Elaludt, állapította meg Emma, a konyhaajtóban Botond egyenletes szuszogását figyelve. Visszavette a cipőjét, kiengedte maga előtt Kiwit, akit benn tartani ennyi izgalom közepette súlyos kegyetlenség lett volna, és a mobiljával világítva maga előtt, kiment a garázsba. Közben elhatározta, az ajtó mellé fog rendszeresíteni egy elemlámpát, mert a konyhában kutakodni utána máskor is zajjal járna, nem csak ma, vagyis ugyanúgy eltekintene tőle, ahogy ma. Azt el kellett ismernie, Márk adott az ilyenekre, többek között a zseblámpát is havonta felújította. Talán azért is keveredett el a zseblámpa, mert Emmát Márkra emlékeztette, ahogy havonta egyszer, általában az adott hónap első vasárnapján, leült a kanapéra, kirakta maga elé a kütyüket, mint távirányító, kapucsengő, konyhai mérleg, vagyis minden, amibe elem kellett, és a „bebaszna, ha pont akkor fuccsolna be, amikor a legjobban szükség van rá", megjegyzéssel mindegyikbe zsír új elemet rakott. Ezzel elment a vasárnap délelőtt fele, ráadásul a lányok semmihez nem érhettek hozzá, hogy tönkreteszik, Emma pedig idegbajt kapott a gyerekek nyafogásától, a vitától.

Talán ez a szerelem vége, amikor a másik jó tulajdonságaitól is frászt kapsz, és te direkt nem úgy csinálod, nehogy olyanná válj, mint ő. Emma összerázkódott az emléktől. Már csak Márk kísértete hiányzott ebből az elcseszett napból, ami még véget sem ért, noha a kertek alatt lopakodik a következő.

Kitárta a garázsajtót, belépett, felkapcsolta a villanyt, és körbenézett. Igazság szerint, nem is értette, mit akar itt? Mit remélt megtalálni, mit felfedezni? Nincs itt semmi különös, csak a szokásos lom, a szerelőaknán a lakat is a helyén, dagadt, fekete békaként terpeszkedik középen, nehéz vasakkal őrzi a két csapóajtó között a lejáratot. Emma nem emlékezett rá, hogy mikor nyitották ki utoljára az aknát, a kulcsot se tudta, hol van. És hát az irtóra fura lenne, ha kiderülne, Márk a lakattal vesződött, amikor kedden erre tévedt. Kiglancolva, a pazar autójával, a szuper üzlete után futva. Ugyan mi jutott eszébe, hogy kijött ide?

Egyre jobban fázott, még Kiwi se hozta a szokásos kerge önmagát, tétován üldögélt Emma lába mellett, mint aki nem érti, miért nem szundiznak a puha ágyban benn.

De mégis, mindezek dacára, mi magyarázza a két férfi, Hassler és Márk furcsa viselkedését? Mert Emma bármennyire is törte a fejét, nem tudja elképzelni se, mit kerestek nála, és miért mindkettő a garázs környékén bukkant fel. Persze lehet, sőt a leginkább valószínű, hogy mindez puszta véletlen, és ő, a maga regényes képzeletével tulajdonít túl nagy jelentőséget a semminek.

Készült bemenni, nyúlt hátra, a villanykapcsoló felé, amikor mozgást hallott maga mögül. Megpördült, és a bekapcsolva felejtett mobil fényével Botond arcába világított. Szuper. Felébresztette Botondot is.

– Neked aludnod kéne! – szólt rá szigorúan.

– Nem tudok, ahogy maga se – mutatott rá Botond közömbösen a nyilvánvalóra. – Láttam, hogy kijött ide, és gondoltam, eszébe jutott valami, ezért követtem.

– Ugyan mi jutott volna eszembe? – kérdezte Emma.

– Hát valami. Ami miatt kibóklászott ide. Gondoltam...

– Mit gondoltál? – szakította félbe Emma. – Hogy egy hűtőládában itt tárolom a bácsikád, és most kijöttem megnézni, elég kopogósra fagyott-e?

Botond elmosolyodott.

– Szerintem maga túl sok krimit néz.

Emma elnevette magát.

– Lehetséges – felelte.

Botond lehajtotta a fejét, mintha a cipőjén nézegetne valamit.

– Beszélt magáról – mondta. – Vagyis említette, hogy a matektanárom a szomszédban lakik. Gondoltam, jóban vannak.

