-Utálsz?-kérdeztem az égtől, a semmibe nézve, hátha választ kapok a semminek feltett kérdésemre. Már meg kellett volna tanulnom, hogy erre sosem fog válasz jönni. Mindre magamtól kell rájönnöm. Megint..
-Miért jó ez neked? Hogy megutáltatsz az emberekkel? Megint én tehetek róla, mi? Egyszer lehetnél emberségesebb..~leheltem a fekete égboltnak. A szavaim mintha megfagytak volna a hideg télben. Minden egyes levegővételem meglátszódott. Az utcai lámpák megvilágították.
Szép volt. Értékelnem kellett volna, hogy láthatom még ezt a szépet. Nem szabadna megint ilyen pitiáner problémákon fennakadnom. De vajon tényleg pitiáner ez a probléma, ha tönkretesz? Másnak lehet. Nekem nem. Sajnos nem. Rólam nem pereg le a rossz érzés, ha tudom hogy valaki utál. Csak jobban gyűlölöm magam tőle.
-Te élvezed ezt?-mondtam, újabb leheletfoszlányt folyasztva a semmibe. Szép volt ahogy szétfoszlott. Könnyű volt és jelentéktelen, nem úgy, mint a szavak jelentése. Azok megdermedve fagytak bele a mellkasomba, újabb és újabb nehezékeket akasztva rá. Gyűlölöm az életet, a sorsot, Sátánt és Istent. Mintha mind ellenem lenne. Talán így is van. Biztos megvan rá az okuk. De egy fokkal finomabban is egyengedhetnének a helyes útra. Tudom én már jól, hogyha nem hallgatok a simításra, akkor ütést mérnek rám, mégsem teszek semmit. A makacsság egy kétoldalú tulajdonság. Lehet jóra használni, kitartani. Meg lehet arra amire én használom. Makacsul ragaszkodni valamihez amihez nagyon nem szabadna. Miért nem tudom elengedni? Miért törődöm még vele? Hiszen csak egy barátság. Mégis annyit ér.. Talán magam miatt teszem. Egyetlen egyszer az életbe lehetek én is egoista, nem? Csak egyszer hadd godoljak magamra, hogy egy kicsit jobban lehessek, tudom hogy más ilyen alkalom nem lesz már. Ismerem magam. Tudom hogy ezután már soha nem fogom magam mások elé helyezni, de ez egy vészhelyzet. Mondjuk az is lehet, hogy csak én teszem azzá, de akkor miért ennyire valós? Tudom hogy nem lenne az ha jelentéktelen lenne, de ez nem az.
-Édes drága sors, meddig akarsz még verni?  Nem volt még elég a pofonokból?-Mintha ide hallanám a válaszát, amit az agyam mélyén eddig is kántált, hogy "nem érdemlik meg hogy törődj velük, nem értékelik, engedd el, nem ér ez meg annyit". És igazuk is van. Sőt. Még nekik lenne job ha megtapasztalhatnák az élet keserű oldalát. Ha hozzászoknának és akkor megtanulhatnának értékelni. De én hülye megadom a körülöttem lévő embereknek azt a jóságot, amit ők sose tudnának visszaadni. De én nem is várom vissza. Elég lenne ha törődnének velem. Az is elég lenne, ha NÉHA törődnének velem. És ha nem kéne még egy egy szóért is NEKEM csatát vívni. Örökké egy álomképnek kell maradnia annak, hogy egyszer mindebből egy picit is visszakapok? Elég lenne egy kicsi..
De az egyetlen dolog amit kapok, bérmentve, ingyen, önmagamban átvívott csaták nélkül, az az, hogy hülye vagyok.
Tényleg az vagyok, vagy csak ők nem látják bennem a jóságot vagy esetleg az értéket?
Nem szabadna még feltennem sem a kérdést. De mégis felteszem. Valójában nem kételkedem, de rákérdezek, hátha egy kérdésben rejlik a válaszom. De ezt a kérdést kiveséztem már. Nincs rá elfogadható válasz. Egyszerűen nincs. Pedig már hányszor megmondták hogy jó ember vagyok. De én mindíg el bizonytalanodom, pedig miden erőmmel azon vagyok hogy másoknak jó legyen körülöttem, de a "minden erőmmel" az sosem elég. Egyszerűen nem elég. És én annál többet ha akarnék se tudnék adni. Pedig akarok. És már ezt a gátat is áttörtem, és azt a maradék, esetleg magam felé irányuló ipici szeretetet is kiadtam magamból. Az összes vésztartalékom kifogyott. Mindíg leszívják, egy kis kárpótlás nélkül. És nekem már ezért nincs több. Egyszerűen képtelen vagyok adni, ha nekem nincs. Nincsen. Pedig az akarat megvan. De a folytonos csalódás mindíg megállít és egy idő után már nem szívesen adok, mert tudom hogy nem kapok érte cserébe. De így is adok. Mindenkinek. Annak is aki csak letipor. Én megpróbálom. Nagyon makacs tudok lenni és ha össze is töröm magam, ha bele is csavarodom, ha mindenki meg fog gyűlölni és utálni fog a mindenség én akkor is jó leszek. Csak azért is az leszek és csak azért is megmutatom, hogy mindíg van hova tovább. Nem érdekel ha tönkremegyek. Az is lehet hogy már tönkrementem. De én akkor is.
