Ana ruhástól dőlt be az ágyba, és másnap késő délelőttig aludt. A tűző Nap sugarai szinte már égették az arcát, amikor kinyitotta a szemét, és másik oldalára fordulva, percekig bámulta a semmit. Csak miután unokanővére szürke gyöngybaglya, Felix kopogtatott ablakán, tért igazán magához. Beengedte a baglyot, és karján az állattal vonult le a nappaliba.

Még mindig az előző napi talárja volt rajta, aminek zsebéből az a pergamen kandikált ki, amit Sirius adott át neki a halálfalók neveivel. Félretette a listát későbbre, és előbb Meredith levelét kezdte olvasni. Unokatestvére tudatta vele, hogy férje, Gideon, a Próféta főszerkesztőjeként egy miniszteri biztost kap maga mellé, aki mintegy cenzorként fogja felügyelni a lapban megjelentetni kívánt cikkeket. Dumbledore és Harry Potter említése az újságban csak negatív aspektusból lehetséges, róluk szóló, egyéb hangvételű írásokkal próbálkozni is felesleges.

Ana mérgében összegyűrte a pergament, és egy pillanat alatt hamuvá égette tenyerében. Tehát, az eddig függetlenek vélt, legtöbbek által olvasott napilap teljesen a Minisztérium befolyása alá kerül. Ez lesz az első, amit ma elmond a rendtagoknak.

Kiment a tornácra és karosszékében ülve kezdte meginni a kávéját, és az előző estén járt az esze. Gondolatai a Rend körül forogtak, és úgy határozott, ha másnapra még senki nem írta be magát, akkor ő szívesen felügyelné Harry Pottert, legalább élőben is látná a kis túlélőt. Ezután eszébe jutott a szerencsétlen Remus Lupin, aki gyerekkora óta a vérfarkas- kórsággal küzd, majd gondolatai végül Sirius Blacknél állapodtak meg.

Egy Black, aki más, mint a többi. Az aranyvérű családok, ha távolról is, de rokonságban állnak egymással, és valamilyen formán ismerték is egymást. A Blackkekről ő is tudta, hogy ősi mágus család, és arról voltak a leghíresebbek, hogy végtelenül büszkék voltak az aranyvérűségre, és nem is léptek volna frigyre mugli származású varázslóval, vagy boszorkánnyal. Na de mi a helyzet Siriusszal? Hogy keveredett a Főnix Rendjébe annyi évvel ezelőtt? Miért érzi azt ő, Ana, hogy mindent tudni akar róla?

Bár Anának egyáltalán nem volt az esete, azt mégis el kellett ismernie, hogy volt a férfinek egyfajta veszélyesen vonzó kisugárzása, és látszott rajta, hogy nem egy hétköznapi személyiség. Tizenkét, Azkabanban eltöltött év után is megőrizte ép elméjét és véghezvitt egy bravúros szökést, ami előtte senkinek sem sikerült. Ana biztosra vette, hogy kivételesen okos és bátor. Szeme előtt felrémlett a varázsló mély árkokkal barázdált arca. Viszont amikor őszintén mosolygott, mintha minden kín eltűnt volna róla. Igen. Egyértelműen jól állt neki a mosoly. És az ajkai is határozottan szépen íveltek voltak.

Ana hirtelen úgy érezte, túl sokat időztek gondolatai a varázsló körül és gyorsan kiverte őt a fejéből. Megírta a válaszlevelét Meredithnek, amiben megköszönte közbenjárását Gideonnál.

Miután elküldte a levelet, elővette a Siriustól kapott listát, és tanulmányozni kezdte. Több név is ismerős volt neki. Volt akiről tudta, hogy az Azkabanban ül, de felismerte nem egy minisztériumi dolgozónak a nevét. Macnair, Yaxley, Lucius Malfoy. Köztiszteletben álló aranyvérű család, csakúgy, mint az övé. Ha jól emlékezett, unokafivére felesége, Christa néha baglyot vált Lucius feleségével, akinek a nevét most nem tudná megmondani. Ki fogja deríteni. Miután rögzítette fejében a neveket, Sirius kérésének megfelelően elégette ezt a pergament is.

