Másnap Gábor hevenyészett üzenetet talált a hűtőajtóra mágnesezve.

„Nem jövök este haza, ne aggódj. Holnap reggel a suliban találkozunk."

Gábor erre mordult egyet, felmerült benne, hogy telefonon felhívja Balázs, aztán elvetette az ötletet. Hagyott üzenetet, azt ugyan nem írta meg, hová megy, és nem is SMS-t írt, nehogy ő válasz SMS-ben tiltakozni tudjon, de legalább írt. Annyiban hagyta. Másnap azonban, az első óra utáni szünetben Balázs osztályfőnöke megállt előtte a tanáriban.

– Beteg a fiad? Nem szóltál.

Gábor felkapta a fejét, épp a nagy semmin merengett, mert rosszul aludt, hogy Balázs nem jött haza.

– Beteg? – értetlenkedett, aztán gyorsan összerakta, hogy Balázs mégsem érkezett meg ma reggel az iskolába időben, hiába ígérte az üzenetben.

– Ne haragudj! – állt fel, és ezzel egy szemmagasságba került Balázs osztályfőnökével. – Elfelejtettem szólni. Elutazott hétvégére, kivenném a szülői napot.

– Tudod, hogy úgy szabályos, ha előtte értesítesz – szólt komoran a férfi. Nem bírták egymást. Kakasok a szemétdombon, gondolta Gábor, ők ketten férfiak a tantestületben és az igazgató, ennyi, de ők ketten is folyton rivalizáltak. Gábor már azt se tudta, min, lehet, ő is ludas ebben, bár nem emlékezett rá, hogy keresztbe tett volna Istvánnak, de dőreség lenne elvetni a lehetőséget.

– Tudom. Bocsáss meg. Máskor előre szólok, de most elfelejtettem. Tele a fejem minden marhasággal. – Ez még igaz is, gondolta. Az utóbbi napokban alulmúlta önmagát, a gondolatai szünet nélkül Olivia körül jártak, hogy mi van vele, hogy tényleg Balázs van-e vele, hogy talán mégis méltatlan magához és Olíviához a feltételezés. Rosszul aludt, hajnalban ébredt, fájt a feje, alig volt étvágya. Neurotikus vagyok, állapította meg egyik reggel, amikor a fürdőszobatükörben a borostás, beesett képét meglátta. Ebben az állapotban akár el is feledkezhetett volna szólni Balázs utazásáról. Akár. Bár ahhoz nagyon mélyre kéne süllyednie az önsajnálat mocsarába, hogy Balázsról megfeledkezzen.

Az osztályfőnök azt morogta, legalább a kollégáktól elvárna az ember némi szabálytiszteletet, meg, hogy ha ők nincsenek tekintettel egymásra, mit várjon a szülőktől a pedagógus, majd elviharzott. Mindig sietett, Gábor nem értette, hová, mert ő rendszerint ráért.

Elővette a telefonját, és a helyiségnek hátat fordítva Balázst hívta. Nem csörgött ki a telefon. Hívta Márkot, a legjobb barátot, de ő se tudott semmit, neki nem szólt Balázs, hogy utazik. Visszatette az ingzsebébe a készüléket, elindult a második c-be magyarórát tartani.

Minden szünetben hívta Balázst, a telefon továbbra sem csörgött ki. Vagy lemerült, vagy nincs ott térerő, ahol Balázs tartózkodik. Ami valószínűtlen, gondolta Gábor egyre feszültebben, hacsak nem egy bunkerbe látogatott a fia, ami szintén kizárt. Tegnap este kellett volna felhívnia, ám ő engedett a lustaságának, hogy elkerülje a konfliktust. A fia így is túlféltő, túlellenőrző, zsarnok szülőnek bélyegzi. Azon évek óta túltette magát, hogy jó fej apuka legyen, ez neki nem ment, de legalább elviselhető szeretett volna lenni. Mentségére szolgáljon, képtelenség pórázon tartani egy tizenkilenc éves fiút. S lám, hová vezet a nagy szabadság, nem tudja, a fia merre jár, jól van-e, egyáltalán él-e.

