A szobában egy ágy helyezkedett el. Az ágy közepén egy gombócnak kinéző valami mozgott egyenletesen. Helena és Blake. Már du.1 is elmúlt, de ők még alszanak. Légzésük egyenletes.
Nyugalmukat egy hangos rikácsolás szakítja félbe: azaz megszólal Helena telefonja. A mérges lány durcásan felkapja telefonját és elfogadja a hívást.
-Jó napot! Helena Rodrigers?- kérdezi egy ismeretlen férfihang.
-Igen. Miben segíthetek?- dünnyögi Hel a választ.
-Oh. Itt a városi rendőrörség- igazgatója. Akkor el kell mondanom... Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel...
A lányban megfagyott a vér. Arca hófehérre sápadt. Ajkai megremegnek. A szíve kihagy.
-Mi...Mi az a rossz hír?-nyögi ki végül.
-Az ön édesanyja... Nos autóbalesetet szenvedett hazaútja során. Eltört a bordája és egy csont mélyen behatolt a tüdejébe. Sajnálom. A mentőosztag már nem tudott segíteni rajta. Részvétem.
Helena a szája elé kapta hosszú, jéghideg újjait. Forró könycseppei lassan peregtek le falfehér arcán. Meggállt az idő. A könnyei folyamatosan folytak, a padlóra koppantak, onnan a gyász színében pompázó virágok nyíltak. Fekete. Annyira fura szín. A gyáz színe. Ahol megjeleik, ott sötétséget von maga köré. Csak egy kicsi kell belőle ahhoz, hogy befeketítse a napjainkat. És most itt vagyunk. Itt, ebben a fekete gyászban, könnyek tengerében úszva, beesett arcok között, fekete hollók tollaival keretezve. Itt, ebben a rohanó és egyre sötétedő világban. Itt, ahol már nincs vidámság és nincs szabadság. Az Élet Tömlöcében.
-Köszönöm, hogy értesítettek- mondja végül a lány.
-Nincs mit, ez csak természetes. A postahivatal majd küld egy levelet, amiben minden le lesz írva, valamint a végrendelet. További szép napot!- azzal lerakta a telefont.
Helena hitetlenkedve és még mindig sírva a telefonjára meredt. Mégis hogy tud valaki ilyen szemét lenni??!? Hogy mondhatja azt, hogy további szép napot??? Ekkora bunkó...
Az ídő újra megállt. A lány hátralendítette kezét, majd olyan erővel csapta a telefonját a falnak, hogy az nyomban darabjaira hullott. A képernyő üvegrésze már csak szilánkokból állt. Nagyott csattant, az biztos. Az üvegszilánkok kellemetlenül álltak bele a lány hófehér bőrébe.
Helenánank már nem volt senkije. Egy élő rokona sem. Egyetlen egy sem. Az anyukájával nagyon szoros volt a kapcsolata. Óriási trauma érte most őt. Nála jobb anya nem volt a világon. De mostmár ő sincs. Vége.
-Gyere Helena. Ezeket most szépen kiszedjük- mutatott Blake a szilánkokra, majd a fürdőszoba felé bökött állával.
-Rendben- suttogta erőtlenül a lány.
Benyitottak a fürdőbe, majd Blake Helenát leültette a lecsukott wc tetőre.
-Shhhh... Nem lesz semmi baj. Nem fog fájni.....anyirra- suttota az utolsó szót Blake. Azzal megfogott egy szemöldökcsipeszt és nekilátott a fájdalmasnak ígérkező munkának...

Sziasztok kexmorzsák!
Ne haragudjatok rám, kérelek, hogy így eltűntem már megint. Tudom, szörnyű vagyok... És felelőtlen. Megpróbálok mindent beleadni és hozni a részeket több-kevesebb sikerrel. Ígérem lesz kövi rész és óriási nagy köszönet azoknak, akik eddig mind kitarottak és olvsták agyam szörnyű szüleményét.
További jó olvasást:

   xoxo angel<3