Éjjel tizenegy is elmúlt, amikor Emma a neszezést meghallotta. Nem gyújtott villanyt, a sötétben fekve hallgatózott, mi lehet ez? Egyelőre nehezen tudta eldönteni, a bokrok ágai surlódnak az ereszcsatornához, vagy egy idegen kutya túrja az udvar végében a komposztot. Esetleg ember járkál odakinn?

No, ettől a gondolattól Emmának egyből kiszállt az álom a szeméből. Mi van, ha egy betörő? Hívja a rendőrséget? Egy héttel ezelőtt is ez jutott eszébe, amikor Hassler téblábolt az udvarán, majd áldotta a józan eszét, hogy a szomszéd pasi miatt nem riasztotta a százhetet. Irtóra nevetségessé tette volna magát.

Kikászálódott az ágyból, a függönyt alig mozdítva kilesett az udvarra. Az utcai lámpa gyér fényében is látszott, üres az udvar, vagyis hát egyetlen méretesebb tárgyként a Fábia feketéllett a garázs előtt a fűben. Márk persze nem tolta vissza a garázsba, mielőtt távozott, holnap Emmának kell beülnie a volán mögé, és betolatni, amit utált, mert sose érezte hátul a távolságot, a tolatóradar pedig a kocsi gyártásakor még kósza ötletként se született meg. Emma sóhajtott, a bosszúságtól szinte el is felejtette, miért kukucskál ki a függöny résén, amikor újra zajt hallott. Ezt márt fel lehetett ismerni, határozottan ritmikus dörömbölés volt, mint, amikor valaki egy deszkára rácsap az öklével. Ráadásul valahonnan a ház mögül jött. Már megint Hasslernél történik valami. Alighogy elhalt a dörömbölés tompa zaja, valaki kiabálni kezdett. Ne, már! A szavakat Emma nem értette, csak a sürgető tónust ismerte fel. Nem segélykiáltás volt ez, de mégis izgatott. Emma pizsamasortjára felrántotta a leggingsét, a spagettipántos felsőre egy kifakult pillangó mintás pólót húzott, és a nappalin keresztül kióvatoskodott a mellékhelyiségbe. Amíg az időjárás hidegre nem fordult, nyitva tartotta a wc. ablakát, azért is jutottak el ilyen jó effektussal hozzá a szomszédban zajló történések. Felállt a wc tetejére, és kilesett a szomszéd udvarra. Innen pont a ház bejárati ajtajára látott rá.

Valaki valóban állt az ajtó előtt, sötét ruhába öltözött filigrán árny, valami púppal, feltehetően egy hátizsákkal a vállán. Az illető ismét megveregette öklével az ajtót, majd felkiáltott.

– Sven! Itt vagy? Nyisd ki! Sven.

Ez egy fiatal srác, jött rá Emma, legalábbis a hangja alapján a mutálás közepén jár, kicsit rekedtes, megcsukló. Aligha veszélyes. Vagy mégis. Emma ismerte a tanáraikra támadó kamaszok rémtörténeteit, noha az ő iskolájukat szerencsére elkerülte eddig az agresszió. Még a verbális is. A gyerekek nem kiabáltak a pedagógusokkal, csak nonverbálisan fejezték ki nemtetszésüket, mint vállvonogatás, fintorgás és szemforgatás.

A fiú a szomszédban megint Hassler keresztnevét kiáltotta, és Emma kezdett attól tartani, felveri a lányokat. Hassler nyilvánvalóan nincs itthon, mindjárt éjfél, ez a srác meg nem akarja feladni. A szomszédot éjjel hiába kereső zajos kamasz jelenléte oly mértékű zavar volt az erőben, amit Emma nem hagyhatott figyelmen kívül. Akkor se, ha ő nyilvánvalóan nem Jedi lovag, ahogy Márk mondogatta gyakran; Nem születtél Jedinek drágám, ne üsd bele mindenbe az orrod!

Emma cipőt húzott, lepisszegte a kalandra mindig kész, az ajtó előtt izgatottan rohangászó Kiwit, visszaparancsolta a helyére, majd kilépett az udvarra.

A telihold épp kibújt az eget takaró, szakadozott felhők között, tompa, szürkés fénnyel kelt versenyre az utcai lámpa sárgás pislákolásával. Emma megkerülte a házat, közben hallotta, a srác a szomszédban folytatja a hiábavaló kurjongatást. Ugyan mit akarhat Hasslertől, egyáltalán honnan ismeri? Egy hónapja sincs, hogy a pasi beköltözött, és Emma tapasztalatai szerint a kapcsolatépítés készsége hiányzott az erényei közül.

Elérte a ház sarkát, lelépve a kövezett járdáról a drótkerítéshez trappolt.

– Hé! – kiáltott fojtott hangon. – Fellármázod a falut. Halkabban!

A srác, mert ilyen közelről Emma már biztosra vette, hogy csakis egy nagykamasz lehet a zajongó, mert felnőtt nem hord több számmal nagyobb, lecsúszott derekú farmert, amiben szinte elvész a sovány feneke, szóval a srác megfordult, és Emma némiképp meglepődve fedezte fel benne egyik tanítványát.

