Emma másnap délelőtt is Hassleren füstölgött. Igazán kár volt segítenie neki, ha ekkora szemét. Nem hogy hálát nem érez, de megveti őt valamiért. De miért? Ezzel nem tudott mit kezdeni. Nem Emma mászott rá, a férfi kezdeményezte a csókot, aztán mégis úgy tett, mintha ráerőltette volna magát. Kacérkodtam vele? Igaz, amit állított, hogy kihívóan öltöztem fel? Talán. Egy kicsit. De nem én kezdtem a csókolózást. Ő jött oda hozzám, ő csókolt meg. És amikor én nem akartam folytatni, nekem támadt. Hogy mondhatott olyat, hogy akkor se dugna meg, ha az utolsó nő lennék a földön, lamentált Emma. Kétségkívül, ő nem egy nagy szépség, se különösebben szép arca, se remek alakja nincs, de azért átlagosan jól néz ki. Tiszta hülye vagyok, hogy ezen rágódom, gondolta, és olyan erővel csapta a rántani való csirkemellet a tányérba, hogy a liszt felhőként borította be a konyhapultot. Ez az ügy lejárt lemez. Hassler hamarosan lelép a városból. Ha van egy hangyányi esze, menekül. Akik megverték, valószínűleg visszajönnek ellenőrizni, meghalt-e? Ettől a gondolattól Emma is megrettent. Talán ők is veszélyben vannak a gyerekekkel? Nem valószínű. A kamrákat jó régen építhették, bizonyára használták is valami, nyilván törvénytelen dologra, ő mégse vett észre ebből semmit. Ha történt is itt valami, akkor az Márta idejében lehetett. Évekkel ezelőtt. Amit persze nem nézett volna ki a magának való, morcos asszonyból. Márta sose állt meg az udvaron csevegni anyuékkal, ahogy faluhelyen szokás. Ivott is, azt beszélték, és hogy a gyámügy elvette tőle a gyerekeit. Emma nem is emlékezett gyerekekre a szomszédban. Talán az egyik nyáron lakott ott kettő, de Emma hiába igyekezett, alig tudott emléket felidézni a két gyerekről. Egy fiú és egy nála sokkal fiatalabb kislány. Sokkal? A lány már szaladgált az udvaron, ő pedig akkor kezdte az általános iskolát. A kislány legföljebb négy évvel lehet nála fiatalabb. Az egyetlen konkrét emléke, hogy a fiú egyszer megdobálta körtével, ami a kerítés melletti fán termett. Közben kajánul nevetett. Ő ráöltötte a nyelvét, a fiú pedig valami sokkal csúnyábbat mutatott, Emma csak jóval később rakta össze, mit jelent a feltartott középső ujj. Hassler lett volna az a gyerek? Lehetséges. Majd évtizedekkel később hazatért, és azonnal valami zűrbe keveredett. Vagy szándékosan előidézte a zűrt? Ez inkább hihető. Egyáltalán nem hétköznapi fickó. Különleges elszántságra vall, hogy magának akarta összevarrni a sebet. Nyilván nem először csinált ilyet. Később meg azzal képesztette el Emmát, amikor megmentette a tojást, amit Luca mérgében földhöz vágott. Villámgyors mozdulattal, alig öt centire a föld fölött kapta el. Emmának sikkantani se maradt ideje. Ez az ember nem átlagos és a legkevésbé se ártalmatlan, hiába beszélgetett el olyan kedélyesen a lányokkal tegnap. Teljesen lenyűgözte őket, és valljuk be, Emmát is. Olyan szelíd volt akkor az arca. Azután felnézett, a tekintete áthatóvá és rideggé vált, Emmából pedig elillant a békesség.

Ebbe bele fog bolondulni. Nem értette magát. Sose rajongott a rosszfiúkért, tiniként se, mindig is hétköznapi életről álmodozott, házasság, két gyerek, jó állás, saját ház. Mindezt megtalálni vélte Márk mellett. A házassága csúfosan megbukott, de most megint feléledt benne a remény, hogy talált egy rendes férfit, Gábort, aki ugyanabban a tantestületben tanít, ahol ő, korban, műveltségben, mindenben illik hozzá. Ki kell vernie Hasslert a fejéből! Bármilyen érzéseket is ébreszt benne a szomorú tekintete, meg az összetört teste. Már megint áltatja magát. Nem szánja Hasslert, hanem kívánja. Valamiért tetszik neki, a hosszú lába, a keskeny csípője, a szikársága, és a szerszáma is. Mikor tegnap sebesülten kilépett a kádból, és Emma szárítgatni kezdte egy törölközővel, felállt neki. És bár Emma igyekezett nem bámulni, alig tudta levenni róla a tekintetét. Egyszerűen szép volt. Az íve, a formája, a színe. Emmának nem volt nagy múltja, három fiúval járt komolyabban a házassága előtt, akiknek látta is a micsodáját, meg a néhány pornófilm, amit Márkkal együtt megnéztek, ennyi tapasztalattal bírt, de Hassleré tetszett neki. A gondolattól is elpirult, és önkéntelenül hátralesett a nappaliban legózó gyerekekre, mintha kitalálhatnák a gondolatait. Megcsóválta a fejét, és kiszedte a csirkét az olajból.

