Emma végig hallgatott, míg Hassler kocsijához nem értek. Ki ez az ember, kérdezte magától megrendülve? Egy szörnyeteg, aki hat embert válogatás nélkül lemészárolt, és akinek legszívesebben a nyakába ugrana, olyan mérhetetlenül hálás neki. Hassler hat embert megölt a kedvéért, mert bántották őt. A konyha úgy festett, akár egy vágóhíd, alig mert bepillantani. Orrát facsarta a vér és az ürülék szúrós szaga. Iszonyodott, és végtelenül megkönnyebbült. Megmenekült, nem tesznek rajta erőszakot és rohanhat haza a lányaihoz. De milyen áron? Fel kellene háborodnia, ám ő csak fáradtságot érzett, és mihamarabb menekülni akart erről a helyről.

A házban Hassler sietősen összeszedte a fegyvereket, a lőszereket, átkutatta a halottak ruháit, elvette a pénzt és az iratokat. Emma letaglózva figyelte gyors, takarékos mozdulatait, ahogy mindent begyűjt, amit fontosnak tart. Majd kiegyenesedett, keresett egy rongyot a szekrényben, kilépett Emma mellett a konyhaajtón, visszament a szobába, és letörölgetett mindent, amit Emma csak megérinthetett. Az asztal lapját, a szék támláját, az ágyak farészeit. Míg Hassler eltüntette a nyomokat, Emma gépiesen a szakadt blúzát és a kardigánját igazgatta magán, amit az ukrán férfi letépett róla. Tudta, ha Hassler akárcsak néhány perccel később érkezik, neki annyi, az ukrán rég megerőszakolja, olyan kérlelhetetlen dühvel esett neki. Alighogy belépett a szobába, megragadta Emma nyakát, a másik kezével pedig arcul ütötte, majd egy mozdulattal letépte a blúzát és a melltartója pántját. A melegítőnadrágja alatt járt a keze, amikor a lövéseket meghallották. Emma levegő után kapkodott a férfi szorításában, kezdett a szeme előtt összeolvadni a szoba képe, a lövések hangja is a fülzúgás ködén jutott el hozzá. Alig érzékelte, mikor a férfi elengedte a nyakát, megfordította, és szorosan maga elé rántotta. A fejéhez szorított fegyvertől megijedni se maradt ideje, már véget is ért az egész.

Nem telt bele félóra, Hassler felkapta Emma bokája mellől Kiwit, majd vezette is ki őt a házból, keresztül egy felszántott mezőn, ahol Emma kishíján a bokáját törte, mert a papucsa csúszkált a fagyott göröngyökön. Közben fázott és izzadt egyszerre.

A szántóföld után keskeny ösvény következett, majd egy temető bejárata. Közvetlenül mellette kis fehér autó parkolt. Hassler kinyitotta az utasoldali ajtót, szinte belökte Emmát, az ölébe tette a kutyát, majd ő is beült, és indított.

Emmának akkor jött meg a szava, amikor a temetőbe vezető mellékútról kiérve, nem jobbra, Zirc és Veszprém felé, hanem balra fordultak.

– Hová mégy – kiáltott fel. – Nekem haza kell mennem!

– Nem kell – felelte a férfi.

– De igen, kell – sikította Emma, ebbe a három szóba sűrítve minden rémületét. – Muszáj! A lányok egyedül vannak, félnek, nincs velük senki, fordulj meg, és vigyél haza.

Hassler csillapítólag Emma térdére tette hatalmas kezét.

– Nincsenek egyedül. Elvittem őket az anyádhoz – mondta.

– Hogy? Hová vitted őket? – kérdezett vissza Emma.

– Az anyádhoz, a templom melletti tízemeletesbe. Azóta rég alszanak.

– Hogyan találtad ki anyám címét? – kérdezte Emma, és még nem mert megnyugodni. – A gyerekek nem tudják, hol lakik.

– Nem volt olyan nehéz kideríteni, mint hiszed. Tudták a templomot, és hogy magas ház. Nincs még egy toronyház ugyanilyen paraméterekkel Veszprémben.

Emma csak bámult rá, szigorú, beesett arcára, szorosan összeszorított szájára, és hullámokban öntötte el a megkönnyebbülés és még valami más, ami több volt hálánál. Nem szerethetek bele, figyelmeztette magát áttörve az érzelmek áradásán. Ez csak az adrenalin utóhatása, a rémület és kétségbeesés visszhangja. Ez a pasi nem Superman, aki megmenti a bajba jutott nőt, hiszen épp miatta keveredett bajba az a bizonyos nő. Ha nem költözik a szomszédba, és nem látják vele néhány alkalommal, akkor most a saját ágyában aludna a szomszéd szobában a két lánnyal, nem Borzavár felé száguldana egy idegen autóban összefagyva, szakadt ruhában, ölében a halálra rémült kutyájával.

