A regényben szereplő helyszín félig valós, de a karakterek és a konkrét helyszínek kitaláltak.

Gyanús, ha egy nő egyedül vállal gyereket. Ketyeg a biológiai órája, így akarja megfogni a férfit, esetleg nincs ki mind a négy kereke. Netán leszbikus.

Olivia a leszbikus kivételével többé, kevésbé mindegyikben bűnösnek érezte magát. Felállt a mérlegre, és igyekezett jó képet vágni ahhoz, hogy délután háromkor, sportcipőben, teli hassal a védőnő megméri a testsúlyát, aztán fennhangon ki is mondja, hogy mennyi. Még jó, hogy az asszisztens nem tett rá megjegyzést. Persze, lánynéven szerepel a kiskönyvén, a hízása a legkisebb elkövetett baklövés lehet a nő szemében.

– Hatkettő kiló. Kismama megint hízott három kilót. Mire meglesz ez a baba, túlsúlyos lesz, drága – csóválta fejét a védőnő.

Olivia lelépett a mérlegről, és lenyelte a mérgét. Ha olyan dagadt lesz, hogy hömpölyögve jár, az se érdekli. Hagyjanak neki békét. Persze hallgatott, hiszen igaz, tartani kellene a súlyát, de mindig farkaséhes, nem bírja megállni, eszik, ezért hízik.

Leült a védőnővel szemben, az asztal túloldalán, és várta, hogy végezzenek. Másodszor jött, gyorsabban haladtak, az adatai szerepeltek az adatbázisban.

– Elérte a tizenkettedig hetet. Sürgősen fel kellene felhívnia a kórházat, és időpontot kérnie a genetikai ultrahanghoz. Vagy van saját nőgyógyásza? – kérdezte a védőnő, Kovács Irén, jól olvashatóan rányomtatták a nevét a névtáblájára.

– Muszáj? – kérdezte Olivia.

– Lehetőség, mert sokan megnyugtatónak tartják, ha ugyanahhoz a doktorhoz járhatnak vissza.

– Nekem jó lesz a szakrendelés is, ahogy eddig – mondta Olivia, és elpirult. Nyilvánvaló, hogy nincs ilyesmire pénze, és kár ezt szégyellni, de akkor sem kellemes érzés. Amit lehet ingyen, azért nem fizetünk, ezt az elvet hangoztatta az anyja, és a vérévé vált. Mindenből az olcsóbbat, minden fillért megfogni, amit lehet. A védőnő nézett valamit a számítógépen, elszántan egerezett, hümmögött.

– A jövőhéten laborvizsgálatra is mennie kell. A háziorvostól kap beutalót.

Remek, minden hétre valami, borongott Olivia, és azon járt az esze, hogy megint szabadnapot kell kivennie az ultrahangra, amiért zabos lesz a főnökasszony. A harmadikat az utóbbi három hónapban. Talán, ha elárulná, miért kéri, ahelyett, hogy hazudozik gyomorrontásról, unokatestvér keresztelőjéről, és a mai napra vonatkozóan heveny hasmenésről, megértőbb lenne. Mégsem mondhatott ismét gyomorrontást. Talán a terhesgondozásra jár fizetett szabadság. Valami törvény is van erre, ha igaz. Utána kellene néznie. De túl sok feladat szakadt a nyakába a költözéssel, és naphosszat fáradt, álmos. Mikor leül a számítógép elé este, a pletykaoldalakat nézi, semmi kedve a jogszabályokat böngészni. Mintha vattába lenne csomagolva, nehezen mozdul, lassan gondolkodik. Talán depressziós? Vagy talán csak terhes.

A védőnő elfordult a monitortól, és rámosolygott.

– És hogy van egyébként? Még mindig fáradt?

Olivia hálásan szusszant. Szimpatikus volt neki ez a nő, még akkor is, ha rákényszerítette, hogy szembesüljön a súlyával.

– Sokkal jobban vagyok – hazudta, mert szégyellt panaszkodni. – Könnyebb egy ideje.

– Hányinger?

Olivia vállat vont. Legalább ebben szerencséje van.

– Nincs.

– Helyes – nyugtázta elégedetten a védőnő. – A reggeli émelygést nehéz elviselni. Valami más panasz?

– Nincsen semmi. Jól vagyok – emelkedett fel Olivia a székről, és feltűnés nélkül visszapislogta a könnyeit. Egyedülállóként, négy héttel a szakítás után, terhesen mindenhogy volt – szomorúan, csalódottan, dühösen –, csak jól nem. Már majdnem kiért a szobából, amikor a védőnő utána szólt.

– Tudom már, mi a furcsa magán – kiáltott fel. – Nincs kivasalva a haja.

Olivia önkéntelenül a fejéhez nyúlt. Neki is szokatlan még a trendi egyenes helyett a természetes göndör. Mint a birka gyapja, mondta rá Tamás. A kedvéért vasalgatta eddig, de már nincs kinek.

