Tyler szemszögéből

- Minden az én hibám! - suttogtam sírva Jess ágya mellett. Már öt órája a kórházban vagyunk. Hála istennek sikerült stabilizálni az állapotát, de még mindig nem tért magához. Mindenhonnan csövek lógnak belőle. Annyira fáj így látni és még rosszabb, hogy tudom ez az egész az én hibám. A szüleimre is szégyent hozok. Nekem kellett volna meghalnom helyettük. Gondolat menetemből az ajtó nyitódása szakított ki. Jess szülei azok. Próbáltam vissza nyelni a sírásomat, de nem ment. Átöleltem őket és hangos zokogásba törtem ki. Úgy sírtam akár egy óvodás. Ők mindig is a második családom voltak, előttük nem volt sose titkom, nekik bármit el mondhattam.
- Semmi baj fiam. - simogatta a hajam Katherine.
- Minden az én hibám! - hajtogattam sírva.
- Tyler, ezt felejtsd el! Nem a te hibád! - fogta meg az arcom Scott.
- Nem a te.. hibád. - motyogta Jess. Mindannyian egyből odakaptuk a fejünk, majd az ágyhoz futottam.
- Kérlek bocsáss meg. - suttogtam megtörten.
- Mi most hagyunk titeket beszélgetni, nem soká vissza jövünk. - mosolygott ránk Kath mire aprót bólintottam.
- Nem haragszok. - mosolygott rám és a kezemhez nyúlt, majd összekulcsolta ujjainkat. Halványan elmosolyodtam, majd kimondta azt a szót amire már annyira régóta vártam.
- Szeretlek Ty. - motyogta és orcái piros színben kezdtek pompázni. Hirtelen elvesztettem a fejem és közelebb hajoltam az ajkaihoz.
- Szeretlek manó. - suttogtam ajkaira, majd lassan megcsókoltam.