Az október 23-ai hosszú hétvége első napján, pénteken Balázs csengetett be Olíviához, aki este kilenckor előbb kinézett a kukucskálón, mielőtt ajtót nyitott. A fiú megviseltnek látszott, a szeme alatt karikák sötétlettek, a haja szerte-széjjel állt. Olivia rosszat sejtett Balázs összeveszett az apjával és világgá ment? Ő is csinált ilyet tizenévesen. Mivel odakinn süvít a szél, az eső szúrós, apró szemekkel becsap az ernyő és a kapucni alá, a világgá menés két emeltnyi lépcsőt jelentett.

– Mi történt? – kérdezte.

– Nem tom beindítani a mosógépet. Vagyis tudom, melyik gombot nyomjam meg, csak azt nem, mennyi mosószert meg öblítőt tegyek bele.

Olivia elgondolkozva nézte. Valami nincs rendben, ez nyilvánvaló, de huzatos a lépcsőház, jobban teszi, ha behívja Balázst.

– Bújj be, mert megfagyok.

A fiú átlépte a küszöböt, tekintete Olivia meztelen lábfejére siklott.

– Nem kéne mezítláb császkálnod. Apa itthon is rám parancsolja a papucsot.

Az előszobában álltak egymással szemben, és hiába nyúlt Balázs majdnem két fejjel Olivia fölé, görnyedt testtartásával és elkeseredett arcával gyereknek tűnt. Elveszett gyereknek.

– Mi történt? Hol van apukád, hogy te akarsz mosni?

– Apa tegnap éjjel kórházba került. Vagyis hajnalban. Epegörcse volt, ma reggel megműtötték.

– Basszus – szakadt ki Oliviából, nekidőlt a falnak, mert kiszállt az erő a lábából. Bár az utóbbi időben a kapcsolatuk Gáborral kizárólag lépcsőházi üdvözlésekre szorítkozott, csütörtökönként, a kémia korrepetálás idején a férfi rendszerint valami programot szervezett a tanárnővel, úgyhogy akkor se beszéltek, meglepő erővel tört rá az ijedelem.

– És jól van?

Balázs bólintott.

– Jól persze. Végül is rutin műtét, semmi különös, kár túlizgulni.

Olivia elmosolyodott. Biztosan Gábor fogalmazott így, hogy megnyugtassa a fiát.

– Voltál benn nála, gondolom.

– Ma délután. Tényleg jól van, kicsit kába és türelmetlen, de holnap hazaengedik.

– Endoszkópos műtét volt?

– Passz. Nem tudom.

– Olyan, amihez kicsit vágnak, és csöveket dugnak a beteg hasába.

– Hát nekem erről nem beszéltek – vonta meg a vállát Balázs.

– Valószínű, ha holnap hazajöhet. Egyébként napokig benn tartanák. Legalábbis nagyanyámat egy hétig aszalták, amikor epekővel műtötték.

– Honnan ismered ezt a kópost? Nem vagy orvos.

– A legjobb barátnőm orvos. Fél évig laktunk közös albérletben, tökre kiművelődtem mellette. – Végignézett Balázson. Kifordítva vette a pulóverét, pedig inkább hiú, mint elhanyagolt. Szegényke. – Ettél már? Vacsorát.

A fiú megrázta a fejét. Olivia ellökte magát a faltól, aminek eddig támaszkodott.

– Gyere, főztem brassóit. Kapsz belőle.

– Nem akarlak zavarni.

– Nem zavarsz. Egyedül vagyok.

– És a Tamás? – kérdezte Balázs már a konyhában. Leült szemben az ajtóval. Olivia magán érezte a tekintetét, míg a mikróban megmelegített egy tányér ételt.

– Tamás nem lakik itt – felelte.

– Pedig szoktam néha látni. Jó kocsija van.

Olivia elmosolyodott. Igen, az autó. Az irigység és a nők bámulatának tárgya, amit úgyis el kell adni, ha megszületik a baba, ő itthon marad, és ennyi bevételük sem lesz, mint eddig. Tamás persze még nem gondolta ezt végig, a közös kasszáig se jutott el igazság szerint, Olivia pedig óvakodott felvetni. Majd, ha eljön az ideje. Tamással ésszel kell bánni, mert könnyen felhúzza magát.

– Nem azt mondtam, hogy nem jár fel, csak azt, hogy nem lakik itt.

– Itt se alszik? – kérdezte Balázs, akinek a hangulatát a közelgő vacsora ígérete, és az asztalon talált pogácsa jelentősen javította. Egyenesebbé vált a tartása, és visszatért a szemébe a pimasz csillogás.

