1996. június 17.

Ana a reggeli fényben nézegette magát az egészalakos tükörben. Fehér, vékony pamutingét passzos lovaglónadrágjába tűrte, a hegymászó bakancs, amit az alkalomra szerzett be, majdnem lábszára közepéig ért. Könnyebb volt viselni, mint azt elsőre gondolta, bokáját szorosan fogta a cipő szára. Haját feje tetejére csavarta, pálcáját pedig csípőjéhez rögzített tartóba helyezte.

Leült fésülködő asztalához, és arcát kezdte tanulmányozni, ami hamarosan éveket fog öregedni. Egyesével vette számba szarkalábait, homlokán húzódó halvány redőin óvatosan szántott keresztül ujjaival. Számított rá, hogy feszes arcbőre megereszkedik, a mosolyát követő apró ráncok pedig még jobban elmélyülnek.

Sirius jutott eszébe, akin szintén hamarabb és jobban fogott az idő vasfoga, mint ahogy azt megérdemelte volna. Biztos volt benne, hogy ez a pár év nem fog közéjük állni, ettől egyáltalán nem is tartott. Attól viszont igen, hogy a róla szóló jóslat hamarabb fog bekövetkezni, mint gondolná, és ő nem fogja tudni megakadályozni annak bekövetkeztét. Hogyan is tudná? Az ettől való rettegés immár két hónapja árnyékként követi, ott van minden pillanatában, beférkőzött szíve legmélyébe, hogy ott rosszindulatú daganatként burjánzzon szét egész testében.

Miután sikeresen lezajlott a második kongresszus is, ami az Uniós terveket illette, Ana visszaköltözött Angliába, és újra felvette a munkát a Minisztériumnál. Selwyn és Jugson árgus szemekkel figyelték minden lépését, ez már nem volt titok Ana számára. Mivel azonban az SzMSz-projekt hivatalosan is befuccsolt, nem érezte magát különösebb veszélynek kitéve, az érintett halálfalók tekintetének kereszttüzében sem. Ha valami sínen volt az életében, az a munkája volt. Lehetett volna elégedett, de az űrt, ami Sirius hiánya miatt keletkezett szívében, nem tudta pótolni semmilyen szakmai siker. De ma minden megváltozik.

Mutató és hüvelykujja közé fogta első közös képüket, erőtlen mosoly kíséretében simította meg rajta a férfi arcát.
Ha valamiért érdemes áldozatot hozni, az az igaz szerelem, jutottak eszébe nagyapja hozzá intézett utolsó szavai, mielőtt örökre lehunyta szemét egy hónappal ezelőtt. Ő megélte a nagy szerelmet, és élete nagy részét abban élte le. Eughene Drops békésen távozott, és örök optimizmusával Ana lelkében is békét hagyott fájdalom helyett.

Még egyszer utoljára a fényképre nézett, erőt gyűjtött belőle, csak nem lehet olyan rémes leszakítani egy virágot, gondolta magában. Mi több, egészen könnyű feladatnak ígérkezett. Miután minden hasznosat bepakolt, hátitáskáját vállára fordítva a MacFusty birtokra hoppanált, ahol már Alexander Botkin várta.

- Késett, aranyom - lépdelt felé Botkin, vállára lazán dobva fel oldaltáskáját. Szokásos krokodilbőr csizmáját viselte, lenge öltözéke passzolt a nyári hőséghez. Szikrázó, kék szemébe nézve kevésbé érződött melegnek az idő. - Mind magára vártunk - bökött fejével a háta mögött várakozó férfira és nőre. Azzal a kezével, amivel nem táskája pántját szorongatta fejébe tolta sapkáját.

- Ha jól tudom, itt én fizetek - válaszolta pimaszul, ha már ilyen nagy árat kell fizetnie, legalább ne vessék a szemére azt a plusz negyed órát, amit még fiatalon tölthetett. - Tudja, hogy van ez, úgy elrepül néha az idő.

- Az idő nem repked sehová, kedvesem, azt töltjük. - Ana fintorogva nézett az előtte álló, elégedett mosolyú férfira. - Na, jöjjön, bemutatom MacFustyéknek.

