Emma alig hitt a szemének, amikor a buszról leszállva, a házuk előtt parkoló böhöm nagy BMW terepjárót észrevette. Mi ez már megint, pislogott az udvarra a léckerítés fölött, és a látványtól egyből elszállt az agya. A kis Fábia az udvar közepén, a garázs ajtó tárva nyitva, és nem más, mint Márk, a volt férje bóklászik a garázs félhomályos épületében. Manapság mindenki az én autómra feni a fogát? Füstölgött Emma, és becsörtetett az udvarra.

– Légy üdvözölve, édes – süvöltötte dühösen. – Rég láttalak.

Márk, aki a szerelőakna mellett, guggolva piszmogott valamivel, Emma hangjára felemelkedett, hátrasimította feje tetején hosszabbra hagyott haját, és kitárta a karját.

– Hazajöttél, drágám?

– Amint látod – felelte Emma kissé visszafogva a hangerőt. Márk jól nézett ki, persze mindig jól néz ki, bár Emma szerint a kívánatosnál mindig vastagabb volt derékban és rövidebb nyakban, de ezeket a fogyatékosságokat valaha ellensúlyozta Márk nyájas modora, választékos öltözéke, és a gazdagság delejes levegője, ami akkor is körüllengte, ha épp nem volt egy vasa se. Márk mindig is hitte, és a környezet se vonta soha kétségbe, hogy sokra fogja vinni. S lám. Akkora döggel furikázik, ami egymaga elégeti Szaúd-Arábia éves kőolajtermelésének tizedét, az öltönye árából telket lehetne venni, a haja frissen fodrászolt, a foga frissen fehérített. Fess pasi, na. Emmát a hideg verte ki tőle, mert mindez szemfényvesztés, a mosoly, a kedvesség, talán még a jómód is. A szerető apa az idén ismét elfeledkezett Sári születésnapjáról, fel sem hívta, nemhogy ajándékot vett volna a gyereknek.

Úgyhogy nem telt bele fél perc, a találkozásuk Márkkal máris szemrehányásokba, dacba és visszavágásokba torkollott, a férfi széles arcáról lehervadt a mosoly, hogy átadja helyét a dacnak és a sértettségnek. Márk soha nem kért volna bocsánatot, mert soha nem hibázott.

Álltak egymással szemben a sötét és egyre hidegebb udvaron, ezer éves sérelmeket emlegettek fel, futották a szokott köröket, amíg Emma bele nem fáradt a hiábavaló csörtébe. Kibújt a jobb szandáljából, talpát a bal lábszárába törölte, majd visszaügyetlenkedte lábára a szandált.

– Hagyjuk – zárta le a vitát. – Minek köszönhetem a látogatásod?

– Csak úgy, erre jártam – mondta Márk.

– Munka? – kérdezte Emma, végleg ellavírozva a vitás kérdések vizéről. Márk imádott felfelé ívelő karrierjével dicsekedni, ha szóba került a munkája, a teljesítménye, be nem állt a szája.

– Igen, munka – felelte a férfi, kihúzta magát, kidüllesztette a hasát. – Úton vagyok Bécsbe, és gondoltam, beugrok hozzátok, az én legkedvesebb lánykáimhoz.

Budapestről Bécsbe nem erre vezet az út, gondolta Emma, de minek akadékoskodjon? Pont nem érdekelte mit bizniszel Márk, vagy hogy miért tett kitérőt Veszprémbe. Úgyse mondana igazat, mivel azt is tudnia kell, hogy csütörtökön este nincsenek itthon a lányok, ha valóban látni akarta volna őket, akkor másik nap jön, vagy korábban ide szól, ne az anyósa menjen a gyerekekért az óvodába. Hallgatta Márk émelyítő beszámolóját az új üzleti lehetőségeiről, majd egy nyúlfarknyi szünetben közbevágott.

– Mit keresel a garázsban? Akkor se jártál ki ide, amikor itt laktál, nem hogy most.

Márk meghökkent, hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon, tétován körbekémlelt, mintha elfelejtette volna, hol van, hogy Emma ökogazdálkodásra, vagyis fűnyírást mellőző, méhlegelővé avanzsált udvara közepén ácsorog, drága öltönybe bújtatott csípőjével egy ócskavasnak támaszkodva.

