Egy hét múlva Balázst az előszobában érte utol az apja. A cipőjébe bújt bele, amikor Gábor észrevette, hogy távozni készül itthonról.

– Te meg hová mégy?

– Buli lesz ma este Ákosnál. Mondtam tegnap, de nyilván nem figyeltél.

– Ma jön Olivia. Nem szándékozol itthon lenni?

– Hát, amint látod – felelte Balázs, és a hátizsák oldalzsebébe tuszkolta a telefonját.

– Ugye tudod, ha neked sem fontos a felvételi, másnak még ennyire sem lesz?

– Ez most a hegyi beszéd? – egyenesedett ki Balázs.

– Ez most a józan hang.

Balázs visszahajolt a táskájához.

– Szóltam tegnap, akkor nem tiltakoztál. Most már nem csinálok szar alakot magamból. Megígértem Márknak.

Gábor hallgatott, mert nem tudta, mi lenne a helyes cselekedet. Szigorúnak lenni, és itthon tartani a fiát? Egyenes út, hogy megutálja a kémiát, Olíviát, az orvosit, őt. Tizenkilenc éves, nehéz irányítani, ráadásul abban is bizonytalan, kell-e. Az engedékenység mikor fordul nemtörődömségbe? Ha szól, kekeckedik, ha nem szól, felelőtlen. Néha erősen frusztrálta a saját tehetetlensége.

– Legalább beszélj Olíviával, hogy nem mégy! – mondta jobb híján.

– Apa, nem érek rá. Már felcsörögtek értem, hogy várnak. Beszélj vele te!

– Akkor hívd fel.

– Nincs meg a száma. Szólj neki te, láttam, amikor megjött. Itthon van.

– Láttad, és hallgattál?

– Gondoltam, neked úgyis bejön, majd te – vigyorgott Balázs. – Na, csá – vágta be maga után nagy zajjal az ajtót.

Gábor egyedül maradt az előszobában. Balázs egyre elviselhetetlenebb, pedig kifelé nő a kamaszkorból. Igaz, ő nevelte, ha neveletlen, az ő hibája. Zsebre dugta a kezét és végignézett magán. Térdig érő nadrágot viselt és inget. Ebben felmehet Olíviához.

Háromszor csengetett, mire a nő ajtót nyitott. Pöttyös Panna, jutott Gábor eszébe, ahogy meglátta, mert sárga festék pöttyözte a három mérettel nagyobb pólót, amit viselt, az arcát és a kendőt, amit a fejére kötött.

– Szia – mondta Olivia kipirulva, és elfújta az arca elől a szemébe lógó göndör tincset. A tincs visszahullott a helyére. Erre türelmetlenül betűrte a kendő alá. A mozdulattól, ahogy felemelte a kezét, a póló legalább tíz centit emelkedett a combján, és megfeszült a mellén. Olivia tökéletes formájú melle minden mozdulatra ingerlően rezdült, és ahogy a bimbón a vékony póló feljebb siklott, Gáboron átfutott a kérdés, hogy vajon milyen érzés ez a nőnek? Mintha simogatnák? Vagy észre sem veszi?

Nyelt egyet, és igyekezett szabadulni a látvány keltette érzelmektől. Olyan volt a nő, mintha a nyarat, a napot és a fényt gyúrták volna egybe. Micsoda túlzó kép, tiltakozott Gáborban egyből az ízlés. Csinos fiatal nő félig öltözötten, aki nehéz munkát végzett – nyilvánvalóan falat festett –, és ettől zihál.

– Szabad ilyet neked? – kérdezte szigorúan, mert azt mégse mondhatta, hogy belefájdult a szívem a látványodba, Olivia.

– Micsodát? – hökkent meg Olivia.

A kósza szomszédot felizgatni, gondolta Gábor, majd sietve hátra tuszkolta méltatlan gondolatait.

– Festeni.

Olivia nevetett.

– Már miért ne lenne szabad? Redva a konyha, muszáj.

– Mármint nem káros az oldószer, vagy valami? – Vagy valami? Borzadt el ismét a szavaitól. Olíviától bájos ez a kis slamposság, de tőle csak slamposság.