A völgy, ahol a sárkányokért felelős MacFustyék éltek, olyan színesen derűs volt, mint oázis a sivatagban. A hegyoldalban pompázó birtokot zöld fenyves vette körül, a fák csúcsai már-már a felhőket simogatták. A mágusklán otthona elnyerte Ana tetszését. Maga a főépületet, ami MacFustyék lakhelyéül szolgált a  sziklába vájták, és a ház csak félig emelkedett ki belőle. Zöld növényszárak és borostyánkoszorúk szőtték be magas falait, amik alól az ablakokon kívül csak helyenként kandikált ki a ház fehérre festett fala. Faragott kőoszlopok tartották az előtetőt, amiken csigákban kúsztak le a méregzöld, feszes indák. Nyár lévén akácszerű, lila virágok tarkították a növényzetet, az ablakokhoz rögzített fehér színű zsaluk nyikorogva libbentek meg a szélben. Az épület mellett valahonnan a magasból keskeny vízesés csordogált lefelé, hogy szűk mederben szökjön tovább a hegy lábához. Az egésznek volt valami meghitt varázsa, ahol az ember szívesen képzelte el, ha nem is egész életét, de mondjuk a hétvégéit itt tölteni.

A melléképületeket már nem a sziklába vájták, azok önállóan álltak a vízesés másik oldalán. Ana gyanította, hogy a MacFusty család ott végzi a sárkányokhoz köthető kutatómunkát.

- Üdvözlöm, Anabelle - nyújtotta felé a kezét Mr. Patric MacFusty. Az ötvenes évei közepén járó férfi alig volt magasabb nála, barátságos arcán és nyakán húzódó hegek árulkodtak arról, hogy sárkányokkal foglalkozni nem veszélytelen dolog.

- Anabelle Drops - köszönt Ana Mrs. MacFustynek is, aki korban hasonló lehetett férjéhez, mégis fiatalos energikusság áradt belőle. Vidáman csillogó szemeiben irigylésre méltó boldogság és elégedettség játszott. - Elnézést, hogy megvárakoztattam. - Ana hallotta Botkin halk püffögését a háta mögött.

- Kérlek, szólíts Dáliának - mosolygott rá az asszony, és felinvitálta két vendégét a teraszra.

Kávét töltött mindenkinek, mellé reggeli, puha, vajas croissant-okat kínált. Meséltek pár szót a rezervátumukról, a munkájukról és persze a hebridai feketesárkányok természetéről, valamint instrukciókkal látták el Anát és Botkint. Ana megtudta, hogy összesen kilenc kifejlett hebridai él a területen, valamint egy bébisárkány, aki alig múlt három hónapos. A szemfényvesztő hanyagul dőlt hátra székében, halántékát mutatóujjának támasztva hallgatta az oktatást, amiről Ana úgy gondolta, már vagy százszor hallhatott. Egyik lábát a másikon vetette keresztbe, unottan lóbálta azt egészen Dália monológjának végéig.

- Próbáljatok nem letérni az ösvényről, akkor valószínűleg egyel sem találkoztok össze. Mi Patrickkel lent fogunk járőrözni, míg nem jelzitek, hogy visszatértetek ide. A gyerekeink is már a kijelölt őrzőpontokon várakoznak. A sárkányok általában nem hagyják el a kijelölt helyüket, és mi is elég jól kordában tudjuk őket tartani, de teljes biztonságot mégsem tudunk nyújtani, hiszen mégis csak sárkányokról beszélünk.

- Ne aggódj, Dália, én is értek valamelyest hozzájuk - somolygott az asszonyra Botkin.

- Tudom, Alex, de tudod, hogy tartja a mondás. Jobb félni, mint megijedni.

- Hát persze - szólt szórakozottan Botkin, és talpra szökkent. - Akkor hát, indulás, hölgyem - legyintett maga elé, útirányt adva Anának.

Megköszönték a vendéglátást, és abban maradtak, ha végeztek, ugyanitt találkoznak, és zöld jelzéssel üzennek majd, ha visszaértek. Ana és Botkin a hegy egy magasabban lévő pontjára hoppanáltak, ahonnan viszont csak gyalogszerrel tudtak tovább haladni.

Meredeken kacskaringózó ösvényen haladtak felfelé, kövek csikorogtak lépteik alatt. A nap hiába tűzött egyre élesebben, a levegő mégis inkább hűvösebbé vált. Fél órát caplattak fölfelé, mire Botkin megállt egy kopár kiszögellés előtt, ahonnan jól látszódott a szikla széle, ami alól körülbelül két méterre lefelé nőtt ki a cserje, amin a flalbulib virágzott. Alatta pedig a végtelenül tátongó mélység.

