Emma tíz körül hallotta meg a férfi mozgolódását a szobájában. Mikor hárman visszatértek a ruhákkal, félájultan aludt, Emmának nem volt szíve felkelteni. Ki ez az ember? Állt meg tűnődve az alvó férfi mellett, és nézte beesett arcát, szeme körül az almányi, zöldes véraláfutást, ahogy az ő pipacsos párnahuzatán pihen. Mit élhetett át? Milyen érzés lehetett feküdni a vak sötétben összetörten, vacogva és kiterítve, ahogy egyre fogy a remény a szabadulásra. Eleinte biztosan harcolt, majd a hideg, a szomjúság, a kimerültség maga alá gyűrte, és végül feladta. Vajon eszméleténél volt, amikor maga alá piszkított, vagy a jótékony ájulás megóvta a szégyentől?

Jól belebonyolódtam ebbe, sóhajtott fel. Túl közel kerültem ehhez az emberhez. Mert az egy dolog, hogy vonzódom hozzá, ezt harminc évesen már tudom kezelni, vonzódtam már más férfiakhoz is, például Gáborhoz, aki rendes, megbízható, kiismerhető. De ez a pasi?!. Ahogy kezdettől sejthető volt, zűrös alak, zűrös ellenségekkel.

Ma kora reggel, miután Botondot feltette a városba tartó buszra, Hassler pedig mozdulatlanul aludt, átment megkeresni a föld alatti folyosó másik bejáratát. Ismerte annyira a terepet, hogy tudja, a ház mellé ragasztott fáskamrában lehet a lejárat. Meg is találta. Ezt nem rejtették olyan fifikásan el, mint náluk a garázsban. Vaslemez fedte, mint a vízaknákat, és rozsdás létra vezetett le az ajtóig, amit Botonddal maguk is megtaláltak a másik oldalon. Valaki lelakatolta, és magával vitte a kulcsot. Valószínűleg azok, akik lecipelték, és az ágyhoz kötözték Hasslert, azok bezártak maguk után, foglyukat pedig a sorsára hagyták, hogy haljon szomjan és éhen, vagy ölje meg a hideg. Ha ők Botonddal nem bukkannak véletlenül a másik lejáratra, akkor néhány nap, és a férfi meghal. Kereste volna valaki? Neki se tűnt fel, hogy napok óta az udvaron se látja. Felőle évtizedekig elheverhetett volna a holtteste a föld alatt. Ám Botond kereste, Hassler megúszta, és most itt fekszik az ő ágyában, a pipacsos ágyneműje között, amit este még le akart húzni, de persze az ágynemű cseréje a félájult Hasslerrel a kádban szóba se jöhetett, úgyhogy a kéthetes piszkosba fektette, ami bizonyára őrzi az ő szagát. Hassler is megérezhette, amikor magához tért, meg is van róla a véleménye, hogy milyen koszos Manci. Persze Hassler nem vethet semmit a szemére. Aki bűnözőkkel cimborál, ne húzza az orrát az ellátás miatt.

Amíg Hassler aludt, adott tízórait a lányoknak, odatett egy mosást, felporszívózott, bepakolta a mosogatógépet, és Hassler csak aludt. Ám most mozgolódni kezdett, Emma hallotta a szobájában az ágydeszka nyekkenését.

Megtörölte vizes kezét a konyharuhában, ránézett a gyerekekre a nappaliban. Gyurmáztak az ablak előtt, az asztalon, a nap megcsillant a hajukba tűzött két pillangós csaton. Luca felpillantott, szélesen elmosolyodott a cumija mögött.

Emma visszamosolygott, és egy pillanatra elöntötte a hála, hogy ilyen nyugodt élete van. Nincs benne izgalom, szerelem, különösebb szakmai kihívás se, de van két gyönyörű, egészséges gyereke, rendezett háza. Vajon mennyire veszélyezteti mindezt a férfi a hálószobájában.

Bekopogott az ajtón.

