- Be mert menni?

- Oh ott nem csak az volt a kérdés, hogy be merek e, hanem, hogy akarok e. Ha nem láttam Maxot nehezen ugyan, de talán el tudta volna engedni, így viszont mindig kísérteni fog az az időszak, amikor ő nem volt éber, azóta is fájnak a napok, amikor nincs mellettem, pedig már elengedtem azt az időt.- egy ideig hallgatott a lány, talán már nem is kíváncsi a történet folytatására.

- És végül bement?- néz rám kérdően, én pedig lassan mosolyra húzom a számat.

- Igen végül be, de elhiheted, nem volt könnyű és amikor már 10 perce a kórterem ajtaja előtt álltam odajött hozzám egy fiatal ápoló.

- Kisasszony, minden rendben van?- tette felkaromra a kezét.

- Igen, persze.- felelek rá sem nézve, hiszen továbbra is az ajtó kis ablakán nézzek befelé.

- Az úrral minden rendben van, ha e miatt aggódna.

- Maga szerint felébred?- fordulok mostmár a kedves ápoló felé, akit Jessicanak hívnak, ő is benéz a kis ablakon, majd vissza rám.

- Nem tudom kisasszony, de azt tudom, ha engem a férjem és a kislányom várna, és én tudnám, hogy várnak, akkor mindent megtennék annak érdekében, hogy felébredjek.- ezzel el is sétál mellőlem, és én ismét magam állok a kórterem hófehér ajtaja előtt. Lassan a hideg kilincsre csúsztattam a kezemet, és lenyomtam azt, a szoba a maga módján csendes volt, amikor beléptem, csak a gépek csipogása törte meg a levegő egységes nyugalmát, ám azok sem monoton hangon suhantak át a csenden, hanem mind más és más időben és hangban. A vékony pulóveremet magamra vettem, mivel itt hidegebb volt, mint máshol a kórház területén, majd leültem a Maxhoz legközelebb eső székre.

Mindig azt mondják beszélni kell a kómában fekvőkhöz. Soha nem hittem abban, hogy az bármiben is segíteni tudna, de van, amikor az ember már a legkisebb cérnaszálba is kapaszkodik, csak hogy ne kelljen teljesen elhagynia az idilli mezőt, vagy hogy ne őrüljön meg.

- Tudod, hogy lassan már egy hónapja itt fekszel?- simítom végig a pilóta felőlem eső karját, mire az ő szívdobogása gyorsulni kezd- Egy hónap az hosszú idő Max, nagyon hosszú, főleg ha nem vagy itt velem.- temetem arcomat tenyereimbe, és előredőlök könyökeimet megtámasztva térdeimen. Nem tudom mit mondhatnék még. Annyi minden történt, mégis olyan kevés dolog, ami Maxnek is érdekes lehetne. Tristen növekszik, a Forma 1 folytatódott, a családjaink és barátaink mindig mellettem és mellette vannak, Charles, Vic, Mia, Ane, Oliver, Hamilton.

Hamilton...
Fogalmam sincs mit kellene tennem. Minden porcikám szereti Maxot, minden nap egyre jobban, de a brit is kezdi magát belopni a szívembe, még ha nem is olyan helyre mint a holland, de olyan hely nem lesz még egy a szívemben, mint Maxé, viszont valóban igaza van mindenkinek örökre mégsem várhatok.

Nem segített az ittlétem, sőt csak még több kételyt és félelmet ültetett el az elmémben, így lassan felálltam, majd egy csókot nyomtam a fekvő pilóta homlokára és kisétáltam az ajtón, ahol fél órája léptem be a hatalmas kórházba. Kint hideg szél csapta meg az arcomat, így összehúztam magamon a pulóveremet, és így indultam meg hazafelé. Kellett egy kis magány. Magány hogy megemésszem Max levelét, Charles szavait, és azt, hogy az anyám szerint is választanom kellene, de nem tudok, egyszerűen nem megy. Ki kérhetné azt tőlem, hogy válasszák a kisbabám édesapja és az általam szeretett ember, és egy olyan férfi közt, aki itt van mellettem, akkor, amikor a legnagyobb szükségem van egy támaszra.
Vajon mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Talán még ezt is előbb el tudnám dönteni, mint a két férfi közti hezitálásomat. Max az akit mindennél jobban szeretek, Lewis pedig az aki, mindenki szerint engem tudna mindennél jobban szeretni, ha hagynám neki.

Lassan gondolataimba merülve érem el az otthonomat, majd be is lépek annak ajtaján. A nappali fény árban úszik, így cipőm levétele után először oda vezet utam. Bent az édesanyám, a bátyám és Belle ülnek, a két nő önfeledten beszélget, Mark azonban csak az ablakon bámul kifelé.

- Sofi jól van?- foldul az anyám felé, félbeszakítva ezzel annak beszélgetését barátnőjével, engem nem látnak, hiszen éppen az ajtófélfa takarásában állok.

- Amennyire a helyzet engedi neki kisfiam.