– Az itt alvás azt jelentené, hogy itt lakik, nem? – kérdezte mosolyogva Olivia. Hiába végzett mindössze néhány évvel korábban Balázsnál, nem alakult ki köztük igazi közvetlenség. A magánügyeket kerülték eddig, maradtak a vegyületeknél, egyenleteknél, kölcsönhatásoknál. A szakmánál. Mintha Balázs jóval idősebb nővére lenne, a fiú kicsit tartott is tőle, vagy legalábbis respektálta, készült az óráikra, odafigyelt, ha Olivia magyarázott, és igyekezett jól felelni, ha kérdezte.

Szembefordult vele, csípőjét a pultnak támasztotta. Mögötte zajosan forgott a mikró.

– Már látszik – jegyezte meg a fiú, mert a mozdulattól, ahogy Olivia hátra dőlt, megfeszült a hasán a póló.

– Húsz hetes vagyok. Félidős. Persze, hogy látszik.

– A Tamás az apja? – kérdezte, majd önkéntelenül kijavította magát. – Tamás, névelő nélkül. – És ettől, mintha ott lett volna, megjelent köztük Gábor.

– Vacak lehet otthon, hogy apukád beteg. Először alszol egyedül a lakásban? – kérdezte Olivia, csilingelt a mikró, Olivia kivette a tányért, Balázs elé helyezte.

A fiú némán bólintott, és enni kezdett. Olivia csendben pakolgatva gondolkozott. Hiába nagykorú, Balázs még gyerek, ráadásul az egyetlen szülője nem kirándul, vagy konferencián van, hanem kórházban. Rémisztő érzés lehet.

– Alhatsz nálam, a kanapén. Jobb, mint egyedül otthon. Holnap pedig elmegyünk apukádért a Seattal.

Balázs felkapta a fejét.

– Van jogsid? – kérdezte tele szájjal.

Olivia felnevetett.

– Bármilyen hihetetlen, van. Felérem ám a kormányt, és a pedálokat is. Anyám kocsiját és Tamás Audiját szoktam vezetni. Vagyis bízhatsz bennem, képes vagyok megtenni azt a nagyjából két kilométer távolságot a kórháztól idáig forgalomban is.

A fiú tovább evett, kis idő múlva szólalt meg újra.

– Alhatnál te is nálunk. Apa ágyán.

Olivia elgondolkodott a felvetésen. Milyen lenne? Még ha áthúzná is az ágyneműt, biztosan mindenütt ott érezni a férfi jelenlétét, az illatát. Azt az illatot, ami még a lépcsőházban, amikor Gábor elhalad mellette, akkor is felkavarta, hisz a csókjukat és a kéjt juttatta eszébe. Ahogy a motorháztetőn feküdt, a férfi csókolta, ő pedig hozzádörgölőzve szégyentelenül, de annál viharosabban elélvezett.

Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle az emléket.

– Nekem jobb lenne itthon, a saját helyemen. A nappaliban kihúzható a kanapé, egész kényelmes, azon alhatsz.

Balázs felnézett az üres tányérról, és elvigyorodott.

– Oké – mondta. – Van egy söröd?

***

Másnap a bőséges reggeli után, mármint Balázs részéről bőséges, Olivia alig evett, mert feszült volt, a fiú leszaladt magukhoz zuhanyozni, Olivia pedig felhívta Tamást telefonon. Előtte bement a nappaliba, kényelmesen elhelyezkedett a babzsákfotelben, mert tudta, hosszú beszélgetés lesz. Hosszú és hazug.

Nagy levegőt vett, majd kisimogatta Tamást a gyorshívó listából.

– Szia, ne haragudj, de nem tudok ma átmenni hozzád – vágott azonnal a közepébe, Tamás köszönésére se várva.

– Mert? – kérdezte Tamás és a hangsúlyból, ahogy húzta a szót, Olivia hallotta, hogy ráhibázott, Tamás mérges. – Megbeszéltük, hogy átjössz, és segítesz a szerepet bemagolni. Megígérted. Ráadásul anyám sincs itthon. – Felnevetett. – Leápolhatnád a farkam.

Olivia megvakarta a térdét, és igyekezett semmit nem mondani, hogy ne mondjon csúnyát. Négy hete jártak újra, de azóta se feküdtek le, a szex kizárólag Tamás örömére korlátozódott, mert a férfit feszélyezte a terhesség, az Olivia hasában élő gyerek. Amikor Tamás ünnepélyesnek nem mondható visszatérése után másodszor felment Olivához, és megint az ágyban kötöttek ki, hamar kiderült, Tamás félelme a vetéléstől, amit a szex okozhat, kamu volt.

