Míg Sven a bevásárló zacskó tartalmát a konyhapultra pakolta, önkéntelenül kitekingetett a hatodik emeletről a parkolóba. Mindig tudni akarta, mi történik körülötte, ez a vérévé vált, akkor is frissítette az infókat, ha semmi jelentőséggel nem bírtak. Itt, a húga lakásában aligha fenyegette veszély, különösen a parkolóban várakozó, vagy ki-be álló autók oldaláról nem, mégis rendszeresen ellenőrizte a parkolót, ahová a nyári fairtás után olyan tökéletesé vált a kilátás, mint egy vietnami falura napalm támadás után. Dóra szerint a hársfák ráhullajtották leveleiket az autókra, ezért kezdeményezték a lakók a fakivágást. Remek ötlet, gondolta Sven, védve a vax, és lesz miért bőgetni a motort indulás előtt, amíg a kasznit lehűti a légkondi.

Sven tekintete elszakadt a parkoló autókról, és a mellette álldogáló húgára siklott. Dóra a pultot támasztotta, halvány rózsaszín fürdőköpenyt viselt, egy kiló sminket, és sóvár szemekkel vizslatta a zacskók tartalmát.

– Cigit vettél? – kérdezte, míg mohón beletúrt a zacskóba.

– Túl sokat cigizel – mormolta Sven, de a másik zacskóból előhúzott egy cigarettásdobozt.

– Legalább nem iszom – vetette oda Dóra, feltépte a csomagolást, kiütögetett belőle egy szálat, majd a köpeny zsebéből előhúzott öngyújtóval tüzet adott magának. Ujjai végén a hosszú, vörös körmökön megcsillant a napfény.

– Nem kötelességed bevásárolni nekünk. Én is el tudok menni kajáért – szólalt meg a kölyök a konyhaajtóban, majd beljebb oldalgott. Alacsony, vézna gyerek volt Dóra kamasz fia, borzos fekete hajjal, a fülében cimpatágítóval. Sven hiába kereste a közös gének nyomait rajta, a külsejében semmit nem talált. Ahogy az anyjában sem. Bár Dóra genetikai állományát nehezebben sikerült feltérképeznie, mint a gyerekét. A húga hosszú, egyenes, szőke haja valószínűleg csak a hosszát köszönhette a géneknek, s míg Sven világ életében inkább vékony volt, Dórát súlyos mellekkel és széles csípővel áldotta meg a természet. A szemük színe azonban egyezett, ráadásul a nő is tudott vele szúrósan nézni, ahogy a barátnői állítása szerint Sven gyakran.

A gyerekkel egyedül az ízlésük mutatott rokon vonásokat. A gyerek is a keményebb zenét kedvelte, vágta a matekot és rajongott a cukros italokért. Most is felcsillant a szeme a dobozos üdítők láttán, de nem nyúlt értük.

– Ő a nagybátyád, persze, hogy segít – fújta Dóra maga elé a cigifüstöt, és rákacsintott Svenre, aki tovább pakolta a konzerveket a pultra, és elvigyorodott a megjegyzésre. Nagybácsi! Ki hitte volna?

– Ahogy anyád mondta, ez semmiség. Kitelik az időmből, és legalább láthatlak benneteket. Berakod a helyére? – nézett a gyerekre, és ellépett Dóra mellől. Valaha, az aktív időszakában, napokat töltött egyedül, mióta leszerelt, még inkább kerülte az embereket. Zavarta, hogy érzi Dóra kissé áporodott szagát, zavarta a cigifüst, és a kosz is, ami a lakást belepte. Mostanában Sven se adott sokat a rendre, a város széli félig romházban ideiglenesnek érezte a tartózkodását, de valaha szerette, ha mindennek van helye körülötte, és a takarítást is egyfajta rendszer szerint végezte. Terv alapján, nem akkor, amikor már nem bírta elviselni a koszt. Dóra szemmel láthatóan akkor se mosott fel, amikor muszáj lett volna. A padlón piszokfoltok virítottak, a csapot vastag vízkő borította, a konyhapulton egy papírtörlő beleragadt a tegnap kicsöppent mézbe. Nem kéne megszólnom, figyelmeztette magát Sven. Néhány hete ismerem, alig tudok róla valamit, lehet, oka van, hogy elhanyagolja a lakást. Bár nem kérdezett rá Dóra munkájára, furcsállotta, hogy a nő alig jár el otthonról. Talán beteg. Eddig négy alkalommal találkoztak, a kezdeti feszélyezettség épp hogy oldódott köztük, korai lenne rákérdezni az egészségére, meg hogy mivel keresi a pénzt. Akár a nő is gyanakodhatna Svenre, hisz csak téblábol a városban, ugyanúgy nem csinál semmit, ahogy a nő. Lehet, depressziós. Vanessza halála után Svennek is volt egy nagyon mély időszaka, nehezen keveredett ki belőle. Az ilyesmire van genetikai hajlam.

