Dudaron áthaladva a falu szélén álltak meg. Gábor rossz érzésekkel telve nézett ki az autó ablakán. A havazás ugyan elállt, de mindent vastag hótakaró borított, csak sejteni lehetett az utat, hókotrót utoljára a nyolcvankettes úton láttak, Zircet elhagyva, a harmadrangú úton egyet se, eddig is a hólánc és az utakat szegélyző fasor segítette az aszfalton maradni, hogy ne csússzon be a vízelvezető árokba.

– Ne állj be az udvarra – figyelmeztette Olivia –, mert nem tudsz majd kijönni. Lejt, és a hóban kipörög a kerék. Nagyapát egyszer traktor húzta ki.

Kiszálltak az autóból. A közvilágítás kétszáz méterre a falu végétől véget ért, a ház utcafronti ablakában pislákolt csak némi fény. Enyhült a szél, a nyugati égbolton felragyogtak a csillagok.

– Éjjel komoly fagy lesz – jegyezte meg Gábor. Alig látta Olíviát a holdfényben. – Hol a bejárat?

– Mutatom – eszmélt a nő, előre indult, de két lépés után térdig merült a hóban.

– Kapaszkodj belém – lépett mellé Gábor, kivette a kezét a kabátja zsebéből, és felé nyújtotta. Olivia sóhajtásnyi ideig gondolkodott, elfogadja-e, aztán a pici ujjak Gábor ujjai közé csúsztak.

Először fogom meg a kezét, gondolta Gábor elfogódottan. Milyen törékeny. Mindene ilyen. A válla, a csípője, a térde. Filigrán, vékony csontok, mint egy játékbabáé, és mégis, a tagadhatatlan védelmezési ösztön mellett a nő társaságában leginkább nyers vágyat érez. Hogy a nő átölelje, és ő belé merítkezhessen.

Olivia vezette át az udvaron a bejárati ajtóig. A küszöb előtt, a előtető alatt leverték a lábukról a havat.

Olivia megzörgette az ajtót. Majd még egyszer. Harmadszor is, mire felfénylett az ajtó fölötti lámpa, neszezés, kulcs csörgés és halk hangok hallatszottak. Egy magasabb és egy mélyebb.

Megkönnyebbülten néztek egymásra Olíviával. Kétség sem fér hozzá, Zsófi és Balázs.

Kitárult az ajtó, és a halvány lámpafényben Zsófi állt kócos hajjal, szorosan egy kockás plédbe bugyolálva, amiből a feje, meg a papucsos lába kandikált csak ki. Közvetlenül mögötte posztolt Balázs, hasonló öltözékben, de az ő meztelen jobb karja kilógott a takaró alól, és a kezében egy piszkavasat szorongatott.

Tagadhatatlanul kínos pillanat volt.

Balázs egyszerre szólalt meg Zsófival.

– Apa? – kérdezte Balázs.

– Hát te? – Így Zsófi.

Olivia szó nélkül megkerülte a görög tógás ifjút és párját, belépett az előszobába, amiről körbe nézve máris kiderült, hogy a konyha, és kibújt a kabátjából.

– Hiába hívlak telefonon – szólalt meg Gábor. – Két napja semmi hír felőled. Aggódtam.

– Basszus, apa. Nem hiszem el! Csütörtökön jöttem fel, és még csak szombat van. Ennyi idő alatt ki se hűlne a testem. Nekivágtál kocsival a hóviharnak? – kérdezte Balázs.

Gábor úgy vélte, ideje előhúzni a szülői hangot, mielőtt mentegetőzésre kényszerül.

– A telefonod halott. Nem mondtad meg, hol vagy kivel, és meddig. Zsófit se lehetett hívni. Elég kiszámítható, hogy nem várok napokig, míg életjelet adsz magadról.

Balázs sóhajtott, visszavitte a piszkavasat a szobába. Zsófi ekkor kezdett nevetni.

Olivia is elmosolyodott, és beljebb sétált a házba.

– Van valami kajátok? Éhen halok.

