Sven kilépett a fenyveserdőből, átugrott a nyolcas út mellett az árkon, futólépésben keresztezte a felforrósodott aszfaltcsíkot, majd az útpadkán elindult nyugat felé. Kamionok húztak el mellette, a felvert por a szájpadlásához tapasztotta a nyelvét, alig várta, hogy ötven méter után végre letérhessen a bekötőútra. Amikor maga mögött hagyva a forgalmat, megállt, felnézett az égre. A nap a nyári időszámításnak megfelelően tizenegy óra magasságában járt, a szél nagyjából a Beaufort skála szerinti négyes fokozaton észak-nyugat felől fújt, a hőmérséklet árnyékban megközelítette a huszonöt fokot. Ennek megsaccolása nehezebben ment, mint a szélerősségé, de hetek óta kánikula nehezítette a Kárpát-medence lakóinak életét, ma se lehetett huszonöt foknál kevesebb. A hőmérséklet egyébként se olyan fontos, mint a szél. Csak elviselni kihívás.

Kibújt kockás, hosszú ujjú ingéből, a derekára kötötte. Önkéntelenül eligazgatta a nadrág fölött a pólóját, noha nem volt pisztolya, amit takargasson.

Mikor befejezte az inggel való vesződést, és felemelte a fejét, meglátta a lányt. Nagyjából hatvan méter távolságban, a földút menti csalitos szélén közeledett, munkaruhában, miniszoknyában, tűsarkú cipőben. Valószínűleg a helyére tartott, a nyolcas út mellé, a négyes kilométerkőhöz, ahol strichelni szokott.

Sven megnyújtotta a lépteit. Izgatott volt, felgyorsult a pulzusa, és izzadt a tenyere. Tudta ugyan, nem remélhet sokat a lánytól, mégis, a halvány lehetőség, hogy nyomra bukkan, kizökkentette a nyugalmából. Tegnap beszélt először a lánnyal, aki Jázminnak mondta magát, és soha nem hallott Vanesszáról, se a többiekről, akiket Németországba vittek, de a tízezrest látva megígérte, este körbekérdez más placcokon, hátha megtud valamit. Ez is több a semminél, annyit mindenesetre megér, hogy friss információk reményében Sven ismét kigyalogoljon a négyes kilométerkőhöz.

Legalább huszonöt métert megtett, a tűsarkúban billegő lányt körülbelül harminc méterre megközelítette, amikor jobbról a mozgást észrevette. Valaki közeledett az erdősáv irányából, akit eddig a sűrű aljnövényzet takart Sven elől. Egy férfi lépett ki a csenevész akácok közül, majd lecövekelt a lány és Sven között félúton. A lábát kisterpeszbe, kezét csípőre tette, kidüllesztette méretes hasát és előre szögezte az állát. Tipikus kocsmai verekedő testtartás, a „mindjárt neked rontok haver, mindegy, mit akarsz" fajtából.

Remek, gondolta kedvetlenül Sven. A lány stricije.

– Hello – mondta. Megállt, ismét elárasztották a környezet ingerei, a nyolcas út morgása, a negyvenesre erősödő szél, a sportcsarnok üvegfalán visszatükröződő égbolt kékje, feje felett egy katonai helikopter kelepelése. Sven nem nézett fel, de a hangja alapján BO 105-nek gondolta. Békés hétköznap délelőtt Veszprém határában.

– Semmi hello, seggfej. Mit akarsz Jázmintól? – kérdezte a pasi, és Sven elgondolkozott a kérdésen. Vajon mit szoktak akarni a lánytól a férfiak? Elég egyértelmű, a kérdés nyilván nem a kézenfekvőre vonatkozik. Valami kavics szorult a fogaskerekek közé. A pasi itt van, ahelyett, hogy hagyná az üzletmenetet a megszokott mederben csordogálni, felkelt hajnali tízkor, kibumlizott a lánnyal, és ki tudja, mióta leselkedik a fák takarásában, hogy őt elriassza a kérdezősködéstől

Sven végigmérte. Nála alacsonyabb, de jóval nagyobb tömegű, harminc körüli férfi, inkább zsíros, mint izmos. Látható fegyvere nincs, hátul, az övébe viszont betűzhetett kézifegyvert vagy kést. Az első nem valószínű, a kés szinte biztos.

