Végül fél háromra értek haza, Olivia a fáradtságtól ájultan kidobott egy párnát és egy takarót Tamásnak a nappaliba, hogy aludjon ott, lefejtette magáról a harisnyát, és bedőlt az ágyba. Éjjel kétszer ment ki a mosdóba, nyugtalanul aludt, a nap besütött az ablakán, mire felébredt.

Január elseje, még három hónap, az utolsó trimeszter, gondolta, majd felkelt reggelizni.

A konyhába lépve földbe gyökerezett a lába. Az asztalon hatalmas rózsacsokor fogadta, narancslé az üvegkancsóban, ananász, sonka, a kedvenc kalácsa. Az asztal mellett Tamás posztolt fülig érő szájjal, kócosan és vidáman.

Most boldognak kéne lennem, jött Olivia első bosszús gondolata, majd rögtön utána a bűntudat. Tamás próbálkozik, ő pedig egyfolytában bírálja, összehasonlítgatja más, szerencsésebb emberekkel, pedig nem tehet róla, hogy bölcsészdiploma helyett érettségije van, autodidakta módon tanulja a színész mesterséget, és lám, a kapcsolatukat is igyekszik jobbá tenni. Eltekintve persze attól a mocsokságtól, hogy megcsalja.

– Jó reggelt – varázsolt egy mosolyt az arcára, elhelyezkedett a legközelebbi széken.

– Mit parancsolsz, drágám? – kérdezte Tamás

Olivia kért egy pohár narancslevet, amit a férfi szertartásos lassúsággal kitöltött neki.

– Te nem eszel? – kérdezte Olivia.

– De igen, farkaséhes vagyok.

Nagyjából jól laktak, amikor Olivia felnézett a tányérjából.

– Minek köszönhetem ezt a csodálatos reggelt? – kérdezte, mert gyanította, Tamás fáradozásának ára van. Pénzt szeretne kérni tőle? Nem, pénzt nem kunyerálna a templom egerétől. Szex? Azt megkapja másutt, és eddig se nagyon kellett fáradoznia érte. Vajon mit forgat a fejében, hogy kora hajnalban elment az éjjel nappali boltba, és mindezt beszerezte. – Mi ez a nagy dőzsölés? Duplájára emelték a gázsid, mert te kaptad a Furcsa pár főszerepét? Az tényleg furcsa lenne, mert a karakter vagy negyven évvel idősebb nálad.

– Ezerszer jobb – vigyorgott Tamás. – Eddig nem mondtam, mert folytak a tárgyalások, de december közepén aláírtam a szerződést.

Olivia ivott egy korty narancslevet.

– Milyen szerződést? – Bármennyire igyekezett, nem sikerült elfedni a hangjában az óvatosságot.

Mivel Tamás szerette felépíteni a jeleneteket a mindennapokban is, hatásszüneteket tartott, végszavakra várt, most sem felelt, csak a szemöldökét rángatta talányosan.

Olivia emeltebb hangon megismételte a kérdést.

– Mondd már, milyen tárgyalások!

– Amerikába megyünk, baby. Hírnév, szabadság, hollywood – bökte ki végül Tamás, és csillogó szemmel várta a bejelentés hatását.

Olivia első nekifutásra nem is értette. Csak nézett rá várakozó arckifejezéssel, úgyhogy Tamás kezdte magyarázni.

– Szerepet kaptam egy amcsi sorozatban. Felfogod ezt, baby? Itt a kitörési lehetőség, az álmok valóra válnak. Kibaszott nagy szerencsém van. Február elején kezdjük a forgatást, úgyhogy két hét múlva indul a repülőnk, hogy bő egy hónapig legyen időm akklimatizálódni, csiszolni a nyelvet, tanulni a szerepet, megismerni a többieket, ilyenek.

Mivel Olivia még mindig nem szólt, mint akibe villám csapott, úgy bámult, Tamás folytatta.

– Meg se kérded, mi ez az ütős szerep?

– Milyen...? – érdeklődött engedelmesen Olivia. Meg kellett köszörülni a torkát, mert csak suttognia sikerült. – Milyen szerepet kaptál?

– Egy fiatal, drogos srácot játszom, aki amolyan fehér kerítéses, kertvárosi lakótelepről származik, de lecsúszott, rossz társaságba keveredett.

Olivia hallotta, amit mond, de érteni alig értett belőle valamit. Minden erő elszállt a tagjaiból, még a látása is elhomályosult a döbbenettől. Nem akar Amerikába utazni Tamással, itthagyni az életét, mindent és mindenkit. Az anyját, a testvéreit, Gábort. A lakásról és törlesztő részletekről, amit fizetnie kell a banknak nem is beszélve. Hogy képzelte ezt Tamás? Még csak meg se kérdezte róla.

Tamás valahol ott járt, hogy beleszeret a legnépszerűbb lány az osztályban, a szurkolócsapat vezére, amikor Olivia megszólalt.

