Meghallgatható hangoskönyvként:

https://youtu.be/rViyjGjpBc4

Tizenkettedik fejezet

Áron később érkezett, a parkban ülve megvárta, míg Anna elmegy. Ahogy a lány kilépett az üvegajtón, látta rajta, hogy rossz híreket kapott. A járása is megváltozott. Máskor ruganyos volt és könnyed, szinte táncos, most maga elé nézett, nyakát fázósan a vállai közé húzta. Mikor kiért az utcára, Áron akkor ment be az épületbe. A liftre többen vártak, a lépcsőn szaladt fel a harmadikra. Tartott a látogatástól. Tartott Zsuzsától. Előző este kiszámíthatatlan volt, túlfűtött és ellenséges, a máskor oly szabatosan fogalmazó asszony zavarosan beszélt, szitkozódott, és kiabált

Az osztályos nővértől megkérdezte Zsuzsa szobaszámát, a három szál rózsával a kezében bekopogott, majd belépett az asszonyhoz. Zsuzsa külön szobát kapott, szerencsére másik beteg jelenlétével nem kellett megküzdeniük.

A férfit mellbe vágta a kórház szag. A klór, az olcsó ételízesítő, és a gyógyszerek szaga. Zsuzsa az ablak előtt állt, és úgy repült hozzá, mintha háborúból megtérő hős lenne, nem az áruló férje, aki tegnap a kórházba hozatta. A nyaka köré fonta a karját, és vadul szájon csókolta.

– Tudtam, hogy eljössz értem – súgta izgatottan. – Hoztál ruhát? Ebben a göncben nem mehetek ki, mert észrevesznek.

Megpróbált kibújni a hálóingéből.

Áron igyekezett lefogni a karját, és megakadályozni, hogy levetkőzzön. A háta is borsódzott az emléktől, mikor a házból kilépve meglátta az asztal tetején egy szál bugyiban, ahogy a részeg munkatársak ütemes tapsára riszálja a fenekét.

Megérdemeltem, volt az első gondolata. Ez valami groteszk igazságszolgáltatás, mert ő a wc-ből jött, ahol, akár egy kamasz, magához nyúlt, mert Anna úgy felizgatta. Az a néhány perc a konyhában, a lány feneke hozzá szorulva túl sok volt. Berohant a wc-be, és elővette a farkát. Egy perc alatt végzett, csak azon igyekezett fogcsikorgatva, hogy ha nem is Zsuzsára, legalább valami idegen nőre gondoljon közben. Egy se jutott eszébe. Aztán, amikor baljával a falat támasztva, jobbjával pedig a farkát markolva a mosdóba élvezett, és szétfoszlott az ész, csak a vágy maradt, Anna gömbölyű fenekét látta, ahogy hívogatóan mered az égfelé, míg neki takarítja a szobát.

Megkönnyebbülten, ám annál bűntudatosabban ment ki, hogy ellenőrizze, puhul-e a gulyásban a marha, és a kertben az asztalon táncoló meztelen felesége látványa fogadta. Először a sajnálat hasított belé, hogy mennyire fog ez fájni holnap Zsuzsának, aztán az ijedtség, mert annyira más volt a nő.

Az unokahúga néhány éve biciklizés közben elesett, beütötte a fejét, és noha felgyógyult, mindörökre megváltozott. Vadidegen férfiakat szedett fel az utcán, ivott, verekedésekbe bonyolódott, végül a család intézetbe dugta. Az ő tébolyult vonásait látta viszont Zsuzsa arcán, és megrémült, hogy komoly baja van az asszonynak. Nem is tévedett nagyot, gondolta, a virágokat lerakta az asztalra, és megfogta Zsuzsa mindkét kezét.

– Hogy vagy drágám? – kérdezte, de maga is látta, hogy rosszul. Az asszony szeme vadul csillogott, és izgatottan körbe járt, mintha veszélyt szimatolna.

Áron, ha megfeszítik se tudta volna összefoglalni mi mindenről beszéltek az alatt a negyedóra alatt, amit a kórteremben töltött. Leginkább a kutatásukat emlegette Zsuzsa, mintha elfelejtette volna, hogy hazajöttek szabadságra, aztán váratlanul a szerelmükről mesélt, hogy mennyire kívánja őt, hogy mennyire szereti, és csókolni akarta, amiről Áron szégyenlősen igyekezett lebeszélni.