Sven felemelte nyitott tenyerét.

– Nem akarok balhét. Beszélgetni szeretnék Jázminnal.

– Jázmin nem dumál, öreg. Főleg veled nem, amíg nem virítasz kash-t.

Sven akár meg is sértődhetett volna. Még hogy nem nézni ki belőle, hogy képes kifizetni egy útszéli kufircot! Kishíján elvigyorodott, mert tényleg. Százkilencven centijéhez nyomott vagy hatvan kilót, a haja két éve nem látott ollót, ahogy az álla se borotvát. A ruhája pedig? Sokzsebes gyakorló nadrág, szürke póló, dereka köré csomózva egy kockás férfiing. Alig valamivel fest jobban a Tesco parkolóban százas után köröző hajléktalanoknál, ha egyáltalán.

– Van pénzem – mondta Sven békülékenyen. – És fogok is fizetni, ha van miért. Ha odaengedsz Jázminhoz végre.

Megpróbált ellépni a pasi mellett, de az oldalra mozdult. Sven ismét megtorpant, mert nem akart az izzadságtól bűzös testnek nekiütközni. A néhány lépésre álldogáló nőre nézett. Unottan cigizett, a marihuána szagát Sven felé sodorta a szél. A legjobb akarattal se lehetett a nőt kívánatosnak nevezni. Agárderekán lógott a szoknya, a vállcsontja majd kiszúrta viaszos bőrét, haja zsírosan lapult a koponyájára. Ki gerjed rá erre a nőre, futott át Sven fején, de nem foglalkozott behatóbban a gondolattal, hisz más szexuális nyomora nem az ő dolga.

– Ne kezdjünk balhézni – fordult a strici felé ismét. – Keresek valakit, azért jöttem.

– Nem vagyok a kicseszett tudakozó.

– Tudom, nyugi – adta meg magát a sorsának Sven. A lánnyal szeretett volna beszélni, nem a futtatójával kakaskodni, de ha már ide ette a stricit a fene, jobb, ha nem húzza fel, és azt használja, amit kapott. A lány helyett a stricijét. Még az is lehet, többet tud a lánynál. – Van pénzem, ha csórónak is látszom – kezdte a mondandóját. – Egy lányt keresek, vagyis valakit, aki ismerte. Horváth Vanesszának hívták, és két évvel ezelőtt errefelé dolgozott.

A strici továbbra is ellenségesen méregette Svent.

– Mondtam már, nem bratyizunk a kuncsafttal. Vagy dugsz, vagy lépsz! – sziszegte. – Döntsd el végre.

– Nem akarok dugni – emelte meg a hangját Sven. –, de hajlandó vagyok az infóért fizetni. Nem járnál rosszul.

– Azt te nem tudhatod, ember. Még bajba kerülök miattad.

Sven érzékelte a férfi bizonytalanságát, újra éledt benne a remény.

– A lány, akiről beszélek, nagyjából százhatvan centi magas, barna, hosszú, göndör hajú, a szeme kék, tizenhat, tizenhét éves lehetett, de fiatalabbnak látszott. Nem futtatta senki, egyedül dolgozott.

– Vanessza? – kérdezte a strici, és felcsúszott atlétája alatt vakargatni kezdte szőrös hasát. A köldöke mellett ülő, borsónyi szemölcsöt gondosan kikerülte kaparászó ujjaival. – Nem hallottam még róla, de ez az őskorban volt, ember. Mégis, mit akarsz most vele? Itt ez a lány, az én Jázminom, csúcsszuper csaj Fizetsz, elmész benne, máris vidorabb a kedved, nem keseregsz mindenféle Vanesszák miatt! Tizenöt ká-ért mi jót kapsz a mai világban? – tárta szét a karját. Széles gesztusokkal beszélt, kissé éneklően, a szükségesnél jóval hangosabban. – A válla fölött a lány felé bökött. – Nézz rá, a kiscsaj is akarja. Megdöglik a farkadért, ember.