– Vízalapú a festék. Nincs benne szerves oldószer.

– Értem – mondta Gábor, és csak állt. Olivia udvariasan hallgatott egy darabig, aztán felnevetett.

– Behívnálak egy kávéra vagy sörre, de szalad a konyha, minden letakarva nejlonnal, mert festek.

Gábor összeszedte magát. Itt egy fiatal, állapotos nő magára hagyva. Egyedül akar falat festeni? Hurcolni a létrát, fel és le szaladgálni rajta, emelni a festékes vödröt? Ezt nem hagyhatja. Úgy se lenne jobb dolga délutánra, mint olvasni vagy zenét hallgatni.

– Segítek – mondta.

Olivia talán nem is értette egyből, miben akar segíteni a férfi, aztán leesett neki.

– Dehogy. Nem kell. Összekennéd magad. Egyedül is megy.

– De ketten jobban menne. Ne mondd, hogy jól esik a munka, mert látom, hogy elfáradtál. Nem akarlak lerohanni, de profi vagyok konyhafestésben. A sajátunkat is én csináltam néhány éve. Én elérem az ecsettel a sarkot, nem kell a létrával vesződnöm.

Olíviának felcsillant a szeme. Elállt az ajtóból, hogy beengedje Gábort.

– Látom, vérprofi vagy. Ha nincs jobb dolgod, gyere.

Gábor követte az előszobába. Nagyjából ugyanolyan elrendezésű volt a lakás, mint az övék, noha egy szobával kisebb. Az előszobával szemben nyílt a konyha, balra a fürdő és a wc, jobbra a nagyszoba, és valószínűleg ugyanúgy csatlakozott hozzá egy kisebb, amit náluk Balázs használt.

A konyhában mindent fólia borított, és a fal nagyjából tízede napraforgó sárgában pompázott. Épp úgy, mint Olivia arcán a festékpöttyök.

– A mennyezettel már végeztél? – kérdezte Gábor.

– Hajlok rá, hogy kihagyom – ismerte be Olivia. – Nagyon csöpög, a pemzliről rám folyik a festék, be a póló ujjába. A bugyim is festékes tőle.

A férfi hallgatott egy sort, igyekezett leállítani a fejében a filmet, ahogy festékcsöppként végigszalad a nő karján, majd be a ruhája ujján, végig a melle oldalán – nem állja útját semmi, hisz Olivia jól láthatóan nem visel melltartót –, rá a karcsú derékra, hogy a gömbölyű csípőn fennakadjon egy bugyi gumijában. A bugyiban aztán útja végeztével jólesően felszívódhatna. Mármint a festékcsepp. Mi ütött belém, rázta meg a fejét a férfi. Kevesebbet kellene olvasnom, talán kevésbé vizuális lenne a fantáziám, és a lecsurgó festék nem lenne több kosznál.

– Min gondolkozol? – Olivia hangja rántotta vissza a lefóliázott konyhába.

Körbenézett, felmérte a terepet, majd átvette az irányítást.

– Nekem van hengerem és teleszkópos nyelem, és minden, ami hozzá tartozik. Tüstént hozom.

Negyedóra se telt bele, összeállt a rendszer, festék, rács a lehúzáshoz, nyél, henger, a tettre kész Gábor.

Lerakta a konyhakőre a szerszámait, és a férfias hatékonyságtól kissé kábult Olíviára nézett.

– Lefestem a mennyezetet, addig pihenj. A falat pedig csináljuk együtt. Én a felső részét és az átmenetet, te alul ecsettel. Balázzsal is így osztottuk fel a munkát néhány éve, amikor muszájból nekiláttunk. Ilyen kis munkához képtelenség mestert találni. És Balázs is ilyen pöttöm volt, mint te, azért kapta a padló szintet.

– Ó, a korrepetálás! – egyenesedett ki Olivia Balázs nevére. – Készen leszünk hétre?

Gábor fintorgott.