– Két héttel ezelőtt aláírtad a szerződést?

Tamás felfüggesztette a forgatókönyv ismertetését.

– December közepén, igen, itt voltak az amcsik, még két magyar színésszel szerződtek le, és én is aláírtam, amit kell. Egy köteg papírt, mind angolul, jó nagy szívás volt elolvasni, de na. Talán mesélnem kellett volna neked róla, de minek igyunk előre a medve bőrére?

– Tegnap a színházigazgató külön kiemelte, hogy számít az ifjú kollégákra az új bemutatón, és név szerint említett téged.

Tamás megrántotta a vállát.

– Tudom. És?

– Egyszerre tárgyaltál az amerikaiakkal, és itthon a főnököddel az új évadról úgy, hogy tudtad, valószínűleg itt se leszel, és benne hagyod a szószban, amikor elmégy?

– Nem szóltam neki. Jó hogy. Ha mégsem sikerül, hogy vette volna ki magát? Tiszta égés.

– De ő számít rád – sóhajtott Olivia.

– És? – kérdezett vissza Tamás. – Akkor mi van? Az embernek a saját érdekeit kell nézni. Inkább két vasat tartani a tűzbe, mint pofára esni.

Bátorítónak szánt mozdulattal megpaskolta Olivia térdét az asztal alatt.

Nyilván, így gondolja, borongott Olivia. Csajt is kettőt tart, nehogy punci nélkül találja magát. Még előfordulna, hogy néhány napig nem lenne senki, aki leszopja. Váratlan hevességgel tört rá a harag. Elrántotta Tamás tapogatózó keze alól a térdét.

– Én nem megyek veled Amerikába – mondta.

Tamás kissé bambán meredt rá.

– Mi van?

– Én nem megyek – ismételte meg Olivia. – Fel se engednek a repülőre ekkora hassal, de ha mégis repülhetnék, akkor sem akarok.

Tamás arcán foszladozni kezdett a jókedv. Elfintorodott.

– Csak akadékoskodsz. Mint mindig. Semmilyen ötletem nem tetszik neked, folyton kritizálsz, meg húzgálod az orrod. Örülhetnél velem a szerencsémnek, hogy végre elismernek úgy, ahogy megérdemlem, erre te valami semmi kifogással jössz elő.

Olivia eddig maga elé bámult, de most felnézett.

– Megkérdezhettél volna, és akkor időben szólok neked, hogy az utazás rossz ötlet. Nem mehetek hét hónapos terhesen a világ végére veled. Ezt magadtól is tudhatnád, vagy ha végiggondolod, beleéled egy fél percre magad az én helyzetembe, kitalálhattad volna.

– Már megint ez. Hogy nem törődöm veled, csak magamra gondolok bla, bla, bla? Mi lenne, ha te élnéd bele magad az én helyzetembe? Egyszer a kurva életben.

– Egyszer? Mást se csinálok, csak tekintettel vagyok rád. De ennek vége. A gyerekünk az első. Három hónap múlva megszületik, neki pedig itt van az otthona. A nagyszülei, a nagybátyjai, a leendő unokatestvérei. Anyukád mit szól ehhez a remek ötlethez, hogy elviszed az unokáját? És ettől függetlenül se cipelhetjük magunkkal a bizonytalanságba, hogy vándormadárként LosAngelesbe röpködjünk. Mi van, ha nem jön be ez a szerep, és az utcán találjuk magunkat?

Tamás olyan hevesen ugrott talpra, hogy fellökte a székét. Az arcát eltorzította a harag.

– Tehát erről van szó! Nem hiszel bennem, a tehetségemben? Máris elkönyvelted magadban, bukás lesz a sorozat, engem pedig két lábbal rúgnak ki.

Olivia rá akarta vágni a szokásos szöveget, hogy mindenkinél erősebben hisz benne. Mert Tamás különleges és tehetséges, csak várat még magára a siker, mert nem ismerték fel a képességeit. Végiggondolta, azután mégis inkább hallgatott..

– Szerinted nem fog sikerülni! Szerinted egy pancser vagyok, akiből nem lesz semmi, legföljebb segédszínész itt egy harmadrangú vidéki színházban.

Olivia felsóhajtott. Komolyan? Elengedett mindent a füle mellett, ami Oliviára és a gyerekükre vonatkozott, csak az őt érintő kritika jutott el az agyáig? Az a baja, hogy ő nem emeli piedesztálra, Hát persze. Neki az a legfőbb feladata, hogy Tamás egoját ápolgassa. Hogy mellette álljon, amikor elveszíti önmagában a hitét. Belefáradt ebbe. elege van. Kapni is akar, nem csupán adni. Neki is épp elég baja van. A gyerek, a lakás a szar munkája. Neki társ kéne, nem még egy nyűg.