A férfi morgott valamit, amit Emma igennek vett, és benyitott. Hassler valóban felébred, sőt ki is szállt az ágyból, mellette állt, alulról már végzett az öltözéssel, nyitott slicce látni engedte lapos hasát az obligát szőke szőrcsíkkal, aminek látványától Emmának nyelnie kellett egyet. Olyan más ez a pasi, mint akik eddig az útjába kerültek, olyan más, mint Márk, aki soha nem gyönge, mindig energiától duzzadó, tagbaszakadt, harsány, pirospozsgás. Mikor Márk átölelte, majd összeroppantotta. Úgy is szeretkezett. Nem okozott fájdalmat, de határozottan tört előre, és ha Emma nem követte, akkor legföljebb magára vethetett.

Hassler a pólójával szerencsétlenkedett. Beleakadt az ujjába a bal keze, beszorult a feje, magasba emelt karral, félmeztelen testtel próbálta magára rángatni a ruhát.

Emmát megint meglepte, milyen sovány, milyen sápadt, és főleg, hogy milyen szörnyű látvány a bal oldalán végigfutó cikcakkos heg. Hogy lehet egy ekkora vágást túlélni? Egészen fenn, a hónaljárokban kezdődött, lefutott végig a mellkasán, majd le a hasfalán, és eltűnt a nadrág dereka alatt. Emma elszégyellte magát, mintha leskelődésen kapták volna, bár a férfi nem is láthatta, hogy bámulja.

– Várjon, segítek – lépett közelebb, és lerángatta a pólót a férfi derekáig. Az a jobb kezével tovább húzta, de a ballal nem tudta a vékony anyagot megfogni. Emmának már korábban is feltűnt, hogy valami baj lehet a bal kezével, de most látta is, hogy merevek az ujjai, nem tud velük fogni.

A férfi észrevehette a pillantást, mert a farmer zsebébe dugta a kezét. Zavartan bámultak egymásra. Emma megint ugyanazt érezte, mint a kamrában, mikor meztelenül megpillantotta. A szánalom mellett olyan elsöprő gyöngédséget, hogy elszorult a torka, és könny szökött a szemébe. Nem! Ennek a vonzódásnak semmi értelme, ráadásul veszélyes. Kizárt, hogy ez az ember egyenes úton járjon, nyilvánvalóan bűnöző. A házában, amikor átment a ruhákért, iszonyú felfordulás fogadta. Akik megverték, mindent feltúrtak nála, nyilvánvalóan kerestek valamit. Vajon mit? Pénzt? Drogot? Ijesztő lehetőség, ha drogot.

– Készen van? – kérdezte feleslegesen, mert míg ő egyik lábáról a másikra állva tétlenül toporgott, a férfi az ágy szélére ülve a cipőjét is felhúzta.

– Igen, készen – morogta Hassler. Két tenyerét a térdére támasztotta, mintha erőt gyűjtene a felálláshoz. – Megyek – mondta és felegyenesedett.

A következő pillanatban úgy vágódott el, mint egy darab fa. Emmának még sikkantani se maradt ideje, a férfi már a földön hevert, elnyúlva az íróasztal és az ágy közötti résben. Esés közben beverte a tarkóját a görgős szék karfájába, jobb karja fennakadt a szék ülésén, a bal pedig becsúszot az ágy alá.

Így vízszintes állapotban látszott csak igazán, hogy Hassler milyen magas.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Emma. Hangjára szék csikordult, és egy ragacsos kéz érintette meg a rövidnadrágból kilátszó combját.

– Meghalt? – kérdezte Sára komoran.

Emma lenézett. Mindkét gyerek ott állt mellette.

– Alsik – jelentette ki Luca. Megkerülte Emmát, beszaladt a szobába, és lehajolva két kézzel megragadta Hassler kinyújtott lábát. Hangosan nyögve próbálta felemelni.

– Hagyd, csillagom! – szólt rá Emma. – A bácsi túl nehéz neked.

– Meghalt – ismételte Sári, és ettől Emma csak még idegesebb lett.

– Nem halt meg – csattant fel, de azonnal ráébredt, nem a gyerekkel kéne kiabálnia, hanem önmagával. Korai volt hazaküldeni Hasslert, ő tehet róla, hogy elájult, lehet felszakadt a sebe, vagy esés közben beütötte a fejét, agyvérzése lesz, vagy valami hasonló, uralhatatlan katasztrófa ront rájuk. Kíméletlen volt egy sebesülttel, aki olyan gyönge, hogy felállni se bír? Csakhogy ez az ember nem háborús hős, hanem bandaháborúba keveredett bűnöző, és most az ő nyakába szakadt, ahelyett, hogy az állítólagos unokaöccse állítólagos anyja istápolná. Botond anyja biztosan kedvét lelné az ápolgatásában. Nem mintha te nagyon bántad volna, amikor pucéron feküdt a kádban, és legeltetted rajta a szemed, szólalt meg Emmában a kíméletlen őszinteség. Nevetséges, hogy féltékeny Botond ismeretlen anyjára. Főleg, ha mégis igaz, amit Botond állít, és valóban rokonok.

