Mikor elkezdtem ébredezni valaki a hajamat simogatta és egy nagyon ismerős dalt dúdolt. Kinyitottam a szemem és felpillantottam. Tyler volt az. Mikor meglátta, hogy fent vagyok szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
- Mit keresel itt? - suttogtam és arrébb húzodtam.
- Hívogattalak, de nem vetted fel így hát idejöttem. Anyukád amikor meglátott, majdnem elájult. - nevetett fel kínosan, majd folytatta. - Elmeséltek mindent és azt mondták, hogy most biztos szükséged lesz rám. - motyogta és halványan elmosolyodott.
- Meddig aludtam? - kérdeztem és feljebb ültem.
- Hatkor értem ide. Most pedig hajnali 2 van, tehát körülbelül 8 órát. - mosolygott, majd a fülem mögé tűrte a szemembe lógó hajtincsemet.
- Menj haza nyugod.. - kezdtem volna bele, de a szavamba vágott.
- Nem hagylak itt. - rázta meg a fejét. - Van mit megbeszélnünk. - magyarázta.
- Hát jó. - motyogtam és idegesen beletúrtam a hajamba.
- Annyira sajnálok mindent. A mai napnak nem úgy kellett volna végződnie. Kérlek bocsáss meg. - nézett rám szomorúan és szoros ölelésébe vont.
- Hiányoztál. - szippogtam, majd utat engedtem a könnyeimnek.
- Te is nekem Jesszus, de tudod! A hercegnők sose sírnak! - egy picit eltolt magától és letörölte a könnyeim.
- Tudom. - nevettem fel cselekedetén, majd mielőtt visszabújtam hozzá észrevettem egy nyakláncot a nyakába. Jobban szemügyre vettem és rájöttem, hogy a barátság gyűrűnk szolgál neki medálként.
- Mi az? - kérdezte, majd ő is lenézett a nyakláncra.
- Még meg van? - kérdeztem csillogó szemekkel mire elmosolyodott.
- Természetesen! Mit gondoltál? Hogy kidobtam? - kérdezte és drámaian a szívére tette a kezét. Egyszerre hangosan felnevettünk. Úgy hiányzott már ez. Hiányzott a legjobb barátom.