Olivia beválasztása után sokkal nyugodtabb lettem. Nekünk, a már beválasztott tagoknak már csak annyi feladatunk volt, hogy segítenünk kellet Luciusnak kiválasztani az újakat. Most már én, Reg és Olivia egy zöld kviddics talárban virítottunk, miközben 1-1 kvaff-fal a kezünkben emelkedtünk a seprűre.
A hajtók után az egyik legfontosabb poszt következett, az őrző. Tavalyi csapattagunk Lucius mellett állva figyelte meg újakat, egy-egy jelentkezőhöz pár megjegyzést is oda tűzött. Amíg ők konzultáltak, óvatosan lepillantottam a pálya sarkára, ahol a kiejtett hajtó, Narcissa barátnője állt a Black lány mellett. Igaz ő is csapattaggá vált, de Lucius meghagyta a kispadon a lányt, csak akkor léphet pályára, ha valamelyikünk lesérül, ez pedig tagadhatatlanul boldoggá tett. Ravasz vigyorra az arcomon fordultam a zöldfülűek felé. Kezdődjön hát a kiválasztás.
Mi, a csapat hajtói dobtunk egyet-egyet a zöldfülűeknek. Ez egész sokáig eltartott. Nem azért, mert olyan jók lettek volna, csak nem volt semmilyen kiemelkedő tehetség, előző évünkben lévő Tyler szintjéhez fel sem értek, ez pedig nyilvánvaló volt. Végül is a leghosszabban egy évfolyamtársam bírta ki, így ő lett az új őrző. Igaz kétség sem fért hozzá, hogy még rengeteget kell tanulni. Szerencsére az 5. éves fiú, Ivan Blake nem volt olyan nagy szószátyár, mint jó barátja Avery. Ő is egy csöndesebb visszahúzódóbb tagja volt az 5. éves mardekárosoknak. Miután ő is magára öltött talárját, áttértünk a terelői posztra. Két szabad hely maradt már csak, igaz az egyik egyértelműen Thomas Nott részére volt foglalva. Az iskolában az egyik legjobb hajtónak számított, Blackkel vetekedett, igaz fájdalmas bevallani, hogy egy Griffendélessel. A válogató úgy folyt le, hogy mi hajtók egy kvaffal a kezünkben pályára álltunk őrzőnkkel, együtt, aki igazából dísznek volt csak ott, mivel a legfőbb feladat nem arra hárult, hogy kevesebb gólt kapjanak, hanem minél több támadást védjenek ki. Ez volt talán a legnevetségesebb az egész válogatóban. Reget szó szerint megdobták egy ütővel, szegény Black fiú majdnem hatalmasat esett, Oliviát többször is hasba lőtték, egyszer le is esett a seprűjéről, igaz nem egy szépen irányzott gurkó miatt, hanem egy ütő miatt, amely a seprűje nyelét törte majdnem ketté. Jó magam megúsztam a repülő ütőket, igaz egy gurkó majdnem fejbe talált, de azt csak Rabastan lőtte Thomas segítségével, akiket nem kis kivételezések árán juttattunk be.

Végül is a csapat összeállt, egy-két csere tagot is felvettünk a biztonság kedvéért, de végül is nem ütődött bagázst kaptam. Lucius tökéletese fogó volt, a két Nott testvér is jól játszik, igaz a kisebbiket nem kicsit kell majd bíztatni, viszont majd én és a fiatalabbik Black gyorsan hozzá szoktatjuk a helyzethez. Lestrange egész jó terelő lesz, igaz nem az agya miatt, de ez már részletkérdés volt. Őrzőnk meg... igazán érdekes folyamat lesz míg Ivan beleszok az új posztba, de ez már nem is fontos. A mardekár mindig a támadásairól híres, ebben voltunk mindig a legerősebbek. Nem véletlen, hogy a Griffendél rettentően nagy hangsúlyt fektet a terelőire.

Fáradtan nyújtózkodtam a pályán, ahonnan szállingóztak már az emberek. A legtöbben már rég elmentek ebédelni, csak egy-két kósza diák maradt a színen. Mi, a csapat maradtunk. Lucius egyesével egyeztetett mindenkivel az edzések időpontjáról, igaz a legtöbb csapattagnak felannyiszor sem mondta el, mint Rabastannak, akivel jó párszor egyeztetett, végül pedig a kapitányunk feladva a szenvedést Thomasra bízta az új terelőt, aki csak nevetve megveregette barátja vállát.

– Átkozd, majd ki a pályára Tom, ha kell – az említett intett egyet és barátját lökdösve elsétált. Kapitányunk fáradtan masszírozta arcát, majd végül felpillantva rám mosolygott.

– Hé, jössz Rach? – sétált mellém Olivia, de amint meglátta Lucius és az én párosomat elmosolyodva átvette tőlünk a seprűket. – Majd visszateszem őket én. Fiúk, ti átkozott idióták várjatok meg!

