Végeztek. Sven remegése csitult, kevésbé zihált, kitisztult a látása. Ez kemény volt. Sokkal rosszabb, mint remélte. Ha nincs a nő, befuccsol a nagy terv, hogy elintézi magának a sebvarrást. Résnyire nyitott szemhéja alatt rásandított a nőre. Még mindig az ágy szélén ült, és úgy festett, menten elhányja magát, miközben remegő kézzel igazgatja helyére a steril lapokat a seb fölött. Váratlanul szólalt meg.

– Botondnak köszönheti valójában az életét, nem nekem. Ha ő feladja a maga keresését, még mindig lenn feküdne. Emlékszik rá, hogy ő is itt volt velem?

– Talán – felelte Sven. Sokkal többre emlékezett, mint szerette volna. A beszélgetésre, amikor a nő és Botond azt találgatták, megmurdelt-e. Ahogy arra is, a nő váltig a mentőket akarta hívni. Nagyon jó összeköttetései lehetnek a zsaruk között, ha ennyire nem fél látótérbe hozni magát. Neki legalább annyira nem érdeke bevonni a hatóságokat, mint Svennek. Sőt. Ha szigorúan vesszük, sokkal kevésbé érdeke. – Magára se nagyon emlékszem – felelte kitérően a nőnek. – Az utolsó, ami tiszta, a jobb horog a szemem közé. A többi már zavaros.

– Ki akarta megölni magát? – kérdezte csöndesen a nő. – Jó lenne, ha én is tudnám, nem?

Sven nem felelt azonnal. A kifizetődő stratégiát latolgatta. Ez a nő mesterien adja az ártatlant. Hát képmutatásban ő se fog alul maradni.

– Gőzöm sincs. Rám támadtak az éjszaka közepén, kishíján halálra vertek, majd lecipeltek a pincébe, és ott hagytak megdögleni – mondta rövid gondolkozás után. – Három nagydarab faszi volt. Ukránnak, vagy szerbnek gondolnám őket a beszédük alapján. Maga se látta még egyiket se? Elvégre itt él emberemlékezet óta.

A nő úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. Ráncolta az orrnyergét, tágra nyitotta a szemét. Sven bájosnak tartotta volna, ha hisz az ártatlanságában.

– Tényleg itt lakom, mióta az eszem tudom, és majdnem mindenkit legalább látásból ismerek a faluban, de olyan embereket, amilyenekről maga beszél, még soha nem láttam errefelé.

– Hát ez kár – mondta Sven. – Pedig reméltem, magának lesz ötlete.

A nő vállat vont, ettől finoman megrezdült a két kis formás melle a póló alatt. Svent idegesítette, hogy nincs tisztességesen felöltözve. Legalább hosszú nadrágot húzna. Így óhatatlanul a combján aranyló pihékre téved minduntalan a tekintete. Itt ül az ágya szélén, ártatlan képpel, mintha ő legalábbis eunuch lenne.

A nő összeszedegette a kötszer csomagolását az ágyról, közben erősen gondolkodni látszott. Amikor befejezte a szeméttel való matatást, nagy komolyan Svenre függesztette a tekintetét.

– Szerintem maga sokkal többet tud, mint amennyit elárult – mondta komoran. Ha hitt volna neki Sven, talán meg is szeppen, hogy rajtakapták, de hát nem hitt.

– Mire gondol? – kérdezte, és igyekezett a nőhöz hasonlóan ártatlan képet vágni.

– Maga nyilvánvalóan tudott a szerelőaknában a másik bejáratról, azért jött át hétfőn este az udvaromra. Nyugodtan bevallhatja az igazat, nem fogom feljelenteni magát érte.

Sven összeráncolta a szemöldökét, mintha tépelődne valamin.

– Van egy másik bejárat a maga udvarán?

A nő kétkedve felnevetett.

– Van. Ott hoztuk fel Botonddal.

– Hát én erre nem emlékszem, és a bejáratról se tudtam. Egyikről se, megjegyzem. Csak a napokban fedeztem fel a fáskamrában lévőt, de nem maradt időm kideríteni, mi ez, mert mielőtt nekiláthattam volna, megtámadtak.

– Azt állítja, nem azért jött át hozzám, hogy feltérképezze a másik oldalt? – kérdezte a nő elbizonytalanodva. Ha nem tudta volna, hogy képtelenség, Sven hitt is volna neki, hogy sokkal kevésbé gyanakszik, mint elvárható lenne.

– Hétfőn azért jöttem át, mert láttam egy állatot a garázsajtó alatt beszaladni az autóhoz. Akkor is ezt mondtam, és most sem mondhatok mást.

