1. fejezet

*** Johara ***

„Johara vagyok, a szerelmi kötelékek őre. Az én feladatom, hogy gondoskodjam az emberi kapcsolatok megfelelő alakulásáról. Az, hogy itt vagy, azt jelenti, hogy választási lehetőséget kaptál a sorstól. A szíved béklyók között vergődik, összetört, szétfeszíti a fájdalom. Nekem hatalmamban áll feloldani ezt, és elhozni számodra a valódi boldogságot. Azonban ennek ára van. Szerelmi kötés és oldás csak egyszerre valósítható meg. Azaz, ha valahol létrehozok egy kötést, máshol el kell oldanom egyet és fordítva. Vagyis megkaphatod az áhított igazi boldogságot, ám ez valakinek az örökös boldogtalanságát okozza majd. A döntés a tied..."

– Hirtelen ütést éreztem a karomon, amitől lendületből lefejeltem az asztalt. Egy halk és artikulálatlan nyögés mellett markoltam rá sajgó homlokomra. Tuti, hogy látom az összes csillagképet, pedig csukva van a szemem, fényes nappal van, és bent ülök a Chicagói Egyetem legnagyobb előadótermében. 

– Johara! Ne szenvedj már ennyire látványosan! – szidtak le, mintha nem lenne elég bajom. – Martin „Istenienszexi" Polo professzor már így is majdnem meghallotta a horkolásodat! – tette hozzá, nyilván vigyorogva. Lomha és igen kifejező pillantással néztem „állítólagos" legjobb barátnőm felé. Persze, hogy fültől-fülig ért a szája.

– Emlékeim szerint csak Martin és Polo – javítottam ki, mire hitetlenkedve az égre emelte szürkésbarna szemeit.

– Lazulj már le, Johara! Olyan merev vagy, mint a betonfal.

– Én nem vagyok merev! – ellenkeztem, miközben összekapartam magam és hátradőltem a baromi kényelmetlen széken. – Csak nem csorgatom a nyálam minden második hapsi után. Ja, és különben nem is horkolok! – tettem hozzá önérzetesen. Hedin erre röhögni kezdett. Pontosan tudta, hogy mivel piszkálhat.

– Nem tehetek róla, hogy Chichagóban minden második pasi jól néz ki... – magyarázta, ártatlanságot színlelve. Na persze! Hedin Soully meg az ártatlanság. Nagyon groteszk ez így egy mondatba szőve.

– Igaz, ez tényleg nem a te hibád – helyeseltem kissé gúnyosan, miközben tanulmányozni kezdtem a jegyzeteimet. Ekkor vettem észre, hogy mennyire hiányosak. Csodálkozva pillantottam a kivetítő feletti órára. Mindjárt vége az órának, én meg írtam negyed oldalt a nyolcvan perces előadásról. Csak gratulálni tudok magamnak.

– Azért ne tervezd még az öngyilkosságod pár haszontalan információmorzsa miatt – csendült fel Hedin csak az előadásokon használt, suttogó hangja. – Majd megkaphatod a jegyzeteimet, te mormota.

– Mi?! – fordultam felé döbbenten. – Te jegyzeteltél?!

– Erre az egyértelmű sértésre inkább nem is reagálok! – közölte durcásan felemelve az orrát.

– Miss Sisini. Megtudhatnám, mi a magándiskurzus tárgya? – A pitába! Polo professzor mindentlátó szeme ma is kifogástalanul működik. Csak tudnám, miért én, amikor most meg sem szólaltam!

– Semmi különös, professzor úr. Csupán lemaradtam az előző dia végéről – füllentettem, mintha ez állt volna a projektorvásznon. Nagyon nem szeretem, ha ekkora tömeg előtt kell megnyilvánulnom. Ez a poszt inkább Hedinnek való.

– Legközelebb inkább kérje el az óra után – tanácsolta kissé szemrehányóan, mire szinte összementem a helyemen. Remek. Most aztán jó véleménnyel lesz rólam, pedig én imádom az óráit.

– Így lesz. Elnézést – sopánkodtam, miközben majd elsüllyedtem a szégyentől. Hedin persze belapult az előtte ülő hústorony mögé és onnan vigyorgott. Mindig bajba kever ez a fekete kis dög. Fogadok, ha a szivatásomból kellene írnia a szakdolgozatát, záróvizsga nélkül kapna diplomát.

Különben a látszat ellenére nagyon jóban vagyunk. Itt az egyetemben ismerkedtünk meg még gólyaként. Hamar megtaláltuk a közös hangot, pedig egy villanykörtében és egy rajzszögben is több hasonlóság van, mint bennünk. Hedin a megtestesült népszerűség, energia és öröm. Míg én... hát... népszerű kicsit sem vagyok. Ahogy a bealvásom is mutatja, energiatúltengésem sincs, az öröm meg csak olyan vendégelőadó nálam. Azt szeretem Hedinben, hogy mindig csak mosolyog és keresi az élet apró örömeit. Emiatt kissé csapondár, az életfelfogása is. Ezt le is mottózta a jobb mutatóujjára. „Carpe Diem". Igen, rátetováltatta!

– Köszönöm a figyelmet. Vége az órának – hallatszott fel újra Polo professzor kellemes hangja. Egyszerűen imádom a hangszínét. Az ő karcos hangján hallani a régészet és a történészet titkait valóságos örömmámor. Biztos vagyok benne, ha nem vonzana már magában is a terület, Polo elérné, hogy belezúgjak. Valamit tud ez a fickó, de azt nagyon. Persze az én rajongásom kimerül a tudásvágy űzésében, aminek hallatán Hedin rendszerint nekiáll tépni a haját. Szerinte unalmas, félénk és ízléstelen vagyok, ezért szűzen fogok meghalni. Kedves igaz? Minek is ellenség, ha ilyen csupa szív barátom van...