– Vissza a természethez – fintorgott.

– Jól áll. Kiemeli a bájos vonásait – bókolt a védőnő, és megint mosolygott.

Kedves, gondolta Olivia. Kilépett az ajtón, elhaladt a sorstársak előtt, majd kisétált az utcára.

Mellbe vágta a késő augusztusi meleg. Jobbra fordult, és lassú tempóban, hogy ne fulladjon ki a könnyű kaptatótól, elindult hazafelé. Végig az egyetem épületei előtt, majd jobbra, az árnyas fákkal övezett parkon át. Az óvodaudvaron csak a kisegítő kapirgálta a homokozót, a gyerekek aludtak. Az enyém is ide fog járni talán. Közel van az új lakáshoz.

Három egyetemista korú lány megelőzte a járdán, irigyen nézte pálcika lábukat, keskeny csípőjüket. Ezer évesnek érzem magam, gondolta, és legalább egy mázsának. Eszébe jutott a jövő heti ultrahang, és a bosszúság mellett, hogy megint eljön a munkából, örömöt is érzett. Látni fogja a kicsit. A kis szívét, ahogy ver. Letöltött egy ap–ot a telefonjára, az naponta tájékoztatta, mekkora a baba, az anyukájának hogyan kell éreznie magát. Arról persze elfelejtett írni, hogy kedves anyukám – az app a kicsi nevében beszélt a használóhoz –, találj ki valami szellemesebbet, amikor elalszol a laborban a háttámla nélküli széken, mint hogy tegnap este hajnalig olvastál. Úgyse hiszi el neked senki, hogy könyvmoly vagy, amikor a munkahelyen is legföljebb a sztárpletykákat bújod. Az app tudja, hogy a babának már mindene megvan, szeme, végtagjai, szája. Piciben, de tökéletesen.

Elmosolyodott. Anna, a szintén terhes, ám orvos barátnője a nyálas, telefonos alkalmazás helyett biztosan szakirodalomból tájékozódik. Fel kell hívnia, megígérte. De Anna messze, és hiába igyekszik tartani benne a lelket, nem tud segíteni. Azért felhívta.

– Na, mi volt? – kérdezte Anna köszönés helyett.

– Híztam három kilót.

Ez valószínűleg nem érdekelte a barátnőjét.

– De amúgy minden rendben?

Olivia felnevetett.

– Amúgy igen. A jövő héten megyek a nőgyógyászatra és utána közhírré is teszem, hogy felcsináltak.

Anna hallgatott néhány másodpercig.

– Még anyukádnak se mondtad?

– Anyu lesz az utolsó, akinek elmondom – horkant fel Olivia. – Egyből továbbadná a húgaimnak, akik eddig is pancsernek tartottak. Mit szól majd Zsófi ha megtudja, nem elég, hogy Tamás lelépett, de előtte fel is csinált?

– Nem kéne így beszélned róla.

– Mármint, hogy?

– A felcsinált. Ronda szó. Mellesleg azt hittem, védekeztek.

Olivia erről nem akart Annával beszélni, mert szégyellte a történteket. Hülyének nézné. Annának remek munkája, szerelmetes tanársegéd férje, háza, jövője van. Ezzel szemben Olivia egyedülálló, szegény és vacak munkát végez. Már általános iskolában is ez volt a felállás, Anna egy fejjel magasabbra nőtt, sose küzdött a kilókkal, és úgy elhussant az orvosira érettségi után, ahogy Olivia csak álmodozott róla. Meg se próbálta a felvételit persze, mindig feladta az első akadálynál.

– Igen, én is azt hittem védekezünk, aztán csak néztem, amikor nem jött meg – mondta.

Valójában persze tudta, nem csoda történt, mégcsak a szakadt gumira se lehetett fogni, de ezzel nem dicsekszik Annának. Május utolsó hetében kivett egy szabadnapot, hogy a bankban, intézze a lakás ügyeit, kitikkadva ért haza az üres lakásba, az anyja délelőttös műszakban, a fiúk munkában, a két húga iskolában, és Olivia egy szál bugyiban, maga elé szorítva az átizzadt pólóját nyitott ajtót Tamásnak, aki felugrott hozzá, és aki mindig ráért. Hibáztathatná Tamást, hogy meglátva a félpucér Oliviát, egyből az ágy felé vette az irányt, szerelmes szavakat duruzsolt a fülébe, csókolta és simogatta, és mire eszébe jutott, nincs nála gumi, már totál felhúzta Oliviát is, aki nem akart leállni. Két napja ért véget a menzesze, úgyse lehet terhes, gondolta a vágy ködén át, az ágyon fekve, két lába között Tamás testével, a puncija bejáratát böködő péniszével, amit alig várt, hogy végre belécsusszanjon, mert Tamás ehhez nagyon értett. A szexhez. Úgyhogy nem küldte le Tamást a boltba óvszerért, hanem megragadta a szerszámát, irányba igazította, és ráhúzta magát. Egy orgazmus, egy gyerek.