– Milyen fura, gusztustalan már ez, mint egy Alien, nő benned egy másik ember. Az én gyerekem. Ahogy én nőttem anyámban. Ez olyan morbid – mondta a férfi, amikor csókolózás közben Olivia vetkőzni kezdett, hogy térjenek a lényegre.

Olivia meghökkent, kicsit meg is sértődött, aztán betudta Tamás gyerekes természetének. Ami azért elég felnőttes igényekkel és vágyakkal bírt. Rendszeresen igényelte a szexet, pontosabban a kielégülést. Úgyhogy megállapodtak, mivel ismét együtt vannak, ha csak névlegesen is, hisz nem bútoroztak össze, Tamás az anyjánál lakik, természetes, sőt, szükségszerű, hogy Olivia egyéb módokon leápolja a farkát. Ez az ő kifejezése volt, mármint a leápolás, Olivia inkább kézimunkaként utalt rá, ha szóba került. Többnyire kézi. Néha száj. Bár Olivia a helyzetet, a saját kielégületlenségét és visszautasított voltát igyekezett nem felhánytorgatni, szíve mélyén bosszantotta. Felcsinált, most meg undorodik tőlem. Milyen igazságtalanság már ez! Akkor hagyna békén. Undorodjon a kezemtől és a számtól is, ne csak a puncimtól.

Elég a rosszkedvű gondolatokból, húzta ki magát a fotelben, még fél év, és szeretkezhetnek, jó lesz neki is, igazán kicsinyes és méltatlan ezen keseregni. Tamás a gyerek apja, és ők ketten egymásnak lettek teremtve. Még ha a két ostoba húga szerint ő kevésbé menő is Tamásnál.

Közben a férfi azon morgolódott a telefonban, hogy a barom rendező, és a barom ügyelő rászólt tegnap, mert késett a próbáról, és Olivia miatt hétfőre se tudja rendesen megtanulni a szerepet.

– Holnap, remélem, ráérsz. Nem húzódik el egész hétvégére a marha fontos programod. Mi is lesz nálam fontosabb, baby?

Olivia eszmélt, vége Tamás panaszának, jöhet az ő hazugsága.

– A nőgyógyászhoz kell bemennem a kórházba ultrahangra – mondta, amit előre kigondolt. Ha valaki meglátná, Tamásnak sok ismerőse, haverja lézeng Veszprémben, könnyen kimagyarázza magát.

– Valami baja van a gyereknek? – kiáltott fel Tamás. Olivia fájdalmas fintorral távolabb tartotta a fülétől a telefont, noha elégedett volt magával. Ez a számítása is bejött, Tamás nem veszekszik vele a szerepen tovább. A férfi még a közmondásosan aggodalmaskodó kismamáknál is jobban izgult, hogy egészséges legyen a baba. Megígértette Olíviával, vagyis felvetette neki, ha valami baj van, nem tartják meg. Olivia persze csak mosolygott, hogy ne fesse az ördögöt a falra, nem lesz semmi gond, de tudta, Tamás még a gondolattól is pánikba esik, hogy a kicsivel gond van.

– Ne aggódj, minden rendben – sietett megnyugtatni a férfit. – Ezt mindenkivel így csinálják. A nőgyógyászom ügyeletes, kérte, hogy menjek be, tudjuk le a hosszú hétvégén.

Nincs is nőgyógyászom, de Tamás ezt sem tudja, gondolta bűntudatosan.

– Most voltál ultrahangon? Minek megint?

– Két hete volt az a most. Manapság ez a divat, az orvosok rajtad tartják a szemüket. Mellesleg akkor meg te nem értél rá, anyám kísért el – lendült támadásba Olivia, mert kezdte fárasztani a beszélgetés. – Pedig lefixáltuk előre. Ha neked közbe jöhet valami, nekem is.

Tamás visszavonulót fújt, megbékélt, hamarosan elköszöntek egymástól, de Olivia úgy állt fel a fotelből, mintha összemocskolta volna magát.

Én is lezuhanyozom, határozott. Nem bánta, hogy a gőzben begöndörödik a haja, és nem maradt ideje kivasalni, hisz nem megy Tamáshoz. Gábort pedig nem zavarja. Sőt, mintha tetszene neki, amikor csigás. Észrevette, hogy néha rajta felejti a tekintetét. Vagyis felejtette. Mostanában nem beszélnek, és alig találkoznak.