Ebéd közben persze nem volt ideje Hassleren töprengeni. Míg a lányok aludtak, kijavította a tizenegyedik B matekdolgozatát. Közben kissé elszontyolodott. Jobb jegyekre számított, saját kudarcának élte meg a sok hármast meg kettest. Ötöst nem is tudott adni, csak egy dolgozatra. Mit csinál rosszul? Mikor a lányok felébredtek, rajzoltak vagy egy órát a zsírkrétákkal, majd leültette őket a Tv-elé, mert odakinn sötétedett, és vasárnap este úgysincs más szórakozás.

Az udvari, kiszaladós papucsára cserélte a bentit, egy kötött kardigánt kapott magára, és megragadva a komposztos vödröt, kilépett az ajtón az udvarra. Megborzongott a váratlan széllökéstől. Mára lehűlt a levegő, véget ért a késő nyár, a Bakony fölött lilásan sötétlett a viharfelhő, Emma arcába csapott néhány szúrós esőcsepp. Fel kéne hívnia Gábort, hátha felvidítja, mert olyan rossz a kedve, hogy mindjárt elbőgi magát. Megnyitotta maga mögött az ajtót, kiengedte Kiwit, noha benn akarta tartani, hogy ez alatt a két perc alatt, míg kiüríti a vödröt ne sározza össze a mancsát, de olyan panaszosan sírt utána az ajtó mögött, hogy megesett rajta a szíve.

Fél úton járt a komposzt tároló és a ház között a járdán, amikor a furgon megállt a kapu előtt. Egyszerű, oldalajtós, fehér autó volt, leparkolt az út szélén, a vízelvezető árok túloldalán, mint aki nem akar hosszabban időzni. A sofőr kiszállt, elölről megkerülte az autót, és a kertkapuhoz sétált.

– Kisasszony! – szólította meg Emmát.

– Igen? – állt meg Emma a komposztos vödörrel a kezében.

– Idejönne? – kérte a férfi. Enyhe akcentussal beszélt, ezért Emma alaposabban megnézte. Külföldi? A veszprémi agglomerációban nem látni turistát, a váron és a belvároson kívül nem hallani idegen szót. A férfi mindennapi pasas volt katonásan kurta hajjal, szokványos pufidzsekiben, barna nadrágban.

Emma készségesen lépett a kertkapuhoz. Mindig segített, ha kérték, megmondta a pontos időt, útbaigazította a bizonytalanokat, az öregeknek kisilabizálta a virsli összetételét a vegyesboltban.

– Segíthetek? – kérdezte kedvesen, és még mosolygott is hozzá.

A férfi visszamosolygott rá. Megcsillant egy aranyfog a szájában. Emma ilyet még sose látott, csak olvasott róla, hogy létezik.

– Velem kell jönnöd! – mondta továbbra is mosolyogva a férfi.

– Hogy mondja? – húzta össze a szemét Emma, hogy élesebben lásson a lassan leereszkedő szürkületben.

– Velem kell jönnöd, most azonnal – ismételte a férfi. A mosoly lefoszlott az arcáról.

Emma némiképp nyugtalanul, de még mindig nem pánikba esve vizslatta a vonásait, lát-e rajtuk valami gyanúsat; hogy be van rúgva, esetleg beállva? Józannak látszott.

– Gyere velem! Most! – ismételte a férfi, és rátette kezét a kertkapu tetejére. Nagy, szőrös keze volt, rövid, gyászkeretes körmökkel.

Emma zavartan kuncogott, de a rettegés megborzongatta a nyakszirtjét, és kezdett lekúszni a hátán.

– Azt hiszem, maga eltévesztette a címet. Viszlát! – vette oda. Sarkon pördült, egye fene a komposztot, visszamegy a házba, el ettől az alaktól, aki a frászt hozza rá. A férfi hangja utolérte.

– Velem jössz azonnal, vagy belépek a te házadba, és kitekerem a két kis babádnak a nyakát.