Hová mehetett Balázs több, mint egy napra? Vajon hová, válaszolta meg magának azonnal a kérdést. Hová mehet egy kamasz éjszakára úgy, hogy a haverja se tud róla. Nyilván nő van a dologban.

Mikor délután hazaért, épp csak benézett a lakásba, nem ért-e a fia mégis haza, majd mikor látta, hogy minden változatlan, Balázs nem járt itthon, se koszos pohár, se tányér, se kenyérmorzsa az asztalon, elindult a negyedikre. Ha Olivia együtt van Balázzsal, az fölöttébb kínos lesz mindhármuknak, de legalább a fia testi épségét illetően megnyugszik. Ha Oliviát itthon találja, de Balázs nincs vele, akkor kitalál valamit, hogy miért tört rá váratlanul a hosszú mosolyszünet után. Mit szoktak ilyenkor mondani a szomszédok? Nincs egy kis sód, drága szomszédnő? Elvégre a sarkon, a huszonnégy órán át nyitva tartó boltban kifogyott, és nekem sürgős sóznivalóm van. Mindegy. Legföljebb hülyét csinál magából. Meg egyébként is, leszarja, mit gondol róla Olivia. legalábbis szeretné leszarni. Milyen szánalmas már ez, hogy kapkodja levegőt, mintha két emelet lépcsőtől kifulladna, pedig az izgalomtól liheg, hogy van oka találkozni Oliviával. Mert legbelül, mélyen, beleveszve a gyanú és a józan ész parazsába, pislákol benne a remény, talán mégse igaz, amit hisz, se a fia, se Olivia nem tennének ilyet vele, hogy összefekszenek.

Felért a negyedikre, megnyomta a csengőt, és várt.

Talán fölöslegesen trappolt fel ide szívdobogva, Olivia nincs is itthon, nézett körül, mintha a csupasz lépcsőház elárulná, mi történik az ajtók mögött. Pénteken este hatkor nem mindenki néz tévét. Olivia meglátogathatta az anyját. Vagy elmentek táncolni Balázzsal. Elég+ Intette le magát Járnak egyáltalán táncolni manapság a fiatalok, vagy csak isznak.

Megint csak elég.

Ismét csengetett. Bentről berregett, nem romlott el, csak Olivia nincs itthon valószínűleg. Már fordult vissza, amikor végre feltárult az ajtó.

Huszonhetedik fejezet

Olivia a mosást teregette ki, amikor csengettek. Elsőre talán meg se hallotta, mert hangosan szólt a rádió a nappaliban, azt hitte, a zene része a hang, csak másodjára ismerte fel, hogy ez az ajtócsengő.

A szokott vékony férfipólóban, mezítláb sietett ajtót nyitni, mert hiába csavarta le a fűtést, mostanában hullámokban rátört a forróság.

Gábor állt a lépcsőházban, és feldúltnak látszott. Oliviát mellbe vágta a felismerés, minden undoksága dacára, idegesen is mennyire tetszik neki a férfi a kusza hajával, kipirult arcával, a félig meglazított nyakkendőjével. Gábor, ha a benne dúló feszültséget kordában próbálta tartani, rángatózott az állán egy izom. Akkor is, amikor először találkozott Tamással, majd, amikor ez a kontroll szétesett, és behúzott egyet neki. Ahogy most is.

– Szia – köszönt Gábor kimérten. A zsebébe mélyesztette a kezét. Ezt még Olivia is tudta, hogy illetlenség, Gábornak nem is volt szokása. Ideges. – Balázst keresem. Itt van?

Olivia kezében az ajtógombbal bámult rá, és a lábujjaival zongorázott az előszoba linóleumán. Miért néz ki úgy Gábor, mintha aki majd kibújik a bőréből, És miért lenne nála Balázs? Egyszer jött fel és aludt nála, amikor Gábor a kórházban feküdt. Előtte és utána sem. Mintha szokásuk lenne összejárni. Balázs ezer helyen lehet, a barátjánál leginkább, vagy Zsófival, edzésen, iskolában. Miért rajta, a megvetett párián keresi Gábor a fiát, amikor nyilvánvaló, hogy neheztel rá. Olivia annyira tartott a találkozástól, hogy ha a buszról leszállva meglátta a férfit az iskola felöl közeledni, addig téblábolt lesunyt fejjel, míg Gábor el nem tűnt a házban. Csak hogy köszönni se kelljen, szembesülni a férfi elutasító, rideg válaszával.

