Olivia nyugtalanul aludt. Húzódott a hasa, mocorgott, később táncot járt benne a baba, ki kellett mennie a mosdóba, majd Gábor horkolt.

Ettől jókedvre derült, hogy a férfi se tökéletes. Felé fordult, és a holdfényben nézte az arcát. Ellazult vonásait, kócos haját. Ahogy a tenyerébe fektette az arcát. Jó lett volna megérinteni, elsimítani a két szemöldöke között a ráncot. Nagyon szereti. Még a horkolását is. Holnap keres neki eldobható borotvát. Sose látta még borostásan, biztosan utálja, ha szőrös. Remélhetőleg a bátyjai tartanak itt a kamrában. Hátha holnap megint feltámad a szél, még összébb fújja a havat, és maradhatnak vasárnapig, nem ér véget ez az álomszerű hétvége gyertyafénnyel, kályhameleggel, békével. Ha így lesz, ha cinkosául szegődik az időjárás, akkor Gábornak kétszer kell borotválkoznia, és ő még egy napig láthatja. Tegnap este, amikor végre levette a nagykabátját, és a pulóverét, olyan jól festett a világos kék ingében, hogy minduntalan összeszorult a torka, amikor ránézett. Most pedig a szíve és az öle szorul össze, és kissé félelmetesen belekeményedik a hasa. A szerelem csupa érzés és sóhajtás helyett nagyon is húshoz kötött. Legalábbis az ő húsához. Gábor félmeztelenül aludt, láthatta belőle a meztelen vállát, és keveset a mellkasából. Láthatta és nézte. Tegnap este, amíg ő zuhanyozott, gyertyafénynél, langyos vízben, mert a bojler nem tudott felfűteni, a férfi levetkőzött. A széles ablakpárkányra hajtogatta az ingét, a pulóverét és a nadrágját, a földön egymás mellé helyezte a cipőjét. Ezen is mosolyognia kellett. Legutóbb, még a nyáron, Peti aludt ebben a szobában, amikor Olivia reggel bejött szellőztetni, egy koszos zokni a szék karfáján, egy másik az ágy végében hevert, Peti piszkos inge meg a párna alatt. Biztosan a feje alá gyűrte, mert este még olvasott. Gábor sokkal rendszeretőbb, noha pedánsnak se mondaná. Elégszer megfordult náluk, látta, hogyan élnek, a levetett cipőjét sose igazította párhuzamosra az előszobában. A tegnap esti hajtogatás inkább tiszteletet fejezett ki a háziak felé. Az anyja felé nyilván, hiszen róla minden alávalóságot el tud képzelni, ha azt hitte, a fiával kavar.

Pedig Gábortól távol áll a rosszindulat.

Tegnap a gyertyafénynél játszottak néhány kártyapartit. Pókert győri keksz alapon. Zsófi talált egy zacskóval, azt osztotta ki zsetonként. Egyikük se tudott igazán kártyázni, Balázs ismerte a szabályokat, néhány perc alatt betanította őket. Gábor úgy játszott velük, ahogy Olivia a szomszéd két óvodás kislányával társasjátékozott régen. Gábor mindig arra figyelt, hogy a gyerekek győzzenek. Zsófi bezzeg! Teljesen beleélte magát, összeveszett Balázzsal, hogy csal.

Gábornál jobb ember nincs a földön, gondolta Olivia. Egyetlen hibája, hogy őt nem tartja sokra. Ez azért nem akkora csoda, elég sokat tett azért, hogy kivívja a megvetését, kár lenne tagadni. Cserben hagyta és elárulta. Gábor pedig megtalálta a hozzá illőt. Azt a Emmát. Mindig ugyanoda kanyarodnak a gondolatai vissza, sóhajtott. Hogy nem méltó a férfihez. Hanyatt fordult, hagyta, hogy a nyakába folyjon a könnye. Megsimogatta a hasát. Nem baj, kicsim, gondolta. Megleszünk mi ketten.

Reggel Zsófi és Balázs a reggeli után fejébe vette, hogy elmennek szánkózni a meddőhányó oldalára.

– Te nem jöhetsz – nézett Zsófi szigorún a nővérére, mintha Olivia legalábbis készült volna kitörni a nyakát a hóban. – Főzzél valamit ebére.

– Mégis mit? – kérdezte Olivia, mert krumplin és kolbászon kívül nem volt egyebük.