– Máris mégy? – kérdezte Dóra, félreértelmezve Sven mozdulatát, amikor ellépett mellőle. – Igyál előbb egy sört! – tárta ki a hűtőajtót.

– Köszönöm, az jó lenne – felelte Sven. Megizzadt, míg a vásárolt cuccot felcipelte a lépcsőn, és hideg ital csak sör volt a lakásban, mert a csapokból több litert kellett kiengedni, mire élvezhetővé hűlt a víz.

Dóra kivett egy dobozos sört az ajtórekeszből, és Sven felé hajította. Balkézre. Sven kénytelen volt keresztben, kinyújtott jobbjával elcsípni a dobozt. Ha leesik a konyhai greslapra, felrobban, és beborítja a konyhát, még nagyobb mocskot csinálva.

– Minek szívatod? – mordult fel a gyerek, és zajosan elkezdte berakodni az üdítőket a hűtőbe.

– Nem szívatom – felelte Dóra, és ismét rákacsintott Svenre. – A másik keze ügyes. Marha sokat keresne kapusként a kézilabda csapatban.

Sven elfintorodott. Nem szégyellte az ügyetlen kezét, de nem is repesett, ha szóba került.

– Ja, persze. Dehogynem szívatod – mondta a kölyök, és bezárta a hűtőt. – Megnézed a matek házim? – fordult Svenhez. A négy üdítőt biztonságba helyezte, a többi cucc szemlátomást nem érdekelte, a kenyér, a felvágottak, a cigi maradtak a zacskóban.

– Persze, szívesen – kapott a lehetőségen Sven, mert a gyereket máris megkedvelte. – Mi az anyag?

– A szögfüggvényeknél járunk.

– Mutasd! – követte Sven a gyereket a nappaliba, ami a srác hálóhelyéül és tanulószobájául is szolgált. Egy könyvespolccal leválasztott részben rendezkedett be, itt kapott helyet az ágya, és az asztala. Ezt a két négyzetméternyi területet nem uralta káosz, mint a lakás többi részét, de csak amolyan kamasz módon sikerült a rendet tartani, az asztal lapja a konyhapulttól eltérően tisztán fénylett, ám a számítógép hűtőrácsain vastagon állt a por.

Üldögéltek a kölyökkel egymástól karnyújtásnyi távolságban az ágyon, és mindenféléről beszélgettek, mert a gyerek értette a matekot, inkább csevegni akart, mint tanulni, Svennek pedig meglepően jól esett a felszínes eszmecsere. A kölyök a tanárait szidta, köztük a szomszéd nőt, Szalay Emmát, aki a matekot tanította. Kicsi a világ, gondolta Sven. Ugyanaz a nő nem csupán a szomszédja, és feltehetően a titokzatos madám, akit szeretne elkapni, de még az unokaöccse is ismeri.

– Minden szarba belepofázik – morgott a kölyök, és Sven elképedt rajta, hogy milyen szavakkal illet egy felnőttet, a tanárát. Kurt Hessler, Sven nevelőapja agyoncsapta volna, ha így beszél otthon a tekintélyszemélyekről. Igaz, Hessler katona volt, és Botondnál két generációval idősebb. Hassler nem volt elragadtatva az ötlettől sem, hogy Sven visszatér Magyarországra, ahol mindenki a markát tartja, de csak dumál, nem csinál semmit. A véleményét szokás szerint nem rejtette véka alá. Többször összevesztek ezen. Anyu bezzeg örült volna a magyarországi útnak, ha megéri. Vágyott haza, aztán mégse jött, mert ezzel megbántotta volna a férjét.

Sven fél füllel hallgatta Botondot, közben Dórát tartotta szemmel, aki céltalanul ténfergett a szobában, aminek berendezése meglehetősen ötletszerűnek tűnt, amellett, hogy az eredetiséget is nélkülözte. Kanapé, két fotel, üveg lapú dohányzóasztal, komód, rajta tévé. A komód világos fenyőfa, Sven a nagyapja hegyi kunyhójában látott hasonlóan robosztus bútorokat, az üvegasztal viszont olyan kecses, hogy Sven nagy ívben elkerülte, mintha a mozgás szele is képes lenne összetörni.

