Gábor Olíviát várta. Először a kanapén eldőlve, aztán átült a fotelbe. Végül is nem nagybeteg, akinek feküdnie kell, bár húzódnak a sebei és puffad a hasa. Tegnap este unalmában utána olvasott, hogy az endoszkópos műtétnél levegővel feltöltik a hasüreget, és beletelik néhány napba, mire a levegő felszívódik. Remek, épp telítődnek a beleim levegővel, kell ennél lehangolóbb gondolat, sóhajtott Gábor, felállt a fotelből, hogy a hátralévő néhány percben Olivia érkezéséig, jobb híján az utcában gyönyörködjön.

A pénteki viharral véget ért a vénasszonyok nyara, most is zuhogott, úgy ahogy Veszprémben szokott, özönvíz, amit súlyosbít az orkán erejű szél. Az ablak előtti nyírfa ágai, mint horrorfilmben a szellemujjak csapkodták az üveget.

Gábor hasonlóan borongós, noha kevésbé viharos hangulatban figyelte az utcán elhúzó buszt.

A fürdőköntös zsebébe dugta a kezét, és végignézett magán. Vén trotty fürdőköpenyben, állapította meg. Epekőműtétje volt, és Olivia jön beadni neki a vér hígítót. Ha keres egy betegséget a hogyan látsszunk vénembernek férfi helyett című almanachban, ennél hervasztóbbat akkor se talál. Kit műtenek epekővel? A kövér öregasszonyokat, akik túl sok zsíros ételt esznek. Legalább valami síbaleset érte volna, és mondjuk bordatörése lenne. Vagy térdszallag szakadása, mint Emmának volt tavaly, amikor a síszünetre a gyerekeket kísérte. és tavaszig égkék gipszben pompázott az iskolában.

Végül is mindegy, nem a műtéten fog múlni, hogy Olivia mit gondol róla. Tegnap beszélt Emmával, neki is elpanaszolta, erősen szégyelli ezt a dolgot, hogy szívinfarktus miatt hívott mentőt, aztán vacak epekő lett belőle.

– Te bolond vagy – nevetett Emma. – Inkább meghalsz, csak menő legyél? Mellesleg a szívinfarktusban nincs semmi menő. A szomszédnak is volt hatvanéves korában, aztán tíz évig bottal járt, a szobában üldögélt, mégis összeesett tavaly a fürdőszobában és meghalt. Két nap múlva találtak rá a saját ürülékében. Mi ebben a menő?

Olíviát és az injekciózást nem említette Emmának. Talán kellett volna. Talán Emma mégis valamiféle kapcsolatnak érzi, ami köztük van, bár Gábor ebben erősen kételkedett. Az első lépcsőházi csók egyben az utolsó is volt. Nem beszéltek róla. Csütörtökönként általában közös programot szerveztek, többnyire a nő, mert Gábor ötletei csak neki voltak ötletek, a nőnek borzalmas fantazmagóriák, de testi kapcsolat nem alakult ki köztük. Gábor se erőltette. Hm. Nem hogy nem erőltette, még egy tétova kísérletet se tett rá, hogy újra megcsókolja, vagy netán ágyba vigye a nőt. Biztosan leszoktam a szexről, mint a cigány lova az evésről. Csak én is bele ne dögöljek, gondolta, amikor meghallotta, hogy nyílik az előszoba ajtó.

– Sziasztok – köszönt hangosan Olivia.

Gábor kisietett elé, aztán nekidőlt az ajtófélfának, mert nem kapott levegőt. Ha állt, főleg ha ült, egészségesnek érezte magát, aztán tett egy hirtelen mozdulatot, vagy két gyorsabb lépést, és máris szédült és fujtatott.

– Szia. Balázs nincs itthon, kora reggel elment a haverjához.

– Gyalog? – kérdezte Olivia, és kibújt a papucsából. – Borzalmas idő van. A negyediken fura zajokat hallani. A tetőn mindenfélébe befúj a szél, zörög, meg dudál. Alig aludtam az éjjel. – Elmosolyodott. – Te hogy vagy? – kérdezte gyöngéden. – Tudtál aludni? És enni? Csináljak valami reggelit?