– Nézz szét!

Tíz perc sem tel bele, és fülrepesztő visítozás, nevetgélés közepette elvonultak Balázzsal. Húzták maguk után a kétszemélyes szánkót, Zsófi bojtos sapkája vidáman himbálódzott a fején, ahogy nagyokat lépve törtetett át a havas udvaron ki az útra. Olivia az ajtóból nézett utána.

Visszament a házba, be a kamrában, hátha legalább konzervet talál, de a bátyjai mindent elpusztítottak az ősszel, amikor felszedték a ház melletti kertben a krumplit. A kolbászon kívül hagymát látott és négy tojást. Ebből megint paprikáskrumpli lesz, az alapélelmiszer.

Kivitte a krumplit, és a komposztos vödör mellé húzva a sámlit, leült hagymát hámozni.

– Segíthetek? – kérdezte Gábor, aki a fürdőszobából bukkant elő. Reggel hatkor ismét bekapcsolták a villanyt, fűtött a bojler, tudott borotválkozni. Olivia több eldobható borotvát is talált, és habot.

– Persze – felelte Olivia közömbösen.

Gábor is húzott a vödör másik oldalára, Olíviával szembe egy széket, és munkához látott. Olivia lopva a kezét figyelte. Lényegesen ügyesebben hámozta a krumplit Tamásnál.

Végzett a hagymával, hátra nyúlt a polcra egy tálért, letette közéjük, és nekilátott ő is hámozni. Csöndesen dolgoztak.

– Szoktál főzni? – törte meg a csöndet valamivel később, mert nem bírta a saját sértett hallgatását, hogy a férfi segít neki, ő meg duzzog. Pedig még mindig fájt, erősebben, mint hitte, hogy fájni fog. Eddig leginkább úgy gondolta, kettőjükből azért nem lett semmi, mert ő más gyerekével terhes, másba szerelmes, mással jár. Most úgy érezte, ha szabad lenne, se kellene a férfinak, mert eleve rossz véleménye alakult ki róla. Persze mikor vívta volna ki a megbecsülését? Amikor elvitte magával alibi pasinak, és az autó tetején magára húzta? Vagy amikor karácsony előtt részegen rámászott? No, jó, ez puszta önostorozás. Nem is ivott, abban az estében aligha vétkes.

– Ritkán – felelte Gábor, és Olíviának gondolkoznia kellett, hogy mit is kérdezett. – Te?

– Gyakran – felelte Olivia. – Sokkal olcsóbb.

– A menzánál nem.

– A menzánál is. Nálunk ötszáz forint egy ebéd. Ez a kaja annyiba sincs, és négyen esszük. – Végiggondolta. – A kolbászt, ha magamnak főzném, kihagynám. – Észbekapott. Minek sajnáltatja magát? Hátha a férfi megszánja, és kedves lesz vele? Elég kedves így is. Nem az udvariassága után sóvárog, hanem a szerelmét akarja. Ez a felismerés megijesztette, felpattant, a mosogatóhoz lépett, hogy háttal legyen a férfinak. – Nem mintha annyira ne lenne pénzem, mert van – mondta.

Elhallgatott. Elfelejtette, miért állt fel. Jobb híján vizet engedett a kancsóba, majd ráöntötte a krumplira. Visszaült a helyére, és újabb krumplihoz fogott. Minek hazudozik? Valamikor, még decemberben megfogadta, hogy Gáborral őszinte lesz.

– Nem igaz, kevés a pénzem. Jól jött a ti háromezretek, és most megint jól jön. Visszavettem Balázs tanítását, csak neked nem szóltunk, hogy ne idegesítsünk vele. Persze nem elsősorban a pénzért. Hiba volt Zsófinak átadnom, tudom. Nincs mentségem rá, hogy megtettem, ezért is próbálom jóvátenni. Zsófi okos, és eddig tudta is ösztönözni Balázst, de most, hogy járnak, félek, elmarháskodják az órákat. Azért is tanítom én. – Mivel Gábor nem szólt, folytatta. – Gyűjtöm a pénzt, mert jelentkeztem a Pannon Egyetem vegyészmérnök szakára.

Gábor kiegyenesedett a széken.

– Ez remek hír. Gratulálok!

Olivia fintorgott

– Még nincs mihez. Jelentkezni könnyű. Pénzbe se kerül. Elvégezni lesz nehéz.