Jó. Igen. Tény, hogy a professzor szemtelenül fiatalos. Huszonöt és harmincnyolc között bármennyi lehet. Emellett még rendkívül intelligens, karizmatikus, sportos, mindig elegáns, és Hedin szavaival élve „egy férfiállat, akinek bérletet kellene váltani az ágyába." Bele se merek gondolni, hogy ezt vajon honnan tudhatja...

– Gyere már, Johara! – unszolt Hedin, meglökdösve a jobb vállamat. – Ma nagyon nem vagy magadnál! – tette hozzá szigorúan.

– Csak kicsit fáradt vagyok – feleltem, majd egy elegánsnak aligha nevezhető karmozdulattal, az összes holmimat a táskámba söpörtem.

– Talán itt lenne az ideje, hogy otthagyd az esti melódat – mutatott rá Hedin, feljebb tolva a Louis Vuittonját a válláig. – Legalább végre valahára lenne egy kis életed, ami köztudottan nincs – folytatta, miközben kimásztam a padsorból. Ez a lány szokás szerint csupa kellem és báj. – Életünk legszebb éveiben vagyunk, te pedig elpocsékolod olyan hülyeségekre, mint a tanulás! – magyarázta, miközben elindultunk lefelé a lépcsőkön.

– Halljam, Soully. Melyik buliba nincs kivel menned? – kérdeztem, mire döbbenten tátotta el pinkre húzott száját.

– Te komolyan azt feltételezed rólam, hogy akarok valamit, csak mert aggódok?! – kérte ki magának, egy szobrot érő alakítás keretében.

– Biztos vagyok benne – biztosítottam bólogatva.

– Szörnyen gonosz ember vagy, Johara Sisini! – folytatta Hedin, semmit sem veszítve a hitelességéből. – Én az egész lényemet beleteszem ebbe a barátságba, te pedig így kegyetlenkedsz velem! Pedig még azt is felajánlottam, hogy költözz hozzám! – Ezen a ponton felhorkantam. Bevillantak a múlt sötét emlékei.

– Soha a büdös életbe nem fogok összeköltözni veled! – szögeztem le, ha tehettem volna szó szerint is.

– Most miért nem? – váltott át akadékoskodóra. – Full extrás lakásom van a város legjobb környékén!

– Igen, ezzel tisztában vagyok. Minden egyes alkalommal eldicsekszel vele, amikor csak teheted. Csakhogy baromira nincs kedvem tök ismeretlen hapsik között ébredni reggelente!

– Az csak egyszer fordult elő! – ellenkezett rögtön, meg is állva az egyik lépcsőfokon.

– Persze, mert csak egyszer aludtam ott – mutattam rá az igazságra, de közben nyugodtan lépkedtem tovább. Ezután Hedin pár pillanatra lemaradt és hallgatott. Gondolom a megfelelő visszavágás után kutatott.

– De... de mentségemre szóljon, hogy álompasi volt mind a kettő – hátrált ki a témából kínosan nevetgélve, miközben újra felzárkózott mellém.

– Hedin. Hárman voltak. – Szinte meg sem lepődöm, hogy nem is emlékszik rá.

– Baszki. Le kell állnom a piával... – rázta meg a fejét hitetlenkedve.

– Nem csak azzal kellene... – sóhajtottam.

– Miss Sisini, egy szóra – szólított meg egy hang, mielőtt kifordulhattam volna a folyósora. Hedin persze azonnal vigyorogni kezdett, és úgy nézett rám, mintha kompromittáló helyzetben talált volna.

– Talán most hív el randira – súgta nekem, mire dühösen pillantottam felé. – Tudtam én, hogy van töke.

– Hát te hülye vagy! – súgtam neki hasonló indulatokkal. – Igazán leakadhatnál már erről a témáról!

– Ne legyél már ennyire nyárspolgár! Polo jó pasi! – fejtegette Hedin nagy szakértelemmel.

– A tanárunkról beszélsz! – emlékeztettem, miközben visszafordultam.

– Remélem, azért még megvan az óvszer, amit tőlem kaptál... – súgta a fülembe, majd röhögve arrébb táncolt. Erre inkább nem is reagáltam, mert ha belekezdtem volna, akkor a professzor estig várhatta volna, hogy odakocogjak hozzá, pedig idestova, ha öt méterre állt. Vettem egy nagy levegőt, majd jöjjön, aminek jönnie kell alapon odasétáltam az asztalához, és csak remélni tudtam, hogy nem az órai incidensről lesz szó. Ahogy melléértem, azonnal felpillantott rám a jegyzetei közül. Szőkésbarna, göndör haja úgy állt, mintha valaki egész órán jobbra kócolta volna. Arany keretes Harry Potter szemüvege meg kicsit csálén állt, ám azt megigazította, ahogy felém fordította a fejét.

– Elolvastam a legutóbbi beadandóját – tért a lényegre, én meg azonnal megnyugodtam. Hála' Zeusznak csak ennyi az egész. – Nagyon szép munkát végzett. Alaposan kidolgozta ezt a témát.

– Köszönöm szépen, professzor! – hálálkodtam boldogan.

– Miss Sisini, őszinte leszek önhöz – kezdett bele hátradőlve a székében. – Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy ön a legjobb diákom a karon. A témához való hozzáállása lenyűgöző, az írásbeli munkái pedig egytől-egyig kifogástalanok. Komolyan mondom, maga miatt érzem úgy, hogy nem céltalan bejönnöm az előadásokra.

– Hát erre nem igazán tudom, mit mondhatnék... – csúszott ki a számon. Amint pedig ráeszméltem, hogy ezt tényleg kimondtam, legszívesebben rácsaptam volna a saját számra.

– Nem kell semmit – mondta Polo, felemelve egyik kezét. – Csak szeretném, ha továbbra is ilyen lelkesedéssel haladna a tanulással.

– Azzal nem lesz baj, professzor úr. Azért jöttem ide, mert ezt akartam tanulni. Nyilván nem veszem majd félvállról.