– Annyira nem – felelte sajnálkozva Emma, majd sietve magyarázni kezdte. – Mármint korántsem ismerjük eléggé egymást, a bácsikádnak eszében sincs megosztani velem a gondjait, a terveit pedig még annyira se, mármint néha beszéltünk, de semmi komoly.

– De valamiért csak kijött ide – nézett fel a cipője orráról Botond.

– Igen, egy csavarhúzót kerestem – füllentett Emma kapásból. Nehéz lenne elmagyaráznia Botondnak, amit ő se ért.

– Most? Éjfél után keres csavarhúzót?

Emmának eszébe se jutott magyarázkodni?

– Most, igen. Semmi közöd hozzá, hogy mikor jut eszembe csavarokat meghúzni. De már elment tőle a kedvem. Menjünk vissza aludni! – Megkerülte a garázsajtóban posztoló Botondot, elindult a ház felé.

– Körülnézhetek azért? – kérdezte a gyerek.

Emma megtorpant, kényszeredetten felnevetett.

– Felőlem. De igyekezz. Néhány órát jó lenne aludni is. Bár nem tudom, mit remélsz találni a kimustrált lábasok, régi szerszámok, gyerekjátékok között?

Botond vállat vont, belépett az ajtón, majd komótosan körbejárva, valóban alaposan szétnézett. Egy dobozba még bele is kukkantott.

– Nos, találtál valamit? Döglött egeret? – toporgott egyre ingerültebben Emma.

Botond kérdőn nézett rá.

– Miért nem szabadul meg ettől a sok kacattól? Ezek az átjátszó kábelek ebben a dobozban már semmilyen géppel nem kompatibilisek.

– Igen – értett egyet lemondóan Emma. – Rendet kéne rakni, szelektálni, de se kedvem, se időm.

Dörzsölgetni kezdte meztelen karját, hogy kissé átmelegedjen. Valószerűtlen volt ez az éjszaka, a holdfény, Botond, kettősük a lomos garázs közepén, amint arról beszélgetnek, Emmának mi mindent kéne kidobálnia. Botonddal eddig csak a matematikával kapcsolatban váltott szót, meg néha azért, hogy szorgalomra ösztökélje. Valójában semmit nem tudott róla, mindent csak sejtett, a csonka családját, az elhanyagoló anyját, hogy szűkösen élnek.

– Ez mi? – állt meg Botond a szerelőakna mellett.

– Amint látod, akna – felelt Emma –, le is van zárva, úgyhogy ezzel itt nem sok dolgunk akad.

Botond felnézett, a lámpa fényében megcsillant fülében a kis karika.

– Kinyitnám, ha nem bánja.

Emma felnevetett kínjában. Sose lesz vége ennek a rémes éjszakának.

–Mégis mit gondolsz, mi van odalenn, és hogy került oda? Elég elképzelhetetlen, hogy a két méteres bácsikád leütöttem, majd a vállamra vettem, bedobtam ide, esténként pedig kijárok etetni, meg hallgatni, ahogy a szabadságáért könyörög.

– Magának túl élénk a fantáziája, nem nekem – vigyorgott Botond. – De ha már itt vagyok, akkor megnézném ezt is.

Emmában kezdett felmenni a pumpa.

– Elkeveredett a kulcs, felügyelő úr – mondta kínosan mosolyogva. – Ezer éve nem nyitottuk ki a lakatot, sajnos a nyomozása itt véget is ért.

Botondról lepergett a humor. Leguggolt a deszkából összetákolt fedő mellé, és megrángatta a zárat.

– Hát ehhez a próbálkozáshoz sok sikert kívánok – fújt Emma. – Gondolod, hogy letéped puszta kézzel, mint Sámson?

Botond fordított kicsit a lakaton, mire az váratlanul kinyílt a kezében. Kiakasztotta a tolózárból, és diadalmasan felmutatta.

– Ó! – mondta Emma, mert nem jutott bölcsebb eszébe. Őt is meglepte, hogy az akna nincs is lezárva. Tavaly télen az anyja felvetette, hogy a szomszédjuktól nagyobb mennyiségben venne krumplit meg káposztát, és hogy náluk, a szerelő aknában, mint a falusi pincékben, jó helye lenne, de az ötlet elvérzett a tényen, hogy nincs meg a kulcs, úgyhogy letettek a krumpli vásárlásról.