Szótlanul néztem végig, ahogy a legjobb barátnőm futva utoléri a bátyját és Rabastant, majd mindkettőjüket fejbe vágva áll meg mellettük. Az ő hármasuk gyorsan eltűnt a pályáról, így már csak én és Lucius álltunk ott.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte meg lazán, mintha egy perc alatt levetkőzte volna a reggel óta tartó idegrendszert próbáló válogatást.

– Persze – Luc fejével intett egyet, így elindultam utána. Némán sétáltunk egymás mellett. A fiú célirányosan a Tiltott Rengeteg fele vette az irányt, aminek még egyáltalán nem tudtam, hogy örüljek-e vagy ne.

– Tudod ügyes kis varázslat volt. Szépen elátkoztad Julia és Tyler seprűjét – törte meg a beálló csendet, igaz nem a legjobb témával.

– A legjobbtól tanultam – utaltam a tavalyi esetre, mikor Lucius megbűvölte az ellenfél csapat seprűit, amik egytől-egyig ledobták a rajtuk ülő diákokat, akár csak egy vadló. – Amúgy igazán jó csapatot kaptunk. Simán leverjük Potteréket ebben az évben.

– Abban én is biztos vagyok. Főleg, ha velünk van a mardekár sólyma! – utalt kviddicses becenevemre, amely büszkeséggel töltött el, nem csak a családom végett, de azért is, mert egész iskola elismerte ezt, még maga Potter is. – Amúgy kifejezetten jól áll a kviddics talár.

– Örülök, hogy tetszik – feleltem elfojtott hangon. – Viszont miről szerettél volna beszélni?

– Az még ráér, de nemsokára azt is meglátod – mondta kimérten, majd elhallgatott, amely újabb pár perc néma csendet teremtett köztünk. Miközben a csizmám alatt ropogtak a falevelek az új lányon gondolkodtam. Nem tudtam pontosan, hogyan is kéne hozzá viszonyulnom. Amiket Thomas és Rabastan mondott azokból nem nagyon indulhattam ki, mivel a két fiú híres volt arról, hogy csak pár szempilla rebegtetés kell nekik ahhoz, hogy megszeressenek ők valakit és istenítsék egy ideig őt. Ezek mellett kíváncsi voltam arra is, hogy mit gondol a csajról Lucius, de még sem tudtam, hogyan kérdezzem meg ezt tőle. Ahogy tovább gondolkodtam, egyre jobban kezdte el bökni a csőrömet, hogy pontosan ki is lehet az a Julia.

– Amúgy ki az az új lány? Tudom ő Julia Bennett meg minden, Rabastanék mondtak róla pár dolgot, de szeretném tudni a te véleményedet is. Érdekel mit gondolsz róla – böktem végül ki, amit már jó perce elakartam mondani.

– Narcissa barátnője, de ő nem olyan, mint a többi – forgatta meg a szemeit a buta libákra gondolva. – Ő is aranyvérű és utálja a sárosakat, de nem csak gyerekes cukkolásokkal támad. Rendkívül ravasz lány és remek megfigyelő. Elég jártas a sötét mágiában, ami a hasznunkra válik most. De nem kell aggódnod, elég más a személyisége, mint neked. Meg amúgy is csak egyetlen egy királynője lehet a Mardekárnak, az a hely pedig már régóta a tiéd – fordult meg egy elbűvölő félmosollyal az arcán.

– Ezt jó hallani – jegyeztem meg halk kacagással megállva a Tiltott Rengeteg előtt.

A fák szinte parancsolóan magasodtak felénk. Az erdő belsejét még megvilágította a nap melengető fénye. Így tökéletesen láthattuk a mókust, amely az egyik tölgyfa ágán üldögélt és rágcsált valamit vagy a két éneklő madarat, akik mintha mugli fogócskát játszottak volna, úgy kergették egymást a levegőben. Onnan, ahonnan mi néztük a Rengeteget nagyon békésnek és barátságosnak látszódott a hely. Abban viszont biztos voltam, mint ahogy Lucius is, hogy nagyjából 500 méter múlva már elő kell vennünk a pálcáinkat és világítanunk kell velük. A Tiltott Rengeteget mindig is veszélyes helyként említették meg, bár inkább csak nagy volt. Egy hatalmas erdő volt, amely rengeteg búvóhelyet rejtett, amiket előszeretettel használtak a furcsábbnál furcsább lények. Ha valamit vagy valakit elakart valaki bújtatni, akkor itt tökéletes rejtekhelyeket találhatott.

A bambulásomból feleszmélve a szőke fiú felé fordultam, aki hozzám hasonlóan a gondolataiba feledkezett, így csak egy lágy simítással hoztam őt vissza a jelenbe.

– Na és Lucius ki a Mardekár királya? – játékos szemekkel tekintettem a kapitányom felé, miközben elkezdtem lassan hátrálni az erdőbe.

– Ez egy kérdés akart lenni? – indult el utánam. – Persze, hogy én vagyok!

