Voldemort tombolt az újabb kudarctól, és a szalon mályvaszín berendezésén vezette le haragját. Egy vénember és egy ostoba kölyök járt túl az eszén már megint. Nem is akarta tudni, hányadjára, mert ha megszámolja magában az eseteket, egészen biztosan megöli ezt a két nőt is a szobában. Nem volt elég, hogy a jóslat elveszett, Harry Potter pedig ismét életben maradt, még pokoli kínokat is szerzett neki, ami tán a tizenöt évvel ezelőttinél is rémesebb volt.

Milliónyi ablakszilánk csapódott a falakon lógó festményekbe, azok rettegő lakói sikítoztak a rémülettől. Hiába akartak szomszédos festményekbe átsuhanni, a Nagyúr haragjától ott sem lehettek biztonságban. Ő senkit sem kímélt.

Úgy szorította pálcáját, majd' széttörte azt pókujjai között, vörös szemében a pupilla szinte teljesen eltűnt. Voldemort dühe annyira elhatalmasodott, hogy a sarokban kuporgó két nő biztosra vette, szemével gyilkolni tudna, ők pedig egészen biztosan áldozatul esnek pillantásának. Voldemort egy másodpercre abbahagyta a szalon elleni merénylet kivitelezését, és körbehordozta tekintetét a helyiségen. Semmi nem maradt a helyén vagy maradt épen, Voldemort mégsem érezte úgy, hogy a feldúlt szoba halványan is tükrözné lelkiállapotát. Sosem akarta még ennyire holtan tudni Dumbledore-t és a fiút. És ha mindez nem lenne elég, már a Minisztérium is elismeri visszatértét. Az ostoba halálfalói elszúrtak mindent.

Felüvöltött dühében, iszonytató ordítására talán még a holtak is felébredtek. Remegtek a falak, a mennyezetről alálógó csillár még ép darabjai a festmények mellett végezték a padlón, azok csilingelve törtek apró darabokra.

- Félkegyelműekkel vagyok körülvéve - mondta inkább csak magának. Lehorgasztott fejjel feszülten állt a szoba közepén gyorsan fel-alá járó mellkasa elárulta, még nem nyugodott meg. - Narcissa, Bella! - üvöltötte jeges, fenyegető hangon.

Neveiknek említésére a két nővér egymásra nézett, Bella jobban palástolta rettegését, vagy talán egyáltalán nem is félt, míg Narcissa majd' összeesett félelmében. Nem magát féltette, hanem Dracót Voldemort haragjától. A nagyúr biztosan őt büntetné az apja hibájáért.

- Kegyelmes úr - szólalt meg Bellatrix, hangjában egy szemernyi félelem sem érződött.

- Nagyuram - nyöszörögte Narcissa is. A két nővér kilépett a sarokból, és közelebb araszoltak Voldemorthoz, aki még mindig háttal állt nekik, ám abban a pillanatban felemelte fejét.

- Áruljátok el - kezdte immár nyugodt hangon, ami csak még félelmetesebben hatott, mint dühe, és amitől a két nőnek a hideg futkosott a hátán. - Olyan nehéz feladatokat osztogatok, amiket ennyire lehetetlen teljesíteni?

- Nem, Nagyúr - kezdte Bella, de Voldemort elnémította. Úgy tűnt, kérdésére mégsem vár választ.

- Olyan bonyolult feladatokat osztogatok én, amit egy csapat meglett, tapasztalt férfi sem tud elvégezni?

Voldemort lassan fordult meg, talpa alatt fenyegetően reccsentek meg a szilánkok. Narcissa nem tudta rejtegetni halálfélelmét, keze remegett, szíve kiugrani készült mellkasából. Ahogy Voldemort szembe került vele, rögvest a lába elé vette magát.

- Kérlek, Nagyúr, légy kegyelmes! - zokogta. - Lucius hibázott, de mindig hű szolgád volt...

- Hű szolga! - nevetett fel Voldemort, csontig hatoló rémületbe ejtve az előtte térdepelő asszonyt. - Egyszer már megbocsátottam a férjed hűtlenségét Narcissa. Olcsón megúszta ő is, és mindenki más is - sziszegte mézes-mázosan, amitől a nőt még jobban gúzsba kötötte a félelem. - De ezért a hibáért kamatostul megfizet, és már tudom is, hogyan.

