekezett közömbös maradni, nem kimutatni a rettegését, a féltését. Sven látszólag – amennyire ő szakértelem híján meg tudja ítélni – nem volt közvetlen életveszélyben, de ijesztően nézett ki. A fejét csúnyán beütötte – talán egy sziklába, amikor lefelé gördült a hegyoldalon az autó –. vérzett az arca, a homlokát valami éles fémdarab közvetlenül a jobb szemöldöke fölött felszakította, de nem ezek voltak a legrosszabbak. A bokája állapota miatt aggódott Emma leginkább. Sven jobb lábfeje természetellenesen kifordult fektében. Biztosan eltört a bokája, vagy a lábszára. A farmer elfödte a sérülést, vért sem látott Emma, remélte, nem nyílt a törés, mert az végzetes lenne. Ami viszont biztos, a jobb lábára hosszú ideig nem fog tudni ráállni. Ha esélye nyílna is menekülésre, a bokatörése miatt képtelen lesz.

Egy órányi utazást követően elhagytak egy várost, feltehetően Pápát, majd letértek a főútról, töredezetté vált az aszfalt, az autó dobálni kezdett, és jobbra–balra kacsázott, ahogy a kátyúkat kerülgette. Sven ettől térhetett magához. Emma egyből észlelte, mert Sven egy pillanatra abbahagyta a nyöszörgést, megfeszült a combja, majd tovább nyögdécselt, de Emma, aki az utóbbi két napban ki volt hegyezve Svenre, észrevette, hogy figyel.

– Mi van? – mordult fel Márk.

– Semmi – felelte Emma, mert egy hangyafingnyit se bízott Márkban. Nem Nobel díjat érdemlő teljesítmény összerakni, hogy a borzavári házban Márk hazudott neki. Lehet, volt igazság a szövegében, de csak néhány százaléknyi. Mostanra Emma előtt is egyértelművé vált, nem csupán ismeri az ukránokat, valami főnök köztük. Őt kérdezték például, hogy melyik kocsiba tuszkolják be Emmát, és Svenről is ő intézkedett. Most úgy ült a szembe padon a két kopasz ukrán között, mint egy selyemöltönybe bújtatott Buddha. Akkora pocakkal, de mosolytalanul.

– Valami van. Csúszkálsz a fenekeden, mint ha viszketnél, ahogy izgalmadban szoktál – mondta Márk.

Emma az undok megjegyzésre dühös pillantással felelt Márk otromba viccére. Hogy tudott beleszeretni ebbe az emberbe? Maga se értette. Az anyja is mindig ezt kérdezte tőle, amikor nagyritkán Emmából kiszakadt valami panasz. „Nem lehet olyan rossz, ha hozzámentél". Mondogatta az anyja. Pedig lehetett. Húsz évesen imponáló a tíz év korkülönbség, a méretre szabott öltöny, a nagy autó. Márknak akkor is Mercedese volt, amikor a szüleinek húsz éves, 120-as Skodája. Ég és földnek tűnt a különbség tíz évvel ezelőtt. Ma bezzeg rosszallóan felszalad a szemöldöke, ha a böhöm nagy autóban furikázó, magányos férfiakat a buszból letekintve meglátja. Svennek is német autója van, vagyis hát volt. Most ott hever az út melletti vízmosásban összetörve. Valaki biztosan jelentette a rendőrségnek azóta. Keresik a tulajdonost, vagyis Svent. Talán közelebb a segítség, mint remélni meri.

Ettől kicsit megnyugodott, kihúzta magát az ülésen.

– Nem csúszkálok, csak péppé zúzza ez a kemény szék a fenekem. Megállhattunk volna pápán, legalább pisilni – mondta.

Ha Sven figyeli a beszélgetésüket, tudja, merre haladunk, gondolta Emma. Márk is megsejthette, hogy Sven kedvéért fecseg, mert gyanakvón összehúzta a szemét.

Emma a megvetése mellett tartott tőle. Vajon milyen messzire hajlandó elmenni Márk, hogy a saját bőrét mentse? Kiwit részvétlenül bedobta egy udvarra Bakonybélben, ahol kutyaházat látott, Emma hiába tiltakozott, süket fülekre talált az ellenkezése. Igaz, olyan nagyon persze meg se erőltette magát. Tényleg jobban jár Kiwi, ha a normál világban reked, és nem tart velük ezen a pokolba robogó, elátkozott szekéren, gondolta Emma és elöntötte szemét a könny. Kipislogta. Nem mutathat félelmet.

Dél körül értek a sivár lakótelepre, Márk kirángatta az autóból, behozta ebbe a földszinti lakásba, majd magára hagyta.

Emma percekig csüggedten álldogált az előszoba közepén, mert mozdulni se maradt ereje. Semmit nem tudott Svenről, semmit a lányairól, a kutyájáról, semmiről. Még Márkról sem, aki idegenként mozgott körülötte, fél szavakat vakkantott neki, majd magára hagyta.