– Ez nyilvánvaló – vágtam rá, majd észrevétlenül megbújtam egy fa mögött, egészen addig míg Lucius mellém nem ért. Éppen csak ijesztettem volna meg a fiút, mikor ő magát rám vetve neki préselt az eddig búvóhelyemként szolgáló tölgyfához. Levegőt sem kaptam egy pillanatra, ahogy megéreztem a nekem préselődött meleg testét.

– Lu..Luc..öhm – dadogtam össze-vissza, amely nem éppen volt tőlem megszokott, még magamat is megleptem ezzel a reakcióval, nem hogy az előttem álló Luciust, aki még szélesen el is mosolyodott, mikor meghallotta tőle elfúlt hangom.

– Mi az Rach? Talán mondani szeretnél valami? – vizslatott érdeklődve engem, mire csak lesütöttem a szememet.

Ébresztő! Morgan vagy! Meg kell mutatnod ki vagy, és hogy milyen rangban vagy! Még akkor is, mikor egy igen helyes Malfoy ivadékkal vagy egy társaságban. Nem vagy te egy Cissy barátnői féle gyenge csitri!

– Igen – emeltem a fiúra határozottan a tekintetemet. –Tudod csak érdekelne, hogy Lucius Malfoy, a Mardekár király miért pont engem hozott a Tiltott Rengetegbe. Meg persze az is kíváncsivá tesz, hogy miért pont kettesben?

– Tudod minden királynak kell egy hozzá illő királynő – sokat mondó pillantással tekintett rám, majd egyet hátra lépett, s a fákat kezdte kémlelni.

Meglepettem pillantottam az elfordult fiú felé, aki még mindig az erdő belsejére szegezte a tekintetét. Látszólag minden figyelmét arra fordította, ami az utolsó mondata után számomra elég meglepő volt. Hiszen minden romantikus regényben, amelyet eddig az életemben kezemben fogtam-, bár nem sok ilyen könyv volt- bármilyen hasonló megjegyzés után a fiú varázsló valamilyen mágikus meglepetéssel vagy egy csókkal ajándékozta meg a lányt. Sose volt kivétel az ilyen fajta könyvek között. Mondjuk már értettem, hogy miért mondta anyám a húgomnak, aki köztudottan imádta az ilyen meséket, hogy az egész csak egy ócska zagyvaság és hogy még időt sem ér rá pazarolni. Úgy látszik ismételten csak igaza volt anyámnak.

– Mindjárt ott leszünk – jegyezte meg Luc, miközben elindult.

Az erdő belseje felé vettük az irányt, ahol már sokkal sötétebb lett minden. Jó pár perce haladtunk, mikor már kezünkbe kellett vennünk a pálcáinkat, hogy világítsunk. Ám így sem volt könnyű a helyzet. A hatalmas fákat és azoknak gyökereit könnyedén kikerültük, de a dús aljnövényzet eléggé megnehezítette a dolgunkat. Egy számomra ismeretlen növény tüskéibe a köpenyem és a cipőm is rendszeresen beleakadt, ami miatt nem egyszer estem el. Ezek mellett számos növény állt az utamba, amiket rendszerint eltapostam, bár egy-kettő igazán harcos természetű volt, amelyet a gyógynövénytanon elsajátított metsző varázslatommal előszeretettel nyírtam kicsit meg. A helyzet akarva vagy akaratlanul is, de előhozta belőlem egy jó régi emléket, amikor elsős koromban egy fogadásból eltöltöttem egy éjszakát a Tiltott Rengetegben Olivia társaságában. Akkor is szörnyen nehéz volt közlekedni, bár akkor pár lénnyel is találkoztunk, amely sokkal ijesztőbbé tette a helyzetet. Mégis Thomas, Rabastan és Lucius meglepetésére a fiatal Nott lánnyal reggel nevetve tértünk vissza az erdőből. Oliviával akkor váltunk barátokká és ekkor is alakult ki szorosabb kapcsolat köztünk, amely még máig kitartott, sőt reményeim szerint még tovább is fog erősödni.

Az emlékek hatására elmosolyodtam. Így visszanézve egy őrült ötlet volt, de annál inkább megérte végig csinálni. Oliviánál keresve se találnék hűségesebb, viccesebb, határozottabb és vakmerőbb barátot. Egy remek barátnő, akit mindennél jobban meg kell becsülni.

– Min mosolyogsz? – szakított ki a gondolataim közül Lucius.

– Csak egy emléken – legyintettem. – Emlékszel még, mikor Thomassal fogadtunk, hogy eltudok tölteni egy estét a Rengetegben Oliviával?

– Igen, jól meglepődtünk, mikor reggel nevetve tértetek vissza. Thomas miután már egy órája elmentetek utánatok indult volna, de visszatartottuk. Reggelre már teljesen bekattant és majdnem szólt McGalagonynak. Igaz már akkor Rabastannal mi is aggódni kezdtünk. De aztán reggel csak nevetve kijöttetek az erdőből sérülés nélkül, nem tagadom megleptetek.

