Otthon sírva borultam az ágyamra, egyszerűen képtelen voltam ezt az egészet feldolgozni. Fájt látni, hogy ez lett belőle. Fájt, hogy ez lett az egykori legjobb barátomból. Fájt, hogy azt a társaságot előrébb veszi, mint engem. Gondolkodásomból a szüleim kiabálása ébresztett fel. Gyorsan letöröltem a könnyeim és elindultam lefelé.
- A gyereket hagyd ki ebből! - kiabált anyu.
- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Válunk! - jelentette ki apa olyan egyszerűen, mintha azt mondta volna, hogy süt a nap.
- Tessék?! Nem tehetitek ezt velem! Mondjátok, hogy csak vicceltek! - könyörögtem már szinte sírva. Anya oda jött hozzám és átölelt.
- Kicsim, nem lesz semmi baj. - nyugtatgatot, de én hangosan zokogni kezdtem. Éreztem ahogy elkezdett homályosodni a látásom, a lábaim megremegtek és elkezdtem kicsúszni anyu karjai közül. Elborultam a padlón, utoljára anyám kiáltását hallottam, majd elnyelt a sötétség.