– Semmit se keresek – felelte, és Emma nem tudta nem észrevenni hangjában a bizonytalanságot. – Mégis mi kellene nekem ebből a disznóólból?

– Ne kamuzz! – figyelmeztette Emma. – Nyilván keresel valamit, azért toltad ki az autót, hogy alaposan körbe tudj nézni.

Márk gyorsan összeszedte magát, ismét kiegyenesítette a derekát, bár így sem lett Emmánál egy centivel sem magasabb, és szemöldökét szigorúan összevonva felelte.

– Eszemben sincs kamuzni, már ne is haragudj. Vagy egy órája itt rostokolok a kapud előtt, mert te ki tudja, merre sétafikálsz, és amíg vártam, eszembe jutott, körbenézek kicsit az autódban. Biztosan rég nem ellenőrizted az olajszintet, a nyári szélvédőmosó csak arra vár, hogy az első fagynál szétbassza a csöveket, mert elfelejtetted kicserélni fagyállósra, és persze eszedben sincs felrakatni a téli gumikat.

– Szeptember eleje van, délben legalább huszonöt fok, ugyan minek cseréltetném ki a gumikat – felelte Emma, és bosszankodva vette észre, hogy máris mentegetőzik. Mindig magyarázkodik, házasságuk hat éve alatt se tudta levetkőzni az érzést, hogy kevesebb a férjénél, akkor se, ha az eszével tudta, a megbízható, jómódú, idősebb férfi képe, akihez feleségül ment, csak délibáb.

Erdélyben ismerkedtek meg, amikor diplomázás után Emma sátoros kirándulásra indult a barátnőjével a Kárpátokba, és az út mellett stoppoló lányoknak megállt egy ezüstszürke Mercedes. Kipattant belőle egy harmincas pasas, nyitotta a csomagtartót a hátizsákoknak, és az autóba tessékelte őket. Emmának hízelgett, hogy őt ültette maga mellé, az anyósülésre, pedig a barátnője D kosaras melltartót viselt, és laza loknikban a háta közepéig ért a haja, ellentétben Emmával, akinek a melltartó fölösleges díszként szolgált, a haja pedig fiúsan rövid volt már akkor is, mert a gimiben versenyszerűen úszott, megszokta, hogy zuhanyozás után percek alatt kész az indulásra. A másfél órás út során a lányoknak alig kellett megszólalniuk, Márk szórakoztatta őket, szellemes volt, vicces, és miután megálltak a kemping bejáratánál, Márk is kivett a szomszédban egy apartmant, ahová meghívta őket vacsorázni. Emma barátnője, Éva, éjfél körül visszament a kempingbe, de Emma maradt, egész éjjel beszélgettek Márkkal, majd telefonszámot cseréltek, és alighogy hazaért Magyarországra, a férfi már hívta is. Hát így kezdődött. Emmának néha eszébe jutott, hogy esélye se volt mérlegelni, valóban tetszik-e neki ez az élettől duzzadó, nagyhangú férfi, akinek, ha iszik egy pohár bort, kivörösödik az arca, és úgy zárja le a beszélgetéseket, hogy „igazam van, vagy igazam van". Márk egy sivatagban vizet szimatoló elefántbika eltökéltségével tört a kapcsolatukban előre, fél év múlva eljegyezték egymást, januárban megesküdtek, és nem telt bele másfél év, a frissen felújított házba megérkezett Sári, az elsőszülött.

– Ráérek még a gumicserére – mondta békülékenyen Emma. – Nem gond, ha el akarsz vinni valamit, segítek megkeresni, bár kétlem, hogy bármit megtalálnék ebben a lomban.

Márk a fejét csóválta.

– Miért nem bírod elfogadni, hogy törődöm veled? A lányaim anyja vagy, és tudhatnád, imádom őket.

Közelebb lépett, a két lapát keze közé fogta Emma arcát.

– Mindig csak szemrehányások, a gyanúsítgatás. Elfelejtetted, mennyire imádtad, amikor gondoskodtam rólad? – súgta közvetlen közelről Emma szájába, és hogy kétség se férjen hozzá, milyen gondoskodás jár a fejében, a csípőjét Emmának szorította.

Hát igen, nyugtázta Emma, a követelőző keménységet megérezve, Márk potenciájával sose volt baj. Ahogy a bőséges étkezéseket és a jó borokat sose utasította vissza, mindig készen állt a szexre. Vagyis inkább túl gyakran állt készen. Fárasztóan gyakran.