– Nagyon helyes – mosolyodott el úgy, hogy majdnem láttam a teljes fogsorát. Ó! Mondjuk így tényleg baromi cuki. – Tulajdonképpen azért lenne jó, ha nem vesztene a lelkesedéséből, mert szeretném, ha csatlakozna a kutatócsoportomhoz – vallotta be, miközben a szemeimbe nézett. – Mit gondol, lenne kedve hozzá? – kérdezte, én meg hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. A történelem és a régészet egyik legnagyobb koponyája engem, azaz ENGEM akar a privát kutatócsapatába!!! – Persze tudom, hogy ez külön elfoglaltság lenne, valamint, hogy készülnie kell a záróvizsgára, de kérem, azért gondolja át.

– Ööö... aha – nyögtem ki, esetlenül. Johara, ez most komoly?! Képes voltál csak ennyit kinyögni? Olyan vagy, mint egy komplett idióta!

– Tudom, kicsit váratlan volt, de tényleg gondolkodjon el rajta. Úgy hiszem, ez jó tapasztalat lenne önnek. Nem mellesleg jól is mutatna az önéletrajzában. – Ez furcsa. Miért van olyan érzésem, mintha egy teleshoppos ürge akarna rábeszélni valami teljesen haszontalan dologra? Hahó! Életem egyik legnagyobb lehetősége előtt állok!

– Szívesen vállalnám! – ejtettem ki végre egy vállalható, egyetemi hallgatóhoz méltó választ.

– Ezt nagy örömmel hallom. A részletekről beszélünk még, ha te is ráérsz majd – Mi a pita! „Te is ráérsz majd?" Csak így tegezve? Mégis mióta lett ilyen közvetlen a viszonyunk? – Majd küldök egy tájékoztatót.

– Adjak egy elérhetőséget?

– Nem szükséges – mondta enyhe fejrázással. Ezen kicsit meglepődtem. Ez talán az arcomra is kiülhetett, mert Polo azonnal magyarázatot adott. – A tanulói rendszerünkben benne van. – Ja, hogy! Hát persze! Hogy lehetek ennyire ostoba? – Az ön azonosítója a SIJ121400, nem? – kérdezte, mintha számháborúsat játszanánk és leolvasta volna a homlokomról. Nem mondom, ha az előbbin meglepődtem, akkor most NAGYON meglepődtem. Miért tudja fejből az azonosítómat, amikor legalább háromszáz hallgatója van a kampuszon? Én is csak azért tudtam megjegyezni, mert átírtam az elsőt, amit az a nyamvadt rendszer adott. A betűket a nevemből vettem. Oké, tény hogy a kreativitás legkisebb jelét sem tudom felmutatni, de a számokat legalább a görög főistenek, valamint Athén virágkorának évszáma adta. – Johara? – hallottam ki nevemet gondolataim kaotikus áradatából. Vajon mindig ilyen szép volt a nevem, vagy csak a prof hangszíne teszi ennyire csodálatossá?

– Jaj, elnézést. Persze, az lesz az. – Lassan itt lenne az ideje, hogy befejezzem önmagam lejáratását. Akár el is kezdhetném. Mondjuk úgy most!

– Ne legyél ennyire zavarban! – nevetett fel Polo jóízűen. Hatalmas Zeusz az égben! Vajon ezt direkt csinálja?

– Nem vagyok! – vágtam rá talán kicsit túl gyorsan is. Sajnos erre csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt. A professzor azonban nagyvonalú volt. Nem kezdte tovább feszegetni a témát, de biztos voltam benne, hogy a szerencsétlenkedésem szerzett neki egy jó napot. – Professzor úr, ha más nincs, akkor mennék. Nemsokára kezdődik a következő órám – szólaltam meg, amikor biztos voltam benne, hogy nem jön ki több bődületes hülyeség a számon. Polo újra elmosolyodott a szavaim hallatán. Azt hiszem, részben menekülési szándékot látott a mondandóm mögött, ami volt is benne. Nem tagadom, eléggé zavarban voltam. A hátam közepére sem kívántam, hogy kettesben beszélgessünk. Persze más lett volna, ha professzori minőségben beszél, de tisztán éreztem, hogy ez most nem az volt. Egyebek mellett ez zavart a legjobban. A hétköznapi karizmája, mert az túlságosan ragyogó volt a számomra. Emlékszem az elején így éreztem magam Hedin mellett is. Olyan volt, mint egy reflektorfénybe tartott kristálypohár. Első látásra megállapítottam: vele én nem akarok semmilyen kapcsolatba kerülni. Én mindig is olyan voltam, akinek megfelelt egy fekete-fehér karakter a színes tömegben. Hedin mellett pedig ez lehetetlen lett volna. Mondjuk nem izgultam. Tudtam, hogy egy ilyen lány biztosan nem akar a barátom lenni. Hogy mekkorát tévedtem akkor...

– Rendben van. Menj csak nyugodtan – bocsátott el nagylelkűen, ami végre visszarántott a gondolataim közül. Hmm. Még mindig tegez. Vajon miért nem váltott vissza magázódásra? Ennyit számítana az, hogy már „csapattag" vagyok?

– Viszlát, professzor! – búcsúztam el én is, inkább maradva a megszokott formulánál. Nem hiszem, hogy képes lennék csak Martinnak szólítani. Az túlságosan kiejtene a komfortzónámból.

– Viszlát, Johara – köszönt el ő is, és hallhatóan ő nem küzdött hozzám hasonló problémákkal. Olyan nyugodtan ejtette ki a nevemet, mintha mindig így nevezett volna. Erre megengedtem magamnak egy kis mosolygást, de szigorúan csak akkor, amikor már hátat fordítottam neki. Előre hallom Hedin szavait, ha meghallja ezt a kutatómunkás dolgot.

– Johara! – szólt utánam hirtelen Polo, ami azonnal megállított. – Csak még egy szóra – tette hozzá, amint újra ránéztem. Ezúttal már az asztala mellett állt, a tekintete pedig különösen komoly volt. Ötletem sem volt, mi jutott még eszébe, pláne, hogy attól a valamitől az egész hangulata megváltozott.