Mit csináljak vele? Nézett végig Emma az eszméletlen Hassleren.

Kihúzta a széket a férfi karja alól, hogy a fejéhez férhessen. A hálószobájában a bútorok közötti keskeny rést Hassler hosszú teste maradéktalanul ki is töltötte. Emma leguggolt mellé, majd finoman pofozgatni kezdte.

– Hé! Ébredjen. Hahó! Ébredjen! – szólongatta. – Hahó!

Hassler kinyitotta a szemét, és egy kis szín költözött az arcába.

– Mi történt? – krákogta.

– Elájult.

– Miért?

– Mert felállt, és nem kapott elég vért az agya.

Mintha Hassler egy icuri-picurit elmosolyodott volna.

– Tudom, hogy ezt jelenti az ájulás – mondta, majd felült. Hasizomból. Ami nem volt jó ötlet. Az oldalához kapott, felnyögött. Emma rémülten látta, hogy az oldalán lévő, már gyógyulásnak indult seb felszakadt, a férfi ujjai között vékony vércsík szivárog elő.

– A fenébe – szisszent fel Emma.

– Bassza meg – mordult fel Hassler.

– Csúnyán beszéltek – jegyezte meg Sári.

– Bassa meg – ismételte lelkesen Luca.

– Meg fogsz halni? – kérdezte Sári.

Emma úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok.

– Ti miért nem gyurmáztok? – csattant a lányokra.

– Mert unalmas – vonogatta a vállát Sári, és le nem vette volna a szemét Hasslerről, aki közben felhúzta a pólóját, hogy megnézze, mennyire vészes a sebe. Elég vészes volt, határozottan vérzett, noha legalább spriccelni nem spriccelt a vér, mindössze ráérősen csordogált. Már átitatta a farmernadrág derékrészét, és a fekete pólót is. Emma felemelkedett a guggolásból, kioldalazott Hassler mellett. Közben a combja súrolta a férfi vállát.

– Menjetek vissza a nappaliba, és kapcsoljátok be a TV-t! – terelgette kifelé a lányait, közben szégyellte magát, hogy megint a TV-re támaszkodik. Mikor Sárával várandós volt, megfogadta, a TV-t csak végszükség esetén fogja gyerekfelvigyázóként alkalmazni, nem úgy, mint a kollégái, akik a beteg gyereküket a tanáriban, egy laptop előtt parkoltatták, amin végeláthatatlan futottak az angol nyelvű rajzfilmek. Hiszen neki a szakmája is a pedagógia, alap, hogy foglalkozik a gyerekeivel. És lám, egyre többet üldögélnek valami digitális izé előtt.

Bekapcsolta a kedvenc Bogyó és Babócát, Sári kezébe nyomta a távkapcsolót, majd visszasietett Hasslerhez a hálószobába.

A férfi időközben felállt, lehúzta magáról a pólóját, és jobb híján azt szorította a derekához, hogy mérsékelje a vérzést.

– Nagyon vérzik – mondta ki Emma a nyilvánvalót.

– Látom –mormolta Hassler.

– Meg kellene mutatni orvosnak. Ez már ijesztő, annyi vért veszített, hogy elájul, ha feláll. A kórházban összevarrnák az oldalát, kapna antibiotikumot, esetleg transzfúziót. No! Mi a véleménye?

– Nem – jelentette ki határozottan Hassler. Résnyire húzott szemmel nézett le Emmára. – Nem akarok bonyodalmat.

– Értem – biggyesztette a száját Emma, de inkább ijedt volt, mint mérges. Mit akar ez az ember? Meghalni az ő hálószobájában? Ahelyett, hogy védelmet kérne a rendőrségtől, segítséget a kórházban, egyedül akar mindent megoldani? – Maga tényleg a békés, hétköznapi életre esküszik. Mondhatom, ez nagyon bejött.