– Köszönöm, már ettem, nem akarlak feltartani.

Olivia fürkészőn nézett rá.

– Nem tartasz fel. Ilyen időben eszemben sincs kimozdulni, úgyhogy én is csak punnyadok. Főzni lusta vagyok, mosni minek, nincs hol teregetni, egész délután tévét fogok nézni.

– Részvétem – nyugtázta Gábor, és befelé indult. A komód tetejére rakták tegnap az injekciókat, mellé a fertőtlenítő sprayt, amit Balázs vett a receptre felírt gyógyszerrel együtt a patikában. Átrakta őket a dohányzóasztalra.

– Itt jó lesz? – kérdezte. – Vagy máshol szeretnéd?

Olivia elhűlve kapta rá a tekintetét. Ez elég kétértelmű volt, eszmélt Gábor. – Mármint az injekciót beadni. Arra gondoltam.

Fogd már be, förmedt magára gondolatban. Mégis mi a búbánatra gondoltál volna így rozzantan, egy kínai fürdőköpenyben, meg egy ugyanilyen elegáns pizsama gatyában. A menő pasik meztelenül alszanak, nem viselnek az ágyban pizsamát, világosította fel Emma, amikor szóba került, hogy a budapesti továbbképzésre mit csomagoljon. Igazság szerint ő is meztelenül aludt, de csak azért, mert utálta, ha a ruha rátekeredett. Ma reggel azonban végiggondolta, mi lenne kevésbé szánalmas, a melegítőalsó pólóval, amit felhúz a hasán, hogy Olivia hozzáférjen, vagy ez a kombináció, a pizsama és köntös, amit szétnyit. Már a probléma halmaz is erős szégyenérzettel töltötte el, hogy ilyen marhaságokon tűnődik, és az eredmény se tette büszkévé.

– Feküdj le a kanapéra, nehogy megszédülj – mondta Olivia, és szemmel láthatóan lekötötte figyelmét az injekciókat tartalmazó doboz, meg a spray. – Hoztam kozmetikai vattát, mert elfelejtettem tegnap Balázsnak mondani, hogy vegyen. Gondolom, nem tartotok itthon.

Felmutatott egy rózsaszín vattagömböt, ami pont olyan színű volt, mint a körömlakkja.

Régebben Olivia nem lakkozta a körmét csak a lábujjain, vagyis, ha igen, akkor kevésbé feltűnő színnel, és a körmei rövidebbek is voltak a mostani hosszuknál. A haját se vasalta. Most egyenes volt, és valamit a színe is változott. Összességében jobban hasonlított a címlaplányokhoz, mint régen, pedig a terhessége határozottan látszott már rajta.

Gábor hanyatt feküdt a kanapén, kioldva az övet, és szétnyitotta magán a köntöst. Olivia leült mellé a dohányzóasztalra, és fölé hajolt.

Így nagyon kényelmesen a szájába tudná venni a farkam, futott át Gáboron, és felnyögött zavarában. A karját a szeme elé emelte, hogy ne is lássa a bájos női arcélt, ahogy a derekához közelít.

– Fáj? – kérdezte részvéttel Olivia.

– Nem dehogy, csak csináld – dünnyögte Gábor.

Keveset érzett, a spray hidegét, majd apró szúrást.

– Kész – nyugtázta a nő. – Hová dobjam a szemetet?

– Hagyd itt, majd kidobom én.

– Nem, dehogy. Kidobom. – Távolabbról hallotta a nő hangját, felnézett, még épp látta, ahogy kisiet a szobából. Felállt, összecsapta magán a köpenyt, és követte a konyhába.

Olivia kinyitotta a mosogató alatt a konyhaszekrényt, megszabadult a használt vattától és az üres gyógyszeres ampullától.

– Ez nem számít veszélyes hulladéknak? – kérdezte Gábor, hogy mondjon valamit.

Olivia ránevetett.

