A tíz perces úton, melyből öt percet a parkolóhely keresése töltött ki, Balázs röviden beszámolt az éjszakáról, amikor az apját kórházba vitték.

– Hajnali háromkor arra ébredtem fel, hogy hány. Gondolhatod, hogy beszartam. Tök sápadt volt, meg izzadt. Azt hittem, infarktusa van. Persze nem akart mentőt, de amikor már nyöszörgött, annyira fájt neki, addig könyörögtem, míg felhívta őket.

– Borzasztó lehetett – jegyezte meg Olivia, és szíve mélyén hálás volt, hogy ebből kimaradt, vagyis, hogy csak később, már minden után értesült a férfi rosszullétéről, mert tegnap, amikor meghallotta, kórházban van, iszonyúan megijedt. Igaz, csak rövid ideig, hisz Balázs mondta tovább, hogy az apja jól van, túl a műtéten, de abban a szívszorongató pillanatban megértette, hogy sokkal fontosabb neki Gábor, mint hitte. Vagyis, legyünk őszinték, legalább magunkhoz, húzta el a száját, sokkal fontosabb, mint szeretné, mint kellene, mint szabad. Neki Tamás a párja, rá vágyik, mert belé szerelmes, és mert ő a gyermeke apja. De a gondolat, hogy Gábor meghal, örökre eltűnik az életéből, nem sétál el mellette a lépcsőházban, nem váltanak pár szót csütörtökön este a szűk előszobában, indig csak pár szót, mintha a férfi szándékosan maradna ki sokáig, ez a gondolat egy sóhajtásnyi időre jéggé dermesztette.

Balázsra pillantott, aki feszülten üldögélt mellette az anyósülésen. Már a kórház gondolatától frászt kap. Milyen pánikban lehetett, amikor az apja rosszul volt. És mit érezhetett Gábor, fájdalmak között, bizonytalanul, egyedül a betojt fiára támaszkodva? Mégiscsak jobban tették volna, ha lehívják éjjel, hogy segítsen. De nem hívták, mert semmi köze hozzájuk. Jobb lesz, ha ezt észben tartja.

– A tanárnővel mi van? Neki nem tudtál szólni? – törte meg a csöndet.

– Elutazott, asszem. Apa nem sokat beszél róla. Mégis csak ott tanít, ahová én járok, attól fél, kidumálom, aztán a haverjaimmal röhögünk rajtuk.

Olivia ezt megértette. Annak idején, gimnáziumban a ciki hírek sorát toronymagasan vezette két tanáruk viszonya. Amikor a vénlány tanárnő és az agglegény tanár összeházasodtak. A lányok mit össze fújoztak, hogy ne már a biosz tanárral ágyba bújni! Tök undi! Biztosan nem is szexelnek, alakult ki a közmegegyezés a diákok körében. Az a két ember lehetett vagy negyvenöt, ötven éves, annyira nem idős. Csoda, hogy Gábor magánügyként kezeli a kapcsolatát. Hiszen ő is majd bele hal a kíváncsiságba, hogy megtudja, Gáborék járnak-e, de nem merte megkérdezni Balázst. Vagyis leginkább az furdalta az oldalát, hogy lefeküdtek-e már. Lehet, szeptemberben meg is történt, amikor a színház kedvéért Gábor úgy kiöltözött. Bejött a konyhába fehér ingben, sötétkék öltönyben, és Olivia elalélt, annyira tetszett neki. Pedig kevésbé volt trendi a ruha, mint Tamás göncei, nem tegnap vette, az látszott, de tudta viselni. James Bond jutott eszébe róla, bármilyen nevetséges is egy magyartanár kapcsán. De nem a mostani, a csücsörítős, hanem Brossnan fénykorában. Valószínűleg apakomplexusom van, gondolta, bár apámat sose láttam öltönyben, legfeljebb zakóban. Vagy csak a kielégítetlenség teszi, hogy rágerjedek minden épkézláb férfira. Biztosan elkapta a tanár csaj aznap este, a színház után, olyan jól nézett ki. Ahogy Emma is tuti jól festett. Nem az ő szintje, ez nyilvánvaló. Magas, vékony, kifinomult, nem ilyen szomszédlány feeling, terhes tehén, mint ő.