Ana, ha eddig nem izzadt volna eléggé, most igazán kiverte a víz. Jeges rémület lett úrrá rajta, erre a fordulatra egyáltalán nem számított. Botkin várakozón figyelte, ahogy a boszorkány az alkarjába törli gyöngyöző homlokát.

- Mi az? - kérdezte a szemfényvesztő. - Úgy áll ott, mint aki kísértetet lát.

- Annak ezerszer jobban örülnék - motyogta Ana, és a férfi felé fordult. - Szörnyű tériszonyom van, Mr. Botkin. Hacsak nem lehet invitóval leszakítani a virágot, aligha tudnám én azt megszerezni onnan.

Botkin lemondóan dörgölte meg állát.
- Ha egy sima invito elég lenne, nem kellene a segítsége, Anabelle. - Előbb a bokorra, majd újra Anára nézett. - A helyzet az, hogy én is hasonló problémával küzdök, ezért kellett más az akcióhoz. Miért nem mondta korábban, hogy tériszonyos?

- Honnan tudhattam volna! - csattant fel a lány.

Botkin felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson.
- Márpedig felmegy oda, leszakít egy átkozott virágot, vagy ugrott az üzlet!

- Kérjük meg valamelyik MacFustyt - kérte a boszorkány. Az nem lehet, hogy pont a cél előtt omoljon össze minden.

- Nekik más a dolguk - ellenkezett a varázsló. - Nem véletlenül nem kísértek el.

- Akkor visszamegyek, és... és kerítek valakit, aki meg tudja szerezni...

- Na ide figyeljen, kislány - dörrent türelmetlenül Botkin hangja. - Először is, a megállapodás kettőnk között jött létre, emlékeztetném, hogy amennyiben maga, azaz maga segít megszerezni a hozzávalókat, úgy a fizetségből elengedek éveket. Nincs időm, sem kedvem újrafogalmazni a szerződést, mert elfelejtett szólni a fóbiájáról. Másodszor, ne kockáztassuk, hogy amíg kerítene valakit, elszáradjon az a virág. Harmadjára pedig, azt gondolom, maga pont olyan fajta, akinek mindig segítségre van szüksége a szorult helyzetekben, és rendszerint ki is húzzák belőle, de mi lenne, ha most az egyszer maga oldaná meg a problémáját?

Ana arcára pírt festett a szégyen és a harag keveréke. Botkinnak igaza volt abban, hogy mindig máshoz szaladt, ha valamit nem tudott megoldani. De azt, hogy meri a szemére vetni, hogy nem szólt a tériszonyáról, hát honnan sejtette volna, hogy az ilyen gátló tényező lesz ebben az ügyben. Ökölbe szorult keze remegett a félelemtől, de muszáj volt urrá lennie rajta. Nem eshet el itt, a cél előtt, nem várhat még egy évet, arra, hogy ez a virág újra nyíljon. Nem veszhet a semmibe három teljes éve, amit ígyis-úgyis meg kell fizetnie.

- Rendben - közölte elhaló hangon. - Felmegyek és megszerzem.

- Ez a beszéd, kislány - tette csípőre a kezét Botkin, olyan büszkén állt ott, mint egy csatát nyert hadvezér. - Egy darabig még felkísérem magát, ott áll egy fenyő, amihez kikötözöm, és úgy eresztheti le magát a virágig. Így legalább abban biztos lehet, hogy nem fog lezuhanni. Na, mit szól?

Ana nem szólt semmit. Nem akart beszélgetni, csak túllenni az egészen. Követte Botkint még pár méterrel feljebb, egy kisebb, kopár, fennsíkszerű kiszögellésig. Ha Ana azt gondolta, hogy a tériszonyát próbára tevő cserje lehetetlen elhelyezkedése lesz az egyetlen nehezítő tényező, hát tévedett. A fennsíkon békésen szuszogott, a nagyjából három méteres, ónixfekete pikkelyű bébisárkány, orrából minden lélegzetvételnél gomolygó, szürke füst tört elő.

