Izzadt kezekkel markolgatom a papíromat, mielőtt behívnak.
Szóbeli.
Én pedig nem vagyok biztos semmiben.
Aggódok, izzadok, szédülök, bizonytalan vagyok.. egyszerűen nekem K.O.
Ezek csak a legjobbakat veszik fel.
A legeslegjobbakat.
Válogatnak a profibbnál profibb emberek között. Mert ők megtehetik..
-Németh Anna-..baszki. Ez én vagyok. BASZKI.
-Megyek-álltam fel vive magammal a papírköteget, ami kezd nedvesedni az izzadt kezeim miatt.
Szép lesz, ha az elmosódot szöveget kell majd a "zsűrinek" meghallgatnia.
Még csak idegeskednem sem kéne.
Ahhoz képest én még jól jártam, hogy ez dráma szakos suli és nyilván azért vagyok itt, mert szeretem, na meg legalább nem fizikából feleltetnek, de.. basszus már, el fogom cseszni!
Jó, csak nem, de akkor is rettegek mások véleményétől..
De még mindíg vannak B és C terveim, szóval..

-Jó napot-nyitottam be lassan a pici, majdnem üres terembe, ahol csak az asztal és egy két szék volt, rajta a megítélőimmel. Ez a fekete szoba csak úgy sugározza magából a dominanciát.
Nem tetszik.
-Jó napot.-köszöntek vissza majdnem egyszerre a tanárok.
Izzadok...
Odatettem a szétizzadott papírokat a nagy asztalra.
-Rendben..kezdheti-mondta egy tanár a négyből, amire lesokkoltam.
Ilyen gyorsan?
..hát jó.
Elkezdtem mondani a szövegemet.
Amit én írtam..
Csak ezeknek a felhúzott orrú embereknek, akik ennyire nagyra vannak maguktól...
-Volt egyszer egy kisgyerek. Félt. Izzadott. Görcsölt.
Behívták szóbelizni. A zsűri undok volt vele. Mint ahogyan arra számított is.
Ez a lány mindíg maszkot hordott. És szerette volna, ha ezt mások észreveszik. Vagy legalább értékelik. De sose tették.
Ezért elment színésznek.
Bejutott az iskolájába.
Végigjárta.
Utána befutott és nagy színész lett.
Nagyon nagy.
Sztárként kezelte mindenki.
Rengeteg ideig nem jutott eszébe a pici iskola, ami miatt megkaphatta ezt a népszerűséget.
Aztán egyszer mégis csak az eszébe ötlött, hogy vissza kéne mennie oda.
Mosolyogva lépett be az iskolába. Mindent végigjárt. Egész végig mosolygott.
Aztán elérte a próbatermet, ahol a gyerekeket hallgatták meg.
Szóbeli.
A lány még mindíg félt tőle.
Hallotta ahogyan egy kisgyerek sírva próbálja mondani a szövegét.
Eszébe jutott, hogy ő ugyanígy érzett egykor, mint az a kislány. Nem volt kérdés, hogy ugyanazt a lámpalázat éli át a sírós kislány is.
Mégsem tett semmit, csak végighallgatta ahogy kizavarják.
Akkor inkább elindult valamerre másmerre.
És közben gondolkodott.
Vajon.. tényleg hasonlít ő arra a kislányra..?
Nem.
Ugyanis ő akkor nem sírt.
Mindíg is egy érzékeny személyiség volt.
De ő sose sírt ilyeneken. Szánalmasnak tartotta.
Mint önmagát.
Ezeken azután a nap után rengeteget gondolkodott. Rengeteget.
Azt hitte meg fog őrülni.
Ezért újra elment abba az iskolába és beült az egyik zsűriszékbe.
Életében először megkapta ezt a lehetőséget.
Mindíg őt minősítették, de most ő teheti meg.
Kíváncsi volt.
De eközben szinte azt se tudta hogyan került abba a székbe. Alig fogta fel az iskola igazgatónak a szavait, amikor azt mondta neki, hogy "megtiszteltetés lenne, ha maga hallgatná meg a felvételiző diákokat".
De rábólintott.
Kíváncsi volt.
Bár ne lett volna..
Aznap abban a székben többet szorongott, mint amennyit egész életében. Az összes előadását és az azzal járó stresszet beszámítva.
Visszafordították rá a saját félelmét.
Ő volt a támadó, mégis áldozatul esett.
A saját maszkját fordították vissza rá és anélkül kellett tükörbe néznie.
Nem tetszett neki a látvány.
Abban a pár órában, amíg ott ült és a legszívesebben kiszaladt volna a teremből; egy ismerős kisgyerek jött be a terembe.
A papírját szorongatva.
A kezébe tette az összeizzadott papírt.
Amíg a kezet meg nem látta, ami a papírt az asztalra tette, fel se nézett az asztalra. El volt merülve a gondolataiban..
De az ismerős testrész meglátása után azonnal felkapta a fejét.
Az a kéz az ő keze volt.
Ő állt ott, évekkel ezelőtt. Izzadtan, idegesen, lámpalázasan.
A füle zúgni kezdett, kiszáradt és alig bírt nyelni. Szédült. Érezte ugyanazt az idegességet, amit akkor régen. És amit abban a pillanatban az évekkel ezelőtti énje.
Addigra befejezte a prózáját a kislány.
Tudta, hogy ez az a pillanat volt, amikor ő megkapott egy olyan pontszámot, amivel egyértelmű, hogy nem jut be.
Akkor összetört. És akkor kezdte visszavonhatatlanul szánalmasnak éreznie magát.
Pedig csak egy pont hiányzott. De az az undok zsűri lehúzta az előadását.
Annyi készülés.. mégis csupa negatív kritika.
Most ő ült ott az akkori zsűrik székében. Az akkori zsűrikkel. Akik őt felvételiztették. És magának kellett pontot adnia. Mindenki ránézett.
Most ő érezte rosszul magát.
Ne bámulják..
-Na?-kérdezte az összes szobában lévő enber egyszerre, ő pedig megfogta a fejét. Fájt neki. Gyötörte az, hogy tőle várnak választ. Nem akart ott lenni.
Ideges volt, lámpalázas és izzadt.
Mindenki őt bámulja.
A főszereplőnknek erős halluciánációja volt. Minden amit látott, azt hitte igaz.
Látta magát és érezte a saját félelmét.
Újra...
A saját állarca lett visszafordítva egy kicsavart világban...-fejeztem be a nem éppen kevéske monológomat. Uhh, ez húzós volt.
De a hatás megvolt.
A tanárok lesokkolva, és a dumálásom közbe szúrós szemekkel illetett személyek izzadva.
Izzadnak és idegesek.
Most már kevésbé méregetnek kritikus szemekkel.
Éreznek valamennyit abból a félelemből, amit én.
Ezt akartam elérni.
-..rendben.. köszönjük.- válaszolta egy kis már már kínosodó csendet megszakítva a felvételiztetőkből az, aki legtöbb lélekjelenlétet tudta magára erőltetni.
-Köszönöm, viszlát.-ezzel az utólsó szóval ki is sétáltam a szobából.
A lapot otthagytam nekik.
Emlékbe.

Mikor vagy még egy jó ideig nem hallottam kifele menet a "jöhet a következőt", tudtam, hogy nyertem.
Ez volt a tervem. Hogy lesokkoljanak és elgondolkodjanak azon, hogy ők nem többek annál, amik. Kisebbrendűként akartam felnyitni a szemeiket.
És sikerült is.
Olyan bemutatóban részesítettem őket, amit sose fognak elfelejteni.

..remélhetőleg