De hiába győzködte magát, csak bámulta Hasslert, aki néhány szóval eloszlatta legrémesebb aggodalmát, majd feltörő könnyei elmosták a férfi képét, és átszakadt a gát, az eddig visszafojtott zokogás fékezhetetlenül tört elő belőle. Kiwi szőrébe fúrta az arcát, és csak nyöszörgött a megrázkódtatástól, hogy Sára és Luca nem sír kétségbeesetten az anyja után, nem hever valahol kihűlve az út szélén, hanem békésen alszik a maminál.

Hassler megvárta, míg csillapodik a zokogása, majd tárgyszerűen beszámolt a történtekről.

– A copfos, vagyis Sári, tudom a nevét, utánad kiabált az udvaron, ebből rájöttem, hogy kényszerrel vittek el és nem a saját jószántadból mentél velük. Azután a gyerek mondta, hogy a kutya is eltűnt. Összeált a fejemben a kép, miért tartottad fontosnak magaddal vinni a kutyát. Az állatorvosnál megnéztem a GPS adatokat, úgy találtam rád.

– Nagyon megrémültek? – kérdezte Emma, mert őt egyelőre csak a lányai érdekelték, a többit megérteni ráért később. – Biztosan sírtak.

Hassler megint ránézett. Az autó műszerfala éles szélű foltokban világította meg az arcát. Már elvette a kezét Emma térdéről.

– Kicsit sírtak, de hamar befejezték. Örültek, hogy mehetnek a nagyanyjukhoz.

– Anyuéknak mit mondtál? Miért tűntem el?

– Semmit.

– És ezt anyu szó nélkül elfogadta?

– Hazudtam – jelentette ki rezzenéstelen arccal Hassler. – Azt mondtam, sürgős dolgod akadt, és engem kértél meg, hogy vigyem el hozzájuk a gyerekeket.

– Sári mindent elmesél majd anyunak, aki biztosan ideges lesz, mert nem veszem fel a telefont. Lehet, már értesítette a rendőrséget is.

Hassler vállat vont.

– Amire a rendőrök csak hümmögtek. Felnőtt nő vagy, ráadásul gondoskodtál a gyerekeidről. Nem főbenjáró bűn kikapcsolni a telefonod.

– Mindig elérhető vagyok, ha a gyerekek nem velem vannak.

– Csakhogy ők ezt nem tudják.

– De anyu igen.

Hassler halkan felmordult, a zsebébe nyúlt, kivette a telefonját, feloldotta a zárat, majd átnyújtotta Emmának.

– Tudod a számát? Írj neki egy SMS-t, hogy jól vagy, csak lemerült a telefonod.

– Nem lenne egyszerűbb hazamennünk?

– Nem. Amíg nem tudom, mibe keveredtél, addig nem.

– Én keveredtem? Tényleg? – nevetett fel keserűen Emma. A második férfi, aki az ő nyakába akarja varrni ezt a zűrt. Először Márk, majd Hassler. Ez azért túlzás.

– Igaz – felelte Hassler. – Lehet, én kevertelek bele. Legalábbis részben.

Ezen Emma elgondolkodott. Van egyéb bűne, mint hogy olyan férfihez vonzódik, aki nem hozzá való? Valójában nem is ez volt a baj, hiszen ő nem kereste Hassler társaságát. Ott követte el a hibát, amikor felhozta a pincéből. Jó, az nem volt hiba, nincs tisztességes ember, aki hagyná meghalni kiszolgáltatott felebarátját. Értesítenie kellett volna a mentőket, és a rendőrséget. De ő hagyta magát meggyőzni Botondtól, mert... Nem is értette pontosan, miért, hisz Botond indokai elég átlátszó ürügyek voltak. Emma talán magánál akarta tudni Hasslert, ő szeretett volna gondoskodni róla, mint egy kivert, megsebzett állatról. Hát ezt jól megszívta.

– A talán jóhiszemű kifejezés – mondta. – Nem talán, hanem biztosan te kevertél bele. Megjelentél a szomszédban, és három hét alatt fenekestől felfordult az életem. Maffiózók fenyegetik a lányaimat, nekem menekülnöm kell, és ma kishíján meghaltam. Mi van, ha elvéted a lövést? Egy hajszálon múlt, hogy nem engem lőttél fejbe.

– Az kizárt – jelentette ki Hassler.

Emma rezignáltan elmosolyodott.