– Botond? – kérdezte és jelentette ki egyszerre. – Te vagy az? – S mivel a gyerek nem felelt azonnal, meglepetten bámult vissza, Emma máris sorolta a kérdéseket, amik hasonló helyzetben egy felnőttből magától értetődően azonnal kibuknak. – Hogy kerülsz ide? Majdnem éjfél van, nem kéne már ágyban lenned? És egyáltalán. Anyukád tud róla, hogy errefelé csatangolsz?

– 'Stét, tanárnő – köszönt a gyerek, kibújtatta karját a hátizsákjából, és leejtette a lába mellé a földre. – Nem is tudtam, hogy maga is erre lakik.

Emma ezen elmosolyodott. Nem tudta, mert ugyan honnan tudta volna, a tanárok címe csak a végzős osztályoknak fontos, és nekik is kizárólag a ballagás előtti napon, amikor a szerenád útvonalát megtervezik. A felnőttek élete, különösen a tanároké, nagyjából annyira foglalkoztatja a diákokat, mint a Sumér uralkodók sora, vagy hogy saját tantárgyánál maradjon, mint a deriválás mikéntje.

– Kit keresel? – kérdezte, jóval barátságosabb hangnemben, mint amit az imént használt. – Sven Hasslert? Ő lakik ebben a házban,

– Maga ismeri?

– Látásból. Találkoztunk néhányszor, de azt nem állítanám, hogy ismerem, legföljebb...

– Nincs itthon – vágott közbe Botond. – Nem értem, miért nincs itthon. Itthon kéne lennie – mondta, és a hangjában Emma meghallotta a kétségbeesést.

– Majdnem éjfél van. Nem helyes, hogy az utcán lófrálsz – csóválta meg a fejét Emma. – Anyukád biztosan aggódik.

– Maga a fülén ül? – mordult fel Botond. – Akadjon le rólam, meg az anyámról. Hol van Sven?

– Nem tudom, hol van Hassler, fogalmam sincs róla, de azt határozottan tudom, hogy neked nem kellene itt lenned. Egy tizenhat éves gyereknek éjfélkor otthon a helye, nem egy gyanús alak ajtajában, akiről bármi kiderülhet. Még az is, hogy sorozatgyilkos.

– Most Svenről beszél?

– Ki másról? Sven Hasslerről, igen. Nehezen tudom elképzelni, hogy te közelről ismernéd. Legalábbis annyira közelről, ami indokolná, vagy biztonságossá tenné ezt az éjszakai látogatást.

– Sven a nagybátyám – vágta oda gúnyosan Botond. – Ez szerintem elég biztonságos.

– A nagybátyád? – ismételte Emma, hogy a döbbenetét palástolja. – Amikor Hassler a rokonait említette, nem beszélt róla, hogy lenne unokaöccse.

– Mert maga aztán minden tud, mindenkiről, rólam, az anyámról, Svenről, de amiről mégsem, az nem is létezik?

Emma elengedte a füle mellett a tiszteletlenséget, az idő és a hely alkalmatlan a nevelésre, inkább alaposabban végigmérte Botondot. Előre esett válla, behúzott nyaka azon kívül, hogy rémült és dühös, azt is elárulta, fázik. Éjjel tíz fok alá hűlt a levegő, Botond nem viselt a sportcipőhöz zoknit, és a széldzsekije se sokat melegített.

– Gyere át hozzám, kapsz egy teát, és megbeszéljük.

Amíg teavizet tett fel Botondnak, aki persze nem kért, inkább cola-t, mondta, de Emma biztosította, kihülés ellen jobb a tea, a szomszédon agyalt. Lehet, hogy Hasslert valóban baj érte? Milyen baj? Baleset? Amíg Emma dolgozott, nem volt itthon, a pasi újra nekilátott a tető leszedésének, lezuhant, eltörte a lábát, kijött érte a mentő és kórházba vitte? Akár ez is megtörténhetett, vagy bármi egyéb, elütötte egy autó, ráesett egy kidőlt fa. Vagy átjött megint, amikor ő nem volt itthon, és beleesett a garázsában a szerelőaknába, ami körül hétfőn este is őgyelgett, és még mindig ott fekszik lenn, kicsavarodott végtagokkal, véresen és ájultan. Elmosolyodott a regényes ötleten, bármilyen morbid is volt az.

Ez a forgatókönyv nem valószínű, Márk észrevette volna Hassler testét, amikor tegnap este ő is a garázsban téblábolt.

Emma kezében megállt a vízforraló.

Két férfi bukkant fel váratlanul az utóbbi héten körülötte, és mind a kettő az udvari garázs környékén. Ennek oka kell, hogy legyen. Hülyeség, tért vissza a teafű leforrázásához. Botondra nézett. Ázott verébként kucorgott a konyhaszéken, és a citromos illatú gőzben kishíján leragadt a szeme. Cukrot tett a két csészébe, az asztalhoz vitte, leült, az egyik cicás csészét Botond elé tolta.