– Mert, ha igen, kihívod az ÁNTSZ-t?

Nekidőlt a pultnak, az állítható derekú farmer alatt kirajzolódott a terhessége.

– Már biztosan érzed is, ahogy mozog, nem csak az ultrahangon látni. Csodálatos lehet – jegyezte meg Gábor.

Olivia meglepetten kapta felé a pillantását, majd szélesen elmosolyodott.

– Igen, érzem. Olyan, mintha egy kisegérke rohangálna bennem.

– Ostobán hangzik, de irigylem a nőket ezért. A ráadás kilenc hónapért.

Olivia a csodálkozástól elkerekedett szemmel nézett rá.

– Furcsa. Ez eszembe se jutott, hogy ettől nekünk jobb. – elgondolkodott. – Van benne valami. Semmiért nem cserélném el, hogy bennem nő egy élet. Egy másik ember. Aki olyan lesz, mint mondjuk Balázs. Vagy Zsófi. Vagy Szentgyörgyi Albert. – Fintorgott. – Azért nem fenékig tejfel a terhesség, ne hidd. Bár most semmi bajom, élvezem.

– Gyere, mesélj! – szólt Gábor és visszaindult a nappaliba. Leült a kávébarna kanapéra, intett Olíviának, hogy üljön a kedvenc foteljébe.

– Megint emlegessem a magzatvizet és a méhlepényt? – kérdezte a nő, de leereszkedett a fotelbe. – Már érzem egy ideje. Két vagy három hete? Lehet több is. Belülről kaparászik, kívülről még nem lehet kitapintani.

– Jól áll neked a terhesség. Nyugodtabbnak látszol.

Olivia mosolygott.

– Tényleg? Semmi bajom, mióta túl lettem a harmadik hónapon. Mármint nem vagyok mindig éhes, álmos, nem kell percenként a mosdóba mennem. És mióta mozog, valahogy valóságossá vált. Hogy ő meg én együtt vagyunk.

– Hogy gondolsz rá? Kislányként vagy fiúként?

Olivia megdöbbent a kérdésen, és el is gondolkodott.

– Nincs neme, amikor rá gondolok. Csak, hogy ő. És ahhoz se sok köze van, amit az ultrahangon látni. Hiába ver a kis szíve a monitoron, akkor lett valóságos, hogy gyerekem lesz, amikor magamban megéreztem.

– Bea sokat szorongott – mondta Gábor. – Hogy minden rendben legyen. Először, hogy el ne vetéljen, azután, hogy koraszülött ne legyen, és egészséges. Félt, valamit rosszul csinál, túlterheli magát, vagy épp ellenkezőleg, keveset mozog, sokat eszik és elhízik.

– Én is szoktam aggódni, de azért nem annyit. Gondolom, ez abból adódik, hogy az orvosok látják a sok rosszat. Balázs mondta, hogy az anyukája orvos volt. Mégpedig híres.

– Az egész család – tette hozzá Gábor. – Neki választási lehetőséget se hagytak.

– Sose hittem volna, hogy azért lesz nekem könnyebb, mert ostobább vagyok – mosolygott Olivia. – Mármint kevesebbet aggodalmaskodni. Csak eszem, alszom.

Gábor nézte, ahogy a fotelben kucorgott, maga alá húzva a lábát, összegömbölyödve, a szőke haját, a nagy kék szemét, a terhesnadrágból kikandikáló lábujjait, és ellenállhatatlanul bájosnak találta.

A Nő.

Pici, gömbölyű, törékeny, és még az ilyen vénemberek is, mint én, védelmezni akarják. Közvetlenül utána, hogy megkettyintették, ismerte be magának. Mert Olivia nem a szeplőtelen fogantatás, hanem nagyon is csábító, és a terhességtől még inkább azzá vált. A férfiember ránéz, és tudja, magját nem hiába hullatja a földbe.

Összerezzent. Ez elég perverz gondolatsor volt, még egy ezer éve nem szexelt özvegyembertől is, mint én vagyok, gondolta.