Botond közelebb emelte a lakatot a szeméhez, alaposan körbeforgatta.

– Ezt leflexelték, nem kulccsal nyitották ki. Benne maradt a zárban a vas vége – jelentette ki.

Emma közelebb lépett, kivette Botond kezéből a lakatot, és ő is megnézte, pedig tudta, Botondnak igaza van, nem is lehetne máshogy, hiszen elkeveredett a kulcs, de időt akart nyerni, túljutni a döbbeneten, hogy valaki vette magának a fáradtságot, és levágta a lakatot. Ki csinálta vajon? És persze mikor? A flex hangja eltéveszthetetlen, és utcahossznyira elhallatszik, neki mégsem tűnt fel, tehát akkor történhetett, amikor nem volt itthon.

– Nézzük meg, mi van lenn! – mondta egy vezérlőtábornok hangján Botond, aki a lakat ügy után friss határozottságra tett szert. Az akna fölé hajolt, nagynehezen két oldalra széthajtotta a fedelét. Most már Emmát is furdalta a kíváncsiság. Botond mellé lépett, és együtt lestek be az aknába.

A garázs fénye csak halványan világította meg a lent lévő nagy semmit. A kölyök láthatóan nem hitt a szemének, mert előkotorta a mobilját, annak fényét járatta körbe a téglatest alakú gödörben. Azt látták, amire Emma emlékezett, amire számított. Téglával kirakott falakat, sarkokban pókhálót és néhány meztelen csigát a falon.

Emma felsóhajtott.

– Látod, nincs itt semmi. Nincs itt a haverod megbilincselve mint Monte Cristo grófja, hogy száraz kenyérrel etessem, és állott vízzel itassam. Menjünk végre aludni, mert leragad a szemem.

Botond erre nem szólt semmit, két oldalt rátámaszkodott az akna szélére, és leugrott.

– Mit csinálsz? Elment az eszed? – kiáltott fel Emma – Nincs itt semmi, főleg nem a nagybátyád.

De hiába beszélt, Botond csípőre tett kézzel körbefordult az aknában, majd felnézett.

– Maga is gyanakodott, azért jött ki ide este, a sötétben. Járt valami a fejében. – Az öklével megütötte maga előtt az akna falát. – Ha már lemásztam, akkor alaposan szétnézek. Látja, az egyik tégla itt más színű, mint a többi. Sárga, míg a többi piros.

– Tényleg? Talán azért, mert a volt férjem valami bontott cuccot vett hozzá, és az egyik ilyen volt, a másik meg amolyan. – Amíg beszélt, Botond közelebb hajolt az emlegetett téglához, és nyomkodni kezdte az öklével. Emma is meglepődött, amikor a tégla megmozdult, és félig kifordult a többi közül. Jellemző Márkra, a malterba is sajnálta a cementet.

– Adjon egy pajszert, mert a kezemmel szar lenne kifeszegetni. Leszakad a körmöm – nézett fel Botond.

– Most? Az éjszaka közepén nekilátsz falat bontani? Megjegyzem teljesen feleslegesen.

– Nem tudhatjuk. Valaki lejött ide, azért vágta le a lakatot. Magát nem érdekli, hogy miért?

Érdekelni érdekelte, hogyne, csak jobbnak látta volna egyedül utána járni, mit kereshetett itt Márk, vagy akár Hassler. Megfoghatatlan, rossz érzés kerítette hatalmába. Bármire is bukkan, jobb lenne megkímélni tőle egy kamasz fiút. Márk hajlamos volt letérni az egyenes útról, Emma még a csempészetet is kinézte belőle. Mi van, ha tényleg jelent a levágott lakat valamit, és csempészett cigarettára, estleg valamilyen drogra bukkannak ott lenn? Nagyon nem hiányzik, hogy a tanítványa tanúja legyen, Emma hasist, vagy kokaint rejteget a házában.

– Magának is jobb lesz, hogyha letudjuk ezt a dolgot. Kiderítjük, mi van a tégla mögött, aztán lefekszünk, holnap meg lógunk az első két óráról – győzködte Botond. Épp csak kilátott az aknából, komor arca csupa aggódás. Emma szinte meghatódott a ragaszkodástól, amit Botond Hassler iránt érez, az eltökéltségétől, amivel meg akarja találni.