A nő sötét pillantással méregette, s mivel nem mozdult az ágyról, Sven sejtette, még nem adta fel.

– Tényleg ezt állította, és nekem már akkor is sántított ez a történet.

– Nem értem, miért?

– Több okból is. Egyrészt ilyen közel a városhoz nem élnek nagyobb ragadozók. – Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a tiltakozni kezdő Sven. – Másrészt igencsak idegen a maga személyiségétől, hogy rohanjon megmenteni az ismeretlen szomszédot.

Ezen Sven meghökkent.

– Ezt meg hogy érti?

A nő fintorgott. Édesen lebiggyedt közben a szája. Teljes felsőtestével Sven felé fordult, és kezével szélesen gesztikulálva magyarázta.

– Higgye el, nem bántani akarom magát, de az eddigi viselkedése inkább magának való emberre vall, mint olyanra, aki szemmel tartja a szomszédot, és valami bizonytalan indíttatásból, amilyen egy ismeretlen állat, egy bezárt garázsban, amiről ugyebár nem tudja, hogy mi, és mit akar, miben tehet kárt, szóval egy ilyen meghatározatlan helyzetben fogja magát, átugrik a kerítésen, mondhatni betör egy idegen ingatlanba, hogy elejét vegye egy talán soha be nem következő eseménynek.

A hosszú beszédtől a nőnek elfulladt a hangja és kipirult az arca. Egyszerűen szép volt. És ártatlan. Vagy remek színész. – Higgye el, én nagyon szeretnék hinni magának, sokkal egyszerűbb lenne az én életem is, ha hétköznapi szintre tudnánk emelni a történteket, és hajlanék is rá, de a tények nem engedik.

– Attól még, hogy maga nem látta a nyestet, még létezik – felelte sután Sven, és olyan zavaros érzések töltötték el, amiktől kishíján szétcsattant a feje. Mit csinál ez a nő? Mit magyaráz? Hogy szeretné azt hinni, Sven egy hétköznapi szomszéd, aki véletlenül keveredett az ő hétköznapi életébe? De hát ez a nő nem szokványos kétgyerekes anyuka, hanem tagja egy bűnszervezetnek, aki lányokat ad és vesz külföldön. Egy olyan szervezetnek, amelyik életek tucatját tette tönkre, és amelyik konkrétan felelős Vanessza haláláért. Úgy érezte, képtelen ezt most folytatni. A vitát és talán még a nyomozást is. Fáradt, szédül.

– Nem teljesen értem, miért faggat – mondta, és behunyta a szemét. – Úgy vallat, mintha nem én lennék az áldozat.

– Maga az áldozat, de nem tudom, milyen mértékben keveredett bele a bajba.

– Ez tipikus áldozathibáztatás – jelentette ki gúnyosan Sven.

Hallotta, a nő nagyot sóhajt, majd érezte, ahogy felemelkedik az ágya széléről.

– Botond azt ígérte, átjön délután. Talán akkorra összeszedi annyira az erejét, hogy ketten átsétáljanak a házába. Próbáljon meg aludni. Délig még van egy órája, használja ki.

Sven kicsoszogott az ebédlőasztalhoz. Jobb, ha mozog, a fekvés ritkán megoldás. Ugyan nem valószínű, hogy a nő fényes nappal, a két lánya jelenlétében uszítaná rá a kutyáit, de azért nem árt az óvatosság, formába kell hoznia magát. A bejárati ajtó mellett pihenő Kiwire siklott a tekintete. Szárított disznófület rágcsált. Házőrzőnek alkalmatlan, túl kicsi, viszont jelzőnek jó, elég hangos. Körbenézett a helyiségben. A nő nem a konyhában, hanem a nappali sarkában kialakított ebédlőasztalon terített. Sven megfelelőnek találta a szoba elrendezését, nyílt egy ablak az utcafrontra és az udvarra is, így két irányt szemmel lehet tartani, még ha a csipkefüggönyök zavarják is a kilátást. Viszont senki nem észlelné a hátsó szomszéd, vagy az ő háza irányából indított támadást. Ha övé lenne a ház, telepítene mozgásérzékelő kamerát az északi és a keleti oldalra is. Ennek hiányában az északról támadó észrevétlenül elosonhat az ablak alatt. A nőnek viszont semmilyen látható megfigyelő rendszere nincs, ami szintén zavarta Svent. Műholdról tartanák szemmel a portát? Ez túl sok pénz és szervezés, nem valószínű. A drón pedig hallható, ráadásul megbízhatatlan. Pedig valahogyan figyelni kell a föld alatti börtön mindkét kijáratát, másképp nem megy.