Amikor eljött tőle, vagy inkább elmenekült, az asszony keservesen sírt, és muszáj volt beküldeni hozzá az ápolónőt.

Hogy legalább valamelyest megnyugtassa a lelkiismeretét, megkereste az ügyeletes orvost.

– Maga Rasztovics professzorasszony férje? – kérdezte az idős doktornő, amikor kölcsönösen bemutatkoztak. – Az előbb beszéltem a nevelt lányával, Kertész Annával. Külön jöttek?

– Igen. Ő előbb szerette volna látni.

– Értem – mosolygott finoman a nő – Most magának se könnyű. Üljön le kicsit a szobámban és beszélgessünk.

A főorvosnál töltött fél óra – legalább kétszer annyit időzött, mint Zsuzsánál –, megnyugtatta, de el is szomorította Áront. A doktornő még gyűjtötte az adatokat Zsuzsa betegségéről, és voltak kétségei, de az egyértelműnek látszott, hogy a felesége nem lesz jobban holnapra, hosszas kezelésnek néznek elébe.

Lefelé lassabban tette meg a három emeletet, mint felfelé. Próbálta rendezni a gondolatait. Anna jutott eszébe, milyen szomorúan sétált el. Beszélnie kell vele. Nem maradhat egyedül ezzel a félelemmel, amit ő maga is érez. Aztán meglátta a lányt a Suzukinak támaszkodva, és olyan árvának és ijesztően fiatalnak látszott, hosszú lábán a szűk farmerben, fehér blúzban, lófarokkal, hogy Áron úgy érezte, lehet, a pokolra kívánja őt a lány, de akkor sem hagyja magára.

Tizenharmadik fejezet

Anna a kórház előtt Áront várta. Korábban hazaugrott, keresett az anyjára papucsot, hálóinget, köntöst, majd némi tétovázás után berakott a táskába két találomra választott regényt – kettőt is nehezen talált, mert, az anyja mostanában kizárólag szakirodalmat olvasott –, és az olvasószemüvegét. Aztán leparkolt a kórház melletti utcában, megkereste a sorban Áron Suzukiját, és a motorháztetőnek támaszkodva várta a férfit.

Szép idő volt. Elállt az eső, a napsütésben gőzölgött a járda, illatoztak a jázminok a szomszédos kertben. Anna szerette a májust, a tavaszt, a virágokat, ugyanúgy, ahogy a népesség kilencven százaléka. Állt Áron autójának dőlve, figyelte az embereket az utcán, a játszótérre rohanó gyerekeket, akik csoportokba verődve bolondoztak, és rátelepedett a szomorúság. Nem elég, hogy az anyja valami életre szóló, súlyos betegségbe esett, megbántotta azt az embert, akire a jelen bajában egyedül számíthat, mert ugyanazt érezi, amit ő, csak hatványozottabban.

Meglátta a közeledő Áront, kiegyenesedett, és figyelte a férfit, ahogy sétál felé, kócosan, rosszkedvűen és óvatosan.

Megállt előtte.

– Szia. Hogy kerülsz ide?

– Téged vártalak – felelt csendesen Anna, és Áron merev tartása oldódott valamelyest.

– A főorvosnő mondta, hogy beszéltél vele.

– Igen, és elhoztam otthonról néhány dolgot. Papucsot, evőeszközt, könyveket, ilyeneket.

Áron bólintott.

– Most beviheted. – Feszesen elmosolyodott. – Már nem vagyok ott.

Anna meghökkent, majd önkéntelen mozdulattal közelebb lépett a férfihez és megérintette a karját.

– Ne haragudj. Ostoba voltam. Neked van igazad. Anya szétcsúszott. – Áron mondani akart valami, de Anna folytatta – Hülyeség, minek beszélek mellé. Nem szétcsúszott. Beteg. Majdnem megtépett az előbb, és össze-vissza beszélt. Ki van fordulva magából.

Elcsuklott a hangja, pedig nem akart sírni. Épp elég volt mára.

Áron áthidalta a köztük lévő maradék távolságot, és átölelte. Anna az oldalához simult, és a vállába fúrta az arcát. A férfinek vasalt ing és Áron illata volt. A hálószobában is érezte, amikor az anyja ruháit összepakolta.