– Tulajdonképpen ezért jöttem. Balázs bulizni ment, és olyan váratlanul hívták el, hogy már nem tudott időben szólni. Én jöttem át helyette, hogy kimentsem.

Olivia láthatóan inkább megkönnyebbült, mint megbántódott. A tartása oldódott, lejjebb ereszkedett a válla.

– Legalább nem kell rohannom.

– Nem. Ráérünk. Menj, dőlj le kicsit, amíg én végzek a mennyezettel.

– Fura lenne, ha hagynálak egyedül dolgozni. Ráadásul ingyen.

– A mi hibánkból maradt el a tanítás ma. A legkevesebb, hogy segítek.

Olívián látszott, tűnődik a dolgon, hogy elfogadhatja-e a segítséget, aztán győzött a fáradtsága, magára hagyta a férfit.

Gábor élvezte az egyszerű munkát. Semmi gondolkodás, csak húzgálni a hengert, és vigyázni, ne csöpögjön. Kinn márt oldódott a hőség, a nyitott ablakon a virágzó lonc illata lebbent be a széllel. Zavartan ismerte be magának, hogy örül a lehetőségnek, a munkának, az Olíviával töltött időnek. Még ha nincs is most vele, de mindjárt a falra kerül a sor, és akkor ismét láthatja. Szánalmas kukkoló vagyok, gondolta, hogy ilyen jól esik néhány pillantást vetnem egy életteli, fiatal nőre. Nem is az én korosztályom. Mégis. Olyan édes a meztelen lába, a pucér combja, a nagyméretű póló alatt is ingerlően domborodó, ruganyos melle. És azok a gyönyörű kék szemek! Ahogy hálával telve szinte felfénylettek, amikor felajánlotta neki, hogy segít. Nem sok jóindulatban lehetett része, ha apróságokért is ennyire hálás. A fiúja bizonyára vagy elkényeztetett ficsúr vagy egy őstulok. Megállt egy pillanatra a kezében a henger. Már megint ez a múlt század eleji szó. Ficsúr. Jó, hogy nem dzsentri, meg kisztihand. A barátja őstulok, én meg dinoszaurusz vagyok, szögezte le kedvetlenül.

Olivia nagyjából fél óra elteltével bukkant fel újra, amikor Gábor a hengert tisztította a mosogatóban.

– Épp jókor – mondta a férfi. – A fal következik.

Csendesen dolgoztak. Ahogy megbeszélték, Gábor a magasban, Olivia a járólap fölött a finomításokat végezte. Remekül ment a munka. Gábor haladt a hengerrel elől, és amihez lenn nem fért hozzá, mint a fűtéscsövek környéke és a fal padló átmenet, ott Olivia fejezte be. Gábor igyekezett a munkára figyelni, de néha elkalandozott a tekintette a guggoló, hajlongó nőre. Évek óta nem látott ilyet. Nőt a természetes közegében, nem harisnyában, félcipőben, elegánsan, ahogy a tanárnők természetszerűleg a tantestületben dolgozni jártak. Strandon se voltam, mióta Bea meghalt. Azért van rám ilyen elementáris hatással Olivia néhány centiméter meztelen bőre. Szégyellte magát, de nem annyira, hogy rá ne nézzen, amikor tehette.

Az ablakot megkerülő cső alatti részt végleg nem érte el Olivia. Akár egy gyerek, úgy szökdécselt, felemelt karral, a póló alól kivillanó bugyival. Gábor egy ideig csak gyönyörködött benne, aztán közelebb lépett.

– Azt hiszem, ez az én feladatom.

– De a csövek mögött nekem kell – mondta Olivia, ám nevetett a szeme.

– Mit tegyünk, ha ilyen pöttöm maradtál – mosolygott rá vissza Gábor, és kivette a kezéből az ecsetet.

– Jó annak, aki nagyra nőtt.

– Annyira nem is nagyra. Száznyolcvan vagyok. Balázs legalább öt centivel magasabb.

– Az akceleráció – mondta Olivia.

– Az – hagyta rá Gábor. – Vagy a genetika. A feleségem majdnem olyan magas volt, mint én.

