-Szia! Akkor kezdhetjük?-kérdezi meg az aznapi ápolóm.
-Persze-erőltetek azonnal egy mosolyt magamra. A végén még a pszihiátriára is bebasznak "depresszió" címszó alatt, mert rossz a hangulatom.. Pont elég nekem ennyi terápia, nem kell még az is.
-Rendben-mosolyodik el ő is. Milyen kár, hogy látom, hogy ő is csak szánalomból teszi. Nevetséges.
Már majdnem el is vigyorodom a tényen, de éppen akkor kell annak a retkes riasztónak is megszólalnia. Na, fasza. Ez egy eseménydús nap lesz..
-Úristen, gyere!-fog rá az ápolóm a tolószékem háttámlájára, majd gyorsan elkezd tolni a kijárat felé.
Mondjuk, lehet hogy jobb lett volna ha bennhagy. Többet érne vele. Eggyel kevesebb problémája lenne, ha nem lennék.
Ezeken a gondolatokon beleegyezően elmosolyodom, némán bólogatva közben; helyeselve a saját kis teóriámat.
Valamiért ez a tűzeset sem tud lázba hozni. Már nem igazán érdekel, hogy mi lesz ezután. Rám nem vonatkozik az, hogy "még vár rá az egész élet". Esetleg ha úgy várna rám, hogy tudnék járni.. akkor igazat is adnék ennek a sablonszövegnek.
Na, milyen negatív vagyok ma.
Álljunk csak hozzá pozitívabban a dolgokhoz..!
Próbálok keresni valami kevésbé negatív dolgot, mint a gondolataim, hogy eltereljem őket. El akarom felejteni ezeket a problémákat.
Mondjuk.. koncentrálhatnék arra, ahogyan ez az ápolócsajszi tologat.
Oké, ez egy jó út, már csak el kéne indulni rajta.
Hmm.. dolgoztassuk csak meg a fantáziánkat..!
Esetleg.. lehetnék egy gyorsulási versenyen, ahol én lehetek most a leggyorsabb autó!
Na, ez jó lesz!
Kocsi vagyok...
Egy gyors kocsi...
Brwwuuuuuuummm!
Erre elmosolyodom. De csak magamba. Ha elkezdenék brummogni, az ápoló bebaszna a zárt osztályra.
Lehet, hogy lenne oka rá..
Azért is van ennyire jó kedvem, mert nem érdekelne ha meghalnék. Legalább boldogan halnék meg.. Ami itt nem jellemző.

Ezektől a hangulatingadozásoktól függetlenül hagyom, hogy a gyerekes gondolatok feltöltsenek és az egyre jobb hangulatom miatt elfelejtsem a jelenlegi helyzetem. Nekem ez maradt a realizmus helyett.. De nem panaszkodhatom, nincs rossz fantáziám. És az a fantázia pont elég ahhoz, hogy jó kedvem legyen. Csak behunyom a szemem és elképzelem.. Még talán az ápolónak nem kéne sikongatnia és el se lenne baszva a hangulatom. Ez már haladás, ám! Legalábbis nálam biztos.
Ugyanis én olyan ember vagyok, hogy amit csak tudok a szőnyeg alá söprök és imádkozom, hogy ne legyen nagytakarítás. Lefordítva: Átlépek a problémák felett és nagyon remélem, hogy nem kell egyszer lezuhannom közéjük, mert akkor aztán az összes rámszabadul.
Egy időzített bomba az összeomlásom..
A csaj sipákolva tol kifelé, amíg én nevetgélve brummogok. Nem tud érdekelni a problémája.
Ami amúgy én vagyok..
Erre a gondolatra megint lehervad a mosoly a számról.
Én vagyok a problémája.
Én vagyok a baj.
Miattam szenved.
A létezésem tehet róla.
Megint.
..baszki.