– Nos? Mesélj! Miért keresed a bácsikádat? Összevesztél anyukáddal, és nála akarsz csövezni?

Botond gúnyosan felhúzta a szája sarkát.

– Csövezni, mi? Nem csövezek Svennél, és anyukámmal – a szót gúnyosan elhúzva ejtette ki – se vesztem össze, csak látni akartam, ennyi.

– Miért?

– Mit miért?

– Miért akartad ennyire látni, hogy éjjel itt kiabálsz az ajtajában ahelyett, hogy felhívnád mobilon. Meg hát mi ez a nagy aggodalom? Nekem is van egy bácsikám, nyolcvankét éves, nem harminc valahány, mint a tiéd, mégsem veszem éjjel a nyakamba a város, hogy meglátogassam.

Botond nem felelt azonnal, elmélyülten szürcsölte a teát, Emma elégedetten figyelte, lám, mennyire igaza volt, az összefagyott gyereknek igenis jólesik a forró ital. A kölykök ilyenek, sokszor nem tudják, mi a legjobb nekik, muszáj kicsit erőszakosnak lenni velük. Nem csak a hat éven aluliakkal, mint a lányai, hanem a kamaszokkal is.

Botond lerakta a csészéjét, majd az asztal alatt a nadrágjába törölte a kezét. Mi ezen ilyen nehéz, gondolta Emma, amíg figyelte. Miért olyan kínos a bácsikájáról beszélnie? Érthetetlenek ezek a mai kamaszok, milyen nyögvenyelően fejezik ki magukat szóban.

Botond hátra dőlt, megrántotta a vállát.

– Nem jött át szerdán. Mindig jön, hoz ezt azt, most is vártuk, de nem jött, pedig megígérte.

– Értem – felelte Emma, bár annyira nem értette. Botond úgy aggódik Hasslerért, hogy az anyjának kéne érte. Vajon tud róla, hogy itt van? – Talán valami dolga akadt, és nem ért rá felhívni téged. Felnőtteknél megesik az ilyesmi. Elfeledkeznek valamiről, mennek a dolguk után.

– Nem – rázta meg a fejét Botond. – Sven jönne, ha megígérte.

– Hívtad telefonon?

Botond lesújtó pillantást vetett Emmára.

– Naná, hogy hívtam. Ki van kapcsolva a telefonja.

– Mikor láttad utoljára?

– Hétfőn. Megbeszéltük, hogy szerdán átvesszük a szögfüggvényeket. – Elpirult. Dörmögve tette hozzá. – Néha együtt csináljuk a matek házit.

Emma képtelen volt elrejteni a mosolyát.

– És ki segít, kinek? A te eszeddel biztosan te magyarázod a bácsikádnak a matekot.

Botond szája sarka megint gúnyosan felhúzódott.

– Mondom, hogy fingja sincs semmiről. Sven vágja a matekot, meg a fizikát is. Kell neki a munkájához. Szélirány, beesési szög, sebesség, ilyenek.

– Szélirány – jegyezte meg tamáskodva Emma. – Tán meteorológus?

Botond felnevetett.

– Nem az, de mindegy. Nem szeret beszélni róla – mondta, és úgy csillogott a szeme, ahogy Emma még sose látta.

Az imádott nagybácsi, gondolta Emma, és megmelengette a szívét a felfedezés. Botond magának való gyerek, barátja se nagyon van, s lám, most az égből pottyant egy felnőtt, aki foglalkozik vele, és aki érdemtelenül máris hőssé nőtte ki magát. Vajon olyan lehetetlen Hasslert hősnek látni? Mit finnyáskodik itt, amikor neki is tetszik a pasi, nyilván van benne valami vonzó, karizmatikus, vagy mi. Karizmatikus? Ilyet a televíziós prédikátorokra szoktak mondani. Szexi? Az átható kék tekintete, a ruganyos, hosszú teste, a könnyedség, ahogy jár?

– Én láttam kedden. Átjött hozzám az udvarra, és beszélgettünk kicsit. Nem volt semmi baja. Szerintem csak dolga akadt – mondta Emma, és elhatározta, lefekteti a kanapéra Botondot, hiszen az utolsó busz is elment tíz körül, gyalog egy óra, mire hazajutna, majd, ha elalszik, ő kimegy, és szétnéz a garázsban egy elemlámpával. Befészkelte magát a fejébe a gondolat, lennie kell ott valaminek, ha Hassler és Márk is arra szimatolt a közeljövőben. Vagy az egész csak fura egybeesés. Vagy nem.

Botond nem felelt, a teáját szürcsölgette, talán gondolkodott, talán el is aludt. De mégsem. Felnézett, szúrós tekintetét az Emmáéba fúrta.

– Tudom, hogy valami baja van. Én jobban ismerem, mint maga.

– Lehetséges, de ennek kiderítése akkor sem a ma este feladta. Kapsz egy takarót, dőlj le a kanapéra, holnap reggelre hátha megkerül a bácsikád.