– Itt van? – kérdezte Gábor emeltebb hangon, majdhogynem kiabálva.

Mi baja? Balázs elkotyogta, hogy megint ő korrepetálja kémiából és ezen így felhúzta magát. Sajnálja a pénzt, ami neki jut? Kizárt. A férfi ennél sokkal nagyvonalúbb.

– Persze hogy nincs itt – bökte ki végre.

– Nem is volt?

Erre már Olivia is kezdte elveszíteni a türelmét.

– Péntek délután miért lenne itt? Sose szokott.

– Valóban? – húzta a szót gúnyosan Gábor.

Ebbe meg mi ütött, hökkent meg Olivia. Gábor furcsa volt, szokatlanul zaklatott, bár, amikor Tamást megütötte, akkor is előbújt a szenvedélyes énje a joviális tanárúr mögül, de most sehol senki lecsapható, csak ők ketten. Ennyire gyűlöli, hogy már attól is felmegy benne a pumpa, ha egy légtérben tartózkodnak? Azért ez túlzás és igazságtalan. Oliviának vannak bűnei, de létezik az elévülési idő. Egyébként se köteles elviselni a megvetését. Amikor Dórit elutasította, kellőképpen kifejezte, mit gondol róla. Ráadásul nem vele bánt el, hanem a húgával, ami elég mocsok húzás volt.

– Akkor szia – vetette oda foghegyről. Be akarta zárni az ajtót, de a férfi megtámasztva a kezével, megakadályozta.

Most birkózni fogunk vagy mi lesz? Döbbent meg Olivia. Nyomta volna be az ajtót, de a férfi szavai megállították.

– Olivia! Balázs eltűnt. Tegnap este óta hiába hívom, nem veszi fel a telefont, sőt ki se csörög. Ha tudsz valamit róla, kérlek, áruld el.

Olivia kitárta az ajtót. Iménti sértettsége kihussant a fejéből. Balázs ugyan betöltötte a tizennyolcat, de ismerte a viszonyát az apjával, nem adta elő a leválni készülő felnőttet. Ráadásul Gábor is elég józan gondolkodású, sose látta ok nélkül kikelni magából, valljuk be, Tamás bőven megérdemelte, amit kapott. Ha Gábor aggódik, akkor baj van.

– Nincs a barátjánál? – kérdezte, miközben elhátrált az ajtónyílásból. A Márknál, vagy hogy hívják?

– Nincs, vele már beszéltem – lépett az előszobába Gábor. Fekete gyapjúkabátja ontotta magából a kinti hideget. – Nem szerveztek közös programot a hétvégére. Csütörtökön délután elment, úgy volt, ma délelőtt hazajön, de nem jött, kihagyta a délelőtti tanítást, és nem veszi fel a telefonját. Ki se csöng. Reggeltől szakad a hó, mi van, ha valami baleset érte. Elesett, lába tört, eszméletlenül fekszik a kórházban. Vagy nem tudom, akkor hívnának a telefonján. Fogalmam sincs. – Tanácstalanul beletúrt a hajába, majd úgy is maradt, a feje tetejére szorított tenyérrel.

– Elképzelésed sincs, hová mehetett? – kérdezte Olivia, mert ő is aggódni kezdett. Balázs rendes gyerek, ha ott is felejtené magát valahol, annyi esze van, hogy tudja, az apja aggódik, nem szívatná meg direkt.

– Nincs. Csak üzent, hogy éjjelre kimarad, de a pénteki tanításra visszaér. Ma reggel az osztályfőnöke szólt, hogy hiányzik és a telefonja is süket.

Olivia szó nélkül sarkon fordult, beszaladt a lakásba.

A konyhapultról felkapta a mobilját, hívta Zsófit. Hátha kitaláltak valami közös programot, és a fiú eltűnésében nincs semmi különös. Remélte, hogy együtt vannak. Zsófi jutott elsőként eszébe, amikor meghallotta, Balázs kimaradt éjszakára. A húga telefonja ki se csöngött, sípolt. Kinyomta, az anyját hívta. Ő azonnal felvette.

