Meleg, nyári nap volt, az a fajta ami Angliában nyaranta egyszer-kétszer van. Nem esett, a nap forrón sütött. A legtöbben menedéket kerestek a meleg elől.

Így tett két fiatal is, akik egy dombon ücsörögnek egymás mellett, ahonnan lelátni egészen a közeli kis faluig.

Az egyikük- egy rakoncátlan, sötétbarna fürtökkel örökké küzdő fiú elmélyülten olvas félig elnyúlva a kiterített talárján. Mellette barátja, aki a talárját egyszerűen egy közeli fára dobta, tör szét és rak össze mágiával egy lombikot, figyeli hogy állnak össze a darabok. Ezüstszőke haja csillog a ráeső napfényben.

-Te, Albus -fordul hirtelen a másikhoz.

-Hm? -ocsúdik fel a megszólított, félig még a könyvére figyelve ránéz.

-Miért kell bujkálnunk?

A kérdésére pillanatnyi üres tekintet volt a válasz, annak a tekintete akinek a gondolatai békésen zakatoló vonata elé behajítottak egy jókora gerendát.

-Éppen most mire gondolsz, Gellert?

-Figyelj. Mi mágusok vagyunk.

-Ez tény. Mi a lényeg?

-Miért kell olyanok elől bujdosnunk akik nem képesek varázsolni?

-Hát...

-Hát? Figyelj. Mi erősebbek vagyunk. Ők a gyengébbek. Miért mi bujkálunk?

Albus felegyenesedik, izgatott barátját nézi.

-Mire akarsz kilyukadni?

-Mindig az erősebb vezeti a gyengébbet. A gyengébb alá van rendelve az erősebbnek. Miért mi vagyunk elnyomva? Ha csak felfednénk magunkat, és elfogadtatnánk a tényt, hogy mi vagyunk a jobbak, egy idő után önként szolgálnának minket.

Albus a homlokát ráncolja.

-Nem hiszem, hogy a rabszolgaság tetszene bárkinek. Mellesleg emberek, akár mi. Mi van ha egy mágus meg egy mugli egymásba szeret?

-Nem rabszolgaságra gondoltam. Természetesen fizetnénk nekik. És szabad szeretni, mindenhogy.

Egy pillanatig egymásra merednek. Pontosan tudják mire gondol a másik.

Albus kicsit elpirul.

-Drága barátom...-kezdte, mire Grindelwald szemöldökén egy apró ránc jelent meg. Ha Albus "drága barátom"-mal és ilyen hangsúllyal kezdett egy mondatot, akkor tudta hogy olyat fog mondani amivel ki fogja borítani a barátját.

És általában igaza volt.

-...Ugyan ki változtatná meg a mostani rendszert? Senki nem elég erős hozzá. Szép, amit mondasz, de lehetetlen.

-Nem, nem az.

Dumbledore kérdőn néz rá.

-Úgyis meg akartuk keresni a Halál Ereklyéit. Megszerezzük őket, mi ketten, és senki nem lehet erősebb nálunk- Albus kezére ejti a kezét, izgatottan beszél- Mi ketten megváltoztathatjuk ezt az egészet.

Albus elfordítja a fejét, próbál ellenérvet találni, ami amúgy is nehéz volt ha Gellerttel vitatkozott. Az agyában egymást kergették a gondolatok- Grindelwald fogja a kezét, valami baj van ezzel az érveléssel, de nem tudja megfogni mi, Grindelwald egyre közelebb hajol...

Ez az utolsó kizökkenti, és döbbenten odafordul, mire Grindelwald ajka az övéhez nyomódik.

Ezen maga Gellert is meglepődik, mert nem igazán volt tudatában annak mit csinál, de az elméje eldugott szeglete ami ezt kitalálta, biztosan nem szájon akarta csókolni a barátját.

De- gondolta- végső soron ez is tökéletes.
Csókolózott már párszor, de abban biztos volt hogy Albus még soha, ahogy abban is biztos volt hogy Albus gondolatai épp most ütköznek össze és torlódnak fel.

Szinte hallotta is a hatalmas csattanást, és ez rendkívül szórakoztatta. Nagyon élvezte ezt a helyzetet. Nagyon.

Dumbledore fejében tényleg valami ilyesmi történt, és a egyetlen értelmes gondolata az volt hogy Gellert ajka tejszínízű.

Valahol mélyen kapisgált bennük, hogy valaki azt mondta, ez helytelen dolog, de jelen pillanatban ez zavarta őket a legkevésbé.

Albus -miután elengedte- döbbenten rámered.

-Gellert...- megrovónak, vagy legalább mérgesen akarta ezt mondani, de csak egy erőtlen sóhajként jött ki.

Grindelwald szélesen és boldogan elvigyorodott, felkelt és a kezét nyújtotta barátjának.

-Gyere Albus. Még nem vagyunk szabadok.