A feleség említése sötét fátyolként borult a hangulatra. Olivia visszavette az ecsetet, és szó nélkül dolgoztak sokáig. Valójában addig, amíg be nem fejezték.

Vajon miért vetett véget a halott feleségem a jókedvünknek, tűnődött Gábor. Vagyis inkább a pajkos hangulatlak. Olívia úgy pirult el, mintha flörtöltünk volna, ahogy Beát szóba hoztam. Flörtöltünk? Aligha. Olivia bár tegez, ugyanúgy beszél velem, ahogy a tanítványaim szoktak. Távolságtartóan. Egyszer se mondta, hogy te, mindig a keresztnevemen szólít, hogy Gábor. Bezzeg Balázsnak mondta a múlt héten, hogy te meg vagy húzatva. Az ő korosztálya. Természetes, hogy oldottabbak együtt.

Már sötétedett, felkapcsolták a villanyt, amikor összepakolták a szerszámokat, visszaöntötték a maradék festéket a vödörbe.

– Ez a henger eleget szolgált – mondta Gábor, és a koszos nejlonnal összefogva, levitte a szemetet az utcai kukába. Amikor végzet, felnézett, és búcsút intett az erkélyen őt figyelő nőnek. Esteledik, végeztek, már nem megy vissza, hagyja pihenni.

– Ne menj el egy sör nélkül – kiáltott le a nő. – Gyere fel, ha van még benned annyi erő, hogy megmászd a negyediket.

Gábor önkéntelenül körbenézett, hisz ezt minden szomszéd hallhatta, táptalaj a pletykának, aztán megrántotta a vállát. Ha hallják, hát úgy kell nekik. Olivia provokálja, nyilvánvaló, önérzetes férfi nem mondhatja, hogy vén a négy emeletnyi kaptatóhoz. Nem mintha bánná, hogy vissza kell mennie. Önmagát is meglepve a lelkesedéssel, fürgén felszaladt.

Nem a festékszagú konyhában, hanem a nappaliban ültek le sörözni. Olivia teát ivott, felbontott egy doboz kekszet, azt rágcsálták. Gábor a konyhából hozott széken ülve – hogy ne piszkolja össze a festékes ruhával a kanapét –, Olivia egy babzsák fotelbe süppedve.

– Nem fogok tudni innen felállni – mondta, amikor a férfi végigmérte.

– Majd felhúzlak – nyugtatta meg Gábor, és hogy ne bámulja folyamatosan a nőt, körbenézett a szobában.

– Lesz itt tennivaló – állapította meg. – Ha gondolod, felszerelem a lámpát is – siklott a tekintete a csupasz villanykörtére a mennyezet közepén.

– Villanyt is szerelsz? – kérdezte meglepetten Olivia. – Ki hitte volna? Elég gyakorlat-idegennek gondoltalak a gimiben.

Gábor leengedte a kezében tartott sörösüveget.

– Gyakorlat-idegennek? Miért?

– Azért annyira nem – helyesbített Olivia sietve. – Csak kicsit mert...

Gábor közbevágott.

– Ne szabadkozz, kérlek! Nem sértődtem meg, csak kíváncsi vagyok. Miből gondoltad, hogy nem tudok példának okáért felszerelni egy lámpát? Nem nagy ördöngösség.

Olivia zavartan nevetett.

– Aki úgy lelkesedik Homéroszért, mint te, az nyilván nem ebben a világban él.

Gábor elképedt.

– Homérosz életidegen lenne? Nem szereted az Odüsszeiát? Olyan, mint egy kalandfilm. Csupa érdekesség, egyszemű óriás, szirének, csaták.

– Rémesen unalmas, már ne haragudj. Én el se olvastam.

– Ó – szakadt ki a férfiból a kiáltás. – Én meg azt hittem, élvezitek.

– Nagyon nem – mondta Olivia. – Az ókori irodalom dög unalmas. Antigoné? Ne már! Ha az én apám kinyúlna, a temetésére se mennék el.