A férfi nem reagált a gúnyra, jobbjával kigombolta a nadrágját, és letolta a bokájára.

– Nem akarok kórházba menni, de ezt össze kell varrni – jelentette ki. Emma erre nem szólt semmit, mert kisütötte az agyát a helyzet szürreális volta. Eddig legföljebb gyerekplezúrokkal találkozott, horzsolásokkal, kisebb konyhai vágásokkal, nem patakzó vérrel. Jó, ez se patakzott, csak átitatta a fekete felsőt, ami ettől baljós, mélybíbor színt kapott. – Ki kell égetni egy varrótűt a tűzhelyen, és kérek egy spulni, lehetőleg fehér varrócérnát – sorolta Hassler.

– Magának elment az esze! – eszmélt Emma. – És engem is hülyének néz, ha azt hiszi, hogy ezt hagyom.

– Kérem! – döntötte oldalra a fejét a férfi. – Kérem! Gyűlölöm a kórházakat, már a szaguktól is rosszul vagyok. Elintézem magam, ha segít. Mindössze tűre, cérnára és még egy törölközőre van szükségem, hogy ne vérezzem közben össze az ágyát.

Emma erősen kételkedett a férfi indokaiban. Még hogy nem bírja a kórház szagát! Magának akarja összeöltögetni az oldalát, mint egy westernhős, de fél a kórháztól. Hiszi a piszi. Miért lenne félelmetesebb egy érzéstelenítés és megfelelő fertőtlenítés közben lezajló sebellátás, mint a házi barkács. Hassler csak nem akar bevonni senkit, a rendőrséget meg főleg nem.

– Nem értem magát – sóhajtott, de nem vitázott tovább. Legföljebb, ha a férfi megint elájul, hívja a 112-t.

Kitárta a szoba ajtaját, és ismét szembe találta magát a két hallgatózó lányával. Eszükben se volt a tv-t nézni, pedig máskor le se lehet vakarni őket róla. Hassler nem csak Emma életét kavarta fel, hanem a lányok számára is izgalmas esemény volt a megjelenése náluk.

– Mi lesz a bácsival? – kérdezte Sári.

– Nem lesz vele semmi, meggyógyul, és hazamegy.

– Nagyon bibis – tette hozzá Luca.

– Annyira nem bibis. Kicsit beütötte az oldalát az asztal sarkába, de mindjárt jobb lesz – terelgette el Emma a lányokat a hálószoba közeléből. Közben igyekezett nem mutatni előttük a bizonytalanságát és a rémületét. Mit tesz, ha Hassler optimizmusa hamis, és tényleg rosszabbul lesz? Ha még arra se lesz elég idő, hogy kiérjen a mentő. Az iménti ájulás a vérveszteség számlájára írható, a hátán az ágysodrony okozta sebek befertőződtek, látta az imént, hogy vörös, duzzadt rácsmintázatként dudorodnak a hátán. A halogatással csak súlyosbítják a helyzetet. Talán a sarkára kellene állnia, nem a férfira hallgatni. Miért enged mégis neki? Mert ő is tisztában van vele, hogy a hivatalos szervek bevonásával bajba sodorná Hasslert. Ezt pedig nem akarja. Ezért nem tiltakozik határozottabban. – Gyorsan beragasztjuk a bácsi bibijét, aztán megyünk is ebédelni. Addig nézzétek a tv-t!

Sári kelletlenül vállat vont, de hajlandó volt felkucorodni a kanapéra. Luca, ahogy szinte mindig, követte a nővérét.

Emma sietve összekészítette, amiket Hassler felsorolt. Először bevitt neki két strandtörölközőt, hogy arra üljön, majd keresett egy varrótűt, és szemöldökcsipesszel megfogva, a gázláng fölött kiégette. Fehér cérnát is talált, a felső réteget letekergette, hogy a mélyebben lévő, feltehetően tisztább részt használják. Visszatért a szobába.

Hassler ekkorra eldőlt az ágyon. Emma egyre sápadtabbnak, gyöngébbnek látta, noha a sebe talán kevésbé vérzett.

– Hogy akarja csinálni? – kérdezte.