– Még most is emlékszem a döbbent arcotokra. Felejthetetlen élmény volt az egész, bár igaz, hogy egy hülye ötlet volt. De néha Rabastan és Thomas hatalmas nagy baromságaiból sülnek ki a legjobb dolgok.

– Mondjuk el kell ismerni, hogy elég ritkán – jegyezte meg Lucius, mire pár másodperc múlva mindketten nevetésben törtünk ki. A kacagásunk megtelítette a halk erdőt, melyben csak néha-néha hallatszott meg egy-két madár csiripelése. Lucius arca viszont nemsokára elkomolyodott, amelytől azonnal ráhagytam a nevetést. A szőke fiút fürkésztem, akin meg sem látszódott az előző pár percben történt dolgok. A hirtelen jött komolyságát, viszont nem tettem szóvá. Inkább csendben vártam, hogy megmagyarázza miért is komolyodott el egyik percről a másikra. Meg hogy mi a fenét is keresünk ezen a helyen.

– Emlékszel még Rach, hogy miről beszélgettünk nyáron? – torpant meg hirtelen Lucius.

– A nyaralótokban?

– Igen, ott. Még tudod miről volt szó? – kérdezte meg a fiú, amelynek hallatán legszívesebben gúnyosan elnevettem volna magamat. Még is visszatartottam ezt a kacajt és helyette csak elkomolyodva feleltem.

– Persze, hogy emlékszem. Hiszen erről szól aranyvérűként az életem. Mióta megszülettem aranyvérűnek neveltek Lucius, ahogy téged is. Pontosan tudom, hogy az a feladatom, hogy eltapossam azokat a mocskos tolvajokat, akik magukat még varázslónak merik nevezni. És egy új világot alkossak!

– Bárcsak minden tiszta vérű mágus, így gondolkodna! – jegyezte meg a komoran.

– Akik nem így gondolják, azok nem lényegesek, ugyanolyan korcsok, mint a sárvérűek. Így velük együtt fognak megbukni – ejtettem ki a szavakat, melynek hatására szinte azonnal megjelent előttem Black és Potter szánalmas arca.

– Jól gondolod Rachel, csak tudod az egésszel az a baj, hogy szánalmas kis rontásokkal nem fogjuk ezt megakadályozni. Tennünk kell valamit, annak érdekében, hogy ez az egész létre jöjjön, mint ahogy Ő is teszi – emelte rám az arcát a fiú, amelynek láttán tisztázódott bennem, hogy amit mondott, azt teljesen komolyan vette.

Szinte automatikusan léptem egyet hátra. A hideg is végig futott hátamon Lucius szavaitól. El nem tudtam képzelni, hogy hogy jutott ilyen a fiú eszébe. Azt megértettem, hogy megalázzuk a sárvérűeket, hogy tudassuk velük, hogy hova is valók. De azokat a módszereket alkalmazni, amiket Ő is csinál. Ő a korunk legnagyobb sötét mágusa, aki erejével, majdnem Dumbledorehoz is felér. Nála nincs kegyelem, ő bárkit eltipor, akit akar, sőt nem is eltiporja, hanem megsemmisíti.

– Ő rá gondolsz Lucius? V-Voldemortra? – megdöbbentem a fiú gondolatain, ami akaratlanul is, de kiváltotta belőlem egy fajta félelmet.

– Igen, a Sötét Nagyúrra gondoltam. Hát ki másra Rachel ?! – nézett rám izgatottan Lucius. Olyan volt, mint egy gyerek, aki a cukorkát várta. De biztos voltam benne, hogy a szavait nem érette meg.

– Lucius ez egy hatalmas nagy baromság! – néztem teljes komolysággal a fiúra.

– Mi? – torpant meg Luc, aki a szavaim hallatán és az arcom láttán még jobban meglepődött.

– Gondold végig a szavaidat Lucius és rá fogsz jönni, hogy amit mondasz az egy hatalmas nagy abszurdum. Mi gyerekek vagyunk Luc, nem pedig sötét mágusok, mint Voldemort! A gyilkos átok a főbenjáró átkok egyike. És ha az eltalálja Pottert vagy Blacket, akkor meghalnak, azt nem lehet visszaszívni Lucius. Ha bárkit eltalál az az átok, akkor ő örökre meghal, nem fogjuk tudni visszahozni és ellen átkot sem bírnánk mondani rá, mivel nincs! Nem mellesleg azonnal repülnél az iskolából, sőt nem is kirúgnának, hanem azonnal az Azkabanba vinnének és tudod senkit sem érdekelne, hogy csak egy 16 éves kölyök vagy. Mindenkit csak azt kötne le, hogy megöltél valakit, aki nem érdemelte meg a halált.

– Talán félsz Rachel? Vagy csak nem akarod bepiszkítani a kezedet egy olyan ügy érdekébe, ami mindennél fontosabb? Esetleg félted a sárvérűeket és a vérárulókat? – köpte dühösen felém Lucius a szavakat.