– Zsófi otthon van? – kérdezte Olivia.

– Miért kérded?

– Anya! Ne kezd! Fontos. Hol van Zsófi?

Az anyja gondolkodott, legalábbis nem szólt.

– Éjszakás voltál? – kérdezte Olivia, mert a nehéz felfogás nem jellemezte az anyját. Viszont, ha reggel hétkor ért haza, Olivia ébreszthette fel, még kómás.

– Igen. Aludtam, de már emlékszem. Mondta tegnap, hogy kimegy a kisházba.

– A Bakonyba? Hóviharban? Minek?

– Tanulni – felelte az anyja, akinél úgy látszik, működött a régi varázsszó. Ha tanulásra hivatkoztak, mindent megengedett. Olivia tanulni járt a gimnáziumi fiújához délutánonként, amikor minden pozitúrát kipróbáltak, amit a neten találtak, és Zsófi is azért kaphatta meg a bakonyi ház kulcsát, mert a sikeres zárhelyire csak a hegyek csöndjében képes. Zsófi mindig is a legasszertívabb volt ötük közül. – Nehéz vizsgája lesz hétfőn, azt mondta, itthon képtelenség felkészülni, Dórihoz feljár a barátnője, nevetgélnek, csapkodják az ajtót. Fölöttünk meg szüntelenül sír a kisbaba. Említettem, hogy Zsuzsikának megszületett a harmadik? Kislány ez is.

– Egyedül ment? – vágott Olivia a közepébe a szóáradatnak.

– Ha Dorkát kérdezed, hogy magával vitte-e, hát nem, neki ma délelőtt még tanítás volt. Pedig én mondtam, hogy jobb lenne mégis ketten, de Zsófi nem akarta. – Olivia a szemét forgatta. Ha Zsófi, akinek lételeme a nyüzsgés, magányra vágyott, akkor biztosan nincs egyedül, csak az anyjuknak nem árulta el, kivel ment. – Dorka itthon van. Beszélsz vele?

– Inkább nem. – Dóri se tud többet nála, Zsófi hamarabb beszél Oliviának a fiúügyeiről, mint a fiatalabb testvérének. Elbúcsúzott az anyjától és letette.

Zsófi és Balázs együtt lehetnek a dudari kisházban, gondolta. A falu szélén, félig az erdőben, ötvencentis kőfalak közt, ahol se wifi, se térerő.

Megfordult és szembe találta magát Gáborral. Nagykabátban állt a konyhaajtóban.

– Kit hívtál? – kérdezte.

– Anyámat. Vagyis előbb Zsófit, aztán anyámat, mert Zsófi nem elérhető. Kiment Dudarra tanulni.

Gábor összeráncolta a homlokát.

– Ezt miért mondod nekem?

– Szerintem Balázzsal együtt mentek, és ott ragadtak. Vagy eleve nem is akartak hazajönni, csak vasárnap.

– Kémiát tanulni? – kérdezte Gábor olyan ártatlanul, hogy Olivia mosolygott volna rajta, ha nincsenek épp haragban, és nincs a szíve tele fájdalommal.

– Járnak – mondta.

– Kik?

– Zsófi meg Balázs.

Gábor olyan arcot vágott, mint aki most tudta meg, hogy a föld gömbölyű és nem lapos.

– Balázs nem veled jár, hanem a húgoddal?

Persze, hogy nem, akarta mondani Olivia, amikor megértette, mit jelent a kérdés. Gábor azt hiszi, ő lefekszik a fiával. Ezért kereste Balázst nála. Ahogy leesett neki, egyszerre érzett éktelen haragot, elkeseredést és undort. Minek nézi őt ez az ember? Micsoda ócska ribancnak? És azt is megértette végre, miért utasította el Dóri kérését, és miért viselkedett vele olyan kimérten a múltkor, amikor haza akarta hozni, hogy meg ne fagyjon az úton. Az irgalmas szamaritánus és a kis gyufaárus lány nagyjelenetben. Ezért volt a hangja olyan rideg és az arca olyan utálkozó. Mondjuk, elég utálatos is lenne, ha az apa után a fiút is magára húzná, de hogy jutott ez Gábor eszébe?