Mindketten megdermedtek a látványtól. Merlin tudja csak, hogy a sárkányfióka hogyan keveredett ilyen magasra, hogy - látszólag - teljesen békésen horpasszon a magaslaton. Szárnyai fekete, borotvaéles tüskékkel tarkított, izmos teste mellett pihentek, vastag szemhéjai időnként meg-megrebbentek álmában. Enyhén balra döntötte fejét, és egy pillanatra kivillantak tűhegyes fogai. Mégsem a pengeéles fogazat volt a legrémisztőbb a bestiában. Hanem a tény, hogy az csak egy fióka, és egyedül van. Botkinnak hasonló gondolatai támadhattak, odahajolt a lányhoz, és amilyen halkan csak lehetett a fülébe súgta.

- Amíg egyedül van, ne féljen, kordában tudom tartani. De ha megjelenik az anyja... Nos, jobb, ha arra nem is gondolunk. Próbáljuk nem felébreszteni.

Ana bólintott. Fogalma sem volt, Botkin, hogy képes egymaga kordában tartani egy sárkányt, bár azt viszont jól tudta róla, hogy szereti a veszélyt, és szeret a legveszedelmesebb bestiákra vadászni. Ana egyszerűen nem tudta levenni tekintetét az alvó fiókáról. Hátráltak pár lépést, és miközben még mindig mereven bámulta az állatot, Botkin hevederekkel rögzítette a köteleket a boszorkány testén, majd egy fenyő törzséhez erősítette azt.

- Na, menjen. Nem lesz baj, csak ereszkedjen fokozatosan lefelé.

Ana legszívesebben leátkozta volna a hegyről Botkint. Ha ez ennyire egyszerű, menjen ő maga, gondolta. Reszkető kézzel fogta a kötelet, és úgy hátrált a szakadék felé. Tekintetével csak a földet figyelte, és mikor érezte, hogy a szélére ért, megtorpant. Próbálta eldönteni magában, hogy vajon mitől fél jobban. Attól az alvó sárkánybébitől, aki valahol Botkin és őközte húzta a lóbőrt még mindig, vagy a háta mögött elterülő végeláthatatlan mélységtől. Lehunyt szemmel mély levegőt vett, többször egymás után. Siriusra gondolt, és minden más egyebet ki is zárt elméjéből. Mikor leguggolt, izzadó tenyerét a földre támasztotta, lábait egymás után eresztette le a szikláról. Nem nyitotta ki szemét, nem nézett hátra, ahogy lentebb lökte magát. Vakon tapogatta ki újra a kötelet, és abba kapaszkodva ügyeskedte lejjebb magát. Addig nem is volt túlzottan nagy a baj, amíg érezte lába alatt a kiszögellés sziklás talaját. Mikor azonban jobb lába megcsúszott, és elvesztve egyensúlyérzékét, szinte negyvenöt fokot lengett ki oldalirányba, felsikoltott. Halálfélelem járta át minden porcikáját, egész testében remegve próbált újra talajt érezni a lába alatt. Csodával határos módon nem állt meg a szíve, ahogy azt először gondolta, az rendíthetetlenül kalimpált tovább mellkasában. Percek teltek el, mire összeszedte magát. A magaslatról semmiféle zajt nem hallott leszűrődni, joggal gondolta hát, hogy a fióka nem ébredt fel sikolyára. Másvalaki viszont igen.

Újabb végtelennek tűnő percekkel később Ana érezte, végre célhoz ért. Résnyire nyitotta szemét, és egy karnyújtásnyira tőle ott pompázott a flalbulib cserje, rajta két tucatnál is több virággal. A hófehér, könnycsepp alakú szirmok, sárga bibét zártak közre, amiből szintén sárga porzók emelkedtek ki. Ana pálcájáért nyúlt, és egyből két virágot nyisszantott le. Megcsinálta. Megszerezte. A gondolatra, hogy a négy hónapnyi gyötrelem véget ér, könnyek szöktek a szemébe. A második flalbulib is ujjai közé záródott, mikor erős széllökést érzett maga mögött, és tudta, a halál áll mögötte egy hebridai feketesárkány személyében.

Életösztöne felülkerekedett tériszonyán, és abban a reményben fordult hátra, hogy valamit mégiscsak tehet az életben maradásért. A gyilkos bestia, a maga kilenc méteres hosszúságával, denevérszerű szárnyait verdesve lebegett előtte a levegőben. Pontos, egyben háromszoros mása volt a magaslaton alvó kicsinyének. Hátán és farkán végigfutó éjfekete tüskék átszelték a horizontot, keskeny pupillájú, vérvörös szeme egyenesen őt vizslatta. A sárkány egészen biztosan fiókáját kereste, így egyetlen esélye, ha előbb figyel fel csemetéjére, minthogy karmos lábával megragadja őt, esetleg egy jól irányzott lángcsóvával hamuvá égeti.