– Eláztatom az ingedet – mormolta, és érezte, ahogy a férfi halkan felnevet.

– Megszárad. Gyere, üljünk be az autóba, mert lejár a parkolójegyem.

Két utcával arrébb álltak meg, a kis tér szélén, a lila akácok valószerűtlenül pompázatos lombja alatt. Áron lehúzta az ablakot, mert máris pára csapódott a szélvédőre.

– A főorvosnő a betegségről nekem keveset mondott, amit meg igen, azzal se tudok mit kezdeni. Te biztosan jobban érted – fordult Anna felé.

– Még nincs kész diagnózis – magyarázta Anna, és nem nézett a férfira, hanem a tépett farmeren piszkálta a mesterséges rés szélét. – De valószínűleg súlyos mániás epizód.

– A súlyos nyilván rossz – mondta Áron. – De mintha jobb lenne a skizofréniánál.

– Súlyos, mert téves eszméi vannak – nézett fel Anna. – Féltékeny rám. – Azonnal le is sütötte a szemét.

Áron nem szólt, csak testhelyzetet váltott, Anna hallotta, ahogy mozdul. Vajon most bánja, hogy kedves volt velem, tépelődött, és a rés a farmeren legalább másfélszeresére tágult. Bánja, hogy szembe szállt anyával és elvitt az állatkórházba? Hogy elviselte a garázsban a nyávogásom? Azt biztosan bánja, hogy megkívánt.

– Június tizedikére szól a repülőjegyünk Mexikóba – mondta Áron.

Anna felkapta a fejét.

– Nem tudtok elutazni.

A férfi kínzottan nézett rá.

– Nem.

– És most mi lesz?

– Nem tudom. A főorvosnő szerint minimum három, négy hónap, mire Zsuzsa úgy, ahogy rendbe jön. Az is hetek, mire egyáltalán hazaengedik.

– Mi lesz a kutatással? Anya nélkül.

Áron megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Csöndben nézték egymást, közben a szemközti megállóba beállt a busz, egy csapat nyugdíjas turista szállt le róla, ott haladtak el az autójuk mellett, a lehúzott ablakon keresztül hallatszott a nevetésük.

– Itt maradsz – mondta Anna, és maga se tudta eldönteni, ijedelem, vagy öröm van a hangjában.

– Nem hagyhatom itt Zsuzsát és nem is akarom. Együtt megyünk vissza. Ő a kutatásvezető, én pedig a férje vagyok. És ő beteg.

Anna nézte a férfi kezét, ahogy a kormánykeréken dobol.

– Nincs gyűrűtök – csúszott ki a száján.

A férfi is a kezére nézett, mintha ellenőriznie kellene, majd elmosolyodott.

– Zsuzsa szerint a gyűrű alatt tenyésző bacikkal meg lehetne mérgezni egy csecsemőosztályt.

Anna elgondolkozott.

– Tegnap este vállig érő lógós fülbevalót viselt. Nem is tudtam, hogy ki van fúrva a füle.

– Nincs – mondta Áron. – Az olyan klipsz, vagy mi. Délután vette.

– Ha korábban eszmélek, ha észreveszem, és nem ráhagyok mindent? Akkor talán nem jut ide.

– A főorvosnő szerint ez olyan, mint a gyerek növekedése. A távoli rokonnak jobban feltűnik.

– A főorvosnőnek érdekes hasonlatai vannak – mosolygott Anna.

– És türelme. Nekem sokat magyarázott és vígasztalt. Hogy nem csináltam ökörséget, amikor bevitettem.

Anna a térdére tette a kezét, majd azonnal el is húzta.

– Hülye voltam, hogy annyi gonoszságot összehordtam rád. Hülye, igazságtalan. Egy szemét.

– Ez baromság – szakadt ki Áronból. – Anna, te vagy a legédesebb nő, akit ismerek. – És mire felfogta, amit mondott, már késő volt visszaszívni. Ijedten néztek egymásra.

Némi önindító köszörülés és számos szitokszó után Áronnak sikerült elindítania a kocsit. Visszavitte Annát a kórházhoz, hogy beadja az anyjának a csomagot. Kisorolt a forgalomba, Anna az út szélén állva, táskával a kezében nézte a távolodó autót.