– Egyszerűen. Összevarrom és kész.

– Magának? – horkant fel Emma.

– Nem ez az első eset. Meg tudom oldani magamnak, nem várom el, hogy maga csinálja, de segítenie kell.

Óvatosan leemelte a sebről a pólót. Valóban, a nagyjából három centiméter hosszú, és kissé szétnyílt, haragos vörös rés a hófehér bőrén már alig vérzett. A széle viszont duzzadt volt, és látszott, a gyulladás a környezetére is ráterjedt. Emma úgy bámulta mint valami rút férget.

– Ez iszonyúan fog fájni. Képtelenség, hogy érzéstelenítés nélkül összevarja – sóhajtott

– Az érzéstelenítés is marhára fájna – felelte közönyösen Hassler, de Emma megérezte hangjában a félelmet. Na ná, hogy be van szarva, gondolta, és ismét elöntötte az együttérzés. Minden normális ember rettegne.

– Már ne is haragudjon, de kizárt, hogy én ezt végignézzem, vagy akár asszisztáljak magának – mondta, és elcsuklott a hangja. – Az is csoda, hogy eddig nem ájultam el. Matematika tanár vagyok, nem orvos. Maga túl sokat kér tőlem.

Hassler szeme ismét összeszűkült.

– Ne etessen ezzel! Kétlem, hogy ilyen gyönge virágszál lenne. Látott már maga különbet is egy késszúrásnál. Hozzon pálinkát, és vágjunk bele.

– Szuper. Biztosan ügyesebb lesz, ha berúg.

– Rá akarom önteni a pálinkát, nem magamba – mondta Hassler. – Nem nagy ügy. Egy felszíni véna vérzik, összeöltöm a bőrt, és kész.

– Nekem tényleg elment az eszem – sóhajtott Emma. Visszament a nappaliba az édesapja saját főzésű barackpálinkájáért, mert úgy sejtette, fertőtlenítésre a minél egyszerűbb, de tömény szesz a legalkalmasabb. Valami házi, amiben nincs se színezék, se ízesítő.

Korábbi állításával ellentétben Hassler nem ráöntötte a sebre a szeszt, csupán a benedvesített törölközőcsücsökkel körbe törölgette. Most, hogy letisztult a bőre, nem borította alvadt vér, Emma is megnyugodott kissé. A helyzet katasztrofálisból uralhatóvá szelídült.

Befűzte a cérnát a tűbe, majd az íróasztalfiókban megkereste a körömollót, és elvágta a cérnát.

– Mit csináljak? – kérdezte Hasslert.

– Mossa meg az ujjai hegyét a pálinkával, és húzza össze a bőr két oldalát.

Emma tekintete önkéntelenül siklott a férfi bal kezére.

– Nem tudom magamnak csinálni – mondta ridegen Hassler, elértve Emma pillantását. – Magának kell.

– Rendben – kapta félre a tekintetét Emma. Leült Hassler mellé az ágyra. – Szóljon, ha kezdjem.

Iszonyú volt. Egy évezredig tartott, és ahogy ez előre sejthető volt, Hassler nem bírta végigcsinálni. Az első öltés még ment is valahogy, Emma tartotta a seb szélét, Hassler pedig átdöfte a bőrön a tűt, de közben egyre hangosabban zihált, testét verejték lepte el. A második öltés előtt már annyira remegett, hogy Emma nem bírta nézni. Megmarkolta a kezét, és kivette ujjai közül a tűt.

– Dőljön vissza az ágyra! – parancsolt Hasslerre. – Csinálom én.

– Nem kötelessége – szűrte a szót fogai közt a férfi.

– Mindegy. Feküdjön le. Így is elég lesz elviselnie. Kérem!

Találkozott a tekintetük. A férfiéban elkeseredettség és gyötrelem tükröződött. Emma képtelen volt haragudni rá. Hiába tudta, Hasslert a makacssága sodorta ebbe a lehetetlen helyzetbe, az együttérzése legyűrte a neheztelését. Tulajdonképen a józan eszét. Majd sírdogálok, ha végeztem, gondolta, most nem a bőgésnek van itt az ideje.

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot magad után, csillagozz, vagy kommentelj, nyugodtan szidhatod is a történetet, mindenképpen köszönöm, hogy időt áldoztál rá.