Beleszorult a lélegzett, úgy mellbe vágta az orkán erejű szél, amikor kiszállt az autóból. Esett is, az ernyő dacára kezdett átázni a pulóvere, a hideg a csontjáig hatolt. Dideregve indult el Balázs oldalán a kórház kerítése mellett, a főbejárat irányába.

– Utálom, ezt a rohadt szelet – fakadt ki. Balázs vállat vont, egykedvűen trappolt mellette. – Ki műtötte? – kérdezte Olivia, hogy elterelje a gondolatait Gábor és Emma szexuális életéről, ami a szélnél is jobban kedvét szegte.

– Kocsis doktor. Elég fiatal.

– Csak nem a Kocsis Zalán? – mosolyodott el Olivia.

– De ő. Ismered?

– A barátnőmmel járt régen. Az orvossal. Aztán szakítottak, de ha találkozunk, mindig nagyon kedves.

– Na, ez szerencse – hagyta rá Balázs, de nem esett hasra Olivia nagy összeköttetésétől. – Fel tudsz jönni gyalog az ötödikre, vagy menjünk lifttel?

– Feltudni, feltudok, de miért tenném? – forgatta a szemét Olivia. – Meg vagy húzatva?

– Én gyalog megyek. Tegnap se futottam, ellustulok.

– Ahogy gondolod – fintorgott a nő, és belépve a liftbe, megnyomta az ötös számot. Remegett a keze a gombon. Izgult. Nem Gábor állapota miatt. Végül is egy epeműtét nem nagy dolog, az orvosok se tartják annak, ha ma hazaengedik. Tegnap azért a maga megnyugtatására beszélt Annával, hogy a szomszédját műtötték, a fiát tanítja, satöbbi, mi a véleménye? Annának nem volt véleménye, jobbulást kívánt, majd Olíviát kezdte faggatni, hogy neki is dagad-e a lábszára? Olíviának nem dagadt, és a vérnyomása is rendben volt. Anna minden telefont ezzel kezdett, és ha hosszan beszéltek, már elfelejtette az elejét, ezzel is zárt, hogy mennyi Olivia vérnyomása. A 120 per 80-at hallván pedig mindig elégedetten mondta, hogy az jó, ne is legyen magasabb.

Látni fogom Gábort, beszélni vele, és az izgalomtól remeg a kezem, állapította meg keserűen Olivia. Zsebre vágta az áruló kezet.

Az általános sebészeti osztályon csend honolt, neonfény és fertőtlenítő szer szag.

Egyszerre értek a nővérpulthoz Balázzsal, aki enyhén zihált a lépcsőmászás után. Jól nézett ki, kisportolt test, felnyírt haj, szép barna szemek, a nővérnek is egyből feltűnt, mert rákönyökölt a pultra, és a karjaival összenyomta kicsit a mellét.

Olivia elfordult, hogy ne lássák a mosolyát. Épp belátott egy kórterembe, az ágyon fekvő beteg meztelen lábszárára, a földön heverő két zacskóra, a vörösre és a sárgára. Lehervadt a mosolya.

– Az apámhoz jöttünk – mondta Balázs. – Ma hazaengedik.

– Hogy hívják?

– Szekeres Balázs.

– Nincs ilyen betegünk – nézett a nővér a monitorra. – A ma kiírósok között csak Szekeres Gábor van.

– Én vagyok Szekeres Balázs, az apám Gábor – magyarázta Balázs.

Olivia megérintette a karját

– Gyere!

– 302-es szoba! – szólt utánuk a nővér.

– Tudjuk – morogta Balázs.