A nő unott, üres tekintete találkozott Sven tekintetével.

– Látom. Alig bír magával – mormolta Sven. Akkor se dugta volna meg ezt a nőt, ha miss. Magyarország személyesen. A rendőrségnél töltött tíz év alatt minden romantikus elképzelés kikopott belőle a prostitúciót illetően, Vanesszát megismerve pedig a türelme is izzó haraggá változott. Vanessza megmenekült ettől az élettől, de a kár, amit a megaláztatás, drogok, a szégyen okozott, jóvátehetetlenül meggyötörte a lányt. – Mondtam már, nem akarok dugni.

– Oké, oké, értem. Ratyi vagy, nem gáz. Adsz tíz rongyot, húzol innen és haverok vagyunk – mondta a strici.

Sven szája sarka megrándult, de visszafojtotta a röhögést. Tényleg baleknak nézik? Kezdte elveszíteni a türelmét. Szarul aludt, éjjel felment a láza, rázta a hideg, reggel pedig kénytelen volt tíz fokos kútvízben mosakodni, mert a camping gázégő palackja, amivel legalább langyosra melegíthette volna a vizet, kifogyott.

– A semmiért nem fizetek. Ha nem beszélhetek a lánnyal, nincs pénz.

A pasi sóhajtásnyi ideig gondolkozott csak a válaszon.

– Tényleg? – kérdezte, de már robogott is előre, nyakát behúzva, vállait faltörő kosként használva csapódott Svenek.

Sven még idejében oldalra mozdult, de az ütéstől, ami a mellkasát érte, így is megtántorodott. Rájött, elkövette az alapvető hibát; látszatból ítélt. A strici zsíros testéből nem nézte ki a gyors, támadó mozdulatot, és persze nem számított a késre sem a lánynál. Még épp idejében visszanyerte ugyan az egyensúlyát, és sikerült a könyökével füle tövénél megütni a rohamozó pasit, de addigra a lány már a hátán lovagolt. A kezével befogta Sven szemét, a két combjával közreszorította a derekát, így Sven képtelen volt lelökni magáról. Közben visított, mintha a saját hangjából igyekezne erőt meríteni. Szabad kezében tartotta a kis konyhakést, amivel Sven nyakát próbálta elnyiszálni. Két évvel ezelőtt, amikor jó formában volt, Sven talán nevetett volna a jeleneten. Ahogy, hátán a lánnyal, ringlispílként forog körbe, közben próbál megszabadulni a szemgödrébe fúródó karmoktól, és védeni a nyakát a késtől. Nem volt igazán beszarva, a lány nyomott vagy negyven kilót, lassan mozgott, a kést tartó kezében annyi erő rejlett, mint egy száraz gallyban. A kés is inkább almaszeletelésre, mint közelharcra volt alkalmas. Sven nem akart sérülést okozni a lánynak, eltörni valamijét, de persze kilyukasztani se hagyhatta a saját bőrét. Jobb kezével fixálta a nő csuklóját, ballal, az ügyetlenebbel megragadta a kést, kicsavarta a nő kezéből, majd lelökte a nőt a hátáról.

Immár felfegyverkezve fordult szembe a két jómadárral.

A pasi akkor tápászkodott fel a földről, a nő térdére támaszkodva zihált. Sven még haragudni se tudott rájuk. Ők csak azt tették, ami elvárható tőlük. Sven volt a hülye, hogy nem vette a jeleket, ezek ketten nem segítenek neki, fölöslegesen reménykedik. Az pedig, hogy megpróbálják lenyúlni, szintén elég kézenfekvő fordulat, számítania kellett volna rá.

– Ne gyertek utánam! – vetette oda, sarkon fordult, és elindult a nyolcvankettes út irányába.