-... és tudod miért? Mert nem vagy más, mint egy kis nyomorék. Egy esélytelen ember, aki képtelen bármire is. Egy lúzer. Te kibaszott autista! Olyan kegyetlen vagy.. csak egy kicsit törődnöd kéne velem! Mi olyan nehéz ezen?!- pontosan.. egy kis nyomorék.. semmi más.. gyenge vagyok.
Automatikusan adok igazat a valamikori legjobb barátomnak.
Ez az egyik legnagyobb veszekedésünk.
Vagyis ő aláz, én pedig igazat adok neki mindenben.
...
Na nem mintha eddig nem veszekedtem volna egy emberrel sem. Napi szinten ezt teszem. És napi szinten beszólnak nekem, van hogy nem is akkora sablon szövegeket, mint amiket most ő vágott hozzám.
Az ő szava mégis számít.
Még az a sablon is.
Mindíg is felnéztem rá.
Mindíg is megbecsültem.
Mindíg is a legeslegjobbat akartam neki.
Akkor is, ha az nekem fájt. Amit persze nem vett észre.
Mert a tökéletes élete elvakította.
Amit én tettem azzá neki.
Nem mondom, hogyha nem vagyok neki akkor összeomlik.. de azzal, hogy vele voltam inkább az esetleges romlása szakadékjának a széléről rántottam vissza, mint az összeomlástól. Nem egy gyenge személyiség, az biztos.
De sajnos könnyen megfejthető.
És ha én megfejtek valaki, onnantól fogva máshogy kezelem. Kedvesebben. Úgy ahogy az NEKIK jobb. (Szóval már kicsit meg is unom őket, és elkezdem őket csoportosítani. Mert én a különlegeset keresem. A megfejthetetlent.)
Az én véleményem ternészetesem és automatikusan nem számít semmit. De nem csak nekik, nekem se számít az, hogy én mit érzek, szóval ez alól a "probléma" alól kitérhetünk. Jó, tényleg rosszul esik megjátszani magam mások érdekében, de ha nekik jó és ők boldogak akkor nekem is jó és én is boldog vagyok. Ez egy lélek nyomorának valamelyik mínusz szintje lehet.. Dehát, ez van.
Vissza az eredeti témához.
Arról is én tehetek, hogy most így viselkedik velem. Tudnom kellett volna, hogyha számára egy tökéletes barát leszek, akkor megszokja majd ezt a tökéletességet (amit néha megjátszok, mert nekem sem lehet örökké jó kedvem) és el fogja várni. De nem is ez volt a legnagyobb probléma. Rengeteg szeretetet kapott tőlem. Amim csak volt. És mivelhogy ezt ki is használta, úgy hogy elvárta tőlem; én meg nem tudtam megadni neki annyit, amennyit kellett volna adnom (mert egyre többet várt, ugyanis mindíg kihoztam magamból a max. ot és ha kellett a legutólsó kis szeretet cseppecskémet is kipréseltem magamból, hogy amíg ő ebben a medencében úszkál, addig én szomjan haljak.. okos döntés, tudom. De hát én csak egyszerűen szeretem az embereket..) ezért valószínűleg nem feleltem meg neki és elkezdett bántani. Persze csak szóval, de tőle ez jobban fájt mint mástól. Vagy tízszer jobban. Még annyit is magamra vettem, hogy "hülye vagy". Még akkor is, ha nem komolyan gondolta. És addig érlelgettem magamban azt a beszólást, amíg azt el nem hittem. És mivelhogy ő egy fontos személy számomra és én vakon hiszek neki, ezért automatikusan elhittem amit mondott. Főleg ha azt rólam mondta. Mindegy, hogy mi volt az.
Tudhattam volna, hogy ennek az lesz a vége, hogy túl sokat vár majd el a kiszáradt, széjjelsajtolt lelkemtől.
Tudnom kellett volna.
Ez is az én hibám.
Hogy most egy amúgy rendes ember ilyen büszke lett, a sok szeretet miatt amit kapott. Amit TŐLEM kapott.
És most azt hiszhi, hogy megtehet bármit,mert mindíg állni fognak majd mellette emberek.
És ha én már nem vagyok ott?
Ha a végére akkora roncs leszek, hogy teljesen vége lesz mindennek és megölöm magam?
Akkor nem lesz mellette senki aki mindent megadjon neki.
