– Fuck, fuck fuck, meghalt – ismételte Botond, térde megroggyant, az ajtófélfának dőlt, hogy megtartsa magát.

Emma némán állt mögötte, de legszívesebben elmenekült volna, fel, az ismerős világba, a puha ágyába Kiwi a lábánál, feje alatt a pillangó mintás párnával. Csináljon Botond, amit akar, elvégre ő rángatta bele ebbe a rémségbe, vigye Hasslert, ahová akarja, hívja a mentőt, vagy akárkit, az anyját például, őt meg hagyják ki, semmi köze Hasslerhez, meg a zűrös ügyeihez. De tudta, nem teheti, a menekülés nem opcio. Ha gond van, neki kell megoldania, mert nincs más. Mint, amikor Sári félrenyelt egy babszemet, fuldoklott, köhögött és öklendezett, ő pedig kirántotta a babaetető székből és fejjel lefelé fordítva kirázta belőle a falatot, vagy mikor a lázas Luca mellett egész éjjel egyedül virrasztott, mert Márk kiküldetésben sehol se volt, és számolta, hány korty vizet sikerült a gyerekbe diktálni hányás után.

Félretolta hát az útból Botondot, belépett a szűk helyiségbe, és átszelte a két lépés távolságot az ajtó és Hassler között. Erről az ágyról is hiányzott a matrac, Hassler a rácsos sodronyon feküdt kiterítve. A mobil fénye éles kontúrokkal emelte ki szögletes vonásait, kiálló arccsontját, bordáit, csípőcsontját, ami közt mély völgynek tetszett beesett hasa.

– Kapcsolj villanyt! – szólt hátra, majd, mivel Botond nem mozdult, visszafordult, és a szemébe világított. – Ott van a kapcsoló a bal kezednél. Botond! Kapcsolj villanyt!

Botond felfüggesztette a sopánkodást, oldalra nyúlt, és végre halvány fény gyúlt a helyiségben.

Emma tekintete végigsöpört Hassler testén. Vajon él vagy ényleg halott? Nem lehet halott. Egyszerűen nem. Az túl sok lenne. Több, mint ami belefér az elviselhetőbe. Emma még soha nem látott halottat, ez egyszerűen hiányzott a XXI. századi ember életéből. A betegségek, azok igen, azokkal megbirkózik, a balesetekkel, a törött csontokkal, kisebb vérző sebekkel, de nem egy agyonvert, kikötözött, meztelen emberrel, akit ráadásul ismert, majdhogynem kedvelt, akiről néha fantáziált, aki tetszett neki.

Hassler fölé hajolt, jobb keze mutató ujját a férfi nyakára nyomta. Ahogy elsősegélynyújtás oktatáson tanulta ezelőtt tizenöt évvel, amikor a kresz vizsgára készült. Oda, ahol a nyaki verőeret sejtette. Semmit nem érzett, csak a férfi bőrének nyirkos hidegét. Felegyenesedett, mély levegőt vett, hogy sikítani ne kezdjen. Még egyszer meg kell tapintania! Kizárt, hogy halott legyen. Gyilkosság a lányai tőszomszédságában? Ahol a legizgalmasabb történés a kóbor kutya az utcán, amit legalább tíz szomszéd oszt meg felháborodva a fészbukon, hogy milyen dolog már nyitva felejteni a kertkaput.

Ismét Hassler fölé hajolt, és most nem egy ujját, hanem a jobb keze négy ujját nyomta a férfi nyakára, jóval erősebben is, mint az imént. Közben hallotta Botond lamentálását, hogy a nagybátyja halott, ő tudta, hogy valami gáz van, és hogy most mi lesz?

Emma enyhe, lassú pulzálást érzett az ujjai alatt, valahol a mélyben.

– Nem halt meg. Csend legyen! – csattant Botondra, aki erre elhallgatott végre, és a hirtelen támad csöndben meghallották, ahogy Hassler halkan felnyög. Emma most már érzékelte az élet apró jeleit is, a férfi mellkasa finoman emelkedett és süllyedt, a jobb keze aprókat rándult.