– Rosszul ismersz Lucius, ha azt hiszed, hogy félek és nem merném bepiszkítani a kezemet az aranyvérűek érdekében. Az is sértő, hogy ezt mered rólam feltételezni – fordultam el sértődötten a fiútól, ám mondandómat még folytattam. – Egyszerűen arról van szó, hogy nem fogod fel a főbenjáró átkok használatának a következményét. Lehet Voldemort, aki gyilkos és egy sötét mágus használja őket, de mi gyerekek, akik tapasztalatlanok vagyunk ilyen téren egészen máshogy sülhet el ez! És tudod csak úgy tudatnám veled, hogy nem érsz el azzal semmit, ha megölsz pár vérárulót és sárvérűt, aztán börtönbe jutsz. Ha valamit akarsz tenni annak az érdekében, hogy az ügyünk, az aranyvérűek ügye előrébb haladjon, akkor azt máshogy kell tenned.

Vetettem egy lenéző pillantást a szőke fiúra, majd a pálcámat erősebben megszorítottam. Ideges és mérges voltam, egyszerűen sehogy sem fért a fejembe, hogy Lucius, hogy találhatott ki egy ilyen abszurd és felelőtlen ötletet. Szinte biztos voltam benne, hogy nem egyedül találta ki ezt a baromságot. Biztos segítségére volt a két ütődött barátja.

– Tudod drága Rachel ezért is fogjuk máshogy csinálni – hangja, mint a kígyó olyan volt. Vérfagyasztó és kegyetlen, egy pillanatra egy kisegérnek éreztem magam, aki egy mérgeskígyóval szemezett. Ledermedtem, majd óvatosan fordultam az új jövevény felé, veszélyt keresve.

Egy lányt pillantottam meg, nem mást, mint a pályán látott csajt, akiről Rabastan, Thomas és Lucius is annyit áradozott. Személyesen Julia Bennett állt előttem. Igaz már találkoztunk, de csak most bírtam megvizsgálni jobban. Hosszú világos barna haja volt és sápadt bőre. Be kellett vallanom, hogy igazán gyönyörű arca volt, szinte olyan, mintha azt szobrászok formázták volna. Még is belőlem csak ellenszenvet váltott ki ez. Amint jobban megfigyeltem a vonásait annál inkább éreztem azt, hogy ezzel a csajjal nincs minden rendben. A szája ravasz mosolyra húzódott. Szeme körül füstös smink volt, amely így a sötét erdőben csak még ijesztőbb hatást keltett számára. Fekete köpenye alatt sötét ruhákat viselt, amelyek szorosan a testéhez simultak. Csak a sötét zöld színű blúza emlékeztetett arra, hogy egy házban vagyunk.

– Oh milyen faragatlan vagyok. Be sem mutatkoztam, pedig már találkoztunk egyszer-kétszer – kapott a fejéhez mielőtt megszólalhattam volna. – Julia Bennett vagyok. Te biztos a híres Rachel Morgan vagy, a Mardekár koronázatlan királynője. A többiek már rengeteget áradoztak rólad. El se tudom képzelni, hogy kerülhettük el egymást ilyen sokáig.

– Én sem tudom, bár kicsit fura, hogy pont a hatalmas Tiltott Rengeteg egyik eldugott kis szegletében futunk össze, nem? – kérdeztem meg hűvösen a lánytól, miközben félszemmel a néma Luciusra sandítottam.

– Igaz, de ezt félre érted. Csak aggódtam értetek. Már mindenki titeket vár, el sem tudtuk képzelni mi tart eddig ide érni. Még Rabastanék és félórája itt vannak, pedig ők aztán sokat késtek.

– Mindenki minket vár? – kérdeztem vissza értetlenül, majd rápillantottam kérdően a mögöttünk álló Luciusra, aki eddig csak szótlanul figyelt.

– Még nem tudja az egészet – nézett Juliara.

– Az egészet? – kapkodtam a fejemet a két személy között.

– Nyugi Rachel mindent elfogunk magyarázni, amint oda értünk. Megértelek, hogy miért akadtál ki az előző percekben, hiszen tényleg őrültség lenne gyilkos átokkal támadni a sárvérűekre. Viszont mi hasonló dolgokat fogunk csinálni, de ezt senki olyan nem fogja megtudni, aki nekünk ez által árthat. A sárvérűek szenvedni fognak és ezt senki nem fogja ezt megtudni.

– Pontosan – helyeselt a fiú, majd felém fordult. – Rachel tudom, hogy nem tetszik terv, de hallgass meg minket jó? Nélküled nem bírnánk ezt megcsinálni és tudom, hogy elég bátor és talpraesett vagy, engem csak elragadott a düh. Ne haragudj rám a bántó szavaim miatt. Tudom, hogy nem igaz, amit mondtam – fogta meg a jobb kezemet biztatóan, miközben szürke szemeivel engem vizslatott.