***

Ami kenyeret csütörtökön hoztak, már megették, Olivia jobb híján krumplit főzött, a hűtőben talált tojást, a kamrában felakasztva kolbászt. Főzött teát, körbe ülték a konyhaasztalt. A hamisítatlan bakonyi parasztház középső részét foglalta el a konyha, mögötte egymás mellett, osztozva a konyha szélességén a kamra és a kicsi fürdő, ami legföljebb tíz, tizenöt éve készülhetett el. Legalábbis Gábor ennyi idősnek becsülte, amikor Olivia után ő is meglátogatta a mosdót. Kevés pénzzel, valószínűleg olcsó munkaerőt alkalmazva történt a burkolás, a járólapok széle nem egy síkban feküdt, és a csapok is kezdtek rozsdásodni. De legalább benn van. Az udvar végében, a hóban biztosan jóval hidegebb lenne a budi, gondolta, és hosszan folyatta a kezére a forró vizet. A hólánc felhelyezése legalább fél óráig tartott, úgy átfagyott közben, hogy azóta se tudott felmelegedni.

Befejezték a vacsorát, Olivia a maradékot kezdte összegyűjteni, amikor Zsófi feltette a mindenkit leginkább foglalkoztató kérdést.

– Vissza mentek Veszprémbe ma este, Oli?

Gábor Olíviát figyelte, hogy milyen magától értetődően veszi át a háziasszony szerepét, amikor a kérdés figyelmeztette, ideje a felszínre jönni. Vége a hosszú merülésnek Olivia jóleső társaságában, ő a kapitány, a rangidős, akitől a válaszokat várják.

– Mi Balázzsal mindenképpen hazamegyünk. Önök maradhatnak Olíviával.

Olivia a krumpli maradékát szórta egy vödörbe, de most kiegyenesedett. Önkéntelen mozdulattal megtámasztotta a derekát. Ezt a mozdulatot többször is megfigyelte Gábor. Valószínűleg jósló fájásai vannak. Beának is elkezdődött már valamikor a harmincadik hét után.

– Rossz ötlet – mondta Olivia egyenesen Gábornak, noha eddig a tekintetét is gondosan kerülte. – Mikor jöttünk, Esztergár után fél méteres kupacokat láttam az út mellett, eddigre biztosan embermagas. Akinek nincs erre helyismerete, el se tudja képzelni, mekkora hegyeket épít az úton a szél. Amíg nem halad át a hókotró, ostobaság útnak indulni. Sötétben pedig végképp felelőtlenség.

– Én biztosan nem fogok Olíviával aludni, ha maradtok – kiáltott fel Zsófi.

Gábor tulajdonképpen kedvelte. Először csak szórakoztatta, később sikerült elvonatkoztatnia a külsőségektől, mint a sok fekete és a nyegle modor, megkedvelte.

– Hanem? Kimégy a fáskamrába – kérdezte gúnyosan Olivia. No, Zsófit se kellett félteni.

– Én Balázzsal alszom, a nagyágyban. Ti mehettek a nagyiék két heverőjére a kisszobába.

Úgy látszik, eldöntötték, hogy maradunk, gondolta Gábor, pedig erre neki kell rábólintania. Neki viszont eszébe sincs beadni a derekát. Elég zavaros a helyzet máris. Hogy viszonyuljon Zsófihoz most, Balázs barátnőjeként? Hogy viszonyuljon az együtt alváshoz? Balázs tizenkilenc éves, Zsófi ugyanennyi, mindkettő nagykorú. Ennyi elég? Vegye természetesnek, hogy szexelnek? A hasonló helyzetek minduntalan rádöbbentették, milyen végtelenül magányos foglalkozás az egyedülálló szülőé. Különösen, ha a nagyszülők is halottak, akiktől tanácsot kérhetne. Bár felhívni a karót nyelt és végtelenül formálisan viselkedő apját gyereknevelési kérdésekben addig se jutott eszébe, amíg élt. Inkább az anyját hívta segítségül, amikor tehetetlennek bizonyult krízishelyzetben, amilyen ez is.

– Mielőtt ölre mennének... – kezdte kifejteni a véleményét, de Zsófi közbevágott.

– Szerintem tegeződjünk, mert így sose ér a mondatai végére.

– Köszönöm – felelte udvariasan Gábor és elnyomta a mosolyát. – Folytatom. Tehát, mielőtt ölre mennétek az ágyon, megjegyzem, hogy mi távozunk Balázzsal. Mindenkinek úgy lesz a legjobb.

– Neked biztosan, de nekem nem– mordult fel Balázs, aki igencsak gyászos képet vágott. Gábor megértette. Lezsírozta magának a hétvégét, csak szex, semmi faxni, erre beállít az apja és elcipeli. Az élet kegyetlen.

