– Akkor kinyitom – veselkedett neki Botond a zárnak, de elsőre nem boldogult vele, hiába feszegette két kézzel felfelé. Itt az aknában Emma sokkal nedvesebbnek érezte a levegőt, mint fenn, a normál magasságban valószínűleg berozsdásodott a fém.

– Várj! – szólt Botondnak. – Segítek.

Felnyúlt, elkapta Kiwit az akna szélén. Olyan kergén rohangált körbe körbe, félő volt, leesik, vagy leugrik, ami egyre megy, kurta lábaival csak összetörné magát.

Botond kezébe nyomta Kiwit, és felvette a földről a pajszert.

– Azt hiszi, maga erősebb? – tiltakozott Botond, de engedelmesen magához ölelte a kutyát.

– Erősebb nem, de eszközhasználó – felelte Emma, és a szöghúzóval ütögetni kezdte a zár végét. Az minden ütésnél, ugyan csak néhány millimétert, de engedett, emelkedni kezdett. – Látod? – kérdezte Emma, nem kis elégedettséggel a hangjában. Furcsa, de még a haragról is elfeledkezett a felfedezés izgalmában. Persze, mindjárt vége szakad a bizsergető izgalomnak, ha szembesül a valósággal, mikor a csempészáru rájuk ömlik. És az még a jobbik eset, ha zárjegy nélküli cigi, vagy szesz rejtőzik a fal mögött, nem drog, ami katasztrófa lenne. Szembesülni vele, meg egyébként is. Emma olvasta, például a kokain életveszélyes lehet, ha megsérül a csomagolás, kiszabadul a felhasadt zacskóból, és az ember bőrére, orrába kerül.

Fölöslegesen aggódott ezen, a kitáruló ajtó mögött nem volt semmi. Vagyis hát dögletesen bűzös levegőn kívül, ami megcsapta őket, csak a vak sötétség tárul a szemük elé.

– Ez üres – mondta Botond.

– Úgy néz ki – felelte Emma, majd a mobillal bevilágított a kamrába.

Ami nem is kamra volt, hanem egy alagút.

– Azta rohand – kiáltott fel Botond, és Emma nem érezte szükségesnek rászólni, mert ő ugyanezt gondolta, sőt még cifrábbat.

– Hová vezet? – kérdezte Botond, aki szinte félrelökve Emmát bedugta fejét a lyukba.

– Nem tudom – felelte Emma. – Hadd nézzem, állj félre!

– Inkább bemászom – felelte Botond, és a felelős, megfontolt, tapasztalt felnőtt beleegyezését sem várva, bedobta a lyukba előbb Kiwit, majd átlendítve a jobb lábát a lyuk szélén, maga is bemászott a kutya után.

– Hé! Gyere vissza! Ez veszélyes– süvöltötte kissé megkésve Emma. – Széndioxid vagy szénmonoxid halmozódhat fel a mélyben, ahogy a pincékben szokott, bemegyünk és ott maradunk.

– Szerintem maga csak húzza az időt – dugta vissza a fejét Botond a nyíláson. – Tudja mi van itt, és azért nem akar jönni, hogy én meg ne tudjam.

– Biztosíthatlak, hogy először járok erre, és fogalmam se volt, se a vasajtóról, se az üregről.

– Végül is mindegy – mondta Botond, és ismét eltűnt a nyílásban. – Ha jön, ha nem, én körülnézek itt.

– Látom, neked ez egy nagy-nagy kaland – mormolta Emma, majd ő is átpréselte magát a nagyjából egy méterszer fél méteres nyíláson.

Sötétség és átható dohszag fogadta.

– Mi a franc ez? – hüledezett Emma, amikor körülnézett. Hogy csöppent ebbe az egészbe bele? Esti terveiben illatos habfürdőzés, romantikus film, esetleg könyv, némi erotikus fantáziálás szerepelt, erre a tanítványával egy büdös alagútban ténfereg a lemerülőben lévő mobillal a kezében összefagyva, idegesen, nagyon-nagyon rosszat sejtve.

Botond tőle vagy tíz lépésnyire ácsorgott, a mobilja imbolygó fénye jelezte a helyét.

– Meddig vacakol még? Jön? – szólt vissza.

Aha, nagy a szája, de neki is tele a gatyája, gondolta Emma.

– Nem vacakolok, tájékozódom – felelte, és óvatosan elindult előre a szűk alagútban.