Fejemet lehajtottam, mikor Lucius keze körbe fogta az enyémet. Egyszerűen nem bírtam a szürke szemeibe nézni. A dühöm olyan gyorsan elszállt, mint amilyen gyorsan jött. Luc ujjainak lágy simogatása a kezemen hatásos volt. Nem csak lecsillapított, hanem szerintem a döntésemre is hatással volt. Egyszerűen nem bírtam nemet mondani neki, főleg azután, hogy a szürke szeméibe szinte belevesztem.

– Rendben – feleltem csendben a fiúnak, majd rendes hangerővel feltettem egy kérdést, úgy hogy már Julia is hallja. – Na akkor merre vannak a többiek?

– Erre vannak – engedte el a Lucius a kezemet, majd kivont pálcával az erdő belseje felé indult meg. Egyik oldalán én menten, míg a másikon Julia lépdelt kecsesen. Míg így az erdőben is egy nemes embernek tűnt. Szinte észre sem vette a gazokat, amibe párszor bele akadt a köpenye, csak megállíthatatlanul követte a szőke vezetőnket.

A Malfoy a fiú egy sötét barlanghoz vezetett minket, mikor beléptünk szinte rögtön elvesztettem a két társamat. A jól ismert Lumos varázslatunk hasznavehetetlenné vált, egyszerűen az orromig sem láttam el. Pár pillanatig döbbenten figyeltem, de aztán eszembe jutott a bűbájtan professzor szavai.

,, – A Mágikus Sötétség. Vicces egy kis varázslat, ám roppant nehéz ezt a mágiát végig csinálni, úgyhogy a sötétség tökéletes legyen és semmilyen módon ne lehessen átlátni rajta vagy újra láthatóvá tenni a területet, amelyre ezt az úgymond rontást szórjuk. Bár nem rontás ez, de eléggé megnehezíti az ember dolgát, ha egy olyan területre téved, amelyet mágikus sötétséggel szereltek fel. Aki besétál egy ilyen területre egyik pillanatról a másikra elveszti a látását és csak a sűrű sötétséget látja. Ha a Mágikus Sötétség tökéletes, akkor se a Lumos, se más világítás mód nem segít, még a muglik által használt lámpák sem. Bár a varázslók többsége sose találkozik az iskolán kívül tökéletes Mágikus Sötétséggel, azért nem árt tudni, hogy hogy lehet felismerni és megszüntetni ezt. A felismerés roppant egyszerű, csak elő kell venni a pálcánkat és a Lumos segítségével meg kell figyelnünk, hogy mi történik. Ha varázs működik, akkor nincs miről beszélnünk, de ha nem akkor már nehezebb ügyünk van. Igaz egyszerűnek hat a felismerés, de a legtöbb mágusnak ez eszébe sem jut főleg, ha szorult helyzetben vannak. Ha fel is ismerjük, akkor már nehezebb dolgunk van. A Mágikus Sötétséget szörnyen nehéz megszüntetni főleg, ha egy erős varázslatról van szó. Igaz idővel elkezd halványulni ez a mágia, de nagyon lassan viszi ezt végre. Ahhoz, hogy teljesen megszüntessük elsőnek is meg kell állapítanunk, hogy mekkora területen is vagyunk. Az adott hely szélein többször is el kell mondanunk az ellen átkot és ezután lehet csak megszüntetni a varázst, egy hasonlóan erős vagy erősebb ellen átokkal. Persze a varázslatotok erősségét több módon is szabályozhatjátok, de erről még később beszélünk. Egy másik megszüntetési mód az is, ha meg keresitek a Mágikus Sötéség leggyengébb pontját, ahol a fény forrásotok, ha csak egy picit is, de világít és látszódik. Ott elmondjátok az ellen átok és volt Mágikus Sötétség, nincs Mágikus Sötétség. Na, de lássunk is hozzá. A Mágikus Sötétség teremtéséhez pontosan ezt a varázslatot kell használnotok..."

Most először örültem, hogy Flitwick professzor kitért egy órára a tananyagból és megmutatott nekünk olyan varázslatokat, amelyeket még talán a R. A. V. A. SZ. letételekor sem fognak kérdezni. Azon az Bűbájtanon átkoztam szinte a tanárt, most viszont kifejezetten örültem neki, hogy a dühöm ellenére is, de figyeltem a professzorra.

– Jó erős Mágikus Sötétség ez – fordultam körbe, miközben egyenesen haladtam, mire neki ütköztem valakinek. – Bocs!

– Igen, az Rachel. Te vagy az első, aki felismerted – hallottam meg Juliat előttem. – És szólásra sem érdemes. Sokan eljátszották ezt. Rabastan például Thomast terítette le. Na de induljunk is!

Ekkor meghallottam, ahogy Julia elmormolva valamilyen - számomra ismeretlen - varázslatot, mire egyik pillanatról a másikra világos lett, bár inkább csak újra használhatóvá váltak a pálcáink, amelyekből kék fény áradt.