– Azért nem akkora baj – hallotta Anna hangát. – Tudom, hogy örülsz a babának.

Olivia kifulladt a megerőltetéstől, hogy beszél és gyalogol egyszerre, leült egy padra. Már beért az egymással párhuzamosan álló, négyemeletes társasházak közé, amik egyikében ő is lakott, de hazáig még legalább tíz perc séta, az üres játszótér mellett, az árnyékban jól esett pihennie. Kikotort a táskájából egy szelet eldeformálódott, olvadt csokit, a füle és a válla közé szorítva a telefont, lepiszkálta róla az alufóliát, majd beleharapott.

– Persze, örülök a babának – válaszolta némi késéssel Annának. – Már hogyne örülnék. Ne haragudj! Jobb a hangulatom ennél, csak húzlak. Semmi gáz, jól vagyok. Haladok a lakásprojekttel is. Tegnap a kisebbik bátyám...

– Tudom, Peti – szúrta közbe Anna.

– Igen, Peti – hagyta rá Olivia, mert tudta, Anna úgy érzi, elhanyagolja Oliviát, a szerencsétlenebb sorsú barátnőt, ezért gyakran bizonygatta az ilyen megjegyzésekkel, hogy képben van ám, figyel. – Felszerelte a karnist, most már hiába lesi a szembe szomszéd a cicimet esténként.

– Pedig biztosan odáig volt érte – nevetettAnna. – Én is ugrottam egy melltartó méretet. Te biztosan úgy nézel ki, mint egy pornószínésznő.

Olivia kuncogott.

– Na, ná!

Beszélgettek még néhány szót a lakásról, mint közömbös témáról, aztán Olivia letette. Néhány percig üldögélt még a viszonylagos hűvösben, körbenézegetett, mert a látványtól minduntalan elöntötte az öröm. Mennyivel más hazamenni a parkon át, a fák között, mint a lakótelepre, ahol felnőtt. A két félszoba és nappali kamrányi konyhával és fürdőszobával, amin hatan, időnként heten osztoztak. A keleti, legmelegebb szobában az emeletes ágyon aludt Zsófi és Dóri, ő, mint legidősebb kapta a rendes ágyat. Íróasztal persze csak egy fért már be, az ágyon ülve tanultak, mint egy kollégiumban, mert a nappaliban az édesanyjuk aludt, többnyire valami átmeneti pasival, ezért összeszorultak a lányszobában. Ennek vége, saját lakása van, ráadásul jó helyen, közel a belvároshoz, csöndes környéken, ahová a forgalom zaja is halkan szűrődik be, virágok nyíltak a járda mellett, és gyerekek zajongtak a játszótéren, részeg csövesek helyett. Száz évre eladósodott, és valószínűleg sosem telik már luxusra, de jobb helyen él, biztonságba szüli a babát.

Felállt és elindult, mert idegesítette, hogy az anyja várja, segíteni akar berendezkedni, és mérges lesz, mert nincs kulcsa a lépcsőházhoz sem, a ház előtt kell szobroznia.

Így is volt, de az anyja nem idegeskedett, hanem a szomszéd sráccal flörtölt. Széles csípőjével a bejárati lépcsőkorlátnak dőlt, és igazgatta a frissen vágott haját. Lila miniszoknyát viselt, ami megfeszült a hasán, és nagyvirágos ujjatlan blúzt. Ki nem hagyna egy pasit se, gondolta Olivia szomorúan. Az anyjának olyan a férfiak figyelme, mint cápának a tengervíz, csak akkor jut levegőhöz, ha a férfiak csodálata fodrozódik körülötte.

– Szia, anya – mondta jó hangosan, aztán a srácnak is köszönt. Látta már, alatta lakott kettővel, és akkor járt futni, amikor Olivia dolgozni indult, korán, fél hétkor. A srác meg futott, vagyis akkor ért többnyire haza, fülessel, ujjatlan izompólóban, izzadtan nyújtott a lépcső mellett a virágládára támasztott lábbal, amikor Olivia álmosan, kedvetlenül kilépett a társasház üvegajtaján.

– Balázs beengedett volna – csicseregte az anyja –, de a lakásba úgysem tudok bemenni, gondoltam, megvárlak kinn.

– A tűző napon – jegyezte meg fullánkosan Olivia.

Nyílt az üvegajtó, Balázs apja lépett ki rajta.

– Jó napot tanárúr – köszönt Olivia.

A férfi futólag végignézett rajtuk. A két nőn és a fián, aztán viszonozta a köszönést.

– Kezét csókolom – mondta.