Dóra újabb cigarettára gyújtott, ivott egy pohár vizet, majd bekapcsolta a tévét. A gyerek rámordult, hogy a harsány reklámok zavarják, erre fintorogva lejjebb húzta a hangerőt. A húgom, gondolta Sven, és igyekezett legyűrni a még mindig kísértő csalódottságát. Nagyon másnak képzelte Dórát, amikor egy évvel ezelőtt a telefonban meghallotta a hangját. Személyesen keveset beszéltek, az ügyvéddel tartották a kapcsolatot, talán azért remélte rég elveszett húgát valahogy..., finomabbnak? Kevésbé egyszerűnek? Kevésbé közönségesnek? Olyannak, aki jobban hasonlít a szomszéd nőre. Valóban, mennyire igaz, hogy a látszat csal. A szomszéd csaj bűnöző, lélektelen, gyilkos dög, mégis okosnak, kedvesnek, kifinomultnak látszik.

A gyereknek is feltűnhetett, hogy Sven az anyját figyeli, mert befejezte a tesitanár csepülését.

– Szerintem anya attól parázik, hogy nem veszik vissza a melóhelyére – mondta.

Dóra hátrapördült az ablaktól, és csípőre tette a kezét.

– Te meg miről hadoválsz? – csattant fel.

– Tudom, hogy be vagy tojva. Hogy elkaptad az AIDS-t, és kirúgnak.

– El vagy tévedve. kisfiam – emelte figyelmeztetőn mutatóujját Dóra a magasba. – Erről szó sincs. Azért írtak ki táppénzre, mert gyakran megszédülök. Nem másért.

– Ja – fintorgott Botond. – Beleszédülsz a fotelbe a TV előtt.

Sven érezte a feszültséget, és nem teljesen értette az okát, azon kívül, hogy kamaszgyerekként ő is mindent megkérdőjelezett, amit az apja mondott. Az anyjáért viszont rajongott, ahogy Botond nyilvánvalóan nem. Talán beszélnie kellene erről a kölyökkel. Hogy nem lesz még egy anyja, ha Dórát elveszíti, becsülje meg. – Nem is tudtam, hogy az egészségügyben dolgozol – vetette közbe némiképp azért, hogy elterelje a témát.

A gyerekből röfögésszerűen tört ki a nevetés. Dóra csípőre tette a kezét, és orrát magasba emelve nézett le Svenre.

– Merthogy nem is dolgozom az egészségügyben, nem ettem meszet, bagóért mosni a szart – vágta rá Dóra, majd fejét felszegve kivonult a konyhába. Onnan kiáltott be a nappaliba.

– Kérsz még egy sört?

Sven visszaszólt, hogy igen, kér, de Dóra továbbra is a konyhában csörömpölt valamivel, Sven fémes hangokat hallott, mintha az edényeket rendezgetné, úgyhogy felkászálódott Botond ágya széléről, és kisétált Dóra után.

A húga valóban a fazekakat pakolta, az alsó konyhaszekrény mélyéről húzott ki egy félig tele whiskys üveget, majd a pultra helyezett vizespohárba loccsantott belőle vagy három ujjnyit.

– Kérsz? – pillantott fél szemmel Svenre, mert a szája sarkába szorított cigi füstje csípte a másik szemét.

– Nem, és azt mondtad, te sem iszol – zsémbelt Sven.

Dóra vállat vont. A mozdulattól lecsúszott a válláról a köntös.

– Ahogy gondolod. Nem erőszak. – Lerakta az üveget és kortyolt az italból.

– Sok lesz egyszerre – mondta Sven, és érezte borzolódni a bosszúságát. Mintha a nő direkt provokálná. A láncdohányzással, az ivással. De miért?

– Mi lesz sok? – kérdezett vissza Dóra. Mindkét kezével a pultnak támaszkodott, jobb combját felhúzva, lábfejét a bal térdére támasztotta. Kivillant a köntös alól hófehér combja. Svent az anyja kelt tésztájára emlékeztette.

– Látom, bal lábbal keltél – vigyorgott kényszeredetten. Dóra hangulatingadozásai marhára idegesítették. Az egyik percben ragacsosan barátságos volt, ahogy az előbb, amikor a zacskókat pakolta, és szinte rátapadt, a következő percben pedig undok.

Dóra nem felelt, talányos arckifejezéssel vizslatta Svent, majd az előbbi hangerejénél jóval csöndesebben kérdezte, mintha nem akarná, hogy Botond meghallja.

– Kinek az agyát cseszted fel ennyire?