– Megtört? – fordultam körbe, mire a mellettem álló Julia megrázta a fejét.

– Nem, csak máshol vagyunk már. Az a varázslat, amit elmondtam elvitt minket. Most a Roxmorts közelében vagyunk a Szellemszállástól nem messze – magyarázta a lány, majd elindult a barlang kijárata felé Luciussal egyetemben.

Követtem a kettőjük párosát, így nemsokára megpillantottam egy kis rét féleséget, amelyet fák vettek körül. A tisztáson varázslatos fények uralkodtak, míg az ezt körbe ölelő erdő sötétségbe borult. Egy-két fánál nem is láttam beljebb, bár nem is nagyon foglalkoztatott a téma. Amint kiléptem a barlangból szinte azonnal észrevettem a tisztáson várakozó embereket, akik mind egységesen fekete talárban voltak. Nem voltak sokan, talán csak olyan 10-20 lehettek, még is a látványuk ijesztő volt. Olyanok voltak, mint a halálfalók, csak maszkok nélkül. Így a területet és az idegeneket egybe véve az emberben még a vér is megfagyott, mikor megpillantotta őket.

Talán is volt meglepő, mikor jómagam bizalmatlanul megtorpantam és a pálcámat fenyegetően magam elé emeltem. Mikor az egyik köpenyes előre léptett, szinte azonnal megcéloztam őt.

– Stu.. – kiáltottam volna el magamat, mire félbe szakított valami vagy inkább valaki.

A szerencséjükre még időben meghallottam azt a tipikus nevetést, amely olyan volt, mintha egy macskát kínoztak volna. Bárhol és bármikor felismertem volna Rabastan kacagását, ahogy Olivia magas visítozását is. Amikor ők rákezdtek az összes ember a tisztáson beleértve Juliat és Luciust is elkezdett nevetni. Kizárásos alapon rajtam, amely csak haraggal töltött el, viszont kicsi megnyugvással is, hiszen felfogtam, hogy nem éppen 20 halálfalóval van dolgom, hanem csak pár lökött és ütődött barátommal.

– Halljam kinek volt az az eszement, hülye ötlete, hogy engem megszívasson, mert az jobban teszi, ha most kezd el futni, mert ha a kezeim közé kerül, akkor a halál még szép dolog lesz számára! – léptem előre megjátszott haraggal, mire sorra mindenki elkezdte lehúzni a csukját a fejéről.

Pár pillanat múlva megláttam a baráti társaságom nagyobb részét, ahol többek között ott volt Olivia, Thomas, Rabastan, Narcissa, Regulus és a testvérem is, Alice.

– Alice te is? – néztem meglepetten a húgomra, mire ő csak szelíden elmosolyodott.

Sokszor még mindig talány számomra miért pont Mardekáros lett.

– Na jó valaki magyarázza el mi volt pontosan ez, mert nem állók jót magamért! – szólítottam fel a társaságot, mire Lucius előrébb lépet.

– Ez egy próba volt Rachel – kezdett a magyarázásba a fiú.

– Amin a hely át is ment – lépett közelebb Olivia nevetve.

– Még is milyen próba? – intéztem kérdésemet a fiúnak, bár sejtettem már a hely külsejéből, hogy mit is akarunk itt csinálni.

– A hely próbálja, hogy megfelelő-e a külseje. Akiket itt látsz már mind tudtunk erről a helyről, sőt többen is. Csak téged nem avattunk be még Rachel, de ne sértődj meg – Lucius nyugtatás céljából a vállamra tette a kezét. – Azért nem mondtuk el, mert kíváncsiak voltunk a reakciódra. Nyilvánvaló, hogy a Mardekárosok közül te vagy az egyik legbátrabb és talpraesettebb, akit kifejezetten nehéz megrémíteni, sőt rettentően nehéz rád hozni a frászt vagy az éreztetni veled, hogy veszélyben vagy szinte lehetetlen. Ezért is hoztunk ide téged utoljára. Ez volt a hely próbálja, amit kiállt. Az, hogy bizalmatlan voltál és szinte azonnal átkoztál volna, annak a jele, hogy megrémített és veszélyben érezted magad, ami nem is szégyen. A te reakciód volt a legbátrabb azok közül, akik kész állapotában látták elsőnek a helyet.

– Volt pár olyan is, akik látták, hogy alakult ilyenné a hely még is úgy megijedtek, mint a nyulak. Igaz Rabastan? – kérdezte meg hangosan Julia, amit egy halk nevetés követett.