Elkerülhette a figyelmét a nővér iménti mutatványa a cicikkel. Férfi testben gyermeki lélek, gondolta Olivia. Szakasztott Tamás, csak az ő gyereksége másban mutatkozik meg. A csinos nőket tutira észreveszi. A koszos tányérja az, ami nem tűnik fel neki az asztalon, és a teli szemetes a mosogató alatt.

A 302-es szoba előtt Olivia megállt és a pulóverébe törölte a tenyerét.

– Menj előre, szólj neki, hogy én is itt vagyok. Ha nem lenne felöltözve rendesen, vagy valami.

– Oké.

Balázs benyitott a szobába. Nem húzta be maga mögött az ajtót, és azonnal ki is szólt. – Jöhetsz, fel van öltözve.

– Kivel beszélsz? – Hallotta Olivia Gábor hangját, de már be is lépett a kórterembe.

– Szia! – köszönt elfogódottan, és váratlanul ostoba ötletnek érezte a látogatást, a felajánlást, hogy hazaviszi a férfit. Erre tartják a taxit, vagy a betegszállítót, ha valakinek végtelen az ideje. Ő nem családtag, még csak nem is barát, tolakodó a felbukkanása.

Gábor az ágy szélén ült pizsamában és szemüvegben. Olivia először látta szemüvegben, biztosan olvasott. Az éjjeliszekrényre siklott a tekintete. A piros műanyagpohár és a becsomagolt reggeli mellett valóban hevert egy könyv. Színes könyvjelző lógott ki belőle. Egyszerű kartonpapír, pelenkaöltéssel körbe szegve. Alsóban ő is csinált több hasonlót anyák napjára. Balázs készíthette, az apja pedig ezzel jelzi, hol tart az olvasmányában. Nem hasra vágja a könyvet, ahogy Olivia szokta, megtörve a gerincet, hanem a fia ajándékát használja. A meghatottságtól könny szökött a szemébe. Ez csak a terhességi hormon cunami, mentegette magát, kipislogta a könnyeket, és végre vette a bátorságot, hogy bele nézzen Gábor szemébe.

A férfi olyan melegen mosolygott rá, ahogy csak ő tudott.

– Szia – mondta. – Köszönöm, hogy bejöttél.

Oliviában oldódott a görcs, a férfihez lépett, és megpuszilta, pedig sose szokta, de most valahogy természetesnek tűnt. Talán a pizsama miatt.

– Hogy vagy?

– Jól – felelte Gábor, levette a szemüvegét, a könyv tetejére helyezte.

Papucs csattogás, lendületes léptek zaja hallatszott a nyitott ajtón keresztül. Beviharzott a kezelőorvos, és jó sebészként megtelt vele a kórterem, mintha a tényleges térfogatánál legalább kétszer több levegőt szorítana ki a térből.

Megállt az ágy végénél.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte, de nyilván nem várt választ, mert ő folytatta. – Minden laborja rendben, Szekeres úr, részünkről szabad. Mikor is műtöttem? – tette fel a költői kérdést, és maga adta meg a választ. – Pénteken, 23–án. – Felnézett, és megakadt a tekintete Olivián.

– Te? – ömlött el arcán a mosoly. – Nem is tudtam, hogy rokon vagy.

– Szomszéd – javított a nő, és ellentétben a civil találkozásoktól, nem indult puszit adni, és Zalán se szorgalmazta. Végigsiklott a tekintete Olivia alakján.

– Látom, fütyülsz a túlnépesedett bolygóra. Helyes. Éljen a magyar!

Visszafordult Gáborhoz.

– Pénteken kellene visszajönnie varratszedésre a szakrendelésre. Vagy mehet persze a háziorvosához is.

– Majd én megcsinálom – mondta Olivia.

Zalán bólintott, Gábor és Balázs pedig elképedten ránéztek. Letagadhatatlan volt a két, tágra nyílt barna szempár között a hasonlóság.

– Csináltam már. Anyámnak többször is én szedtem ki a varratait. Nem nagy ügy, kár miatta órákig rostokolni egy rendelőben.