..Most hihetitek azt, hogy ilyen gondolatokkal sokszor sírok. Jól gondolom, hogy ezt hitted?
Igen.
..De biztos, hogy nem így lesz. És soha nem is volt így.
A sírás gyengéknek való.
Úgy, mint ahogy az alvás és a vagdosás is.
Én pedig az évek alatt eléggé erőssé kovácsolódtam. A gyengeséget pedig szánalmasnak tartom.
A gyengeség álltalában önsajnáltatás. Ami is nem probléma. Szóval szánalmas, hogy mennyien sírnak problémák nélkül.
Ha valódi problémája is van az adott illetőnek, akkor meg valószínűleg megérdemli. Lehet hogy én is megérdemlem ezt a sorsot, csak még nem jöttem rá, hogy miért. De megérdemlem. És nem is ellenkezem. Beletörődtem a büntetésembe.
Na de, vissza az adott személyünkhöz. Ahelyett, hogy siránkozik, inkább fogadja el, hogy ezt kapta az élettől. Szerezzen tapasztalatot. De ne sajnáltassa magát. Mert az önsajnáltatás az már tényleg az alja.
Na, már rég nem is nevetek.
Lehet, hogy ez az ápoló is vagy skizofrénnek vagy fogyatékosnak néz majd..
Más téma.
Tudjátok, mindíg is szerettem volna barátokat. Barátokat, akikkel naivan lehet nevetni minden egyes kis hülyeségen. Szerettem volna érezni azt a bizonyos gyermeki boldogságot, amikor az ember a boldog tudatlanság gyönyöreiben él. Szerettem volna felejteni, hogy olyan lehessek mint a többi. Szerettem volna nem tudni annyit. Szerettem volna elfelejteni a tapasztalataimat és hülyén hozzáállni az élethez. Szerettem volna ha..
Ha hasonlíthatnék másokra. Ha nem lennék különböző. Mert aki más, azt megvetik. Érzelmek nélkül, durván.
Éppen ezért, bele akartam olvadni abba a nagy embertömegbe, ahol senki sem ér semmit mégis mindenki értékes anélkül, hogy azt bárki is észrevenné. Ahol ugyanolyan vagy, saját személyiséggel.
És ahol megválogatják, hogy kivel foglalkoznak...
Hogy ki kaphatja meg azt a törődést ami annyi de annyi embernek igazságtalanul nem jut, mert ők mások...
Ők, akik se nem gazdagok, se nem szegények, se nem gonoszak, se nem kedvesek, se nem rondák, se nem szépek, se nem melegek, se nem "normálisak". Ők csak egyszerűen elütnek a többiektől. De az is lehet, hogy küszködnek ezekkel a "problémákkal". A lényeg az, hogy mindenki különböző okokból kifojólag. Csakhogy ezt az emberiség nem fogadja el.
Mások.
Elütnek a többitől.
Mint amikor egy fehér vászonra rápöttyentünk egy két csepp fekete festéket.
Csakhogy a valóságban ez úgy van, hogy a vászon eltünteti a fekete foltokat. Mert elcsúfítják az összképet. Mert nem kellenek oda. Ezért ők mások. És ezért nem fogadják el őket. Mert mások. Mert elütnek a hófehér háttértől. Mert nem olvadtak bele abba a vászonba. Az egyetlen bűnük az, hogy nem ugyanolyanok és hogy nem is hódolnak be annak, aminek az az óriási embertömeg igen. Bátrak voltak. Bátrak voltak felvállalni azt, akik. És mit kaptak ezért?
Megvetést.
Elítélést.
Magányt.
Lenézést.
Undok szavakat.
Köpéseket.
Gyötrelmet.
Méregetéseket.
Undort.
Azt hogy egyedül rohadjanak meg önsajnálatban a maguk bátor világában, amit senki sem lát. És nem is fognak. Nincs aki felnyissa a szemüket.
Az emberek undorítóak. És undorítóan viselkednek másokkal is.
Indokotlanul néznek le mindenkit.
Az emberek a legokosabb, és a leghülyébb élőlények is egyben.
Egy ember lenézi a többit, azért mert nem ugyanolyan mint a minta, mint a tömeg. De eközben ő maga is egyedi.
És ezen nem lehet változtatni.
MINDENKI egyedi és utánozhatatlan.

Azt hiszem a depimből pont elég volt mára, haladjunk a történettel. Az izgalmas részek nélkül egy könyv száraz és unalmas.

Tehát, az ápoló csajszi kitolt végre az udvarra, ahol megláttam kívülről az égő kórházat.
Nem pislákolt egy két ablak, vagy nem fölrobbant valami szar gép. Nem, nem. Ez égett. A tűznyalábok szinte felfalták az épületet. A régi épületet, aminek már roskadoztak a falai és a penész is jelen volt jópár helyen. Egy épületet, amihez mindenkit rengeteg, de rengeteg emlék kötött.
Itt voltam már hat éve és minden egyes kis centiméterhez tudnék mesélni egy sztorit. Sok embernek ez a hely, ahol most az éhes tűzlángok csapkodnak; egy életet jelentett.
Lehet, hogy ezért a depis osztályból öngyilkosak lesznek páran.
Szar ügy.
Tudom, hogy vannak olyanok, akik holnapra már nem lesznek. Van benne tapasztalatom, hogy ki a gyenge. Egyész jó emberismerő vagyok.
Réka, Peti,
Önsajnáltatós, vagdosós barmok mind. Nem sokmindenkinek fognak hiányozni.
..de azért sajnálom őket. Peti egyszer rám is köszönt.
És az egy ilyen helyen sokat számít.

Egy gyermekkórház ég. Annyi beteg ember otthona. A semmibe megy.
A tűz pedig.. kegyetlen. Mintha egy hús vér embert falna fel. Ebédre. Villával. Grillezve.
Elsöpör MINDENT ami az útjába kerül.
Pusztít. Le se tagadhatnám, hogy mennyire bírom ezt a műsort.
De azért kár érte. Én is leszenvedtem itt több évet..
Rengeteg emlék köt ide..

Az ablakokból kínyúltak a tűzlángok, mint egy egy kar, amik az emberek után kapnak. Azok után, akik kint nézik a jelenséget. A műsort.
Mint valami rossz színház.

A nyomor színháza.