Tizennegyedik fejezet

A hétfő a várt izgalmas szakrendelési órák helyett sorvasztó unalmat hozott. A szakvizsga előtt álló kolléga, akit Anna magában csak Nagyarcként emlegetett, már reggel, a folyosón elkapta.

– Láttam, ma nem vagy műtétre beosztva.

– Igen, a szakrendelésen kell lennem.

– Velem – mosolygott Zalán, a Nagyarc.

– Veled? – kérdezett vissza Anna. – Lehet, hogy veled. Még nem néztem meg a beosztást.

– Elengedlek – veregette meg a vállát férfi, és rákacsintott. – Elengedlek dekurzálni a betegeim.

Anna azt hitte, viccel, de komolyan gondolta. Nagyarc a sebészeti tyúkudvar csípési sorában egy fokkal fölötte állt, ha valamit kért tőle, Anna jobban járt, ha megtette. Úgyhogy egész nap az orvosi szobában körmölte Zalán betegeinek a kórlapját. Először dühösen, aztán beletörődve, végül három óra tájban, mikor az utolsó kórlapot húzta maga elé, fásultan.

Legalább százszor leírta, hogy állapota változatlan, nyolcvanszor, hogy volt széklete, és ugyanannyiszor, hogy normál sebgyógyulás. Az első tíz betegnél még érdeklődve összevetette a kórelőzményben szereplőket a gyógyszereléssel, elvégre ebből is tanulhat, mit szednek a legtöbben magas vérnyomásra, mit a cukorbetegségre, mit együtt mindkettőre, de hamar megunta. Próbálta elképzelni, milyen ember lehet például Kiss István, akinek érszűkület miatt amputálni kellett a lábát. Vajon miért szív még mindig naponta két doboz cigarettát, ha ettől fáj a lába tizenöt éve? Hol dolgozott? Ez nem derült ki a kórlapból, csak hogy nyugdíjas. Biztosan valami nehéz munkát végzett kinn az erdőn, hidegben és a cigaretta melegítette. Mint a nagyanyjánál, fenn a Bakonyban az erdészet dolgozóit, akik még a karácsonyi szünet idején is az út mellett várták reggelente a műszak buszt, és szürke ködként ült rájuk a cigaretta füstje.

– Szia – nyitott be az orvosiba Orsi, a fiatal sebészgyakornok. – Te mit csinálsz?

Vetett egy pillantást az asztalon tornyosuló kórlapokra, és elhúzta a száját.

– Zalán mindig a rezidensekre sózza az adminisztrációt.

Anna kiegyenesítette a derekát.

– Nem gond. Szívesen megírom. Ebből is tanulok – mondta diplomatikusan, mert nem fogja kibeszélni az egyik sebésszel a másikat. Az osztályok, mint a családok, nem bírják a külsős kritikát. Pedig szívesen csatlakozott volna Nagyarchoz, a benőtt lábujjkörmök és bütykök urához a szakrendelésen. Több értelmét látta, mint a nagyműtőben a harmadik asszisztensi szerepnek, de hát asszisztálni muszáj. A sebészek megmutatják a kis rezidensnek, mi az igazi, nehéz orvosi munka. A szakrendelőben ennél hasznosabb tapasztalatokat szerezhet. A hétköznapokban hasznosabbat. Alig kezdte el az orvosit, amikor leugrottak a Balatonra az anyjával, és ott egy jóvágású ötvenes, legalábbis az anyja szerint az, csapni kezdte a csinos asszonynak a szelet. Ám, ahogy kiderült, Anna orvostanhallgató, azonnal a hájas hasán éktelenkedő daganatra terelődött a szó, hogy mi lehet ez, és hogy nem fáj, de néha kellemetlen, és hogy egyszer nagyobb, máskor kisebb. Anna másodéves volt, épp túl a kézközépcsontokon, meg a sejthártya struktúráján, mégis a szakvéleményét kérdezték. Elmosolyodott az emléken.

Egész jól megvoltak akkor anyával.

Félárnyékban heverésztek a takarón, az anyja morgott a hangyák miatt, majd elmentek ebédelni. Miután megszabadultak sérvecskétől, a dagadt pasitól.

Ma még az anyjához is be kell néznie. Aztán haza, este kettesben Áronnal, aki tegnap este úgy kerülte, mint a pestisest.