Természetesen nem tette hozzá, hogy akkor szedte a varratokat az anyjából, amikor az apja megütötte, és felrepedt az arca, vagy a szája.

– Nos, ha van egy házinővérkéjük, akkor az alvadásgátlót is beadhatja ő. Rendben? – nézett fel Zalán a kezében tartott papírokból. – A receptet betettem a zárójelentésbe. A lenti patikában kiválthatják.

– Ünnepnap van. – Olivia közbevetése megakasztotta Kovács doktor lendületét.

– Ügyeletes gyógyszertár?

– Megnézem, melyik az – ajánlkozott Balázs, és előhúzta a mobilját. – A Pitypang, a Kossuth utcán.

Olivia bólintott.

– Elszaladsz, mi apukáddal megvárunk az autóban.

– Én végeztem is, minden jót kívánok! – Kovács doktor kezet nyújtott Gábornak, és ha már Olíviához is közelebb került, átölelte, és megszorongatta a vállát. – Örülök, hogy láttalak. Ne vegyél komolyan! Gratulálok a babához!

– Kösz! – nyögte Olivia. és Zalán már ott se volt, csak a zárójelentés maradt utána az éjjeliszekrényen.

Csend telepedett rájuk. Olivia az ajtó felé indult.

– Kimegyek, hagylak átöltözni.

– A többit majd megtárgyaljuk – mondta Gábor. Olivia tudta, a varratszedésről meg az injekciózásról beszél.

– Rendben – bólintott Olivia, és átfutott rajta, ugyan hogy is gondolta? Az természetes, hogy az anyja arcából kiszedett három öltést, de Gábor meztelen hasához nyúlkálni valóban túl intim. Mindkettőjüknek. Hülye ötlet volt. És nem is azért ajánlotta fel, hogy a férfinek ne keljen elballagnia a háziorvoshoz. Két háznyira rendelt tőlük. Csak szerette volna, ha nem ér véget a szerepe ma délelőtt, miután hazavitte őket. Hiányzott neki a férfi. Most, hogy állítólag újra együtt van Tamással, sokkal inkább magányosnak érezte magát, mint előtte.

Gábor néhány perc alatt összekészült, akár egy boldog család, úgy vonultak végig hármasban a folyosón.

Azt találgatják, én ki vagyok, somolygott Olivia a nővérek lopott pillantásait látva. Melyik férfihez tartozom vajon, mert az elég nyilvánvaló, hogy valamelyikhez igen, nem nagynéni vagyok, vagy unokahúg. Persze miért ne? Lehetnék rokon. Vagy mégsem. Elképzelhetetlennek tűnt neki, hogy a Szekeres család tagja legyen. A két bátyja annyira más, mint Gábor, vagy akár Balázs. Ha Peti vagy Dani valahová betette a lábát, biztosan véget vetettek a csöndnek. Harsányak voltak, zajosak, magukban is, ketten még inkább. Gábor jóval visszafogottabban viselkedett, soha nem emelte fel a hangját, halkan és lassan beszélt. A szóhasználatát nem is emlegetve. Mit is mondott az előbb. A többit majd megtárgyaljuk. Peti dumcsizni szokott, meg lejátszani.

Balázs elment a közeli gyógyszertárba, Olivia Gábort kísérte a parkoló autóhoz.

– Elég messze tudtam megállni – szabadkozott. – Bírni fogod addig?

– Ha nem? – kérdezte mosolyogva Gábor – Ölbe kapsz?

– Azt nem, de ha elájulsz, tudok sikoltozni.

– Erre, reméljük, nem kerül sor.

Olivia aggódott, sápadtnak látta a férfit, és a mozgását nehézkesnek. Kétszer annyi ideig tartott visszafelé az autóhoz az út, mint idefelé Balázzsal. Kinyitotta Gábor előtt az autót, és megvárta, amíg elhelyezkedik, majd be is csukta utána. Átkerült a vezetői oldalra, becsusszant a helyére. Gábor a fejtámlának támaszkodva csukott szemmel, szaporán szedte a levegőt. Olivia aggódva figyelte.