- Nagyúr, kérlek - könyörgött a nő, átölelve a feketemágus bokáját, de az azon nyomban odébbrúgta őt. Narcissa tenyerébe éles szilánkok hasítottak, lassan csordogáló vére vörösre festette a szebb napokat megélt, törött kristályok garmadáját.

- Hallgass! - sziszegte felé, és őt is némítóbűbájjal sújtotta.

Végigvezette izzó tekintetét a két nőn. Oldalra biccentett fejjel figyelte a padlón sírdogáló gyenge szőkét, és a mindig magabiztos, erős feketét. Pálcáját két kezében forgatta, miközben fejben a következő lépését tervezte.

- Black halott, hála neked, Bella - paskolta meg a nő arcát, aki erre izgalomba jött, de a némítóbűbájtól egy hangot sem tudott kipréselni a torkán. Voldemort a látványra elégedetten elvigyorodott. Jobb is, ha a nők nem beszédre használják a szájukat, gondolta magában. Bár ez a példány itt előtte, szokott értelmeseket is mondani. - Ami egyrészt öröm, mert egy ellenséggel kevesebb, másrészt viszont... Oda lett Harry Potter gyenge pontja. Az egyetlen olyan, aki független volt a Roxforttól és Dumbledore-tól. Vajon jutalmat, vagy büntetést érdemelsz, Bella?

A megnevezett szeme elkerekedett, a sikeres gyilkosságért jutalmat várt, semmi mást. Meg sem fordult a fejében, hogy ura szankciót mér rá Black megölése miatt. Voldemort egy pálcaintéssel újra visszaadta hangjukat a nővéreknek.

- Ne aggódj, Bella, a büntetésed nem lesz olyan mértékű, mint, amilyet például Luciusnak szánok, de sajnos te is tagja voltál a csapatnak, amivel egy fél tucat képzetlen gyerek elbánt. Hogyan éled túl ezt a szégyent?

- Vállalom a büntetést, kegyelmes úr - hajtotta meg fejét alázatosan.

Voldemort most a szőke nővér felé fordult.

- Lucius nem lesz ilyen szerencsés. - Az, hogy a nőt ilyen szerencsétlennek látta, egyszerre bosszantotta és tette elégedetté Voldemortot. - Most pedig tűnjetek a szemem elől mindketten!

Bella már eleget akart tenni a Nagyúr kérésének, ám látva, hogy testvére nem mozdul, ő is megtorpant.

- Kegyelmes úr - kezdte Narcissa. Voldemort szeme türelmetlenül villant felé. - Egy pillanatra. Lenne itt valami, ami esetleg érdekelhet.

- Nocsak - ingatta a fejét Voldemort. - Mi lenne az?

- Elmondom, de ígérd meg, hogy nem esik bántódása sem...

- Nem vagy alkupozícióban, Narcissa! - csattant fel a feketemágus, mire az asszony egészen kicsire húzta össze magát. - Mondd el szépen, amit akartál, én meg majd eldöntöm, mennyit ér az információ.

Narcissa orrlyukai kitágultak, teste megremegett a dühtől.
- Blacknek szeretője volt - bökte ki végül. Hallotta, ahogy Bella felnevet, Voldemort pedig idegesen fúrta vöröslő szemét az övébe.

- Na és? Kit érdekel, kivel feküdt össze Black?

- Érdekes, Nagyúr. - Narcissa állta a tekintetét. - Okozott neked épp elég bosszúságot, az a cafka! Anabelle Drops volt az, aki szintén a Főnix Rendjének tagja.

- Elismerem, valóban okozott egy kis fejfájást az a nő, de még mindig nem értem, hová akarsz kilyukadni, és már fogytán a türelmem.