– Te nem vagy ostoba – mondta. – Remek jegyeid voltak gimnáziumban. Most pedig tanítod a fiam, aki alig fiatalabb nálad.

– Nyolc évvel – pontosított Olivia. – És nem sokra mentem a jó jegyeimmel. A technikum után négy évig összevissza dolgoztam, aztán felvettek az Unilever laborba, de azt se mondhatom akkora királyságnak. Minden nap ugyanazt a vizsgálatsort elvégezni, dokumentálni rém egyhangú. Egy hónapja meg onnan is áttettek az irodába, mert terhes vagyok. No, az tényleg haláli unalmas.

– Mit csinálnál szívesen?

Olivia mocorogni kezdett a fotelben.

– Nem is tudom. Végül is jó így. Nem kéne panaszkodnom – felelte, de nem Gáborra nézett, hanem a sarokban a cserepes fikuszra.

A férfi hallgatott, várt. Olivia fintorgott.

– De nem nevetsz ki! – mondta.

– Ugyan!

– Kutató vegyész szeretnék lenni. Felfedezni valamit, ami hasznos. Gondolkozni is munka közben, nem csak csinálni sorban, amit kell. Erre egy gép is képes. Felmerült annak idején az orvosi, mint lehetőség, de már nem szeretnék orvos lenni. A barátnőm elvégezte, és a fél év alatt, amíg egy albérletben laktunk, rájöttem, mégsem nekem való. Túl sok stressz, túl sok szomorúság. De a kémiát szeretem. – Elhallgatott, vakarászta a térdén a farmert. – Hülyeség, nem? – nézett Gáborra.

– Nem – mondta komolyan a férfi. – Csupa ötös voltál, és a többi szükséges, valódi észt igénylő tantárgyból is jó, mint matek, fizika.

– De magyarból nem – nevetett Olivia.

– Ezek után, hogy el se olvastad a kötelezőket, nem lep meg – fintorgott a férfi. – Gimnáziumi szinten a magyar kizárólag szorgalom és érdeklődés kérdése. Se tehetség, se elhivatottság nem szükséges hozzá. Neked van eszed, csak híján voltál a lehetőségnek. Felteszem, néven nevezve, a pénznek. De még semmiről nem késtél le.

– Huszon hat vagyok, és gyerekem lesz – tiltakozott Olivia.

– Igaz. Még csak huszonhat vagy, de ahogy eddig tapasztaltam, mindent véghezviszel, amit akarsz

– Mi mindent? – kérdezte Olivia kipirulva.

– Kifesteni a konyhát, visszaszerezni a barátod, elvégezni a vegyész szakot.

Olivia felemelkedett a fotelből.

– Az első kettőben te segítettél, de az utolsóban nem tudsz. Hagyjuk! Hétfőn reggel jöjjek korán, vagy inkább délután? – kérdezte.

Ha lehetne ezt is, azt is, gondolta Gábor, de persze nem ezt mondta. Olivia így is zavarba jött a vallomástól az álmait illetően, a túlzott ragaszkodásával felelőtlenség lenne terhelni. Bűntudatot kelteni benne. Olivia mindenkinek meg akar felelni, biztosan úgy érezné, még a beteg szomszédot is neki kell szórakoztatnia.

– Amikor neked jobb – felelte, felállt ő is a kanapéról.

– Inkább délután. Vagy nem érsz rá? A tanárnő..., Emma itthon lesz, és elmentek valahová?

– Még tart az őszi szünet, úgyhogy nem jön haza, de egyébként se időzik nálam sokat – mondta Gábor, aztán befejezte a magyarázkodást. – Örülök, ha délután jössz, és tudunk beszélgetni.

– Akkor rendben – felelte Olivia, kiszlalomozott az asztal és fotelek közt, belebújt a papucsába és elment.

Gábor olyan üresnek érezte utána a lakás, olyanhosszúnak a tizenkét órát, ami a nappalból még hátra volt, hogy visszafeküdt aludni.Pedig tudta, hajnali álmatlanság lesz ennek a böjtje.