Sven meglepetten nézett rá, majd leesett neki, hogy Dóra a szeme alatti lilás zúzódásról beszél. El is feledkezett róla, hogy a három nappal ezelőtti csetepatéban ő is kapott egyet a képébe. Amiről nyilván nem akar beszélni. Ahogy a rendőröknek is hazudott, akik szerencsére vétlen kuncsaftnak gondolták, aki belekeveredett egy bandán belüli leszámolásba. Azzal nem foglalkoztak, hogy Sven látszólag egy prostituáltat akart megfizetni. A gyilkossági nyomozókat nem érdekelték a prostik, ha nem ők gyilkoltak.

– Senkit nem bosszantottam föl. Ez más – simított végig Sven önkéntelenül az arcán. – Nekimentem az ajtófélfának.

Dóra reszelősen felnevetett.

– Hülyének nézel? Ezt ököllel kaptad. Néhány napja érkeztél, és máris zűrökbe kevered magad. Jó nagy frász vagy, bátyó – állapította meg szélesen vigyorogva. Meztelen térdét jobbra, balra ingatva hol kitárta, hol bezárta az ölét. Sven azt se tudta, zavarában hová nézzen. Mi a franc ez? Dóra a testvére, nem akarna kikezdeni vele, ő a gyökér, hogy egyáltalán eszébe jut ilyesmi. Nem mintha megkívánta volna a nőt, de mégis lángolt az arca. Olyan ez, mint Pavlov kutyáinál a csengőszó, egy női test látványától önkéntelenül elered a nyála. Elfordult, kinézett az ablakon. Időközben félig kiürült a parkoló.

– Oké, nem az ajtófélfa volt – mondta Sven. Talán beszélhet Dórával őszintén. Részben őszintén. Teljesen nyíltan nem. – Kisebb összetűzésbe keveredtem néhány rossz arccal nemrég, de semmi komoly, néhány ütés, majd mindenki ment a dolgára.

– Buliztál, és rossz csajra nyomultál? – kuncogott Dóra. – Az éjszaka császára. Hol történt?

Sven gondolkozott, mit mondjon, a szórakozóhelyeket nem ismerte, ha Dóra a részletekről faggatná, csak belekeveredne a hazugságokba.

– Nem buliztam, nem ismerek itt senkit, és a piát se bírom úgy mint régen. Kinn jártam a nyolcas mellett, mert beszélni akartam egy ott dolgozó lánnyal, aztán megjelent néhány fazon, és vitába keveredtünk.

Dóra hahotázni kezdett. Egyből levette, milyen lányról van szó.

– Beszélni? Nálatok így mondják?

A feltételezés a vártnál jobban felbosszantotta Svent. Miért feltételezi Dóra, hogy prostira vágyik? Reméli, sose lesz olyan nyomorult, hogy azzal élvezze a szexet, aki közben undorodik tőle.

– Nem dugni akartam – mondta hűvösen, hogy Dóra értsen belőle. – Tényleg beszélni akartam azzal a lánnyal.

Dóra leengedte a kezében tartott cigit.

– Beszélni? Egy kurvával? Te? Mint a jótét lelkek, azok a szocmunkások, akik ingyen gumit osztogatnak, meg a lelkedre beszélnek, hogy vállalj valami rendes munkát. Szalag mellett bagóért, nyolc órában. Na, ne nevettess. Ennél ezeknek a spinéknek több eszük van. Lusták, és kilopják a szemed, ha engeded.

– Nem vagy túl jó véleménnyel a nőtársaidról – jegyezte meg feszülten Sven. Dóra szavaitól görcsbe rándult a gyomra. Vanessza is prostituált volt, kezdetben csupa piti ravaszsággal, és átlátszó számítással viszonyult Svenhez. Amíg egymásba nem szerettek. Nem csupán Sven ragaszkodott a lányhoz, hanem ős is őszintén viszontszerette. Legalábbis Sven így akart emlékezni rá. Pedig talán jobb lett volna, ha Vanessza tartja köztük a távolságot. A szerelem hatására még sötétebb színben látta a múltját, és képtelen volt megbocsátani magának. Ha Sven békén hagyja, Vanessza talán ma is él.

– Hát tényleg nem – szögezte le Dóra és nagyot szívott a cigiből.

– Oké, ez a te dolgod, elfogadom – mondta Sven. Kapirgálni kezdte maga előtt az ablakkeretet. A szakiknak nem sikerült teljesen leszedni a műanyagról a védőfóliát, kis kék taréjok maradtak a széleken.