Olivia nyilvánvalóan megbánta a kijelentést, fülig pirult, és Gábor se tudta, merre nézzen. Köhintett, és kortyolt a söréből. Olivia sóhajtott, mintha bátorságot gyűjtene, majd folytatta.

– Apám börtönben van, mert verte anyámat. Vagyis nem pont azért, azt mindig megúszta, mert anyám nem tett feljelentést, csak az orvos egyszer. Elkapták, amikor részegen betört egy kirakatot. Így a felfüggesztett is visszahullott rá. Gyűlölöm.

– Megértem – mondta Gábor, noha nem értette. Verni a feleséget? Egy nőt, vagy persze bárkit? Sose emelt kezet a fiára, pedig számtalanszor kihozta a béketűrésből. Még kiabálásra is ritkán ragadtatta magát. De megütni Balázst? Vagy Beát?

– Nehéz gyerekkorod lehetett – mondta, mert okosabb nem jutott eszébe. Megdöbbentette, hogy Olivia gyűlöli az apját. Ő is vitázott időnként az apjával, gyerekkorában a szokásos apróságokon, mint cigaretta és az esti kimaradások, később pedig a kikerülhetetlen rivalizálás keserítette meg az életüket, hogy a megbecsült bíró kénytelen a fiára hagyatkozni az autóvásárlás során, vagy a menyére, amikor a felesége beteg lett, de mindig szerették és tisztelték is egymást. Még akkor is, amikor az apja ugyanazokat a történeteket mesélte minden találkozáskor, vagy elfelejtette a parkoló autóban kikapcsolni a világítást, és fel kellett tölteni az akkumulátort, hogy el tudjon indulni. Gábor rá se szólt, hogy lehetne gondosabb. Ment, segített. Eszébe se jutott, hogy más családokban ez nem így van. Az osztályfőnöki munka ingatta meg abbéli meggyőződését, hogy a világ jó hely. Amikor alaposabban belelátott mások életébe.

Olivia is a családján tűnődhetett. A félhomály, az együtt végzett munka bizalmasságot font köréjük. Beszélni kezdett.

– Anya ment férjhez apámhoz, és szült neki öt gyereket, majd évekig tűrte, hogy mindenbe beleszóljon, ordibáljon vele, megüsse. Amikor pedig megszabadultunk tőle, mert valami garázdaság miatt lecsukták, évente váltogatta a pasikat. Jöttek és mentek, minden hónapban más, mi meg csak néztük. Különösen a fiúknak volt nehéz, mert őket nevelni akarták a pasik, minket a húgaimmal inkább békén hagytak. De mi se tudtuk megszokni őket, nemhogy megszeretni. És lám, én sem vagyok különb – mondta keserűen Olivia. – Nincs rendes családja a gyerekemnek, ahogy nekem se jutott. A fiúm lelépett, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Valamivel később, persze, nem aznap reggel, amikor pozitív lett a teszt. Ha azonnal elhagy, szégyellnie kellett volna magát. Várt két hetet, aztán dobta be a törölközőt. Nagyon fájt. Megijedtem. Pedig azt hittem, apám mellett, a sok nevelőapa után megedződtem. Azt gondoltam, nem vagyok nyafka virágszál, mégis hetekbe telt, mire összeszedtem magam. Valójában nem is sikerült teljesen azóta se. – Hallgatott kicsit, forgatta a teás bögrét a kezében. – Eltelt négy hét – mondta –, a korábbi szakításaimon ennyi idő alatt rég túltettem magam. De most képtelen vagyok – sóhajtott, és ismét elhallgatott.

– Érthető – mondta Gábor. – A gyerek összeköt benneteket.

– Ugye? – egyenesedett ki Olivia a fotelben. – Ezt magyarázom Zsófinak, a tökkelütött húgomnak és anyunak is. Nem haragudhatok rá akkor se, ha igazam van. A baba miatt muszáj rendbe hoznom a dolgot. Nem nőhet fel apa nélkül. Vagy nevelőapa mellett, ahogy mi a testvéreimmel. Szükségem van Tamásra. Vissza kell szereznem.

– Hogyan? – kérdezte Gábor.