A járat, amiben haladt, a bányajáratokhoz hasonlított, legalábbis, ahogy a filmekben ábrázolták őket, csak ezt jóval keskenyebbre vájták, itt nem fért volna el egy csille, az alja sem lett rendesen elsimítva, Emma csak bukdácsolt rajta, és a fejét is le kellett hajtania, hogy ne verje be a mennyezetet alkotó gerendákba. Két oldalt kitárt karjával elérte a járat falait. A födémet faoszlopok támasztották, a nagyjából öt méterenként elhelyezett gerendák közét deszkalapokkal hidalták át, ahogy a falusi házakban hajdan. Nem vagyunk túl mélyen, gondolta Emma, legföljebb egy méter vastag fölöttünk a föld, ha beomlana, ki tudnánk szabadulni, nem temetne véglegesen maga alá. Az omlás persze nem is olyan elképzelhetetlen, pislogott a feje fölé szorongva. Ez a cucc, ami a falakat és a mennyezetet tartja ősrégi, belepték a gombatelepek, a széleken már igencsak korhad a föld nedvességétől. A járatot kézzel, vagyis hát kéziszerszámokkal ásták ki, nem munkagéppel, a csákány és az ásó nyomai jól kivehetőek a sárgás, agyagos talajban. Érezhetően melegebb volt itt, mint fenn a szabad levegőn, Emma kevésbé didergett. Legalábbis a hidegtől, mert azért vacogott a foga a félsztől. Kiwi is fenn hagyta a bátorságát, halkan nyüszítve tapadt Emma lábszárához.

Botond mellé érve látta, miért állt meg a fiú. Az alagút bejáratától nagyjából húsz méter távolságra útját állta egy organikus fal. Karvastagságú gyökerek csüngtek a mennyezetről tekergőzve, hol szabadon, hol a falakban megkapaszkodva, mint valami gigantikus pók hálója.

– Ez elég para – jegyezte meg Botond, és valószínűleg észre se vette, hogy lehalkította a hangját. – Mindjárt előmászik a banyapók.

Emma kihúzta magát, bátorítóan megérintette Botond karját.

– Ez az öreg körtefa gyökere, nincs benne semmi félelmetes. Most járhatunk a kerítés alatt – jelentette ki határozottan, és a mobil fényével körbejárta a csaknem áthatolhatatlan, természetes akadályt. – Azt hiszem, ezt tekinthetjük jelnek, hogy forduljunk vissza. Nincs itt semmi, ahogy mondtam, az állítólagos bácsikád meg főleg nincs, nem járt erre senki évek óta, mert akkor látnánk valami nyomát.

– Én azért mennék tovább. Szerintem át lehet ezek között bújni – mondta bizonytalanul Botond –, és puszta kézzel elkezdte szétfeszegetni maga előtt a vékonyabb gyökereket.

– Miért mennénk tovább? Mit remélsz még találni? – fortyant fel Emma. – Ez az egész vállalkozás egy őrültség. Szerintem lassan hajnalodik, még egy percet se aludtunk, holnap, vagyis hát ma iskola, neked tanulnod, nekem tanítanom kell. Sipirc vissza – mondta, és hogy szavainak nyomatékot adjon, kikapcsolta a saját mobilja fényét.

Botond nem felelt, de bedugta az egyik lábát a liánok közé, és már préselte is tovább a felsőtestét, át, a tekergőző gyökerek között. Az erőlködéstől erősen szuszogva szólt vissza Emmának.

– Maga képes lenne visszafordulni és lefeküdni? Mintha semmi sem történt volna? Nem kíváncsi rá, hogy miért köti össze egy alagút a maga házát a nagybátyáméval. És Sven nem az állítólagos bácsikám, hanem az anyám testvére. A család pedig mindennél fontosabb – tette hozzá, és a hanglejtéséből, ahogy ezt kimondta, Emma egyből tudta, idéz valakitől, nagy valószínűséggel épp Hasslertől.

Nézte, ahogy Botond átfurakszik a körtefa gyökerei között, majd elszánta magát, és ő is követte. Mire átjutott a másik oldalra, a farmerje és kötött kardigánja merő föld lett, egy törött gyökér darab felszántotta a fejbőrét. Még jó, hogy nem hosszú a hajam, gondolta, beleragadnának a denevérek. Már ha lennének itt, és igaz lenne, hogy a denevérek a hajadra utaznak. A gondolattól felnevetett, ideges kuncogása, tompán halt el a falak között.

Botond váratlanul eltűnt a tekintete elől, és akkor vette észre, hogy az alagút balra fordul. Megszaporázta a lépést.

– Itt is van egy ajtó – mondta Botond, amikor Emma kis híján nekiment. Valóban, a saroktól alig két lépésnyire újabb vasajtó állta el az útjukat. Ez már egy épület bejáratához hasonlított kerettel, kilincsel, a zárban kulccsal. – Fura, hogy ebből az irányból van bezárva – jegyezte meg Botond. Nem teketóriázott, elfordította a kulcsot, benyomta az ajtót, és Emma beleegyezését meg sem várva, lépett tovább. Emma, ahogy eddig, követte.

Lényegesen tágasabb folyosóra jutottak, mint az alagút. Nagyjából két méter széles, és tíz méter hosszú, betonból épült helyiség egyik bejáratánál álltak, a durván megmunkát falakon vízszintes vonalakként rajzolódtak ki a zsaluzás nyomai. A padlót hasonló, falazó téglából rakták ki, mint Emmáék szerelőaknájának a falát.