– Önköltségesre mennél?

– Dehogy! Államira. Önköltségesre végképp nem lenne pénzem. Még így is húzós lesz. Gyedet kapok, de a lakásrészletet is fizetnem kell. Felveszek diákhitelt. – Kényszeredetten nevetett – Amíg élek, tartozom a banknak.

– Ősszel is tervezted, és én akkor is bíztattalak. Most is úgy gondolom, hogy képes leszel rá.

Olivia belenézett a férfi meleg, barna szemébe, és arra gondolt, ezért szereti Gábort. Nincs benne semmi rosszindulat, és őt is ezzel a rá jellemző emelkedettséggel szemléli, ahogy másokat. Haragudhatna rá, bánthatná, helyette bíztatja.

– Te túl optimista vagy.

A férfi elgondolkodott. Nem haladtak a krumplival sehová.

– Már mondtam, most elismétlem. Mindent elértél eddig, amit akartál. Zűrös családban nőttél föl, sok testvérrel, kevés pénzzel, de alkalmazkodtál. Mindig a lehetőségekhez. Realista vagy, kitartó és okos.

Hozzád mégis kevés, gondolta Olivia: Kivett a kosárból még két hagymát, hogy azokat is meghámozza. Finomabb az étel, ha több a hagyma.

Felállt, és az asztalhoz vitte a tálat. Zsírt vett elő, begyújtotta a gázlángot.

Amíg ő az előkészületekkel foglalkozott, Gábor kihamuzta a konyhai tűzhelyet, hogy begyújtson. A kinti fagy éreztette a hatását, a két cserépkályha kevésnek bizonyult.

– Hozok be fát – mondta. –, és szétnézek kicsit a környéken.

– Mennyire kicsit? – kérdezte Olivia, mert a lehetőség, hogy Gábor egy időre magára hagyja, kedvét szegte.

– Hosszú túrához alkalmatlan a cipőm. Még nem tudom, lehet, visszafordulok száz méter múlva.

– Ne maradj soká – szólt utána Olivia, és elpirult, noha Gábor nem láthatta. Mint egy feleség. Ne maradjon soká? Egy életen át fogom hiányolni, ez a néhány perc mit számít? Belehullott egy csepp könny a krumpliba. Ostoba, bőgős Olivia, korholta magát, lefedte az ételt, bement a nagyszobába, hogy a két fiatalnál is rendet tegyen.

***

Gábort verőfényes napsütés, vakító fehérség csípős hideg fogadta. Azonnal könnyezni kezdett a szeme és minden légvételnél összeragadt az orra lyuka. Legalább mínusz tíz fok van, állapította meg, és zsebre dugta a kezét, ha már kesztyűt elfelejtett magával hozni Veszprémből. Remélte, Balázs és Zsófi rendesen felöltöztek reggel, mielőtt útnak eredtek. Elmosolyodott. Egyetlen mentsége az öregasszonyos gondolatmeneteire, hogy anyának és apának kellett egyaránt lennie.

Körülnézett. Mindent vastag, szűz hó borított, amit az akadályok mellett magas halmokba rakott a szél. Jobbra a falut szürkés ködbe borította a kéményekből felszálló füst. A szagot nem érezte, mert ellenkező irányból fújt a szél. Felnézett a saját kéményükre, és eszébe jutott, hogy fáért jött. Ám előtte szétnéz kicsit. A fiatalok a falu felé mentek, jól látszott a nyomuk, ő az ellenkező irányba indult, az erdő felé.

Kishíján térdig ért a puha porhó, néhány lépés után megtelt a cipője, és fázni kezdett a lába. Nem akart azonnal visszafordulni. Olivia városi ficsúrnak nézné, ha máris feladná a túrát. Bár ha elmesélné neki, hogy hóval teli cipőben és ázott zokniban gyalogolt a hómezőn, aligha dicsérné meg. Mindig Olivia, húzta el keserűen a száját. Le kell szoknia erről, hogy az ő véleménye a mérvadó.

Szántóföldön haladt keresztül, a kukoricatáblán a szárakat nagyjából tíz centis magasságban vágták le, a csutkák éles tőrként meredeztek a hó alatt. Egyikbe olyan szerencsétlenül lépett bele, hogy végigkaristolta a lábszárán a bőrt.