Tehát él, de iszonyú rossz bőrben van. Talán haldoklik. Most fogta fel teljesen, mit is lát, mi történt a férfival, hogy félholtra verték, megszúrták, kikötözték és itt hagyták meghalni. Kifutott a vér a fejéből, még a látása is elhomályosult. Nem ájulhatok el, győzködte magát. Hasslernek segítségre van szüksége, én vagyok a felnőtt, ráadásul egy kamasz is a nyakamon, akivel törődnöm kell.

– Megkötözték? – kérdezte halkan Botond, mintha nem hinne a szemének. Valóban. Hassler két csuklóját a feje fölött egy vastag gyorskötöző kábellel az ágy támlájához, széttárt lábait pedig bokájánál fogva a sodronyágy széléhez rögzítették. Talán nem sikerült teljesen magatehetetlenné verni, extra biztonsági intézkedéseket is szükségesnek látott az a szörnyeteg, aki lehozta ide. Hassler ismét megrándult, mozdulatától az ágy rázkódni kezdett, sodronyai panaszosan nyikorogtak.

– Van nálam bicska – mondta Botond –, levágom róla ezt a szart.

Emma elismerően nézett rá. Hát persze. Ezzel kell kezdeni, hogy kiszabadítják.

Botond kotorászni kezdett a zsebében, majd elővett egy piros svájci bicskát, kinyitotta.

– Vigyázz a sebre! Rondán belevágott a műanyag, óvatosan dugd alá a bicska hegyét – figyelmeztette Emma.

– Nem kéne letakarnunk? – kérdezte Botond félszegen, és elkapta Hassler ágyékáról a pillantását.

– De igen, persze – felelte Emma, kibújt a kardigánjából, a férfira terítette. Talán így csökkenti Hassler szánalmasságát, kiszolgáltatottságát, amitől könny gyűlt a szemébe és sírás kaparta a torkát. Olyan elveszett, olyan összetört volt ez az ember, akiben Emma leginkább a tartását csodálta. Valaha bizonyára nagybeteg volt, súlyos sebesült, hontalan, de egyetlen szóval sem panaszkodott, és legkevésbé nem sajnáltatta magát. Még a töltött káposztát se akarta elfogadni, és határozottan elutasította Emma minden segítő szándékát. Most meg itt fekszik meztelenül, véresen, félholtan, összetörve.

Míg Botond Hassler bokáját igyekezett kiszabadítani, Emma hátrébb simította a férfi mocskos, izzadt haját a homlokából. Jól elbántak veled, bárkik is voltak, súgta hangtalanul. A férfi bal szeme úgy bedagadt, hogy kinyitni se tudná, az ajka több helyen felhasadt. A seb valamikor erősen vérzett, mert Hassler nyakát vér szennyezte, ahogy a mellkasát is végig, majdnem a köldökéig. Belecsurgott, és megragadt a régi hegben, amitől Emma úgy elborzadt, mikor először meglátta. Vagyis, amikor a férfi arca megsérült, még talpon volt, állapította meg. Lejjebb siklott a tekintete. Tenyérnyi véraláfutás kéklik a gyomra tájékán, biztosan hasba rúgták, és hasonlóan lilás zúzódást fut körben a felkarján, ahol megragadták, amikor az ágyhoz bilicselték. Ehhez egy ember kevés volt. Vajon hányan lehettek? Legalább ketten kellettek hozzá, összeverték, levonszolták ide, megkötözték, majd sorsára hagyták. Kizárt, hogy egy ember képes legyen minderre, még akkor sem, ha olyan nagydarab, mint Márk. Elhessentette a gyanút. Az nem lehet. Márk simlis ugyan, de nem gazember. Ez gyilkosság, mert ugyan nem ölték meg Hasslert, de itt hagyták meghalni. Ráadásul Márk nem jöhetett át az alagúton, annak nyoma lenne, különösen, ha a félig eszméletlen Hasslert is cipelte magával. Ettől a gondolattól Emmának kicsit csökkent a görcs a gyomrában. A kik tették kérdésen ráér később is gondolkodni. Most Hassler a legfontosabb, mert él ugyan, de alig, valószínűleg több napja hever itt félig eszméleténél. Legalábbis az arcát borító, már lilás-zöldbe forduló duzzanatok több nap elteltéről árulkodtak. Vagyis az eltelt időben nem ivott, nem evett, kiszáradt, kihűlt.