– Tudom, nincs jogom beleszólni a tanítványaim magánéletébe, de most megteszem – kezdett beszélni a tekintetéhez hasonló érzelemvilággal. Ez meg mégis mit akar jelenteni? Hiszen nem is tud rólam semmit, a magánéletemről meg aztán főleg nem. Utóbbiba még Hedint sem nagyon avattam be, pedig évek óta jóban vagyunk. Gondolom Polo látta rajtam, hogy nem fogom bíztatni a folytatásra, ezért megtette magától. – Úgy gondolom, jobban tennéd, ha egy kis távolságot tartanál Miss Soullytól.

– Tessék? Mégis miért kellene? – kérdeztem legalább olyan határozottan, mintha csak egy diáktársammal beszélgetnék. Nem jellemző rám az indulatosság, sem a tiszteletlenség, de a professzor most kihozta belőlem.

– Miss Soully rossz hatással van rád – mondta ki a véleményét szemrebbenés nélkül.

– És ezt mire alapozza? – szegeztem neki a kérdést, amin látszólag meglepődött. Igazából nem ő volt az egyetlen. Engem is meglepett a saját vehemenciám. Pár pillanatig csak csendben néztük egymást, majd újra ő volt az, aki beszélni kezdett.

– Hallani egy-két pletykát Hedin kisasszonyról itt az egyetemen – kezdte a magyarázat adást, miközben elkezdett közelebb jönni hozzám. – Persze nyilván az ember nem ad hitelt mindenféle szóbeszédnek, azonban az ő esetében ezeknek a száma feltűnően sok. – Szép lassan kezdett körvonalazódni bennem, hogy mire is próbál célozgatni, ám igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. – Távol álljon tőlem, hogy ilyen hallomások alapján ítéljek meg valakit, azonban tartok attól, hogy mivel jó viszonyt ápolsz Miss Soullyval, ezek az állítások rád is átragadnak.

– Mr. Polo – szólítottam meg talán úgy, ahogy még sosem. – Nagyra értékelem az aggodalmát, de egy ideje már azt a filozófiát követem, hogy ne a borítója alapján ítéljünk meg egy könyvet. – Pont Hedin volt az, aki ráébresztett erre.

– Ez nagyon dicséretes is, csakhogy az átlagemberek nem úgy gondolkoznak, ahogyan te. – magyarázott és közben egyre csak lopta a távolságot kettőnk között. – Az embereket annyira könnyen lehet befolyásolni, Johara. Elég egy kósza felvetés, és aztán mindenki azon lovagol. Talán kicsit zavarosak a szavaim, így levezetetem egy példával. Jóformán nyílt titok, hogy Hedin Soully milyen népszerű itt az egyemen. – Kimondottan ízesen ejtette ki a „népszerű" szót. Én egyértelmű utalásnak éreztem, hogy csak muszájból használta ezt a kifejezést. – Nem tartasz attól, hogy pár fiú esetleg kíváncsi lenne arra, hogy a legjobb barátnőjével vajon hasonló-e a helyzet? – vetette fel, amikor már csak egy karnyújtásnyira volt. Éreztem, hogy legalább a nyakszirtemíg vörösödöm a dühtől és a feszültségtől. Tényleg bírom ezt a tanárt, de mióta Hedin a téma, mintha kifordult volna önmagából.

– Nem hiszem, hogy bármikor tettem volna olyat, ami miatt bárki ezen kezdene gondolkodni! Úgyhogy kérem, az effajta spekulációkat inkább tartsa meg magának! – mondtam a szemébe, de beleremegett a hangom. Az elmúlt huszonegy év alatt egy teremtett lélek sem akart belemászni a bugyimba. Ebből kettőben Hedin már a barátnőm volt. Pár hónap és végzünk itt. Kétlem, hogy mostanában történne meg ez az „áttörés".

– Mint mondtam, én csak önnek akarok jót – közölte nyugodtan, ezúttal már magázódva. Azt hiszem, megsérthettem valamelyik visszavágásommal, de nincs lelkiismeret-furdalásom. Akinek itt joga lehetne a díszhisztihez, az én vagyok! Egyfelől, mert bár szó szerint nem mondta ki, de egy ribancnak tartja a barátnőmet. Másfelől meg elég rendesen kampányolt azért, hogy adjam fel a barátságomat, mielőtt célozgatások céltáblájává válnék. Lehet, hogy az öt egészes átlagom nem elég bizonyíték arra, hogy nem vagyok ostoba. Hedinnel az égvilágon semmi baj sincs. Tény, hogy olyan amilyen. Szereti a pasikat, a szexet, a piát, buliból-buliba jár, és néha nem tudja, merre van arccal előre, de ő egy jó ember. Ennek az ellenkezőjéről pedig senki nem fog meggyőzni. Még a kedvenc tanárom, Polo sem.

– Köszönöm a figyelmességét, de higgye el, tudok vigyázni magamra – biztosítottam. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha én esetleg mégsem lennék elég hatékony, akkor ott van a három nénikém, akikkel tényleg jobb nem ujjat húzni. De tényleg!

– Remélem is – mosolyodott el újra a professzor. – Nagy terveim vannak magával, Miss Sisini – mondta kissé titokzatosan, majd további szócséplés helyett visszament az asztalához. Ezt elkönyveltem egy elbocsátásnak, így én is távoztam. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, úgy éreztem, mintha súlyos nehezékek hullottak volna le a vállaimról. Ez a magáncsevej jobban próbára tett, mint gondoltam. Kissé nehéz léptekkel indultam el a folyosón, de úgy két lépés megtétele után éreztem, hogy rezegni kezd a mobilom a zsebemben. Egy kis szerencsétlenkedés után sikerült kihámoznom onnan. Hát persze, hogy Hedin volt.