- Egy este Lucius különös sérüléssel tért haza, pont akkor, mikor megkérted, nézzen a körmére annak a lotyónak. - Narcissa dühe kiült elegáns arcára, ahogy felrémlett benne az est, amikor tudta, hogy férje azzal a nővel volt kettesben a lakásán. - Megégett a csuklója, ami a mai napig látszik. Először mindenfélét kitalált, hogy hogyan szerezte, de a sérülés csak mágikus eredetű lehetett, hiszen nem gyógyult be teljesen. Bevetettem hát egy kis női praktikát, hogy kiszedjem belőle az igazat. Kiderült, hogy az a nő képes a puszta érintésével tüzet gyújtani.

Narcissa visszafojtott lélegzettel várta Voldemort reakcióját. A Nagyúr egy percig csak némán nézte az asszonyt, majd szélesen elvigyorodott.

- Nos, az információ valóban értékes. - Lassan ejtette ki a szavakat. - De felmerül bennem a kérdés, hogy ezt miért nem Lucius maga közölte velem!

- Az a szajha teljesen megbabonázta! - vette védelmébe férjét, nem gondolta, hogy rosszul is elsülhet a vallomása. - Valami őrült bűbájjal a hatalmába kerítette. Rá is akarta venni kémkedésre, de Lucius erősebb volt - fűzte a hazugságot, hogy mentse magát. - Na meg aztán, szégyellte, hogy elbánt vele egy nő.

Bella megdermedve állt Narcissa mögött, úgy várta ura ítéletét.

- Mint mondtam a hír értékes, de mit sem változtat a családod sorsán.

- De, Nagyúr...

- Hallgass! Luciust próba elé állítom, neked nem esik bántódásod, ahogy Dracónak sem, bár van egy feladatom számára.

- Könyörgöm, Nagyúr - esdekelt tovább az asszony, de Voldemort nem méltatta figyelemre többé. Helyette nővéréhez fordult.

- Bella, van egy új feladatom számodra, amivel jóvá teheted a mai hibádat.

- Bármit megteszek, Kegyelmes úr!

Voldemort szája kegyetlen vigyorba fordult.
- Szerezd meg nekünk a nőt. Anabelle Dropst. A saját oldalunkon akarom tudni.

☆☆☆VÉGE☆☆☆

Hát sziasztok!
Itt a vége, fuss el véle :)

Ha idáig eljutottál, akkor az azt jelenti, hogy elolvastál 320 A4-es oldalnyi, több, mint 157.000 szóból álló irományt, ami azért nem semmi! És én roppant hálás vagyok érte!♡♡♡

Köszönöm mindenkinek, aki itt volt, és végigkísérte ezt a történetet. Azoknak meg, akik akár csillaggal, akár kommenttel támogatták a munkámat, azoknak külön nagy-nagy köszönet, és hatalmas virtuális ölelés!♡♡♡ A visszajelzés az egyik legfontosobb dolog itt, a wp-en publikáló íróknak, én azt gondolom (mondjuk, én nem szeretem magam írónak titulálni, mert... nem is tudom miért).

Remélem, azért a "szellemolvasók" is élvezték részben, vagy egészben, és tudtam nyújtani nekik is valamit :)

2020 szeptemberében kezdtem el írni Ana és Sirius történetét, és basszus, itt vagyunk, eltelt majdnem egy év, igaz csak idén januárban kezdtem publikálni.

Elképzelhető, hogy lesz még folytatása a történetnek, viszont, ha bele is vágok, nem ez lesz a fő projekt, ugyanis szeretnék majd egy saját, nem fanfic írással is előrukkolni. Emellett van pár HP témájú novella ötletem, talán azokat is "papírra" vetem. Ha szeretnéd a jövőben is figyelemmel kísérni a munkásságom, akkor nyugodtan nyomj rá a követés gombra :)

Mindenkihez szívéhez nő a saját története, én sem vagyok ezzel másképp, a hibáival együtt lett fontos a kis szívemnek, pláne, hogy minden tekintetben ez az első írásom.

Nem is tudom, mit írhatnék még ide. Talán csak annyit, hogy még egyszer nagyon köszönöm mindenkinek!

Feltöltöttem még egy fejezetet, Érdekességek címmel, akit esetleg érdekelne pár háttérinfo a történetről :)

♡♡♡