– Nem velem jár Balázs, valóban. Bármilyen hihetetlen is – szegte fel a fejét. – Hogy te milyen egy rohadt, szemét vagy! Hogy feltételezhettél ilyen mocsokságot rólam? Mindegy. – Elviharzott a férfi mellett, be a hálószobába. Kicsapta a szekrényajtót, lerángatta a polcról a steppelt, melegítő nadrágot, a fekete garbót és a csíkos, gyapjú pulóvert. Bökős, de meleg. A szeme sarkából látta, Gábor ide is követte, de olyan keserűség töltötte el, hogy nem törődött vele, lerántotta magáról a pólóját.

– Mit csinálsz? – hallotta a férfi döbbent hangját.

Ügyet se vetett rá, hogy egy szál bugyiban és melltartóban áll a férfi előtt, hegynyi pocakkal, hanem elkezdett belebújni a téli ruhákba.

– Átöltözöm – mordult fel.

– Minek?

Minek, visszhangzott a fejében a szó. Ilyet se hallott még Gábortól. Az elvárható, mi célból helyett. A szemét, mocsok, rohadék. Feltételezte róla, hogy lefekszik a fiával. Hogy ennyire kiéhezett, csak egy farokra vágyik, mindegy ki van a végén. Remegett a dühtől.

Ismét elsietett az ajtóban posztoló férfi mellett, vigyázzva, véletlenül se érjen hozzá, ki az előszobába. Ott megtorpant. A hótaposó csizmája kellene, a régi, de az valószínűleg valamelyik dobozban van a kamrában. Melyikben vajon? Kinyitotta a lomos kamra ajtaját. Az alig egy négyzetméteres helyiséget körben polcok borították. Körbenézett. Hah, kikerült a csizma a dobozából, legalább megvan, nem kell keresni, de persze a legfelső polcon. Biztosan Tamás dobta fel oda, és ő nem fogja elérni. Azért megpróbálja. Szökkent egyet. Kecsesen, akár a medicin labdák tesiórán, gondolta.

Megérezte Gábor érintését a vállán.

– Mit csinálsz?

Lerázta magáról a férfi kezét, kivette a sarokból a partst. A sírás kaparta a torkát. Tudta, hogy ő senki és semmi a férfihez képest, hogy az jóval okosabb, műveltebb, jólneveltebb nála, és hogy ezt Gábor is érzi, de arra nem számított, hogy nem csak buta libának, de büdös ribancnak is tartja.

– Olivia mit csinálsz? – hallotta a férfi erélyes hangját maga mögül.

Kezében a partvissal hátra pördült. Lehetett valami az arcán, mert hiába nőtt egy fejjel magasabbra, Gábor hátralépett.

– Amit akarok, azt csinálom – sziszegte Olivia. – Nem tartozom neked számadással.

– Olivia... – kezdte volna a férfi, de Olivia közbevágott. Nem volt kíváncsi a mondókájára. Mi olyat mondhat ugyan, ami az eddigieket semmissé teszi? Semmit, Jobb, ha hallgat.

– Megdugattam magam veled, rendben, értem én, ribanc vagyok. De nem vagyok egy erkölcstelen, mocskos ribanc, aki Balázzsal kavar. Ő a fiad, könyörgöm. Sose volt köztünk semmi. Eszembe se jutott, és neki se. Hogy feltételezed ezt rólam? Vagy akár róla. Hogy merészeled?

Visszafordult a polcok felé, és végre a partvis nyelével sikerült lepiszkálnia a csizmákat. Kis híján a fejére pottyantak.

Elkezdte felrángatni magára.

– Hová készülsz? – kérdezte csöndesen a férfi mögötte.

– Semmi közöd hozzá.

– Olivia, kérlek! – ragadta meg Gábor a kabátját, amikor leakasztva a fogasról, bele akart bújni. – Olivia. Kérlek. Egy barom vagyok. Igazad van. Kérlek, ne haragudj. Kérlek, beszélj velem. Válaszolj nekem! Mit csinálsz, hová mégy?

Olivia elengedte a kabátot, mert Gáborral huzakodni nevetséges és fölösleges lett volna. Látszik a férfi arcán az eltökéltség, nem hagyja annyiban, válaszolnia kell neki, pedig majd meg fullad a keserűségtől. Gábor nyilvánvalóan szenved, aggódik a fia miatt, és ez Oliviának is annyira fáj, hogy képtelen hátat fordítani.