– A Plumban várlak. Kirendeltem a cukorszirupos tejed, egy pici kávéval. Vétek ezt a valamit kávénak nevezni... – felröhögtem, ahogy az olvasás végére értem. Imádom ezt a csajt, de tényleg. Széles mosollyal az arcomon ballagtam a folyóson, amin nem hallatszott más csak a magas sarkú bakancs csizmám monoton kopogása. Már majdnem a lépcsőházhoz értem, amikor elcsábultam, és inkább ráböktem a lifthívóra. Általában lépcsőpárti vagyok, de úgy véltem, ezután az óra után rám fér egy kis fizikális pihenés is. Szinte várnom sem kellett, mert az ajtó azonnal kinyílt, én pedig bemasíroztam az üres liftbe, mint egy madame. Éppen benyomtam a földszint gombját, amikor újra rezzent egyet a telefonom. Hogy ez a csaj mennyire türelmetlen! Pedig írtam neki, hogy igyekszem. Azt mégsem várhatja, hogy kirepüljek az ablakon, pláne, hogy az a negyediken van! Lázasan kotorászni kezdtem a farmerom zsebében, hogy fogalmazzak egy nem túl barátságos választ, ám olyan rendkívül ügyes voltam, hogy a földre ejtettem a készüléket. Zeusz szerelmére! Hogy lehetek ennyire kétbalkezes?! Át kellene neveznem magam Johara Pancserininek. Gyorsan leguggoltam, hogy felvegyem, ám a lift hirtelen elindult, én meg elveszettem az egyensúlyomat.

– Megvagy! – hallottam meg a semmiből egy hangot, és ezzel a felkiáltással egy időben én sem akartam eldőlni, mint egy krumpliszsák.

– Azta, kösz! – hálálkodtam automatikusan megkapaszkodva megmentőm karjaiban. – Hála neked nem törtem szét az orromat! – feleltem, nem is gondolkodva azon, hogy mégis mikor lettünk ketten a liftben. – Ó! Még a telefonomat is felvetted? Te aztán tényleg olyan vagy, mint egy szuperhő... – Szentséges főistenek az égben! Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor a kiváló gondolatokat gyártó agyam megszűnt dolgozni. Nem tudtam egyebet, csak bámulni a megmentőmet, akinek gyönyörű csokoládé barna szemei voltak. Ilyen lehetne az étcsokoládé, ha mosolyogna! És az arca meg! Az olyan, mintha valaki megrajzolta volna neki. Markáns állát legalább három napos borosta borított. Haja hosszú volt és nagyon kuszán állt. Szerintem még sosem látott fésűt az a sötétszőke kacskaringós frizura. Az orra egyenes, kimondottan szép formájú, olyan férfias. A szája meg... te jó ég... más csináltat ilyet magának! Zavarba jöttem, amikor rájöttem, hogy fixírozom, ezért reflexből összeszorítottam a markaimat. Viszont csak ebben a pillanatban esett le, hogy azokkal még a szőke idegen karjait fogtam, szóval jól megmarkolásztam izmoktól feszülő kezeit. Ettől persze meg annyira bepánikoltam, hogy teljes erővel ellöktem magamat. Ezzel addig nem is lett volna baj, ha meg tudok állni a lábaimon, csakhogy nem így volt. Újfent el akartam esni, ám a jóképű idegen, nem hagyta hogy arclenyomatommal díszítsem a lift padlóját.

– Óvatosan! – figyelmeztetett, és ekkor figyeltem fel rá, hogy milyen mély orgánuma volt. – Kár lenne elrontani ezt a csinos arcot! – tette hozzá egy olyan mosollyal, amivel még Afroditét és magába bolondította volna.

– Pf... ugyan már – ráztam le a megjegyzését, miközben kivettem a kezéből a telefonom, és feltápászkodtam. Nem mintha maradt volna egy szemernyi is a méltóságomból, de megpróbáltam eljátszani, hogy maradt. Bár nem néztem rá, láttam, hogy vigyorog, aztán ő is felegyenesedett. Poszeidón szigonyára! Elképesztően magas!

– Lehetne kicsit több önbizalmad – folytatta a társalgást, pedig én jobban szerettem volna, ha inkább csendben kivárjuk, míg leérünk.

– Tájékoztatásul közlöm, hogy az önbizalmam, köszöni szépen, jól érzi magát – feleltem, olyan stílusban, amiből reméltem, hogy leveszi, hogy semmi kedvem a beszélgetés folytatásához.

– Ez esetben nagyon jól titkolja. – Hát, nem. Nem vette a lapot. Könyörgöm, mikor ér már le ez a vacak?! – Vagy inkább te nem akarod, hogy kibontakozzon? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, miközben nekidőlt a lift oldalának és két kezével megfogódzkodott a hosszú fogantyún. Tekintetével végig az enyémet kereste, de én nem hagytam, hogy megtalálja. Pár pillanatig nem feleltem, remélve, hogy ha a lekoptató hangsúly nem vált be, akkor majd a szótlanságom lesz a befutó. – Azt hiszem, az utóbbi lesz az. – Tévedtem.

– Mondd, lehetne, hogy ne beszélj hozzám? – kérdeztem elég undok hangsúllyal. Most komolyan. Mi van már ezzel a nappal?! Előbb Polo csavarodik be, aztán most itt van a semmiből ez a szőke szépfiú... Ácsi! – Várjunk csak! Polo uszított rám?!

– Hogy ki? – kérdezett vissza szőke – csak neveznem kell valahogy –, felemelve egyik sötét színű szemöldökét. Jé, de furcsa. A szemöldöke majdnem fekete... na, de na! Ennek most nincs itt helye!

– Martin Polo professzor – vágtam rá kissé felháborodva. Mi az, hogy nem tudja ki ő?! – A régész-történész kar vezetője – magyaráztam, tudálékosan.

– Ja! – koppintott ujjaival a fejéhez, mintha most már kapcsolt volna. – A szőke, szőrős Potter! Csak a sztorik vannak meg, még sose láttam – vallotta be, de én már a potteres rész után röhögni kezdetem. Annyira nevettem, hogy már fájt a hasam, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Az agyam sorra dobálta a film egyes jeleneteit „polosítva". – Milyen édesen nevetsz – állapította meg szöszi, én meg szép lassan elzártam a nevetőcsapjaimat.