– Azért, mert engem utálsz, nem kéne megfagynod mínusz tíz fokban a Bakonyban – mondta Olivia.

– Hoppá! – kiáltotta vigyorogva Zsófi.

– Nem utállak – felelte elpirulva Gábor, mert Balázs előtt szégyelt érzelmekről beszélni. – Épp eleget voltunk a terhetekre, ideje eltakarodnunk.

– Nekem Balázs egyáltalán nincs terhemre – vigyorgott Zsófi. – Sőt te se. Megkapjátok a kisszobát.

– Nem alhatunk egy szobában Gáborral – mondta Olivia még mindig a krumpli héjas vödör mellett állva.

– Miért nem? – kérdezte Zsófi tágra nyílt szemmel. – Azt ne mondd, hogy félsz, rád mászik éjjel. Már bocsánat. Kinek jutna eszébe? Rád se lehet, mert legurulna a szerencsétlen a nagy hasadról.

Olivia pipacs vörös lett zavarában, vagy mérgében, Gábor komolyan fontolgatta, rászól Zsófira, noha ez nem vezetne jóra, de Olivia megtette helyette.

– Befejezted? – kérdezte.

Zsófi megrántotta a vállát.

– Ja, be.

Olivia Gáborra nézett.

– Nos?

– Ha tényleg nem bánod, valóban okosabb lenne maradni, legalább éjszakára.

Ebben az ihletett pillanatban szűnt meg az áram szolgáltatás. Koromsötét lett a szobában, csak a konyha sarkában a kis vaskályhában pislákoló tűz vöröslött.

– Hát ez igazán epikus – kuncogott Zsófi.

Balázs bekapcsolta a mobilvilágítást.

– Van itthon gyertya. Errefelé gyakori az áramszünet – lépett Olivia a konyha asztalhoz, és kivett két gyertyát a fiókból, a lábak közötti polcról pedig két kistányért. A gyertyákat meggyújtva egyet–egyet a két tányér közepére helyezett.

Gábor felemelkedett az asztal mellől.

– Gondolom, szükség lesz még tűzifára. Balázzsal hozunk be, amíg ti felkészültök az éjszakára.

– Tehát maradsz? – kérdezte Olivia. Az arcán táncot lejtett a kezében tartott gyertya fénye.

– Nem foglak itt hagyni sötétben, de veled esztelenség lenne elindulni is ilyen későn.

Olivia nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Zsófi letorkolta.

– Ezt szépen mondta. Majd később lejátsszátok, Oli. Most tényleg hadd hozzanak be fát, mert ha lemerülnek a mobilok, tök sötét lesz a fáskamrában. Kinn meg nem ég a gyertya, elfújja a szél, tegnap mi is megszívtuk, mert elfelejtettem, hogy ott nincs villany.

Amíg ágyazott, Olivia bekapcsolta az elemes kisrádiót. Valóban lezárták a bakonyi utakat, Dudart, Csetényt, a többi környező falut elvágta a hó a külvilágtól.

– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte Gábor, és egy öl fát leborított a cserépkályha mellé. Balázsék tegnap begyújtottak, túl melegnek is érezte a szobát. Ahogy a füstszagot is erősnek.

– Van szénmonoxid jelzőtök? – kérdezte Olíviát, aki a nagypárnát verte fel. Már átöltözött éjjelre. Férfi pólót mindenütt tart néhányat, gondolta Gábor, mert azt viselt a nő, a kicsi, formás térde kilátszott alóla. Vajon visel bugyit? Bea egy szál hálóingben aludt. Eszébe jutott Zsófi megjegyzése, hogy Olíviát úgy se kívánná meg senki. Elfordult, hogy elrejtse a mosolyát. Milyen gyerek még Zsófi, noha jóval magasabb a nővérénél.

– Igen. A kályha mellett a polcon! – mutatta Olivia a szénmonoxid jelzőt.

– És elem is van benne?

A nő leengedte a kezében tartott párnát az ágyra.

– Nem fogsz meghalni ma éjjel, ne aggódj.

Gábor gondolkozott, feleljen-e a gonosz megjegyzésre, aztán csak nem tudta megállni.

– A babák érzékenyek a szénmonoxidra. Veszélyesebb rá, mint ránk, felnőttekre.