Míg Botond Hassler csuklóinál dolgozott, Emma a sérüléseit próbálta osztályozni. Melyik válhat életveszélyessé? Nyilt csonttörése nincs, az látszana, a végtagjai épek, persze szörnyen néz ki a kötöző körül a megduzzadt bőr a csuklóján meg a bokáján, a véraláfutások szerte a testén, de ezek látszólag könnyebben gyógyulnak. Az ágyékánál van egy vágott vagy szúrt sem, amiből gond lehet, Emma nem tudta megítélni, milyen mélyre szaladt a kés, de jelenleg nem vérzett, mintha hegesedésnek indult volna. A legnagyobb gond a kihülés és a kiszáradás lehet. A rohamkocsiban ezt megoldják, van izolációs takarójuk, és bekötnek egy infúziót. Már csak azt kell kitalálni, hol jönnek le a mentősök a hordággyal. Nem maradt ideje ezt kiokoskodni, mert Botond, mintha a gondolataiban olvasna, megszólalt.

– Nem hívhatjuk a mentőket – mondta váratlan összeszedettséggel. – Magának kell csinálnia vele valamit. Vagyis hát nekünk, kettőnknek.

Emma felkapta a fejét.

– Mit beszélsz? Már miért ne hívhatnánk?

– El tudja képzelni, hogy feltúrnák a maga udvarát, ha kijönnének a zsaruk? – magyarázta Botond. – Mert kijönnének, az tuti, a mentősök riasztanák őket, ők meg mindent lefoglalnának, és rászállnának magára, meg a családjára. Ezt akarja?

– Totál irreleváns én mit akarok. A bácsikádnak orvosi ellátás kell, mégpedig minél hamarabb.

– Azért gondolja ezt végig – lépett hozzá közelebb Botond. – Meg kell magyarázni a zsaruknak ezt a pincebörtönt, az átjárót a maga udvarára, az egész szart. Nem lenne jóval egyszerűbb, ha kihagynánk a rendőröket.

A vitájuk valószínűleg nem tartott sokáig, Emma mégis hosszú, elvesztegetett perceknek érezte, míg Botond végül meggyőzte, hogy nincs szükség külső beavatkozásra, mert a telefonálással egyaránt bajba kevernék Hasslert és Emmát. Aki persze tudta, Botondot ő nem érdekli, Hasslert védi, de mégis igazat adott neki. Ha bárhogy belekeveredik ebbe az ügybe, ami alapból gyilkossági kísérlet, és még ki tudja mi, elvesztheti a lányokat. Márk két éve nem lakik itt, ki hinné el, hogy Emma nem tudott az alagút bejáratáról? Nem kenhetné Márkra, aki persze lehet, szintén semmiről nem tudott, bár az eléggé hihetetlen, de ezt most hagyjuk. Márk gátlástalanul őt hibáztatná, elvenné tőle a lányokat, ettől meg kirázta a hideg. Nem bízott Márkban, úgy vélte, a környezete – a kurvái, ahogy Emma anyja mérgében nevezte az új barátnőket– nem alkalmas két kislány nevelésére.

Míg ők vitáztak Hassler egyre hangosabban nyöszörgött és mocorogni kezdett.

– Rendben. Hagyjuk a mentőt – szakította meg Emma Botond szóáradatát. – Meggyőztél. Most úgy sincs erre idő, hogy várjunk, minél hamarabb meleg helyre kell vinni. De ha nem tudjuk megitatni, esetleg rosszabbul lenne, akkor nincs vita, orvosért telefonálunk.