És az én hibámból kifojólag, hogy tőlem megkapta mindezt (persze nehezen, mert ha egy emberben nincs szeretet, mert nem kap szeretetet úgy nehéz adni..) a törődést, és ha nem leszek elvonási tünetei lesznek, hiányozni fog neki ez a szeretetadag és teljesen megváltozik majd.
Rossz irányba.
Mégjobban büszke lesz, méginkább lenéző és jobban fogja sajnáltati majd önmagát.
Miattam romlik majd meg végleg.
Pedig én a törődéssel csak jót akartam neki..
Elrontottam egy elképesztően jó személyiséget. Ez is az én hibám..
Most önmagát sajnáltatja és belőle is olyan utálatos személyiség lesz, mint az itteni emberek többsége. Műdepis és sajnáltatja magát amiért nem kap majd elég szeretetet. Mert én már képtelen vagyok többet adni neki. Kifogytam. Teljesen.
Amióta kihasználja ezt a szeretetet, hogy a napi "szeretet adagját" nem kapja meg, mert én hülye azt is megpróbáltam megadni neki, na azóta el is várja tőlem a többet. Mintha függő lenne és kellene neki a napi adagja.
Aztán minden nap még egy pici...
Meg még egy kicsi...
És a végén már megállíthtatalanul követeli a többet. A szeretet kábít. Ezért félek tőle. Én adom, mások kapják. Ez nincs fordítva, soha nem is volt, nem is lesz. Az nem.. megszokott. Utálom ha a dolgok változnak. Akkor is ha csak jó irányba.
Én nem voltam elég jó barát. Az én hibám. Szabályoznom kellett volna azt a szeretet, amit adok neki, hogy most ne legyen ennyire önző. És büszke. És öntelt. És műdepis.
Ezekről mind én tehetek. Tudnom kellett volna... tudnom kellett volna, hogy neki mennyit szabadna adnom a szeretetemből. Itt most már mindegy, hogy azt is alig bírtam kisajtolni magamból. Sose volt lényeges az én álláspontom. És jó ez így. Most ő számít. Nekem mindíg is mások számítottak jobban. Ha más boldog én is. Nekem tényleg CSAK az a LÉNYEGES, hogy másoknak jó legyen. MINDÍG odahelyeztem a saját problémáim elé mások pitiáner kis bajait.
Lehet hogy ezt sem szabadott volna tennem.
Megint ott tartunk, hogy én tehetek mindenről.
Mert így is van!
Nem voltam eléggé okos és.. tökéletes.
De miért is nem lehetek tökéletes?
Ja, mert sohasem tudnék minden egyes embernek megfelelni a különböző ízlésük miatt. És pluszba még eredetileg van saját személyiségem is valahol mélyen. Ami csak ront a helyzeten, mert a színészledésem sosem lesz tökéletes.
És az emberek ízlése még változik is.
Szóval képtelen vagyok megfelelni nekik.
Ennyi erővel meg is halhatnék.
De akkor meg abba kötnének bele. Hogy biztos semmi okom sem volt rá és ugyanolyan műdepis vagyok, mint a többi.
Ők nem tudják.
Semmit sem tudnak rólam.
De ezt mondanák.
Mert nem emberenként, hanem saját tapasztalatok és a "nép" alapján ítélnek. Hogy ha "egy ember" ezt tenné, akkor  AZ az ember, aki megölte magát (jelen esetben én lennék) , mégis miért tenné. És abba beleszövik a saját tapasztalatikat, fantáziájukat, teóriákat, a más más emberek álltal kreált teóriákat.. és még sorolhatnám..
Ezt hívják pletykának.
Ez lenne ha meghalnék.
Teória és pletyka tárgya lennék.
Semmi más.
Pedig ennél többet érdemelnék. Miután kitettem a lelkem még azokért is akik utálnak.. megérdemelném.
De ők ebből semmit se tudnak.
És amúgy is van aki jobban megérdemelné nálam; azt a törődést amit megkapnék akkor, ha ezt mindenki tudná.
De.. mi van akkor ha én megkapnám ezt a törődést?
...ugyanúgy a fejembe szállna és egy idő után elvárnám, mint az az ember aki most előttem áll, magát sajnáltatva, teljesen kikelve magából.
Nem akarok ilyen lenni.
És ő sem érdeli meg, hogy ilyen rossz személyisége legyen miattam, aki ned tudta megfékezni a szeretetét, mert azt hitte hogy azzal, hogy megfelel és szeret; csak jót tesz.
Nem láttam a következményeket.