Ki kell innen szabadulnia! Nem adhatja meg magát a csüggedésnek. Sven miatt és maga miatt. A lányokért legalább nem kell aggódnia. Márk őket nem bántaná. Elvégre a saját vérei, nem idegenek, mint Sven, vagy akár Emma. Szerette őt Márk egyáltalán? Szerette valaha is? Vagy csak imponált neki a tanárnőnek tanuló lány, aki ráadásul „férfias" tárgyakat tanít. Márk mindig szenvedett a matekkal, noha a praktikus értelmessége különösen fejlett volt. Az én praktikus értelmességem is megállja a helyét, húzta ki magát Emma. Két éve él férfi nélkül, a hegesztésen kívül mindent megcsinált otthon, villanyt szerelt, lefolyót tisztított, polcokat rakott fel a falra. Ebből a reménytelennek látszó helyzetből is ki fog keveredni.

Nem csak az ajtón keresztül lehet megszökni. Elindult, hogy felfedezze a lakást.

Iszonyatosan fázik. Ez volt Sven első gondolata, amikor magához tért. A furgonból olyan durván húzták ki, hogy a fájdalomtól elájult, úgyhogy másodszor volt kénytelen szembesülni a legutóbbi néhány óra katasztrófájával, és egyből rájött, a hideg lesz a legkisebb baja. Elkapták. Megint. Bassza meg! Ráadásul nem őt egyedül, hanem Emmát is. Egy másik ember, valaki, aki nem totál közömbös neki, adu ász az ellenség kezében. Zsarolási alap. Vajon bírná szótlanul nézni, ha a nőt kínoznák?

Elég! Igyekezett útját állni Emma felé tekergőző, oktalan aggodalmainak. Az ejtőernyős kiképzés során alaposan beleverték, te magad vagy a prioritás. Elsőnek veszed fel az oxigénmaszkot, hogy azután segíthesd a bajbajutott társad. Ez is hasonló helyzet, egy roncs repülőben való zuhanáshoz. Ha neki sikerül kiszabadulnia, akkor következhet Emma.

Először is tisztáznia kell a környezetét. Mielőtt észrevennék, hogy magához tért. Egy fémszéken ül valami tágas teremben, a körülötte lévők beszélgetése visszhangot ver a falakon. Emma az autóban Pápát emlegette, nagy valószínűséggel ez egy üres raktár, vagy akár elhagyatott repülőgép hangár. Orosz vadászgépek állomásoztak itt évtizedekig, az épületeket nem mind bontották le. A helyiségnél jóval fontosabb azonban, hogy rákötözték a székre. A keze a szék támlája mögött összekötve, a két bokája meg a szék lábához rögzítve. Ragasztószalaggal, legalább nem gyorskötözővel, mint legutóbb, kevésbé akadályozza a végtagjaiban a keringést. A kezei nem zsibbadnak, de a bokája marhára fáj. Mindezek mellett szinte elhanyagolható, hogy már megint elszedték a ruháit, szétfeszített combjai között a huzat meztelen heréit borzongatta.

Ezek a barmok imádják bámulni a pöcsöm, gondolta Sven. Persze tudta, miért csinálják. A fogoly megtörésének elemi iskolás módja a lemeztelenítés. Ezzel nem fognak ki rajta. a pucér seggénél jobban izgatja a jobb bokája. Lüktetve fáj, a lábujjait viszont nem érzi. Valószínűleg eltört, és az idegnek is annyi. Ha sokáig így marad, elveszítheti a lábát. Ahogy a fejét. Kár a lábán sírdogálni, az se prioritás egyelőre. Ez a szargödör mélyebb az előzőnél. Ott volt esélye, hogy valaki véletlenül rátalál, ahogy meg is történt. Itt senkire nem számíthat. A nőre biztosan nem, kár volt egyetlen aggodalmas gondolatot is vesztegetni rá. Hallotta beszélgetni valakivel az autóban, aki drágámnak nevezte. A bőrcipőjét látta a férfiből, meg a hangját hallotta. Ki a fene lehetett? Valami pasija? Egy pasi szeptemberben hazakísérgette, A német haver lecsekkolta: magyartanár a helyi gimiben, büntetlen előélet, semmilyen kapcsolat ismert bűnözői csoporttal, ráadásul le is kopott hamar. Nem valószínű, hogy ő volt. Akkor marad a férj. Márk. Talán ő az egyike a két férfinek, akik a rajtaütése előtt elhajtottak az Audival. Ha nő tudott erről, akkor mélyen hallgatott róla. Még az is lehet, hogy ő értesítette valahogy az ukránokat a borzavári házból, és benne volt a furgonos támadásban is. De hogyan? Telefonja nincs, azt pedig figyelte, mit csinál, amikor a sajátját átadta neki. Helymeghatározó vezette hozzá az ukránokat? A nő ruháit átnézte, amikor zuhanyozott, azok tiszták. Vagyis marad a testen elhelyezett, vagy bőr alá ültetett jeladó. Amikor keféltek, csak észrevett volna rajta egy akkora cuccott, mint ami a kutya nyakörvén fityegett. Vagy tényleg a bőre alá ültették, akár egy kémfilmben? Az ukránok? Kizárt.

Minek is agyalok ezen, rándult össze Sven. Jobb, ha erősen összeszorítom a valagam, mert ami most következik, attól magam alá fogok szarni. Beleborzongott a félelembe, és kinyitotta a szemét.