Ana veszettül húzgálta a kötelet, hátha Botkin veszi az adást, és lesz szíves félelme ellenére letekinteni hozzá. Annyira nem is kellett volna közel merészkednie a szakadékhoz, a hebridai egészen biztosan jól látszódott kellő távolságból is. De egyelőre nem úgy tűnt, hogy Botkin bármit is észlelt volna Ana szorult helyzetéből. Egyik kezével, amiben a virágok is lapultak a kötelet rángatta, másikkal pálcáját markolta. A sárkány ahhoz túl messze volt, hogy eltalálhassa egy kötőhártyagyújtó átokkal, de ahhoz viszont elég közel, hogy Ana lássa, hogyan tátja el pofáját, hogy tüzet okádjon.

Ana ösztönösen mozdult; lábával ellökte magát a sziklától, és vagy két méternyit zuhant lefelé a kötéllel, amit még mindig kétségbeesve szorongatott. Arcán érezte a tüzes leheletet, ahogy végigszántja fölötte a levegőt, porrá égetve az egyetlen cserjét, ami a flalbulib virágot adta. Ana szorosabban fogta a letépett két virágot, ezer szerencse, hogy még az állat felbukkanása előtt leszakította azokat.

Ugrásával most az állat alá került, az pedig követte őt tekintetével. Óriás szárnyai szinte hurrikánt idéztek elő, ahogy legyezte magát velük, karmos lábai fenyegetően meredtek felé. Ana érezte, itt a vég, az állat lecsap rá. Lélekben már felkészült, hogy tápláléka lesz a bestiának, a külvilág megszűnni látszott körülötte, és élete filmjének első képkockáit már látta is leperegni maga előtt. Csodával határos módon azonban a bestia felfelé kezdett kúszni a levegőben, hátrahagyva eddigi kiszemeltjét, és Ana értette, miért. A sárkányfióka vékonyka hangját vélte hallani a fejük fölül, és az anya nem késlekedett nyomban kicsinye segítségére sietni.

Ahogy felfelé fordította tekintetét, látta, hogyan veti meg lábát a hebridai a szikla szélén, majd tűnik el a látóköréből. Biztosra vette, hogy Botkin kitalált valamit, és egy hajszála sem görbült. Elvégre szemfényvesztő volt, biztos eltüntette magát valahogy a sárkányok elől. Szorosan lapult a sziklafalhoz, lábát egy kitüremkedésen vetette meg. Annak elkerülése érdekében, hogy visszatértekor a sárkány ismét elpusztítandó zsákmánynak vagy éppen eleségnek tekintse őt, kiábrándító bűbájt szórt magára, és várt.

Tíz perc sem telt bele, Ana látta a kisebb és a nagyobb fekete testet elrepülni nyugat felé, mire szívverése egy nyugodtabb ritmust kezdett dobolni. Hangosan fújta ki a levegőt, levette magáról a kiábrándító bűbájt, pálcáját visszahelyezte tartójába. Készült, hogy felmásszon a kötélen, de óvatlanul pillantott lefelé a mélybe. Egészen beleszédült az alatta tátongó űrbe, egy pillanatra meg is szédült. Szerencsétlenségére, pont abban a másodpercben gurult ki a szikla a talpa alól, és ő majdnem elájult ijedtében. Kezéből kiszaladt a megránduló kötél, végtagjai éppen annyira ernyedtek el, hogy az eddig a tenyerében sok-sok apró darabkává morzsolódott virágfejek kicsusszanjanak keze közül, hogy aláhulljanak a mélybe.

És velük Ana minden reménye.

Sziasztok!
Most biztos nagyon utáltok :/
Ki szeretné megtippelni mi lesz ezután?

Utolsó pár fejezet érkezik hamarosan, és a válasz a mindenkit foglalkoztató nagy kérdésre: Túléli-e/túlélheti-e Sirius a minisztériumi csatát? Remélem a válasz senkinek nem egyértelmű, és egészen az utolsó pillanatig nem is lesz az :)

Kis türelmet szeretnék kérni az utolsó részekhez, ugyanis szeretném előre megírni mind, és nagyjából egyszerre (legfeljebb 1-1 napos eltolással publikálni őket).
Köszönöm a megértést! :)