Visszavitte a kórrajzokat az irodába, átöltözött – kár volt reggel fehérbe bújni, betegnek színét se látta –, téblábolt még néhány percet az osztályon, halogatta az elkerülhetetlent, aztán felment a pszichiátriára.

*

Az anyja a mosdóban lehetett, mert a szobájában nem találta, és a társalgónak nevezett nagyobb teremben sem, ahol a TV szólt, és ahol a csoportfoglalkozásokat tartották. Anna leült az ajtó mellé, és nézte a szomszéd asztalnál a családot, akik a nagyit látogatták. Nem kellett pszichiáternek lennie, hogy lássa, a nagyi valószínűleg depressziós, mert ősz haja fésületlenül keretezi ráncos arcát, nem mozdul, nem keresi a szemkontaktust – nocsak, örvendezett, hogy ez a kifejezés eszébe jutott –, és úgy általán semmit nem csinál, csak ül. A lánya kényszeredetten próbált beszédbe elegyedni vele. Mesélt az unokáról, hogy a kis Bianka tegnap ötöst kapott nyelvtanból, de a nagyi üres tekintettel maga elé révedt, és nem nyúlt az elé tett félig megpucolt banánhoz sem. Alzheimeres is lehet persze, morfondírozott Anna ráérősen. Vagy bármi más okból demens. Keveset gondolt eddig a saját halálára, az apja betegségekor sem, de most egy pillanatra meglátta magát, ahogy ötven év múlva ő ül itt ugyanígy, üres tekintettel, reménytelenül. Elhessentette képet. Meglátta az anyját, aki a zuhanyzóból jött, a fején törülköző turbán, rajta az otthonról hozott fürdőköpeny, aminek ismerős, meleg sárgája jobb kedvre hangolta Annát.

Elébe ment, és ahogy szokta, megpuszilta. Az anyja kissé tompa volt, mozdulatai lassított felvételhez hasonlóak, de legalább nem támadt rá, mint tegnap.

– Fölösleges minden nap bejönnöd – mondta.

– Szívesen jövök. Ha szükséged van valamire, írjuk össze, és holnap behozom.

– Ugyan mire lenne szükségem?

– Bármire. Finom kajára? Gyümölcsre? Hozhatok banánt – jutott eszébe a nagyi banánja.

– Nem kell semmi – hárította el az anyja, és becsoszogott a szobájába. Anna követte.

– És hogy vagy egyébként?

Az anyja visszanézett rá, mintha valami képtelenséget kérdezett volna.

– Ő nem jön?

Anna összeszorította a száját.

– Nem tudom. Nekem nem mondta. Reggel óta a sebészeten gályázom. Képzeld, beosztottak egy gyomor rezekcióhoz.

Ez persze a múlt héten történt, de mindegy, téma.

Az anyja elpakolta az éjjeli szekrénybe a sampont, és az ágy végére terítette a nedves törölközőt. Ez is otthonról származott. Színes bója a fehér tengerben.

– Mikor jön be?

Anna sóhajtott. Hiába erőlködik, Áron a fontos, ő le van ejtve.

– Szerintem négy körül. A látogatás végén.

– Miért csak a végén?

– Nem tudom, anya – felelte ingerülten. – Nem figyelem minden lépését.

Az anyja ravasz pillantást vetett rá a nedves haja alól, és meglepő élénkséggel felkacagott.

– Megfésüljelek? – kérdezte Anna, akit megijesztett a nevetés. Jobban, mint a tompultság.

– Nem kell – mondta az anyja, és maga kezdte kibontani a haját.

– Jolika csókoltat – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Anna.

Az anyja nem válaszolt, csak a fésűt húzgálta a hajában. Anna lopva az órájára nézett. Fél öt. Lehet, hogy Áron tényleg úton van. Fél hatig tart a látogatás, és míg ő jöhet egész nap, Áron csak a látogatási időben.

Mintha a gondolatára felelne, kinyílt az ajtó.

Áron virágot hozott. Meg epret, mert Zsuzsa szereti az epret. Számíthatott rá, hogy itt találja Annát, olyan olajozottan biccentett a lány felé, majd ölelte magához a feleségét, hogy Anna biztosra vette, ezt előre eltervezte. Nem hökkent meg, és nem viselkedett vele úgy, ahogy reggel, amikor Anna elindult munkába, és a telefonba temetkezve itta a kávéját. Fel se nézve vakkantott neki egy sziát.