– Ne nyomulj! – kuncogott feszengve. – Ezzel már elkéstél.

A férfi meglepően gyorsan feladta.

– Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát, és ráült a motorháztetőre. Előhalászott egy papírzsebkendőt az öltönyéből, akkurátusan kibontotta a csomagot, kihúzott egy zsebkendőt, megtörölgette az orrát, majd visszadugta a zsebkendőt a bontott csomaggal együtt a zsebébe. Átnézett a szomszéd udvarába.

– Ki ez a marha, aki a kamra tetejével bassza el az idejét, pedig a ház is mindjárt a fejére rogy.

Emma követte Márk tekintetét. Eddig eszébe se jutott azon töprengeni, hogy Hassler miért a kamrával kezdi az átépítést. A lakóépület teteje úgy hullámzott, mint a viharos Balaton, és a kémény végéről is leesett néhány tégla. Valóban, sürgősebb lenne a lakóházat rendbe hozni, mint a melléképületet.

– Igazad van. Ez tényleg furcsa. – Vállat vont. – Hát mi is a fürdő felújításával kezdtük, amikor megkaptuk a házat. Ha jól sejtem, Mártinál még víz sincs, többször láttam a szomszédot a kútból húzni vizet.

Ezt most miért kellett? Szeppent meg Emma a saját fecsegését hallva. Még csak az hiányzik, hogy Márk megneszelje, időnként figyeli a konyhaablakból a szomszéd pasit, amikor az udvaron tesz vesz. Lassan, megfontoltan dolgozik, sose kapkod, de mégis hatékony. Az udvaron széthagyott lomot két nap alatt összetakarította, pedig volt ott minden, rozsdás biciklitől kezdve, gyerekágyon át, autógumiig, amit csak el lehet képzelni.

Márk azonban nem tette szóvá, hogy túl sok figyelmet szentel a szomszédnak. A körmét kezdte piszkálgatni a zsebéből előhalászott fogvájóval.

– Nem is említetted, hogy eladták Márti házát.

– Miért említettem volna? Ennél sokkal fontosabb dolgok se érdekelnek téged.

Márk elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Te is megvehetted volna a szomszéd házat. Mennyiért adták el vajon?

Emma keserűen felnevetett.

– Már csak a kétszer nagyobb udvar, meg egy romház hiányzik a boldogságomhoz.

– Jó befektetés. A ház szart se ér, de a telekárak robognak felfelé.

– Miért nem vetted meg te? Ha már olyan jó befektetés – sziszegte Emma. – A kocsid árából még maradna is valami Sári következő szülinapjára.

Csak kibökte, nem bírta magában tartani, hogy Márk elfelejtette a gyerek születésnapját. Nem az ajándékot hiányolta, a lakásban sokszor lépni se lehet a szétszórt játékoktól, nagyszülők, barátok, Emma bátyja vettek is, hoztak is saját, megunt játékokat, de a gesztus hiánya fájt neki. Sárinak talán még nem, hisz öt éves, kicsi, de néhány év, és megszakad a kis szíve, hogy nem szereti eléggé az apja.

– Ne kezd megint – mordult fel Márk. – Majd Bécsben veszek valamit, és beugrom hazafelé.

– Egy hét késéssel.

Márk erre nem felelt, csípőre tett kézzel komoran méregette Emmát. Ilyenkor nem volt benne semmi joviális. Összeszorított szájában, megfeszülő állában, ökölbe szorított kezében Emma csak a féken tartott indulatot látta.

– Rendben – felelte meghunyászkodva, és utálta is magát érte. Mindig tartott kicsit Márktól, pedig soha nem emelt rá kezet, a gyerekekre sem, ez valami megfoghatatlan rossz érzés volt, amitől jobb meggyőződése dacára sem tudott szabadulni. – Sári biztosan örülni fog a kissé megkésett ajándékodnak is. Hisz tudod, hogy imád téged.

Most meg hízelgek, borzadt el Emma a saját szavaitól. Bár az igaz, hogy a lányok rajongtak az apjukért. Keveset kaptak belőle, minden perc kincs számukra, amit itthon tölt.

– Látod – nyugtázta Márk, és ökölbe szorított kezét leengedte a combja mellé. – Ki vette meg? – kérdezte, és beletelt néhány pillanatba, mire Emmának leesett, megint a szomszéd házról beszél.