– Rendben – adta meg magát Emma. – Mármint az rendben, hogy kiderítjük van-e lenn valami, a lógásról szó se lehet. – Keresek feszítővasat.

Körbenézett, és viszonylag gyorsan meg is talált a pajszert a kisbalta mellett, a hólapát takarásában. Lenyújtotta Botondnak, aki módszeresen munkához látott. Elkezdte sorban kiszedegetni a falból téglákat. Az inkriminált téglával kezdte, két sorral az akna felső széle alatt, majd a mellette lévőkel folytatta, hármat kihúzott, egymásra rakta őket az egyik sarokban.

– Ezeket be se falazták, csak beillesztették, hogy ne lehessen könnyen észrevenni. Látja? – mutatta Botond. – A sárga tégla mellett három, három kijár, a többi viszont be van betonozva.

– Az nem beton, hanem habarcs, vagy mi – mondta Emma, de persze nem ez volt a legégetőbb gondja. – Biztosan jó ötlet szétbontani a falat? – kérdezte. – Hat, vagy nyolc éve csinálta a férjem az aknát, és olyan is, mint amit Mekk mester épített, hisz a férjem nem kőműves, hanem logisztikai szakmunkatárs. Biztosan ingatag az egész, rád fog omlani, és agyonüt.

Botond nem hallgatott a szép szóra, némán szedegette ki a téglákat, és pakolta halomba az akna sarkában. Emma fentről figyelte, ahogy dolgozik. Nagyon oda lehet az anyja pasijáért, hogy képes ennyi mindent megtenni, hogy megtalálja. Mert persze feltámadt benne a kétely, hogy Botond valóban Hassler unokaöccse lenne. Ilyenek, mint megkerült rokonok a mexikói szappanoperákban fordulnak elő, és meglehetős elcsépelt fordulat, hogy az újsütetű nagybácsik valójában szeretők. Még sose látta Botond anyját, de valahogy úgy sejtette, fiatalon szülte a gyereket, legalábbis tapasztalatai szerint az éretlen anyák tesznek ennyire magasról a gyerekükre, mint ez a nő. Vagyis nem lehet nála sokka idősebb, épp Hasslerhez passzol.

– Na? – kérdezte vagy húsz perc tétlen várakozás után. – Megtaláltad Aladin barlangját, mondhatom, hogy szezám tárulj?

Botond a lábához támasztotta a pajszert, és komoly képpel nézett Emma szemébe.

– Van itt egy vasajtó – mondta –, és vezet valahová

– Hogy mi? – kérdezett vissza Emma bambán. – Milyen vasajtó?

– Olyasmi, mint dédnagyanyám házában a kemence ajtaja volt. Láttam, mikor ledórezolták. Nem rendes ajtó, olyan kicsi, amin be lehet rakodni.

– Berakodni. Mit?

– Hát ezt magának kéne tudnia, a maga aknája, a maga ajtaja.

– Hadd nézzem – határozta el magát Emma, és ahogy Botond, az akna szélére támaszkodva ő is beugrott fiú mellé.

Tényleg volt itt a falban egy vas, vagy inkább pléh ajtóféleség, és valóban úgy festett, mint a Jancsi és Juliskában a vasorrú bába kemencéjének az ajtaja. Zár se volt rajta, csak egy forgatható vasdarab, ami erről az oldalról lezárta. Nem lógott rajta lakat.

A látványtól Emmát elöntötte a harag. Tehát, ez volt az oka Márk lelkesedésének, amikor az aknát építette. Nyilván valami törvénytelen dolgot dugott az ajtó mögé, mert az elég valószínűtlen, hogy krumplit vagy fejes káposztát spájzolt el jövő tavaszra, ahogy anya akarta, gondolta elkeseredetten Emma. Mit fog még megtudni Márkról vajon? Ha tényleg belekeveredett valami csempészésbe, és az árut itt tartotta, akkor a lányokat is veszélybe sodorta. Ezt pedig soha nem bocsájtja meg neki.

– És most mi legyen? – kérdezte Botond, de már nyúlt is a zár felé, hogy kinyissa. – Megnézzük, mi van mögötte?

– Nézzük! – sóhajtott lemondóan Emma. Ezt az éjszakát már megette a fene, a titkos ajtó felfedezése kiverte a szeméből az álmot, még Kiwi is lelkesülten rohangált körben az akna szélén, hogy rajta, vágjunk bele.