– Most nem rólad van szó – mondta kitérően –, hanem rólam. Társadalombiztosításom sincs. Tán szüljek az albérletben, és rágjam el a köldökzsinórt.

– Azt elintézzük valahogy.

Olivia szomorún megcsóválta a fejét.

– Mégis hogyan?

– Nem tudom. Utána nézel, baby. Te olyan okos vagy. A szülésig lesz két hónapod. Vagy három?

Kettő, vagy három? Ezt se tudja, persze. Valószínűleg bele sem gondolt, mi lesz Olíviával, álmodozik, akár egy gyerek, utazunk meseországba, a mami pedig mindent elintéz.

Megrázta a fejét.

Tamás ráhajolt az asztalra és megragadta Olivia kezét.

– Én ott leszek veled, baby. Mindig. Bízz bennem!

Olivia elhúzta a kezét. Lám, eljött az igazság pillanata. Még épp időben. El kell engednie a férfit, akit annyira akart. Ha Tamásnak választania kell közte és a karrierje között, nem kérdéses, merre hajlik. Vagy megteszi, amit kér, vagy elveszíti. Pedig hosszú ideig vakon ragaszkodott hozzá, rá is ment mindene, állapította meg keserűen. Leginkább az önbecsülése. De most világossá vált, ennyi volt, itt a vége.

– Nem. Nem bízom benned – felelt kissé megkésve Tamásnak. – Elhagytál egyszer, honnan tudjam, hogy nem hagysz-e el megint.

– Mert szeretlek, baby. Mondtam. A szavam nem számít?

– Alig – felelte Olivia. – A színházat is faképnél hagyod, pedig számítottak rád. Egyáltalán nem bízom benned. De ha bíznék is, nem akarok tőled függeni. Dolgozni nem tudnék, hisz pici gyerekem lesz. Te tartanál el. Tőled függenék. Nem akarok a te jóindulatodra, igazság szerint senki jóindulatára támaszkodni. Anyám is így volt apámmal, és hová jutott. Megkeserítette a gyerekkoromat. Én nem teszek ilyet a saját gyerekemmel. Nem ragaszkodom egy rossz kapcsolathoz.

Tamás hátradőlt a széken. Megkeményedtek a vonásai.

– Mondtam, hogy vetesd el. Már a nyáron megmondtam. Ha rám hallgatsz, most nincs ez a szar.

Olivia gyomra tájékán növekedésnek indult az a hólabda, amit hetek óta cipelt. A csalódás, lemondás, szeretetlenség fagya. Ki ez az ember, aki két szóval képes lenne elintézni azt, aki neki a világon a legfontosabb?

– Nem hallgattam rád, megtartottam a babát, ez nem is volt igazán kérdés.

– Most meg én szívok a te hülyeséged miatt.

Jellemző, hogy a lényeget meg se hallja, gondolta Olivia. Ami rossz fényt vet rá. Hogy nem a baba a gond, hanem ő. Nézte a férfit, és döbbenten vette tudomásul, hogy még csak nem is haragszik rá igazán. Hogy valójában megkönnyebbült, mert végre van rá ok, hogy megszabaduljon tőle. Mégis kaparta a torkát a sírás. Szegény pici babám, milyen apát szereztem neked?

– Képtelen voltam elvetetni, és ez volt életem legjobb döntése. Egészséges vagyok, ő is az, van munkám, van mit ennünk, van hol laknunk. Nincs jogom elvetetni azért, mert rossz időben érkezett. Eszembe se jutott, bármit is állítottam neked.

Tamás még a száját is eltátotta kicsit döbbenetében. Nem is olyan jóképű, futott át Olívián. Néha olyan bamba.

– Szakítasz velem?

– Azt hiszem, igen – bólintott Olivia. – Talán jóval hamarabb kellett volna. Rég nem szeretjük egymást.

– Van valakid? – csapott le Tamás, és megfeszült a szája.

Olivia elérkezettnek látta az időt a kegyelemdöfésre. Mielőtt új, végtelen körökbe rántja a vitát Tamás hiúsága.

– Nincs. És nem is lesz. Neked van. Hallottalak tegnap este Ágival.

Mint kiszúrt lufi, úgy eresztett le Tamás haragja. A vállai közé húzta a nyakát.

Olivia szomorúan nézte. Soha nem tudnám becsülni, gondolta, amíg így tudom manipulálni. Kinézett az ablakon. Beborult, a reggeli napsütés helyett szállingózott a hó.

– Ennyi? – kérdezte Tamás, és Olivia látta a szemében a megkönnyebbülést, ami ikertestvére volt az övének.

– Te vagy a gyerek apja. Ez soha nem változik.

Miután Tamás elment, Olivia még üldögélt kicsit az asztalnál, de az étvágya elment. Várt vagy félórát, hogy csituljon a keze remegése, tett-vett, majd felhívta az anyját, hogy beszámoljon neki, újra, és immár végérvényesen egyedül maradt.