– Ne jópofizz, ettől még nem vagyunk barátok! – közöltem egyszerre a liftcsengővel. Végre valahára! Sose volt még ilyen magasan a legfelső emelet.

– Valóban nem – helyeselt ő is, miközben ellökte magát a korláttól, így közelebb került hozzám. – Még nem – tette hozzá, lenézve rám. Nagyon magabiztos volt a tekintete, amitől végigfutott a hideg a hátamon. Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó is.

– Remélem, erre azért még nem tettél fel egy kisebb vagyont – vágtam hozzá kicsit szarkasztikusan, majd kiléptem a liftből. Hirtelen ő a karom után kapott, mire dühösen néztem vissza rá.

– Legalább a nevedet mondd meg – kért meg, ám nekem eszemben sem volt így tenni.

– Nem vagyunk annyira sokan az egyetemen. – mondtam, erőltetett kedvességgel, közben a szabad kezemmel a liftfalon lévő panelen megnyomtam a legfelső emelet gombját. – Csak kitalálod valahogy – bíztattam, majd amint láttam, hogy az ajtó megmoccan, kirántottam a kezemet. Szerencsére szöszi nem volt elég gyors, így pont sikerült bezárnom. Ezután villámgyorsan kivágtattam a főbejáraton, és meg sem álltam a Plum Caféig. Úgy téptem fel a kávézó ajtaját, mintha legalább húszan üldöztek volna. Ki is érdemeltem a bentiektől jó néhány lesajnáló pillantást, de jelen állapotomban ez mélyen hidegen hagyott.

– Azta. Ez aztán belépő volt a javából – jegyezte meg Hedin elismerően, amint mellé értem. Erre nem feleltem, inkább rányúltam a kávémra, és jól meghúztam. Hedin szótlanul pislogott, szerintem sosem látott még ilyennek. Csak akkor mert újra hozzám szólni, amikor leültem vele szemben. – Mi van, csajszi? – kérdezte kissé aggodalmas hangon. Erre egy morgásos-nyögéses valamit engedtem ki a torkomból, majd ráborultam az asztalra. – Te, jó ég! Magadra hagylak tizenöt percre, és ez történik?! Bepróbálkozott, mi?

– Ha? – emeltem fel a fejem az asztalról. – Ki?

– Hát Polo... – mondta Hedin hitetlenkedve, és közben még a szemét is forgatta. – Azért hívott magához, nem?

– Dehogy is! – vágtam rá, miközben elkezdtem úgy viselkedni, ahogy egy nyilvános helyen illik. Azzal kezdtem, hogy normális ülőhelyzetbe vágtam magam. Pontosan. Mindent csak szépen sorjában.

– Mondjuk igen... gondolhattam volna – helyeselt Hedin is, miközben egyik kezével játszani kezdett a saját kávéspoharával. – Polóból nem azt nézem ki, hogy csak pár perces lenne – magyarázott, én meg próbáltam rájönni, hogy miről beszél. – Tuti bírja legalább fél órán át!

– Hedin, menj a francba! – szóltam rá, miközben átnyúltam az asztalon és vállba böktem. – Megmondtam már, hogy állj le ezzel a dumával! – Erre elkezdett mindenféle pofát vágni, amiért szintén nem adtam neki jó pontokat.

– Jól van, akkor mondjad, mit akart valójában – mondta annyira unottan, mintha igazából nem is érdekelte volna a válaszom. Pedig érdekelte őt, ó nagyon is!

– Megkért, hogy csatlakozzam a kutatócsoportjához – közöltem vele nyugodtan, mire majdnem szembeköpött a kávéjával.

– Mi a fa...?! – kiáltott fel, de mire elkáromkodta volna magát, befogtam a száját.

– Moderáld már magad! – sziszegtem, miközben azt figyeltem hányan néznek felénk.

– De most baszki, ez komoly?! – kérdezett suttogva, amint lekapta a kezemet a szájáról.

– Igen, komolyan.

– Mégis mit kutat ő egyáltalán? – kérdezte zavaros arccal.

– Hedin. Régész-történész. Szerinted?

– Nekem ez gyanús! – jelentette ki összefonva a kezeit maga előtt.

– Mégis mi gyanús van benne? – érdeklődtem, rákönyökölve az asztalra.

– Most tanít téged harmadik éve, és csak most szánja el magát? Miért most? Előbb is feltűnhetett volna neki, hogy zseni vagy!

– Honnan tudjam? – vágtam rá, de közben jól esett a lelkemnek a dicséret. – Nem indokolt semmit, csak megkérdezett.

– Hát szerintem kamuzik. Tuti nem akar mást kutatni, csak a meztelen kis testecskéd rejtett zugait! – fejtette ki a véleményét kíméletlenül.

– Hedin, kérlek...

– Ne Hedinezzél itt nekem! – vágott vissza, miközben rám is mutatott. – Biztos vagyok benne, hogy igazam van!

– Hedin. Nem mindenkinek a szex körül forog az agya... – bizonygattam, miközben megfogtam az ujját, és levezettem a kezét az asztalra.

– Ó, dehogyis nem! Csak nem mindenki hangoztatja.

– Azt hiszem, kezdem érteni, honnan ilyen informált a professzor...

– Mivel kapcsolatban? – kérdezett vissza kérdő tekintettel.

– Bár barokkos körmondatba csomagolta, közölte velem, hogy egy ribi vagy – mondtam el őszintén. Nagyon fájt, amikor Polo az arcomba vágta. Hedin a barátnőm és szeretem. Senki nem beszélhet így róla.

– Hm – hümmögött egyet Hedin érdektelenül. – Biztos csak féltékeny, hogy a politológia prof már megvolt, ő meg nem. – Azt hiszem tátva maradt a szám a döbbenettől.

– Atya... úr... isten! – motyogtam darabosan, amint képes voltam a beszédre. – Hedin Soully!

– Most mi van? – kérdezett vissza szemérmesen, de aztán elröhögte magát. – Tudod, milyen vagyok. Ha megtetszik valami, akkor megszerzem magamnak.