Gábor kinyitotta a szemét, és ránézett.

– Ne fogok elájulni, ne félj! – mondta.

Olivia elmosolyodott.

– Miből gondolod, hogy ettől tartok?

– Látom rajtad. Már az újra élesztés lépéseit veszed sorba a fejedben.

– Azt nem kell – nevetett Olivia. – Tuti, hogy a lélegeztetéssel kezdem, bejön nekem a szájból szájba.

Pirulva fordult vissza a menetirányba és legszívesebben a kormányba verte volna a fejét. Ostoba Olivia, minek fecsegsz annyit, szidta magát. Hallotta, hogy Gábor felnevet, majd rögtön utána felnyög.

– Nagyon fáj? – kapta vissza Olivia a fejét és el is felejtkezett iménti zavaráról.

– Kibírom, ne aggódj. Inkább csak húz.

Olíviának önkéntelenül a férfi hasára csúszott a tekintete. A nyitott kabát alatt az ing vásznára.

– Mégis csak kilyukasztották a hasfalad – mondta Olivia megilletődve.

– Nem beszélhetnénk másról?

Olivia visszaemelte Gábor arcára a tekintetét.

– De, igen. Miről?

– Te hogy vagy?

– Mármint hogyan hogy?

– Tamás, a lakás, a baba?

Olivia arca felragyogott.

– Megvolt a tizennyolchetes ultrahang. Láttam, ahogy mozog a baba, ver a kis szíve, és szopja az ujját. Minden rendben van vele, mármint a méretei, a koponyaátmérő, gerincoszlop hossza. Tudod, amit ilyenkor megmérnek. A magzatvíz mennyisége is megfelelő. – Ismét elpirult és elkapta a tekintetét. – Ez neked elég undi téma.

– Mert? – kérdezte Gábor, és feljebb húzta magát a székben.

– Nem tudom. Valahogy fura veled erről beszélni,

– Miért?

– Nem tudom. Túlságosan földhözragadt, közönséges dolog a magzatvíz, meg ilyenek.

– Aha. Amolyan lila bölcsésznek tartasz, akit rosszul lesz a szótól, hogy méhlepény – bólintott Gábor és megbántottnak látszott.

– Miért, nem? – kérdezte Olivia.

– Furcsa elképzeléseid vannak rólam.

Olivia elmosolyodott. Gábor jelenlétében jóval többet mosolygott, mint szokott. Ő is érezte. Nem kizárólag megnyugtatta a férfi, hanem élvezte is, ha vele lehet. Minden percet, később pedig újra lejátszotta magában a beszélgetéseiket, hogy Gábor mit mondott, mikor mosolyodott el, miről volt jó véleménye és mit rosszallott. Kevés dolgot rosszallott és ritkán ítélkezett.

– Alig ismerek ilyen embert, mint te. Igazság szerint te vagy az egyetlen. Mármint nyilván, mindenki egyedi, de úgy értem... – Elhallgatott, kereste a találó kifejezést. – Úgy értem, ilyen különlegeset. – Mivel Gábor nem szólt, csak nézett rá azzal a meleg, barna szemével, Olivia folytatta, bár érezte, lassan olyan vörös, mint egy pipacs. – Aki mindenkinél rendesebb. – Nyelt egy nagyot, bosszantotta, hogy nem tudja kifejezni magát. Vagy talán nem is meri. Mert azt még se mondhatta, téged tudnálak teljes szívemből szeretni, ha engednéd, ha szabadna.

– Nem tudom, ez hízelgő vagy inkább szomorú rám nézve – szólalt meg végre Gábor.

– A rendes? – kérdezett vissza Olivia, és elfulladt a hangja.

– Azon tűnődőm, a rendes nem egyfajta szinonimája-e az unalmasnak.

A hátsó ülésre beesett Balázs. Eszébe se jutott, hogy megszakítja a beszélgetést.

– Na, megvan – mondta lihegve. – Mehetünk haza