- Charles, Charles Leclerc megkeresett valamelyik nap, azt hittem segítség kell neki valamiben,- pattan fel testvérem idegesen a kanapéról- de nem,- sétál fel alá a nappaliban- volt képe eljönni hozzánk Londonba a lakásunkba, és azt kérni tőlem, nem is- csattan fel dühösen- azt mondani nekem, hogy beszéljek a húgommal, hogy engedje el Maxot és nyisson új kapcsolatok felé- masszírozta idegesen az orrnyergét a bátyám, miközben még mindig fel és alá járkált.

- Én ezt nem is tudtam- néz döbbenten testvéremre Belle.

- Persze hogy nem tudtad, mert miután ezt kijelentette páros lábbal rúgtam ki a lakásból,- beszél egyre indgerültebben Mark- hogy volt képe ennek egyáltalán.

- Sofinak is mondta, sőt Max is írt neki egy levelet, de leginkább őt is Charles mondanivalója ütötte szíven- bólintott lassan az anyám, én pedig nem tudtam mit reagálni. Az egy dolog, hogy Charles ezt elmondja nekem, de hogy a családomat is belekeveri az már hagy némi kívánnivalót maga után. Lassan lépkedek be a nappaliba, mint aki nem hallott semmit, és most tárul elé a szoba látképe a nap folyamán először. A fehér bútorok arany fényben úsznak, a kanapé szélén a higgadt édesanyám, közepén pedig a megilletődött Belle foglal helyet. Előtte egy üveg dohányzóasztal, az mellett pedig a bátyám, aki majd felrobban a düh és idegesség keverékétől.

- Mark, Belle milyen kedves és váratlan meglepetés.- mosolygok felváltva a két számomra újonnan érkezett személyre- De van valami baj?- döntöm kicsit oldalra a fejem, és úgy kémelelem a bátyám zavaros érzelmekkel teli arcát.

- Nincsen hugi- lép elém, majd hatalmas karjaiba zár- nagyon hiányzotál már, és London hideg és szürke, gondoltuk eljövünk és ha kell segítünk neked, közben pedig még napozunk is kicsit- enged el, majd egy lépést távolabb áll tőlem, Belle azonban azonnal távolabb löki őt, majd karjaiba zár engem hatalmas pocakom ellenére is.

- Mindent tudni akarok,- lép hátra egy lépést a fitala nő, szemeiben pedig ragyog a kívancsiság- milyen a pici, nyugdot, vagy nyugtalan, fárasztó e, élvezed e, könnyű vagy nehéz, milyen lelkileg, és uh édesanyád mondta, hogy még nincs kész a babaszoba azt nagyon szívesen segítek befejezni.

- Ennek igazán örülök Belle, de előbb együnk, mert a legfontosabb információ a terhességről, hogy olyankor 0/24-ben eszel.- lépek a konyha felé, a nő pedig nevetve követ.

•

Egy-egy tányér levessel később a gyerekszobában ültünk a padlón Bellevel és a ma vásárolt dolgokat raktuk a helyére Goldi segítségével.

- Nagyon elegáns és gyönyörű ez a szoba, mintha egy magazinból húztad volna elő.- néz körbe a velem pakoló nő a szobában.

- Köszönöm, valahogy ez mindig közel állt hozzám, a lakberendezés.- rántok vállat és elteszek egy újabb kis babaruhát- Főleg amikor Maxszel együtt csináltuk- fogom kezeim közé az aprócska kék zoknit, ami szinte elveszik tenyeremben.

- Hiányzik?- teszik kezeit enyéimre Belle.

- Csak amikor levegőt veszek- nézek szemébe fátyolos tekintettel.

- Tudom hogy mi nem pótolhatjuk, sőt senki sem, de itt vagyunk, mi lenne ha itt maradnék veled, amíg meg nem lesz Tristen?- mosolyog rám a lány.

- Ezt nem kérhetem Belle,- nézek rá, de ahogy látom arcáról lehervadni a mosolyt, átgondolom a dolgokat- de mi lenne ha itt lennél most egy hetet, és akkor egy hetet, amikor Tristen már itthon lesz?

- Komolyan?- csillanak fel szemei- Lehet?

- Hát persze- nézek rá mosolygova a lany pedig a nyakamba borul, persze vigyázva a már terebélyesedő pocakomra.

Legalább lesz valaki, aki majd el tudják terelni a gondolataimat, vagy akár még tanáccsal is szolgálhat azok megoldásában. Visszaölelem a nőt, aki szinte már nővéremmé vált az utóbbi időben, így remélem végre ebben az egy hétben ki tudom majd magam pihenni, és az agyamat is ki tudom kapcsolni, hiszen még mindig nem engedtem el teljesen a pilótát.

- Ahogy soha nem is fogom elengedni.

- Én nem tudom mi lenne velem, ha döntenem kellene egy ilyen helyzetben, belerokkannék.- ingatja a fejét Rose, én pedig töltök magamnak egy pohár vizet, majd beleiszom. Kis híján én is belerokkantam, ha akkor nem jött volna Belle és Mark...

- Ne adja isten, hogy ilyen helyzetbe kerülj drágám.- fogom meg mosolyogva a lány puha kezeit, aki viszont megszorítja enyémeket.

- Utána mi történt?- néz rám kíváncsi tekintettel.

- Utána?

•🦋•