Olíviának felgyúlt az arca.

– Igaz. Ne haragudj. Két hete cserélte az elemet anya, amikor jött felfűteni a házat.

– Rendben – nyugtázta Gábor. Elővette a kabátja zsebéből a telefonját. – Sehol nincs itt térerő?

– Én nem tudom, hátha Zsófi már kitapasztalta – felelte Olivia, és kiszólt a húgának, aki a fején törölközővel a fürdőszobából jött ki. – Tudsz valahol térerőt? –kérdezte.

– Minek? – kérdezett vissza Zsófi.

– Gábor telefonálni szeretne.

– Kinek?

Gábor ránézett, és szorult helyzetük dacára elnevette magát. Tanárként évek alatt megszokta, hogy a Zsófi korú gyerekek, ha nem is tisztelettel, de távolságtartással kezelik. Zsófi modora amellett, hogy szórakoztatta, furcsa megnyugvással töltötte el. Mégsem olyan öreg, ha ez a kislány ilyen nyeglén mer beszélni vele.

– Egy ismerősömet szeretném felhívni, hogy itt ragadtunk.

–Ja, értem. Hogy tudja, maradtak túlélők – vihogott Zsófi. – Ha felmászol a pince tetejére, ott talán van egy vonásnyi

– Pince?

– Az udvar végén, az a bucka. A holdvilágban megtalálod.

Gábor kiment a házból, várt kicsit, hogy a szeme szokja a sötétet. Körülnézett. A tiszta ég alatt ezüstszürkén derengett a táj. Gyerekkora óta nem látott ilyet, tájat, a civilizációtól mentes valójában. A hó visszaverte holdfényben tulajdonképpen nem is volt sötét, ki tudta venni a közeli erdő fekete sávját, a falu mellett a meddőhányó kúpját, és az udvar végében a pince alkotta halmot. Valóban talált rajta egy vonásnyi térerőt. Felhívta Emmát, röviden beszámolt a történtekről, hogy megtalálta Balázst és itt ragadtak Dudar szélén, egy parasztházban.

– Nem fáztok? – kérdezte a nő.

– Dehogy. Két cserépkályhában fűtünk, fürdőszoba, palackos gáz, valójában kényelmes.

– Olivia?

– Dühös rám, de erről majd később beszélek, térdig érő hóban állok a pincén, mert ez itt a helyi telefonfülke.

Emma nevetett, elbúcsúzott, és bontotta a vonalat.

Bár panaszkodott a hidegre, Gábor maradt még néhány percig kinn, mert úgy elvarázsolta az este szépsége. Elképzelte az embereket, akik kétszáz évvel ezelőtt felépítették ezt a kőházat. Hogy éltek? Számukra persze jóval zajosabb lehetett egy ilyen fagyos téli éjszaka is. Az állatok neszezése tagadhatatlanul hiányzik. Tehenet, lovat biztosan tartottak a fáskamra melletti istállóban. Most üresen tátong, néhány ócska szerszám hever a félig leomlott betonvályúban, benézett, amikor Balázzsal fáért kijöttek.

Ránézett a házra, a két szobaablakon halványan kiszűrődő gyertyafényre. Vajon megbocsát neki Olivia, vagy mindörökre vége? Szeretné, ha megbocsátana?

Semmit se szeretne ennél jobban. Feleségül akarja venni, az apja lenni a gyerekének, és akár egy újabb, közös gyereknek is. Elég a gyávaságból. A hozzám ki való és ki nem középszerűségből. Milyen okosan kinézte magának Emmát, aki majdnem egyidős vele, hasonló végzettségű és érdeklődésű, erre a nőnek ő nem is kell. Vagyis kizárólag barátnak, és ő se kap szívdobogást a jelenlétében. Pedig emlékeztet Beára. Magas, vékony, elegáns, okos. Ezzel szemben Olivia a válláig ér, a neki fontos dolgokat alig tartja valamire, de tagadhatatlanul vonzódik hozzá. Kezdettől férfiként tekint rá. Kívánta őt már akkor is, amikor abba a Tamásba volt szerelmes. Vagy legalábbis azt hitte, hogy az.

Ki kell engesztelnie Olíviát, és elérni, hogy viszontszeresse, de ha ez túl nagy kérés, legalább hagyja, hogy ő szerethesse.