– Akár mehetsz is – küldött Zsuzsa egy gúnyos mosolyt Anna felé, amikor kibontakozott a férje öleléséből.

– Nem akarom elüldözni a lányod – mentegetőzött Áron, de lesújtó pillantást kapott jutalmul mindkét nőtől.

– Úgyis mennem kell, találkozom Olíviával. Albérletet keresünk. Aztán csajos buli. Csak tíz körül érek haza. – Ez Áronnak szólt, hogy mára megszabadult tőle. – Holnap délutános leszek, ebéd előtt jövök be, anya. – Búcsút intett, és sietve távozott.

Még a lába is remegett, amíg a lépcsőházban lefelé a lépést szaporázta. Az anyja ridegsége, Áron a virággal, majd, ahogy elküldték, szörnyű kínos volt, és az érzéseiből gulyást lehetett volna főzni, annyi minden kavargott benne. A gulyáson, mint az érzései megfelelőjén, szomorúan elmosolyodott. Azt se tudom eldönteni, féltékeny vagyok vagy irigy, gondolta kedvetlenül. És ha bármelyik, kire. Tényleg ideje, hogy találjunk valami rendes albérletet Olíviával, és lelépjek otthonról.

Tizenötödik fejezet

A harmadik lakás, amit megnéztek, tetszett nekik, megállapodtak a tulajdonossal, hogy Olívia június elsején beköltözik.

– Csöbörből vödörbe – jegyezte meg Olívia. – Lakótelep, de legalább az én saját lakótelepem, nem az anyámé.

Annának tetszett. Negyedik emelet, egy plusz két félszoba, nekik tökéletes, saját zug és közös tér. A berendezést valószínűleg lomtalanítások során gyűjtötték a tulajdonosok, de legalább nem kell rá vigyázni. A macskára is rábólintott a néni, ha nem pisil össze semmit, jöhet, egyezett bele kegyesen. A fiáé a lakás, el is adhatnák, a fiú már nem jön haza Németországból, de nem ér rá az eladással foglalkozni. Anna egyik lábáról a másikra állt, mert neki jutott a néni, míg Olívia még egyszer körbeszaglászott.

– Én sokkal gyakorlatiasabb vagyok nálad. Te pedig jó vagy kapcsolattartásban – nevetett, amikor a második lakás után Anna nehezményezte, hogy mindig rá sózza a háziakat.

Ez az utolsó Annának is tetszett. A keleti fekvésű kicsi szobában könnyen elképzelte magát, ahogy a betűző nap fényében ébredezik. Elég már a közösből. A kollégiumban hárman laktak egy szobában, otthon pedig Áron jelenlététől elaludni is nehezen sikerült tegnap este. A ténytől, hogy ott van a közelben. Ha nem látta, akkor is mindig tudta, épp merre jár a lakásban, mikor dolgozik, eszik, zuhanyozik, húzza le a wc-t.

Áron ma is hajnalban kelt, pedig munkája sincs. Anna kénytelen volt észrevenni, mert fél hétkor Cili kikéredzkedett mellőle, hogy leszaladjon a konyhába. Áron valamivel zörgött lenn, és húscsimbókot remélt. Anna alvás idejéből még tíz drága perc hátra volt, de a macska addig nyávogott az ajtónál, míg kikászálódott az ágyból, és kiengedte. Ha elköltözik, a hűtlen, köpönyegforgató Cilit is hozza. Az ajtaját pedig résnyire nyitva hagyja ma este.

– Az én szobám elég tiszta, alig használták. A tiedet pedig kifestjük – szólalt meg Olívia. – Milyen színt szeretnél?

Anna felnevetett.

– Semmiképpen nem vakondszürkét, mint otthon. Az a gimis monokróm időszakom szomorú emléke. Most tele vagyok energiával, úgyhogy napsárgára vagy citromsárgára voksolok.

– Szalmaszőkére – tódított Olívia. Anna gyanakodva nézett rá, de Olívia nem forgatott hátsó gondolatokat a fejében.

– Szalmaszőkére és aranybarnára – helyeselt Anna. Azt pedig csak gondolta és nem mondta ki, hogy égszínkék díszítéssel.