A zuhany után a fehérneműs fiókban egymáshoz illő csipkés melltartót és bugyit választott, majd harisnyát húzott. Amikor a tükör előtt felrángatta a harisnyanadrágot a hasára, és meglátta magát, akkor tudatosult benne, hogy úgy készülődik a beteglátogatásra, mint egy randira. Nem kéne, elvégre ő Tamással jár. Noha külön élnek, mert Olíviának nem fűlött a foga az összeköltözéshez.

– Nem akarok szülés előtt egy gyereket a nyakamba venni – magyarázta két héttel ezelőtt az anyjának, amikor az ultrahang vizsgálat előtt a váróban a sorukra vártak.

– Inkább szülés után? – kérdezte az anyja. – Amikor leragad a szemed az álmosságtól, akkor akarsz még nagyobb felfordulást? Ha már őt választottad, akkor fogadd is el teljesen.

Olivia elhúzta a száját. Örült, hogy nem egyedül üldögél a doktornőre várva, de az anyja kéretlen véleménye se hiányzott. A lelkesedése viszont jól esett. Ahogy áradozott az ultrahang készülék előtt.

– Az unokám. Az első unokám. Gyönyörű – mondogatta meghatottan a doktornőnek, aki elnéző mosollyal tűrte a nagymama kotyogását, míg a gépnek diktálta az adatokat, mint a femur hossza, koponyaátmérő, egyebek.

Olivia is a kusza zöld rajzolatot figyelte, a pillangóként lebegő szívet, majd a gerinc gyöngyeit. Meglepően jól kiigazodott a képen, pedig nem a menő 3D-s volt, hanem régebbi készülék.

– Azt látni már doktornő, hogy kisfiú vagy kislány? – kérdezte az anyja.

A doktornő Olíviára nézett. Mégiscsak ő a leginkább érdekelt fél.

– Kismama, szeretné tudni?

Olivia határozottan megrázta a fejét. Beszélgettek erről Annával, a barátnőjével a minap, hogy egyikük se akarja tudni idejekorán a gyerek nemét. Maradjon meg a szülésre, mint régen, és ahogy a filmeken látni, amikor a verejtékező, kimerült kismamának ünnepélyesen bejelenti a szülésznő, hogy kislány vagy kisfiú, és hogy mindene megvan, egészséges. Így akarta átélni, egyben az egész csomagot.

Aztán persze hazafelé, a folyosón a baba nemével nyaggatta az anyja, hogy Olivia milyen igazságtalan és irigy.

– Belehaltál volna, ha az történik, amit én szeretnék? Olyan jó lett volna tudni, hogy lány vagy fiú. Köthetnék neki egy kis sapkát. De most milyen fonalat vegyek? Kéket, vagy rózsaszínűt? – morgott.

– Vegyél fehéret. Az uniszex. Egyébként se érsz rá kötni – förmedt rá Olivia, amit azonnal meg is bánt. – Ne haragudj, nem úgy értettem. Nekem se mindegy, de ráér megtudni. Az a legfontosabb, hogy egészséges legyen.

Olivia utált ilyen közhelyekkel élni, de az anyját a kézenfekvő állításokkal tudta a legkönnyebben leszerelni.

Elmosolyodott az emléken, és úgy döntött, nem megcsalás, ha igyekszik tetszeni Gábornak, és az untig hordott terhesnadrágja helyett az ünneplő kismamaruháját veszi fel. Kétezerért vásárolták a turkálóban, de az anyja még ehhez is fontosnak tartotta elmondani, hogy Olivia vigyázzon rá, csak orvosi vizsgálathoz viselje, mert hamar tönkremegy ez a szép, tojáshéj színű szövet, kár elpazarolni. Az anyja majdnem egész életében filléres gondokkal küzdött, ő már sose tanulja meg, hogy lehet könnyebben is élni. Nem mintha Olíviának olyan könnyű lenne, fixen elment a fizetése háromnegyede, ami maradt, abból, ha nem is egy, de két turkáló ruhánál többre nem futotta.

Jó lenne egy szép kabát is, nyitotta ki a szekrényt, mert a piros fekete, pufi dzsekit nem veheti fel a ruhához. Hülyén festene, ahogy a helyközi járat buszokon az idénymunkás nők, akik a krumpliszedés idejére elszegődnek dolgozni. Ők ülnek ilyen szedett-vedett öltözékben, mint pufi dzseki és szoknya a hajnali buszon, ölükben egy nejlonzacskót szorongatva. Megteszi a kötött pulóver, határozott. Ha megfagy, hát megfagy. A szépségért mindent.

– Csini vagy – mondta Balázs, amikor Olivia kilépett a házból. Az autót támasztotta. Amire szintén nem tudott Olivia úgy ránézni, hogy ne a csók jusson eszébe.