– Bassza meg! – szakadt ki belőle. Körbenézett, sehol senki, a háznak is legföljebb a tetejét látta, ahogy a domboldalon haladt felfelé. Ideje lenne hazaindulni, de az erdő széléig még elmegy, aztán kis kerülővel vissza. Ennyi testmozgás nem árt. Baromság! Ki se kellett volna jönnie, hanem maradni a házban, nézni Olíviát, ahogy főz. Reggelire krumplilángost sütött, mert elfogyott a kenyér. Balázsék persze nem gondolkodtak előre, pedig elég egyértelmű, hogy eszükbe se jutott hazajönni vasárnap előtt. Ezt a fülledt hétvégét jól kigondolták. Elnevette magát. Végül is megérti őket, de ételt hozhattak volna magukkal eleget. Olivia bezzeg a jég hátán is megél, a semmiből is képes főzni, felséges krumpli lángost sütött a tűzhely lapján hagymás zsírral és főtt tojással reggelire. Bea ügyetlenül főzött, és perfekcionista lévén, utált is. Ideje se maradt rá az orvosi munka mellett. Bea és Olivia alig hasonlítanak, és ő mindkettő szerette. Ezért is indult el erre a sehová se vezető, eszement kirándulásra a fagyos időben, mert attól tartott, képtelen parancsolni a kezének, hogy ne érintse meg Olíviát, ahogy a konyhában tüsténkedik. Lenyűgözte a nőből áradó vonzerő. Attól, ahogy néhány percenként önkéntelenül igazított egyet a melltartó pántján, hogy a terhességtől még fenségesebb mellét feljebb rántsa, neki egyfolytában erekciója támadt, és már fájtak a golyói. Olivia felkontyolta a haját, észtveszejtően göndörödtek a hajcsigák a nyakán. Anniyra vágyott rá, hogy hátulról hozzá simuljon, meredező farkát a fenekének nyomja, a száját a tarkójára szorítsa, és két kézzel megmarkolja a mellét, hogy muszáj volt kijönnie a fagyba.

Fura, recsegő hang rántotta vissza a havas jelenbe. Ez mi volt? Megállt. Az erdő mintegy ötven méterre előtte, a szántóföld mögötte, és ...

Alatta semmi.

Legalább tíz métert zuhant, körötte hidegen és ellenségesen kavargott a hó, lába alól eltűnt a talaj, nem érzett mást, csak a földre érkezés fájdalmát. Egy kőnek csapódott a feje, és elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, a vakító kék eget látta, a szeme sarkából az alacsonyan haladó napot. Oldalra fordította a fejét. Balra sziklás meredély, amiről esés közben egy sávban lesodorta a havat, felszínre került a fehér kődarabokkal szabdalt fagyott föld barnája. Egy patakmederbe zuhant, amit nem vett észre, óvatlanul a fagyott peremre lépett, és az beszakadt alatta.

Megpróbált felülni. A mozdulattól éles fájdalom hasított a lábába. A feje alapjáraton hasogatott, és képtelen volt megmozdítani a jobb lábát. Visszadőlt a hóba, várta, hogy a fájdalom enyhüljön. Percek alatt valóban enyhült, de jött helyette más. A hideg. Iszonyúan fázott a lába, a feje, és érezte, hiába a nagykabát, feltartóztathatatlanul szivárog a testébe a föld fagya. Csobogó zajra lett figyelmes, amit eddig észre se vett. A patak? Ha meder van, patak és víz is van. De hiába meresztette a szemét, nem látta a vizet, csak a mindent beborító havat, az elszáradt növényzet ég felé meredő ritkás szárait, és egyre elviselhetetlenebbnek érezte a hideget.

Meg fogok fagyni? Tűnődött kábán. Nem halhatok meg itt, Dudar határában, egy szántóföld szélén. Nevetséges lenne. Olivia tudja, hogy elmentem, előbb, utóbb hiányolni fog. Mikor? Egy óra múlva? Addig biztosan kihűl, elveszíti az eszméletét és megfagy. És még ha Olivia időben meg is találja, mit csinál egy hozzá képest törékeny, terhes nő vele, a tehetetlen testével, aminek annyi ereje sincs, hogy felüljön.

Behunyta a szemét. Sejtette, hogy nem kellene elaludnia, de sóvárgott az öntudatlanság enyhülése után.