– Már hogy lenne kizárt? Az az ember közvetlenül mellettem állt.

– Legalább húsz centi távolságra volt a feje tőled. Három méterről nem tévesztek célt – jelentette ki Hassler.

A férfi határozottsága megnevettette Emmát. Hamar elhervadt a jókedve.

– Gondolkodás nélkül megölted – mondta csöndesen.

– Téged használt pajzsként – jelentette ki Hassler tárgyilagosan. – Nem hagyott más választást. Ha lerakom a fegyvert, a következő az lett volna, hogy megszerzi, és valószínűleg nem hagy tanúkat. Valóban nem ölt volna meg téged rögtön utánam, hisz csak addig használhat túszként, amíg élsz, de kizárt, hogy megelégedett volna a meneküléssel.

– Túl jól ismered ezeket az embereket.

– Ezeket nem, de az észjárásukat valóban jól ismerem. Találkoztam hozzájuk hasonlóval. Ahogy nagy valószínűséggel te is.

Már megint ez, gondolta Emma. Homályos utalás valami bűnre, amit elkövetett.

– Hát ebben tévedsz. Egy ukrán pasit ismerek, a kollégámat, de ő biztosan nem hord fegyvert a derékszíjába tűzve, és a legyeket is kiengedi az ablakon, nem lecsapja őket.

Hassler talányos pillantást vetett rá, és nem felelt. Emmát egyre inkább dühítette, hogy szemmel láthatóan ő az egyetlen, aki semmit nem ért.

– Komolyan azt hiszed, közöm van a történtekhez? – kérdezte emeltebb hangon. – Feltételezed, hogy összejátszom az ukránokkal, és én ástam ki a földalatti kamrát, ahol, gondolom, illegális bevándorlókat csempésztek nyugatra? Mégis mit képzelsz? Mi lenne az én szerepem ebben az összeesküvésben? Én nyomtatom a hamis papírokat, vagy főzöm a bevándorlóknak a gulyást?

Hassler mintha megrágta volna a választ, úgy mozgott az állkapcsa, mielőtt válaszolt.

– Talán bolondul jóhiszemű vagyok, és te megvezetsz a magányos anyuka képpel, amit nyújtasz – felelte, és nem nézett közben Emmára. Megdörzsölte az állát. Tenyere alatt sercegett a világos, alig látható borosta. – Nem tudom, mi a szereped, van-e egyáltalán. Eddig biztosra vettem, sáros vagy, de kezdek kételkedni.

Emma kishíján eltátotta a száját. Hasslernek elment az esze! Nem gondolhatja komolyan, hogy bűnözőkkel szövetkezik. Persze az igaz, nem maradéktalanul őszinte vele. Hallgat Márkról. A volt férjét nem sokkal Hassler érkezése előtt elhurcolták, pontosabban pisztolyt szegezve rá kivezették a szobából, majd az udvaron felzúgott egy autó motorja. Nyilván elvitték Márkot valahová. Emma aggódott érte, noha jóval kevésbé, mint a lányaiért, vagy akár magáért. Márk mindig a talpára esik, ráadásul a meséje is sántít. Hasslernek mégsem beszélt róla. De mégis, mi köze lenne egy középkorú menedzsernek az illegális határátlépőkhöz, vagy bármi más veszélyes és törvénytelen dologhoz? Márk szereti a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak, és a pénzt sem veti meg, de fegyveres maffiózókkal szövetkezni? Ez jóval túlmutat az elképzelhetőn. Bármit is gondol, vagy hisz Hassler, az tévedés, képtelenség, agybaj.

– Nem tudom, minek képzelsz engem, de nyilvánvalóan rosszul okoskodsz. Először láttam ezeket az embereket, nem tudtam a földalatti búvóhelyről, revolvert pedig csak filmeken láttam.

Hassler felé fordult, és elmosolyodott. Ettől ellágyult az egyébként kemény vonású arca.

– Azok nem revolverek voltak – mondta. – Pontosan két 9 milliméteres Walther P38–ast, egy Sig Sauert, és három Glockot gyűjtöttem be tőlük.

– Ne tereld a témát – vágta rá emeltebb hangon Emma. Érezte, a haragtól elvörösödik az arca, bár ezt Hassler már nem láthatta, visszafordult az ugyancsak kanyargós és keskeny aszfaltcsík irányába. A Bakonyon átvezető út tele volt szerpentinnel. – Nem ez a lényeg, és ezt te is tudod. Veled zúdult be az életembe az erőszak, mégis te célozgatsz rá folyamatosan, hogy minden bajnak én vagyok az okozója.

– Nem célozgatok, hanem tudom, hogy valamiben sáros vagy, csak nem világos, hogy miben.