– Egy német pasi. Hassler a neve. Nem ismerem igazán. Eleinte azt hittem, egy hajléktalan, aki egyszerűen csak beköltözött.

– Mert? – hajolt kissé előre Márk, és tekintetét Emmáéba fúrta.

– Mit mert?

– Miből gondoltad, hogy hajléktalan?

Mert meg lehet számolni a bordáit a bőre alatt, a feje meg inkább koponya, mint arc, de ezekhez mi köze Márknak? Mi köze egy másik ember szerencsétlenségéhez a jólöltözöttségével, meg a tagbaszakadt jóképűségével.

– Nem is tudom. Amikor beköltözött hosszú volt a haja, és a torzonborz szakálla a melléig ért.

– De most már a nevét is tudod, vagyis annyira nem lehet lepusztult alak, ha szóba álltál vele?

– Ezt meg hogy érted?

Márk harsányan felnevetett.

– Ahogy mondom. A finnyás és tipp-topp Szalay Emma nem ereszkedne le egy büdös csavargóhoz. Ha leálltál dumálni vele, akkor már bizonyított.

– Az, hogy tudom a nevét, aligha beszédbe elegyedés.

– Hanem? A fejem tenném rá, alighogy felfedezted, valaki motoz a szomszédban, máris rohantál egy tál süteménnyel üdvözölni az új lakót, mert így illik. Szalay Emma vagyok a huszonkettőből – utánozta Márk elvékonyodott hangon Emma hangját. – Remélem, remek szomszédok leszünk, fogadja szíves jókívánságaimat. – Márk befejezte a Emma utánzását, és röhögni kezdett. – Így történt, ugye? Fogadok, szegény hapsi köpni-nyelni nem tudott, amikor lerohantad. Mesélj! Hogy volt?

Emma fancsali képpel figyelte Márk virágos jó kedvét. Mekkora bunkó, füstölgött magában. Persze Márk nagyrészt beletrafált a történtekbe, nemhiába éltek majdnem hat évig együtt, ismerte Emmát. Tényleg fontosnak érezte bemutatkozni a szomszédnak, bár nem sütivel, töltött káposztával üdvözölte. Márk meg röhög rajta, pedig az alapvető udvariasság nem pancserság, hanem befektetés.

– Örülök, hogy ilyen remekül szórakozol – mondta Emma.

– Ne haragudj! Oké, ne haragudj – törölgette Márk a nevetéstől könnyes szemét –, csak elképzeltem a jelenetet.

– Nem tudom, mi ezen olyan vicces.

– Semmi, igazán semmi, csak megjelent előttem, ahogy egy lakásfoglaló csöves hót mákonyban kinyitja az ajtót, és meglát téged a konyharuhával letakart fonott kosárkáddal, meg a szigorú, tanítónénis tekinteteddel. Biztosan szívinfarktust kapott.

– Nem hiszem, hogy ijesztő jelenség lennénk. Legalábbis nem mindenkinek. A szomszéd udvariasan beinvitált, és jól elbeszélgettünk.

– És? Mit árult el a nevén kívül? Hogy a bolondokházából szalajtották, azért vette meg a házat?

– Nem vette, örökölte

– Hogy mi? – hökkent meg Márk, és lehervadt arcáról a mosoly. – Tudtommal a szomszéd nőnek nem volt gyereke.

Emma alig tudta elrejteni elégedett mosolyát.

– Rosszul tudod. Volt, vagyis van neki gyereke, mégpedig kettő. Az egyik pedig beköltözött a házba.

– Hát jó neki – mondta fitymálva Márk. – Leszáll a heréje, mire helyrepofozza ezt a romot.

– Vannak férfiak, akik szeretik a kihívásokat.

Márk fürkésző pillantást vetett Emmára.

– Sok szerencsét a kihíváshoz. Csak bele ne törjön a bicskája.

– Talán erős és hosszú bicskája van neki.

Márk erre nem felelt, bosszúsan fújt, kézfejével megtörölte a száját, felállt a motorháztetőről, nadrágjába törölte a tenyerét.

– Mielőtt indulok, dobnék egy sárgát – mondta.

Emma szerény diadalát elfújta a kifejezés kiváltotta undor.

– Persze, természetesen – bökött a bejárati ajtóra. – Tudod a járást.