– Ez meg mi a franc? – kiáltott fel Botond.

– Fogalmam sincs. Légópince? Amiben a II világháborúban a bombázások elől elbújtak? – találgatott Emma. Körbenézett. – Ez már nem a mi portánk alatt van, hanem a szomszédban. A nagybátyádat kellene róla kérdezned. Talán semmi különös, csak egy jól kiépített pince az udvarán – mondta, bár ezt maga se nagyon hitte. Ahogy Botond se.

– Ez nem pince. Pincéket nem szokás alagúttal összekötni a szomszéd garázsával. Meg ahhoz böhöm nagy. Mit tárolna itt? Egy levágott elefántot?

Emma erre nem felelt, mert nem tudta a választ. Beljebb lépett, ismét bekapcsolta a mobilfényt, körbeforgatta előbb a falak mentén, majd fel, a mennyezetre. Csupasz villanykörte lógott középen. Az ajtókeret mellett meg is találta a villanykapcsolót.

Túlzás lenne állítani, hogy fényárba borult a helyiség. Reszketeg fény gyúlt, de mégis csak fény, ami azonnal szembetűnővé tette a két ajtót a folyosó közepén, egymással szemben.

– Fura, hogy áram is van – mondta Botond, és ez Emmát is meglepte. A lakóházat hagyták gallyra menni, a pincében meg bevezetve maradt az elektromosság?

– Maga szerint mi a szar ez? – kérdezte ismét Botond, és az alagútba belépése óta most először látszott megszeppentnek.

Valóban, az egész helyiség, a durván megmunkált falak, a zsinóron függő, pókhálóval borított égő rossz érzéssel töltötte el Emmát, régi, fekete-fehér film szereplőjének érezte magát, aki a bombázások elől a légópincébe menekült. De itt nem hallatszottak a bombák robbanásai, vészjósló csend volt, csak Kiwi tétova farokcsóválása keltett zajt a betonpadlón.

Botond félt, és ettől Emma osztályfőnöki üzemmódba kapcsolt.

– Nem tudom, mi ez a hely, de baljós külsője dacára nyilván nincs itt semmi veszély. A bácsikád udvara alatt vagyunk, a huszonnégyes szám alatt, ahol szél se rebbent évek óta, mielőtt ő beköltözött. Legföljebb a pókoktól kell tartanunk, nehogy a nyakunkba hulljanak. Szerintem, ha már eddig eljutottunk, akkor nézzünk szét! – mondta határozottan, és jó példával elől járva széles mozdulattal kitárta a tőle jobbra eső ajtót.

A látvány, ami elébe tárult, sokkal rosszabb volt, mint amire számított. Eddig csak baljós érzésekkel töltötte el az alagút és a folyosó, most azonban végigfutott a hátán a hideg és felállt a szőr a karján. Nem képletesen, valóban.

A helyiség, ami a nyitott ajtón keresztül beszivárgó fényben feltárult inkább kamra volt, mint szoba, és bútorokkal se zsúfolták tele. Mindössze egy sodronyos vaságy posztolt a fal mellett matracától megfosztva, mellette pedig zománcozatlan pléh vödör állt.

Ezen akadt meg Emma figyelme elsőként. Vödör? Minek vödör az ágy mellé? Hányni? Vagy arra szolgált, amire a nagyanyjánál, aki egyedül élt a szoba konyhás házában a Bakonyban, és éjjel nem járt ki az árnyékszékre, hanem a vödörbe intézte a dolgát, amit kivitt reggel a trágyadombra?

Megrázkódott a felismeréstől. Pont erre szolgált ez a vödör is, wc helyett tették ide, hogy ebbe végezze a dolgát a szoba lakója. Ám nem maradt ideje ezen lamentálni, mert mögötte felkiáltott Botond. Hangjába annyi rémület és keserűség vegyült, hogy Emma azonnal sarkon fordult, a szemközti helyiség bejáratához lépett, és átnézett Botond válla fölött.

Jaj, ne! Kapta a szája elé a kezét, hogy sikolyát elfojtsa. Ez egy rossz álom, mindjárt felébredek, megnyugszom, hogy nincs semmi baj. Semmi, ami padlóra küldené és lemészárolná hétköznapi boldogságtól egyhangú életem, ami mások számára talán unalmas, egyhangú és nyűgös gyerekkel terhelt, de amit nem cserélnék másra.

De tudta, ez nem álom. Ahhoz túl erős, gyomorforgató a szag, és letaglózó a látvány.

A sodronyos ágyon széttár karral és lábbal, az ágyhoz láncolva Sven Hassler feküdt anyaszült meztelen, a saját ürülékében, véresen, mocskosan, eszméletlenül, vagy talán holtan.