Olivia szomorúan felnevetett.

– Fogalmam sincs. De rajta vagyok az ügyön.

– És mit kezdesz a haragoddal? – kérdezte Gábor. – Ha sikerül, és visszatér hozzád a Tamásod. Képes leszel megbocsátani neki?

– Remélem – mondta Olivia. – Mivel mostanában ráérek gondolkodni a nagy magányomban, kezdem őt megérteni. Szó se volt köztünk ilyen kötelezettségről, amikor járni kezdtünk. Nem ezt vállaltuk. Az ő karrierje jóformán el se kezdődött, még nem tudja, mit kezdjen magával, és én is csak egy éve dolgozom végre a szakmámban, nem vacak fizetésért pakolok dobozokat tizenkét órában. Nem hiányzott ez a gyerek. Tamás megijedt. Azért is gondolta – Itt elcsuklott Olivia hangja, és nyelt egy nagyot. –, szóval ezért is gondolta, hogy el kéne vetetnünk.

Elhallgatott, és sokáig egyikőjük se szólt, ültek az egyre sűrűsödő félhomályban.

Gábor találva érezte magát. Harmadéven történt, az orvosi kollégiumában, a két szobatárs a hétvégére hazautazott, ilyenkor lehettek együtt Beával, ő az ágyban olvasott, amikor Bea kijött a mosdóból. Sápadt volt, kezében a kis hosszúkás micsoda, amit mindenki felismer ebben a helyzetben. Bea ránézett, és csak ennyit kérdezett. – Most mit csináljunk? – Gábor egy áruló tizedmásodpercig arra gondolt, hogy mennyivel könnyebb lenne abortuszra menni. Egy villanás volt, a sarokba szorított ember sóvár pillantása a menekülő út felé, de azóta is gyötörte a bűntudat, ha eszébe jutott. Akkor szerencsére összekapta magát, előrántott egy mosolyt, hogy drágám, megoldjuk, és magához ölelte Beát. Egy hónap múlva összeházasodtak, albérletet kerestek, ő tanítványokat vállalt, túllendültek a nehézségeken. Tíz év múlva Bea meghalt, és őt sokáig nem kötötte más az élethez, csak Balázs.

– Bár mindenki hülyének tart, én remélem, hogy visszajön – szólalt meg Olivia.

– Ki néz hülyének?

– Leginkább a családom. A két bátyámmal persze nem beszélek erről, másról se nagyon, de Zsófi folyton szekál, hogy újítsak be egy pasit. Mintha az úgy menne. Tamás a gyerekem apja, és olyan nagy szerelem volt a miénk. Vagyis még mindig az. Azt hiszem. Akkor is, ha megcsalt. Vagyis ezt nem tudom, de nemrég láttam egy másik csajjal. Persze nem úgy, nem csókolóztak, vagy valami, de nevetgéltek, meg minden.

Elhallgatott megint, hallgatták az utcáról beszűrődő zajokat. A buszt, majd az érkező lakók beszélgetését, a bejárati ajtó csapódását.

Gábor nem mondta, hogy Tamásnak ijedten is kötelessége lett volna maradni, hogy talán igazat kéne adni a családnak, jobb a megbízhatatlan barátnak búcsút inteni, mert aki egyszer hátra hagyott a bajban, legközelebb is menekülni fog. Hallgatott, mert nem ismerte se Tamást, se Olíviát közelebbről, és mert kapcsolati kérdésekben legföljebb tapogatózott.

– Köszönöm, hogy segítettél – mondta kedvesen Olivia. – Még mindig a konyhában hajlonganék, hanem jössz.

– Szívesen, máskor is. Komolyan – mondta Gábor és felemelkedett a székről. – Szólj, ha bármire szükséged van. Ne emelgess nehezet, vagy terheld túl magad. Arra valók a szomszédok. Ha addig nem jön semmi, találkozunk a jövő csütörtökön – búcsúzott, és a lépcsőházban jutott eszébe, hogy nem engedte ugyan kikísérni magát, de így nem volt, aki felhúzza Olíviát a babzsák fotelből.