– Jó, de mégiscsak a tanárunk ő is... – próbálkoztam egy észérv felmutatásával, de hogy minek...

– Csak egy fél évig volt az – rázta meg a fejét könnyelműen. – Szegény tök nyominak tartotta magát, pedig volt benne lehetőség. Én csak kicsit felhúztam az önbizalmát, s lásd, mára már menyasszonya is van!

– Aha. Szóval, te vagy az elesett férfiak tündérkeresztanyja?

– Nem. Csak a minőségi elesett férfiaké – javított ki, mire elröhögtem magam. – Meg azoké is, akik nem elesettek, csak simán ágyba valók.

– Na, jó! Ezt a témát itt jegeljük be inkább – állítottam meg, mert kezdtem túlságosan zavarba jönni megint. – Különben mennyi az idő? – kérdeztem, majd benyomtam a telefonom oldalát, hogy felvillanjon a kijelző. – Bakker! Mindjárt elkésünk az óráról! – kiáltottam fel, majd gyorsan megittam a maradék kávémat.

– Én biztos nem – nyújtózott egyet Hedin. – A hepciás nénikéhez most nagyon nincs hangulatom.

– Megint lógni akarsz? És ha lesz jelenléti ív?!

– Akkor majd szépen odapingálod az én nevemet is – mosolygott rám elbűvölően.

– Tudod, attól, hogy a barátnőm vagy, még nem kellene lépten-nyomon kihasználnod... – jegyeztem meg finoman.

– Jövő héten törleszteni fogom!

– Merthogy? Mi lesz jövő héten? – érdeklődtem gyanakodva.

– Buli a Stereoban.

– Annyira tudtam, hogy van egy buli, ahova nincs kivel elmenned – sóhajtottam felállva székről.

– Tájékoztatásul közlöm, hogy ez nem igaz – erősködött, miközben ő is feltápászkodott. – Ez egy elit hely, nem viszek oda mindenféle nyomingert! – kérte ki magának. – Tudom, hogy nem a te világod a partizás, de a szülinapodon csak belefér egy ilyen.

– Ó! Az jövő héten lesz? – Őszintén meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire készül rá.

– A legjobb barátnőm vagy, Johara! – mondta, miközben a kezébe fogta a kezeimet. – Tudom, nem pont olyan lány vagyok, akire legjobb barátnőként vágytál, de kihozom magamból a legtöbbet, amit csak lehet! – Komolyan mondom meghatottak a szavai. Általában mindent félvállról vett, vagy kihumorizált, de tudtam, hogy ez most nem egy olyan pillanat.

– Te is az enyém, Hedin – mondtam én is nagy mosollyal.

– Pont ezért meg fogom találni azt a pasit, aki megérdemel téged! – Azonnal lefagyott a mosolyom. – Csak a módszereim ne zavarjanak – tette hozzá, mire fejbe vágtam.

– A Jó Isten áldjon már meg, viselkedjél!

– Úgy bírom, hogy ennyire konzervatív vagy! – röhögött fel, miközben kiléptünk a Plumból.

– Én meg nem bírom, hogy ennyire... – Itt kicsit szünetet tartottam, mert nem találtam hirtelen a megfelelő szót. – Szabadelvű vagy! – Erre még jobban nevetni kezdet.

– Suli után talizunk még? – váltott témát hirtelen.

– Nem hiszem. – ráztam meg a fejem. – Mennem kell dolgozni, tudod – emlékeztettem, miközben elkezdünk sétálni a parkoló felé.

– Nem szeretem ezt az esti műszakos melódat! – jelentette ki, akár egy durcás kislány, majd hirtelen újra megszólalt. – Nagyon ajánlom, hogy legalább a szülinapodon szabad legyél!

– Az leszek, az leszek. Ne aggódj miatta – bizonygattam, csak hogy jobb kedvre derítsem.

– Nagyon helyes! – vigyorgott elégedetten, mint egy jóllakott napközis. – Na, megyek, mielőtt észrevesz a banya. Kitartást, Johi! – mondta nekem, majd megölelt és egy puszit nyomott az arcomra.

– Jó vásárlást, Hedin... – bocsátottam el vigyorogva, amint eltávolodott tőlem. Biztos voltam benne, hogy innen az első útja a vásárlóutcába vezet majd.

– Most kivételesen az csak a második állomás lesz – tájékoztatott. – Előtte beadom az önéletrajzomat egy gyakornoki állásra.

– Mi a fene! Komolyan? – csodálkoztam.

– Azért nem kell ennyire meglepődni – tért vissza a durcizáshoz. – Ha te is képes voltál munkát találni, én is tudok.

– Efelől nem is volt kétségem. És mi jót fogsz csinálni? – érdeklődtem komolyan.

– Adatelemzés, számolgatás, tipikus irodai meló. Tudod, hogy mindig is jól ment nekem a marketing. Talán itt lenne az ideje, hogy kamatoztassam.

– Hedin, őszinte leszek. Ilyen felelősségteljes döntést talán még sosem hoztál! – Felnevetett a szavaimra.

– Kösz, Johara! – köszönte meg még egy kicsit vihogva. – Gyakrabban mondhatnál nekem ilyen szépet!

– Hidd el, Hedin, ha kiérdemled, hallani fogsz – mondtam, miközben megpaskolgattam a fejét. – Ha megkapod a melót, elmegyünk ünnepelni! – Mintha csak a bankszámlám pinkódját árultam volna el, úgy csillant fel a szeme.

– A szavadon foglak, Sisini!

– Tedd azt, Soully – vigyorogtam már én is tele szájjal. Még pár szót váltottunk, és oda is értünk Hedin tűzpiros mini cooperjéhez. Ő kecsesen megkerülte az autót, bepattant a volán mögé, és elhajtott. Pár óra múlva én is követtem a példáját, csakhogy míg ő egy dögös autóba tette bele a fenekét, addig az enyémet csak egy 1980-as toyota tercel nyomta. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaértem a munkahelyemre. Az út is hosszú volt, a kocsi is egy vénség, a forgalomról meg inkább nem is beszélek. Hedin szerint hagynom kellene ezt a munkát, csakhogy ezzel egy baj van. Ez a munka nem olyan, amit csak úgy abbahagyhatok.