– Keresek valakit – mondta. Gondolkozott, mennyit árulhat el, majd nagy levegőt vett. – Tulajdonképpen nem keresem azt a valakit, csak érdeklődöm felőle, vagyis a múltja felől, mert az illető meghalt.

Dóra évszázadoknak tűnő ideig hallgatott, némán cigarettázott, beszívta, majd hangosan kifújta a füstöt.

– Vagyis ezért jöttél vissza – állapította meg nagysokára. – Kamuztál a családról, meg hogy ideje megismerni a gyökereidet, meg egyéb szarságok. Valami csajt hajtasz itthon, akit megkeféltél, mielőtt meghalt.

– Fogalmazhatnál kicsit szebben – nézett fel elkínozottan Sven, de Dóra arcán csak keménységet látott. – Nem kamuztam, tényleg szerettem volna megismerni a húgomat. Az évek alatt sokszor eszembe jutottál, és fájt, hogy semmit nem tudok rólad.

– No, persze – horkantott fel Dóra.

– Én... – kezdte volna a kezét magasba emelve Sven, de Dóra egy mozdulattal elhessegette a mondandóját.

– Hagyjuk. Nem érdekes. Itt vagy, ez a lényeg. – Dóra a műanyagmaradványokat kapirgáló kezére tette a kezét. Svennek jól esett ez az egyszerű gesztus, mintha az iménti kíméletlenségét próbálta volna oldani vele a nő. – Szóval? Mi történt? – kérdezte Dóra.

Sven elvigyorodott, megrántotta a vállát.

– Nem nagy ügy. Megvártam a lányt, majd kibekkeltem, míg eltűnt a strici is, épp beszélgetni kezdtünk volna, amikor befutott öt pasi egy kisteherautóban, és a fejükbe vették, hogy nem fizetnek a szexért – kezdte, majd a támadás zanzásított változatát elmesélte a nőnek. Kihagyta a vesén szúrt férfit, és a súlyosan sebesült nőt is. Minek zaklatná fel a részletekkel Dórát? Ha ideálisnak nem is mondható a mostani élete, hisz egyedül álló anya, aki egy zsebkendőnyi bérelt lakásban él, mégis, tisztességesen felnevelte a fiát. Aki egész jó fej kölyök.

Dóra a történet közben újabb cigire gyújtott a csikkről, amit Sven rosszalló fejcsóválással nyugtázott. Látta, a történtek finomított változata is idegesíti a húgát, elsápadt, és enyhén remegett a keze.

– Tiszta barom vagy, hogy belekötsz öt pasiba – mondta szigorúan Dóra, amikor Sven a meséje végére ért.

– Nem történt semmi bajom, láthatod – tárta szélesre a karját, és melegséget érzett a gyomra tájékán a felismeréstől, hogy Dóra aggódik érte. – Itt vagyok, ragyogok – vigyorgott.

– Hülye – mosolyodott el a nő, és elfordulva a csap alá tartotta a csikket.

Sven közelebb lépett, és sután megpaskolta a vállát. Még vagy negyedórát semmiségekről, amikor Sven idejét látta a távozásnak. Botond ragaszkodott hozzá, hogy lekíséri a földszintre. Mivel Sven rühellte a liftek szűk kabinjait, a lépcsőház felé kanyarodtak. A gyerek a második emeletnél szólalt meg.

– Anyám ki fog zsigerelni téged – mondta.

Sven felnevetett.

– Anyád legalább egy fejjel kisebb nálam, és az én késem hosszabb – felelte.

– Tudod, mire gondolok. Anyám palira vesz és kihasznál.

– Nem vesz palira. Családon belül egy doboz cigi, meg némi kaja még nem kihasználás.

A gyerek megtorpant, a lépcsőn már lejjebb járó Sven hátulról hallotta felháborodott hangját.

– Milyen család?

Sven is kénytelen volt megállni, és visszafordulni. Alulról nézett fel a gyerekre, és észrevette az arcán a szorongást. Meghatotta, hogy félti az anyjától, vagyis attól, megelégeli Dóra mohóságát és lelép.

– Dóra a húgom, te pedig az unokaöcsém vagy. Nem olyan bonyolult ez.

A gyerek lebattyogott Sven mellé.

– Hol élsz te, ember? A kőkorszakban? Ki nem szarja le, hogy rokonok vagyunk, amikor te eddig a holdon dekkoltál?

Sven meglapogatta a hátát.

– Számít a vér szava. Igenis számít. Csak ez a fontos. És lehet, hogy eddig távol éltem, de most már itt vagyok.