– Tényleg? Úgy nézek ki, mint aki a maffia pénzén ül? A palotámmal, meg a menő autómmal? A márkás ruháimról nem is beszélve. – Mivel Hassler nem válaszolt, csak vezetett némán, Emma folytatta, a hallgatásától egyre inkább felpaprikázva. – Ha egy rohadt embercsempésznek tartasz, akkor miért jöttél utánam, és mészároltál le egy kisebb hadsereget, hogy kiszabadíts? – kérdezte elkeseredetten.

Hassler nem siette el a választ. Vetett egy oldalpillantást Emmára, majd kirakta az indexet és egy kisebb leágazásnál lehúzódott az útról. Berántotta a kéziféket, kicsatolta az övét, bal karját a kormányra támasztva Emma felé fordult. Az arcát csak az út menti gazokról visszaverődő autóreflektor fénye világította meg.

– Én se tudom megmondani, miért nem hagytam, hogy félholtra keféljenek az ukránok – mondta, és felszikrázó tekintetéből Emma tudta, kezd ő is bedühödni. Remek. Különösen, ha hozzáadjuk az elkobzott Glocckokat vagy miket a hátső ülésen. Nem mintha Hasslernek ezekre lenne szüksége, hogy megölje. Akkora keze van, hogy játssza megfojthatná vele, vagy eltörhetné a nyakát. – Talán nem tudok ellenállni az apró cicidnek, meg a hosszú combodnak. A szádról nem is beszélve, amit olyan előszeretettel biggyesztesz gúnyosan.

Emma tüdejéből kiszorult a levegő. Meghökkenten bámult a férfi komoly arcára, a résnyire húzott szemére, ami körül még mindig zöldes színben játszott a bőr, és érezte, csupán Hassler szavaitól összerándul az öle.

– Hát ez most hogy? – nyikkant fel, inkább ijedten, mint haragosan. – Tegnap még azt vágtad a fejemhez, hogy akkor se dugnál meg, ha kihalna az emberiség.

– Hazudtam – mondta Hassler, és gúnyosan felrántotta az egyik szemöldökét. – Te pedig egyből bevetted. Meg is sértődtél persze. Csalódtál, hogy nem döngettelek meg a konyhapulton?

– Álmodozol – vágta rá gondolkozás nélkül Emma, de a szíve úgy dübörgött izgalmában, hogy erősen tartott tőle, Hassler is hallja, és eszében sincs félreérteni. – Egyáltalán nem jössz be nekem.

– Biztos? – kérdezte Hassler. Közelebb hajolt, bal tenyerét rásimította Emma arcára, és a hüvelykujját bedugta a szájába. Emmán végicsapott a vágy. Nem csupán jött és dagadt, hanem egyből letarolta, mellbimbója fájón feszült a blúzának, és hiába szorította össze a combját, képtelen volt útját állni az ölét elöntő nedvességnek.

Fejét az ülés támlájára hajtva szopni kezdte a férfi ujját, amit Hassler a szeretkezés ritmusában ki-be húzogatott a szájában. Sós íze volt a kezének, érezte rajta a fegyverolaj és a lőpor szagát, ami szexi volt a maga brutális valójában. Emma kifinomult nőnek hitte magát, aki gyertyafényes vacsoráktól, Chopin zenétől, és érzéki csókoktól jön izgalomba, erre nyögdécsel a vágytól, mert ez a pasi megkívánta. Ködös tekintettel bámulta Hasslert, aki résnyire nyitott ajkai között szűrte a levegőt, és megfeszült az arca. Kihúzta az ujját Emma szájából, és rámarkolt a mellére. Emma kicsi melle szinte elveszett benne.

– Ne tegye ezt velem! – sóhajtott fel, mert attól félt, mindjárt rámászik Haslerre, és ez megrémítette. Nem ismeri ezt az embert, aki gond nélkül halomra gyilkol embereket, és mégis majd meg döglik, annyira szeretné, hogy csúsztassa be végre a kezét a combjai közé, és szabadítsa meg ettől az őrjítő feszültségtől.

Hassler összerázkódott a hangjára, elvette a kezét a melléről, visszaereszkedett az ülésbe, és két kézzel megmarkolta a kormánykereket.

– Igazad van – mondta. – Alkalmatlan az idő a szexre. Az ukránok keresni fognak, és nagy valószínűséggel a magyar rendőrség se csupa fatökűekből áll, talán ők is az ukránok nyomában vannak. Ha felfedezik a hullákat, attól begorombulnak. Mivel az a logikus lépés, hogy minél messzebb menekülünk a Borzavári háztól, megszállunk a következő faluban éjszakára.