– Kimegyek Zsófi után a Bakonyba. Szerintem együtt utaztak ki Balázzsal Dudarra. Ha odaértem, kiderül, jól gondolom-e, de szinte biztos vagyok benne.

– Egyedül akarsz elindulni Dudarra?

Olivia lesújtónak szánt pillantást vetett rá.

– Busszal.

Nem hagyta, hogy Gábor felsegítse a kabátot, kirántotta a férfi kezéből, kilépett a lépcsőházba, hogy eltávolodjon a közeléből. Sírni tudott volna Gábor illatától, olyan erővel idézte fel az együtt töltött időt, és annyira fájt, hogy elveszítette.

– A hóviharban? És ha nincsenek ott? – kérdezte Gábor, míg Olivia a kabátját gombolgatta.

– Akkor hazajövök a következő busszal, vagy ott alszom. Nem egy aluljáró, van fűtés, villany, fürdő, bármennyire is hihetetlen ez neked.

– Mióta járnak? – Gábor nem reagált a megjegyzésre, hogy feltételezné, Olivia családjának udvari budira telik csak.

– Január közepétől. Legalábbis én úgy tudom. Nem tartottam a gyertyát nekik.

– Egy hónapja? Nem túl rövid idő az összebújáshoz?

Ettől Olivia kishíján elnevette magát. Pedig mérges volt, vagy legalábbis megbántott, de máris olvadozott a férfi csodálkozó arcát látva. Annyira szereti ez az ártatlan, jóhiszemű embert. Hol a kemény, következetes Olivia, akit néhány szóval, kedves arccal, jó illattal nem lehet két perc alatt megbékíteni. Talán az az Olivia meg se született.

– Ezt majd tisztázod Balázzsal, ha megkerült.

Kihúzta a belső zárból a lakáskulcsot, várakozásteljesen a férfira nézett. Gábor azonban nem mozdult az előszoba közepéről.

– Menjünk ki együtt a seattal.

Olivia elgondolkozott. Órákat tölteni Gáborral egy kis autóban. Oda és vissza, meg egy kicsit ott. Máris szívdobogást kapott a gondolattól. Olyan jó lenne. Majd hazaérni, és hiányolni a férfit olyan nagyon szar. Inkább nem.

– Mi értelme lenne együtt menni? Fagyjunk meg mindketten?

– Hát ez az. Veszélyes egyedül. Szeretnélek elkísérni. Itthon úgyse tudnék nyugton ülni, szeretnék veled tartani. Vagyis szeretnélek elvinni autóval. Egyszerűbb, gyorsabb.

– Hófúvást jósolt a tévé.

– A busz is elakadhat.

– A te kis autód még inkább.

Gábor nem győzködte tovább észérvekkel.

– Olivia, kérlek!

Amellett, hogy Gáborral töltheti az időt, Oliviának is jobban esett volna a ház előtt a meleg autóba ülni, mint kibumlizni a buszpályaudvarra, majd tömött buszon zötyögni egy órát, de még kérette magát.

– Nem hiszem, hogy egy légtérben akarnál utazni valakivel, akit ilyen szörnyű embernek tartasz, mint engem.

A férfi kivette a zsebéből a kocsikulcsot, majd visszadugta, a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. Olivia figyelte, és tudta, többek között ezt is szereti benne. Nem ragaszkodik hozzá, hogy feltétlenül az övé legyen az utolsó szó. Tamás már kétszer visszavágott volna valami kifogással, aminek a lényege, hogy Olivia tehet az ő mocsokságáról is, de Gábor nem mentegetőzött, ha nem akadt számára mentség.

– Elvihetlek? – kérdezte Gábor.

– Igen, el. – Végignézett a férfin. – A félcipő helyett okosabb lenne magasszárú. Lehet, térdig ér fenn a hó. De, ahogy jobbnak látod, nem szólok bele.

A lépcsőházban várta meg, amíg Gábor másik cipőtvesz, még egyszer megpróbálta Zsófit hívni, de hiába. Öt perc sem telt el,kifordultak az autóval az utcájukból.