– Jó étvágyat – szólalt meg a nő, miután kiszedte a tányérokra az ételt, majd leült.

– Köszönjük szépen, viszont kívánjuk – énekelte a két kölyök. Svent meglegyintette egy emlék. Másik hat gyerekkel ül körül egy asztalt a nevelőcsaládnál, és ugyenezt kántálja. Akkor is magasabb volt a legtöbb vele egykorúnál, de vékony, mint egy kóró, ráadásul gyönge, folyton a rövidebbet húzta a bunyókban. Meg se merte kezdeni az édességet az ebéd végén, azt hazudta, nem szereti, ezért egy másik, többnyire a legerőszakosabb gyereknek adta.

A nő elnevette magát.

– Nagyon ügyesek vagytok – simított végig, a mellette ülő gyerek, a cumis, fején, majd Svenre nézett. – Luca két hete kezdte az ovit, és hazahozza az ottani szokásokat.

Sven erre csak mordult valamit, majd beletemetkezett a tojásos nokedlibe, amit a nő rakott a tányérjára. Hétvégi ebéd? Az apja kiakadt volna, ha anya nem főz valami rendes húsételt hétvégén. Igaz, ők jóval később, három körül ebédeltek, mert későn keltek. Mióta anya meghalt, és Lenkének, a bejárónőnek a szombat a kimenő, az apja vagy elmegy valahová, vagy nem is ebédel. Pedig az anyja életében úgy tűnt, kifordul a világ sarkaiból, ha nem kap három fogásos ebédet az ünnepnapokon. Lám, nem fordult ki. Egyébként anya is készített néha hasonlót, ha apa kiküldetésen volt, és csak ketten maradtak. A nő főztje se volt rossz, csak kicsit sótlan és kevés. Nyilván nem számított vendégre, azt hitte, még délelőtt sikerül megszabadulnia tőle.

A négyszemélyes asztalnál vele szemben ült a nő, két oldalán a két gyerek. Csak turkálták az ételt, pedig, ahogy kivette a beszélgetésből, direkt a kedvükért készült. Meg azért, mert rá se ért volna az anyjuk másra. Már megint mentegeti, figyelmeztette magát Sven, és legyűrt még egy falat nokedlit.

– Miért bibis a kezed? – szólalt meg váratlanul a baloldali gyerek, a cumis, aki evés közben nem cumizott, ezért a beszéde is érthetőbbé vált.

– Nem sebes a kezem – mondta Sven. Letette a villát, majd megforgatva a jobbját, mutatta, minden rendben vele.

– Nem ez, a másik – tiltakozott a gyerek. Felemelte az asztalterítőt, és bekukucskált az asztal alá, hogy lássa Sven bal térdén nyugvó kezét.

– Luca! – szólt rá az anyja. – Inkább egyél.

Sven elgondolkodó pillantást vetett a nőre. Ha azt gondolja, szégyelli előtte a nyomorékságát, vagy hogy érdekli a véleménye, hát téved. Szarik rá, hogy kriplinek látja.

– Megszúrtak – nézett a gyerekre. – Azért mozog nehezen a kezem.

– Hol? – kérdezte a másik gyerek. Ő kevesebbet bámulta Svent a húgánál, és ha mégis igen, azt inkább lopva tette.

– Itt fenn– bökött Sven a bal hónalja irányába. – A kés elvágta a mozgató ideget, azért merevebb a kezem. Még nem gyógyult meg.

Persze nem részletezte, hogy egy beszívott drogos késsel támadt rá, és mint egy disznónak, felhasította az oldalát, mert Sven siettében nem szíjazta össze magán a golyóálló mellényt. A hosszú, éles kés utat talált magának a mellény két szárnya között. Kishíján elvérzett, lebénult a bal karja, amit hosszú hónapok rehabilitációjával sikerült csak annyira helyrehozni, hogy a karját igen, de az ujjait nem tudja mozgatni.

A két kölyöknek a cenzúrázott infó is bőven elég volt, kikerekedett szemmel bámultak rá.

– Mi az a mozgató zsineg? – kérdezte a kicsi. Luca? Talán. Sven nem tudta megállni, felnevetett az ideg, zsineg elértésen. Lehet, hogy a nő egy kétszínű rohadék, de a gyerekei erről nem tehetnek.

– A mozgató ideg egy kötél, ami a fejemtől indul, végigmegy a karomon, le az ujjam hegyéig. Az rángatja az ujjam, mint a bábukon – magyarázta komoly képpel.

– Nem is. Csak viccelsz – somolygott a nagyobb, és a két kölyök nevetni kezdett.