– Tudod Rach az erdőben félreértettük egymást. Nem megölni akarom a sárvérűeket, tudod annál rosszabbat érdemelnek előtte, sokkal rosszabbat – fordult Lucius hozzám és a többiekhez azzal a tipikus Malfoy-os komolysággal, ami miután soha senki sem nevetett már. – A legtöbb varázsló azt hiszi ezekről a mocskokról, hogy ártatlanok, pedig nem. Nem elég nekik az, hogy ellopják a varázslatunkat és ezáltal magukat teljes értékű mágusoknak hiszik. Elnyomnak minket és a tanításainkat, ezek mellett bemocskolják az aranyvérűségünket. Ha ez nem lenne elég még néhány nemes tiszta vérű családot a pusztulásba is hajszolnak azzal, hogy beférkőznek közénk és a családunkba. Ezzel átalakítva minket korcsa félvérekké.

Lucius szavait elégedetlen morgás követte. A körülöttem lévő társaim egyáltalán nem féltek kimutatni az ellenszenvüket a mocskos félvérek iránt.

– Azt mondják rólunk, hogy rosszak vagyunk, beképzeltek, aranyvér mániások. Az elveinket alaptalan baromságnak tartják, miközben a hátunk mögött mocskolják is őket és minket is. Mindig minket állítanak be gonoszoknak és kegyetleneknek. Nem is csoda, hogy közüllünk már rég kihullottak azok a gyenge családok, akik nem tartották sokra az aranyvért. Ők mára már félvér korcsok lettek, akik az elveinket ugyanúgy megszégyenítik, mint a sárvérűek. Bár van még egy-két család, akik ugyanolyan vakok, mint a félvérek. Mondjuk a Potterék, akik mostanra, olyan szánalmasak lettek, mint azok a nyomorult sárvérűek.

– Potter egy beképzelt hülye – kiáltott valaki be a hátulról, nagy eséllyel Avery lehetett.

–Évtizedről évtizedre egyre kevesebben leszünk, de nekünk ki kell tartanunk az aranyvérűek elvei mellett! Még ha néha ez azzal is jár, hogy meg kell nyesnünk a családfánkat – pillantott Lucius Oliviara és Thomasra, akik határozottan állták a tekintetét. – Megfertőznek minket és ki akarnak irtani, de nem hagyhatjuk ezt! Erősnek kell maradnunk és nem szabad ezt hagynunk! De mostanra a drága minisztérium és Dumbledore miatt azt hiszik ezek a kis mocskok, hogy mindent megtehetnek. Meg kell mutatnunk, hogy ez nem így van! Újra nekünk, aranyvérűeknek kell irányítanunk! Ehhez viszont komolyabb eszközökre lesz szükségünk, nem csak holmi átkokra és csínyekre. Megfogjuk mutatni ezeknek a kis mocskoknak, hogy hol is a helyük, és hogy mi kik is vagyunk.

– Egy dolgot garantálhatok, mégpedig azt, hogy azok a sárvérű kis mocskok, akik idekerülnek, azok rettegni fognak és a végén könyörögni azért, hogy gyorsan végezzünk velük. Viszont ez nem fog megtörténni. Addig fogjuk kínozni őket, míg örök életükre az eszükbe nem vésik, hogy kik is vagyunk mi, aranyvérűek és ők sárvérűként is hova tartoznak. És így nemsokára újra mi leszünk azok, akik a Roxfortban parancsolni fognak. Ebben pedig nem állíthat meg minket senki. – Lucius szavaitól mosolyra görbült a szám, az az elképzelés, hogy mi fogunk itt irányítani máris boldogabbá tett. Az pedig, hogy ezáltal a sárvérűek rettegni fognak tőlünk csak még nagyobb örömöt okozott nekem.

– Nem fognak rájönni a tanárok és a diákok sem. Csak mi aranyvérű diákok fogunk tudni erről beszélni. – mondta Lucius, mire Avery boldogan visított egyet.

– Még is hogyan? – kérdeztem türelmetlenül, mire tőlem jobbra válaszolt is valaki.

– Egy igazán egyszerű varázslattal, amely meggátolja őket abban, hogy tudjanak erről a helyről és arról, ami itt történt szólni. Meg sem tudnak majd szólalni – felelte gúnyosan a Julia. – Persze próbálkozhatnak, de az hatalmas nagy kínnal járna. Elviselhetetlen fájdalom lenne számukra, ha ellenkeznének a varázslattal, így egyszerűen nem fogják megtenni.

– Akkor benne vagy Rachel? Benne vagy abban, hogy az aranyvérűek tanításait megvédjük és visszaszerezzük a nekünk járó hatalmat a Roxfortban? Velünk vagy? – pillantott rám Lucius.

A Tisztáson csend lett, mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt, kivéve 3 embert. Luciust, Oliviát és Juliát. Az előbbi kettő pontosan tudta mi lesz a válaszom, míg az utóbbiaknak az örömét nem bírtam megmagyarázni, de most nem is nagyon érdekelt. Gúnyos mosolyra görbült a szám, majd körbe néztem.

– Tudjátok a sárvérűek kezdhetnek félni, mert mindenki, aki ellenünk van az örökre az agyába fogja vésni kik is vagyunk mi. Lehet véráruló, mocskos félvér vagy sárvérű pont nem fog minket érdekelni, mert mi semmit és senkit nem fogunk kímélni.