A gyerekei említésére Emmának földbe gyökerezett a lába, kiesett kezéből a vödör, a narancshéj, a rohadt krumpli, meg a karalábélevél végigömlött a járdán. Ez az ember nem eltévedt, hanem ismeri őt, konkrétan hozzá jött. Komolyan beszél. Fenyegeti a családját.

– Ne merészelje a szájára venni a gyerekeimet! – pördült hátra Emma. – Menjen innen, míg szépen vagyunk!

– Nem bántom babáid, nem bántalak téged, csak gyere velem! – mondta a férfi. A nyugalma hátborzongató volt, amit csak tetézett a beszéde. Az alig érzékelhető akcentusa, a furcsa szóhasználata.

– Eszemben sincs, nem is ismerem. Hagyjon békén!

– Nem kell ismerned. Én ismerlek. Velem kell jönnöd.

Emma fejében a lehetőségek jártak. Beszalad a házba, magukra zárja az ajtót, majd hívja a rendőrséget. Kiérnek, mire a férfi betöri az ablakot, és bejön a házba? Nem is egyedül van, a volán mögött látni egy másik alakot is.

– Nem mehetek most el otthonról, de megbeszélhetjük itt és most – lépett egyet vissza a kapu felé.

– Nem itt.

– Miért? – tett még egy lépést előre Emma, és átkozta magát, hogy benn felejtette a telefonját. Már rég hívhatta volna a rendőrséget. Most alkudoznia kell. – Bármire kíváncsi, én nem tudok semmit. Senkiről semmit – mondta, de kezdte gyanítani, Hasslerrel lehet ez az ember kapcsolatban, Hassler megveretésével, és az ő kéretlen megmentői szerepével. Hogy hihette, hogy túl van az egészen, amikor kitessékelte Hasslert a házból? Hogy képzelte, hogy ennyivel megúszta? Kiszabadított egy embert, akit meg akartak ölni. Nyilván azt hiszik, bármiben is van benne Hassler, ő a társa.

A férfi megelégelhette a huzavonát, mert kicsapta a kertkaput, és belépett az udvarra.

– Vagy most azonnal jönni velem egyedül, vagy visszük a babákat is magunkkal – mondta, és intett a másiknak az autóban. Emma rémülten látta, hogy az kiszáll, megkerüli az autó orrát, majd elhúzza az oldalajtót.

Emmát legföljebb, ha húsz lépés választotta el az autótól, és a másik férfitól. Kettőjük ellen nincs esélye. A védtelen gyerekeire gondolt, akik benn tv–znek, és akiknek a közelébe se kerülhet ez a két ember. Minden bátorsága elszállt, iszonyatosan félt, reszketett a lába, és a szíve úgy dübörgött, hogy attól tartott, mindjárt szívinfarktust kap. Mit tegyen? Hogy tudna kiszabadulni ebből az egérfogóból? Hol van most Hassler, aki ebbe a szarba keverte? Hol van bárki, aki segíthetne neki?

Nem messze, a buszmegállóban állt két idősebb nő. Ha sikítana, és rohanni kezdene, vajon sikerülne megmenekülnie? Feladnák a férfiak és elhajtanának. Valamiért nem bízott ebben. A közelebbi férfi, mintha a gondolataiban olvasna, mondta.

– Tudjuk ki vagy, tudjuk hol lakol. Ha cirkuszolsz, elkapjuk a babákat. Legyél okos, és gyere! Nem bántunk!

Elvigyorodott, és Emma ettől még rémisztőbbnek érezte a helyzetet. Eddig bele se gondolt, ha engedelmeskedik, mi történik vele? Bármi is lesz az, nem történhet meg ugyanaz a lányaival.

– Rendben, követem magukat, de felveszek valami melegebbet. Ez a kardigán édeskevés – mondta, ám a férfi akkor már mellette állt, és elkapta a karját. Emma ilyen közelről semmi átlagosat nem talált benne, a vonásait fenyegetőnek látta, a tekintetét rémisztőnek, a szorítást a karján fájdalmasan erősnek. – Megyek már, megyek, csak ne rángasson – nyüszítette, és igyekezett visszanyelni a zokogását. Mindennek vége. Ezek, ha meg nem is ölik, bántani fogják! Valahogyan biztosan. Átkozott legyen Hassler, átkozott ez a két ember, és átkozott legyen ő is, amikor beengedte Hasslert a házába. Inkább csapott volna bele a villám.

Magához ölelte Kiwit, összetörten, rettegve bebújt a kisbuszba, és leült a kemény ülésre.