Hülyeség futni olyan szekér után, amelyik nem vesz fel, vagy már ledobott de én így is makacsul szeretni fogok. Csakazért is. Utálhat bárki. Én akkor is. Meg fogom mutatni nekik. És ha ezzel őket teszem tönkre, mert egyre több szeretetet várnak majd el mindehonnan mert tőlem megkapták amit csak adni tudtam, és ha önteltek is lesznek, ha meg is utálnak, ha leszarak majd és nem foglalkoznak velem én akkor is megpróbálom majd szeretni őket.  Csakazért sem utálok meg senkit. Mindegy hogy ez mennyire nehéz. Akkor is megpróbálom. Ha nem sikerül, annak oka lesz. Tudom hogy nem éri meg, tudom hogy a szekér ami folyton ledob az most is le fog, de én akkor is megpróbálok a csalódásokból kialakult utálatom és szomorúságom felé állni és makacsul futni a szekér után. Tudom hogy hülyeség. Óriási faszság ezzel tönkretenni magamat de talán pont magam miatt nem tudom elengedni. Nem fogok menekülni. Nem akarok magam elől menekülni. Én nem. Láttam már olyat aki ezt tette és nem leszek akkora roncs hogy saját magam elől futva, becsavarodva, egy vesztes emberként haljak majd meg. Pedig valószínűleg megérdemelném, ha utál valaki.
Megpróbálok lehetőségként tekinteni az egészre. Ha nem értenek meg és hülyének néznek, akkor tegyék. Talán annak is mutatom magam. De lehet hogyha nem állnék hozzá mindenhez ilyen pozitívan, akkor már nem lennék. És valószínűleg nem véletlen hogy még vagyok. Valakinek szüksége van rám, ha még itt vagyok. És én ki akarom húzni addig, amíg azt a valakit megtalálom. És egy jó érzéssel akarom kihúzni, nem ezekkel az ólom súlyokkal a mellkasomon, amiért valakinek megint a terhére agyok. Amiért valaki MIATTAM van rosszul. Egyszerűen nem bírom hogy valaki utáljon. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy valaki rosszullétéről ÉN tehessek. Rosszul esik.  Nagyon, nagyon rosszul. Más beleroskadna abba, ha a szülei vállnának, ha valakije meghalna vagy ha egy kedes emléke szertefoszlana valahogy. Vagy az is lehet hogy azért sírna ha eltörik a telefoja, vagy depresszióba zuhan. Ha valami törrténne velük, akkor azonnal rosszul lennének. Én nem. Én sosem. Én akkor vagyok elképesztően rosszul ha másnak van baja. És ha arról még én is tehetek... óriási mértékű fájdalom ez. Más utál. ENGEM utál, aki mindíg, midenkinek csak jót akart. Én tehetek róla és engem gyűlöl.
Ilyenkor mégjobban megutálom magam.
-Ezt a némaságért kapom cserébe? Hmm? Nem szóltam és ezért most nem tudnak, nem értenek semmit te pedig megbüntetsz amiért a szeretetemmel elvettem előlük a tudás lehetőségét és a jóakarottam elvakítottam őket hogy ne lássák az élet mocskos oldalát? Tudtad, hogy egyenesen gyűlölöm a hasonló egoisa kijelentéseket és ilyet se mondanék ki, akkor se ha igaz lenne de most kimondtam, hátha megérted? És pedig te is tudod, hogy az! Tudom, hogy tudod, hogy igaz! Nem voltam elég neked én, mi.? Talán az a sorsuk hogy vidd őket is a mélybe? Őket is vinni akarod? Vidd.. de ne általam. Tudom, hogy meg kell tapasztalni a rosszat, hogy értékeljem a jót. Mindekinek meg kéne. De az ne miattam történjen. Ne velem tedd ezt, egész életemben jó voltam, mindíg arra törekedtem hogy másoknak jobb legyen, ne verj tovább, ne engem, ne üss még, elég volt! Hagyd abba, mert én üresen, próbálva többet adni fogok végleg beleroskadni ebbe. Ne helyezz ekkora súlyt a vállaimra, már nem bírnám el. Kérlek, ne tedd ezt velem. Te se lehetsz annyira gonosz, mint amennyire annak tűnsz. És te, a sötétség tudhatod a legjobban hogy mi mennyire fáj. Hát nincs neked lelked, hogy egy kis nyugalmat sem hagysz az embernek? Évekbe tellik egy egy súlyt ledobni, erre te vagy hetente helyezel rám egyet. Nem volt még elég?!-üvöltöttem a kihalt utszának. Hajnal van és jéghideg, ilyenkor senki sem jár kinn.
-Ezt kapom karácsonyra? Egy újabb rossz érzést? Még nem untad meg, mi? Pedig már megunhattad volna, tudod te jól hogy én gyege harcos vagyok, nem tudok harcolni. Akarok és nem tudok. Tudod te jól. Te tudod a legjobban. Azért akarsz még még és még rám nyomni súlyokat hogy megedződjek. Tudhatnád hogy a gyengéből erős sose lesz. De te nem adod fel. Tudtam eddig is, hogy a remény szikrája alszik ki utóljára, de ez így van a sötét oldalon is? Akkor ott is van valami pozitív? ...várjunk csak. A sok pozitív hozzáállás tehet róla? A miatt versz, sors? Megint én vagyok a hibás? Nekem kellett volna gondolkodnom, mi? Mérlegelem kéne a szeretetadagokat. De nem én vagyok a telhetetlen! Én csak adom! De ezek mind függők... én. Én vagyok a dílerük. Picsába.. ez is az én hibám.-