Miután leparkoltam a toyotát a bolt mögé, a hátsó ajtóhoz mentem. Kicsit babráltam a kulcsokkal, majd beengedtem magam az üzletbe. Odabent majdnem teljes sötétség uralkodott, csupán pár piros jelzőfény látszott, amit az elektromos berendezések generáltak.

– Zsineg! – kiáltottam, mire a legbelsőbb helységből motoszkálás, zörgés hangjai szűrődtek ki. – Csak én vagyok! – tettem hozzá, mert hallottam, hogy a zajok egyre hangosabbak és pár bútor arrébb is tolódott odabent. Én közben tapogatni kezdtem a falat, hogy megtaláljam a villanykapcsolót. – Áhá! – kiáltottam fel boldogan, amit fényárba varázsoltam a konyhát. – Igazán tehetnék ide valami hangulatfényt, hogy ne bénázzak minden alkalommal ilyen sokat – mondogattam magamnak, aztán megfordultam és megláttam az én KIS Zsinegemet. – ZSINEG! – visítottam boldogan. – Hát jó volt anyuci szeme fénye? – kérdeztem, mire a sisakos baziliszkuszom érdeklődve bólintotta félre a fejét. – Aaa... hát megzabállak! – mondtam, miközben felvettem őt a földről, és nyomtam egy puszit a kis bőrlebenyes-sisakos fejére. – Na, mekkora kupit csináltál nekem? – kérdeztem, miközben elkezdem beljebb sétálni az üzletemben. Többek között ez az oka, hogy nem hagyhatom itt a helyet csak úgy, mivel az enyém az egész. Ez itt Johara boltja.

Nem.

Most nem ismétlem önmagam.

Nem nyomatékosítani akarom, hogy van egy boltom, csak ez a neve.

Igen, tudom. A névadásnál sem voltam kreatív, de mentségemre szóljon, hogy sosem voltam az. Lásd szegény Zsineget. Csak ennyire futotta az egyetemi tudássommal. A maga nemében viszont mindkettő tökéletes választás, mert míg utóbbi cuki lesz tőle, addig az előbbi teljesen hétköznapira redukálja a helyet, amit különben mindennek lehet nevezni, csak éppen hétköznapinak nem. De hát miért is lenne köznapi, amikor a tulajdonos sem az?

Mindenki Johara Sisininek ismer, de valójában én csak Johara vagyok. Johara, a szerelmi kötelékek őre. Mióta az eszemet tudom, csak ezt tudtam magamról. A nevemet és a feladatomat, ami az, hogy gondoskodjam az emberi kapcsolatok megfelelő alakulásáról. Nem ismertem a szüleimet, nem tudom, honnan származom valójában, és együtt élek három olyan nővel, akik nem is a vér szerinti rokonaim. Persze ők mindig azt mondták nekem, hogy a nénikéim. Úgy is kezeltek, úgy is szerettek, nem éreztették velem, hogy nincs közünk egymáshoz, de ez nem változtat a tényen, hogy mások vagyunk. Ezt kivételesen most nem csak a nem rokoni kapcsolat miatt mondom, hanem mert ők tényleg mások. Ők a bosszúállás véres istennői, az Erinnüszök, Aléktó, Tisziphoné és Megaira. Igen. A nénikéim istennők. Nem tudom ki lehetett az apám vagy az anyám, de valószínűleg azért bíztak rájuk, mert az én erőm is hasonló, mint amit ők csinálnak. Csak míg ők csak rosszat tesznek az emberekkel, én tudok jót is. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy miért az én dolgom ez. Miért az én sorsom, hogy üdvöt, vagy átkot osszak. Miért kell valakit megbüntetnem ahhoz, hogy másnak boldogságot hozzak? Mert míg ők, a halandók, képesek a felejtésre, én sajnos nem tudok.

A nénikéim szerint nem kellene ennyit gondolkodnom a sorsomon. Szerintük ezt a szent feladatot magától Zeusztól kaptam, mégpedig azért, hogy kontrollálni tudjak egy olyan Istent, aki fölött még a Nagy Főistennek sincs hatalma. Ez az isten pedig nem más, mint Erosz. Én mondjuk, sosem nevezem így azt a szárnyas köcsögöt. Az Erosz túl szép név egy olyan tetűnek, mint amilyen Cupidó. Ő egy undorító mocsadék, aki érthetetlen okokból úgy döntött, hogy a Földre költözik, és vállalkozást csinál a szerelemből. Boldog-boldogtalant szerelemre lobbant, csak azért, hogy neki jó legyen. És neki jó is, de még milyen jó! Jelenleg a világ legsikeresebb cégét vezeti a Cupitolium Enterprises Holding INC-t. És még én hittem azt, hogy szar vagyok a névadásból? Most komolyan. Cupitolium? Jobb ötlete tényleg nem volt?! Ennél már csak a civil neve a röhejesebb. Erosz Quper. Ez már összesen három célzás arra, hogy igen, ő a szerelem és a szexuális vágy istene. Megérdemelné, hogy megetessem Zsineggel, csak félek, megülné a picikém gyomrát. Merthogy Zsineg sem csak egy átlagos sisakos baziliszkusz. Eredeti méretében nem fér el a boltban, így meggörbítettem a teret idebent, hogy ne mindig csak nyolcvan centisen kelljen mászkálnia. Tehát ezen okokból, riasztóra nem kellett beruháznom. Akárki különben sem lépheti át a küszöbömet, csak olyan, aki meghívást kapott. Ahhoz pedig az kell, hogy a szívkövük darabokra hulljon.

Hirtelen Zsineg morrant egyet a karomban, a következő pillanatban pedig megszólalt a csengő a bejárati ajtó felett. Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent.

– Itt a mai első kuncsaft...