Dél is elmúlt már, mikor gyomra üres korgása arra figyelmeztette, hogy még nem is evett semmit. Mivel nem volt egy nagy konyhatündér - a legtöbb konyhai felszerelése csak unatkozott a szekrényben - összedobta magának azt a nagyjából egyetlen ételt, amit hibátlanul el tudott készíteni: sült csirke és párolt zöldség. Engedve a bűn édes csábításának, ebédje elköltése után elnyammogott egy nagy halom kondéros kekszet is mogyorókrémmel. Gitárjával kisétált kedvenc korallzátonyához. Az onnan nyíló hatalmas barlang megvédte a széltől, mégis gyönyörű kilátás nyílt a kristálytiszta, színes korallokkal tarkított tengerre.

Az idő szélsebesen telt el felette, és azon kapta magát, hogy már a Black ház bejáratánál áll. Mikor benyitott az ajtón, hirtelen két kéz szorítását érezte a vállán.

- Úgy látszik, pont egyszerre érkeztünk - csendült egy vidám hang.

- Merlinre, Tonks, halálra rémítettél!

- Biztos rossz a lelkiismereted - ugratta a rózsaszín hajú.

- Hát, megettem egy óriási tál kondéros kekszet mogyorókrémmel, szóval van bűntudatom, az már igaz - nevetett rá Ana.

- Shhh, Ana, halkabban, mert még felébred... hoppá! - Tonks megbotlott a folyosóra kihelyezett Troll-láb esernyőtartóban, és ő maga is hasra esett. Próbált megkapaszkodni, fogóckodója pedig Ana talárja lett, így őt is magával rántotta a földre. A két boszi hangos kacagásba kezdett, mellyel egyidőben fülsüketítő rikácsolás vette kezdetét.

- Mocskos félvérek és vérárulók, takarodjatok a házamból! Beszennyezitek őseim házát! Hordjátok el magatokat!

Anának észhez térni sem volt ideje meglepetésében, mikor meglátta a rikácsoló hang gazdáját. Az nem volt más, mint egy idősödő boszorkány egész alakos festménye a falon. Fekete bársony függönye - ami minden bizonnyal azt a célt szolgálta, hogy eltakarja a festményt - annak két oldalán lógott.

Ana és Tonks még mindig a földön összegabalyodva feküdtek, mikor a hangzavarra ott termett a Rend összes tagja, aki jelen volt a házban.

- Hallgass már, te őrült némber! - kiabálta Sirius a festménynek, de az addig ordított, míg a függöny teljes hosszában elhúzásra nem került.

- Sirius, ne haragudj, az én hibám - kért elnézést Tonks, miközben feltápászkodott a földről. - Tudod, milyen béna vagyok. Gyere, Ana, segítek felállni.

- Csak nehogy még nagyobb legyen a baj - szólt a varázsló gúnyos mosollyal .

- Öhmm, köszönöm, de én is hibás vagyok...

- Nem, nem, én rántottalak le, kérlek, ne haragudj te sem! - Ana már megsajnálta szegény boszorkányt.

- Szerintem most már menjünk be - szólt Sirius a lányoknak. - Megvolt a látványos belépő, csak az a kár, hogy jegyeket nem szedtetek a műsorért. Úgy látom bezsebelhettetek volna pár galleont - mutatott a mögötte ácsorgó vörös üstökökre.

- Én mondjuk befizettem volna egy jó kis lányos közelharcra - vigyorgott az egyik Weasley iker, miközben már mind befelé tartottak a konyhába.

- Akkor már tudjuk, mit kell tennünk, ha egy kis mellékest akarunk keresni - lökte meg Ana vállával Tonksot. - Na, ne szomorkodj már! - Tonks végre elmosolyodott, és a két boszorka egymás mellett foglalt helyet az asztalnál.

- Anyámat meg már elég gyorsan el tudjuk hallgattatni.

- Tessék? - Anának elkerekedett a szeme. - Ő a te...

- Az én drága, jó anyám, igen - vont vállat Sirius. - Tíz éve halt meg, azóta áll üresen ez a ház. Leszámítva az undok házimanót. Csak azért nem kap ruhát, mert már elég sokat tud a Rendről, és a végén elkotyogná illetékteleneknek.

Ana nagyon szerette volna megtudni, mégis miféle kapcsolat lehetett a vele szemben ülő férfi és családja között. Eddig még nem állt teljesen össze a kép. Ő sem értette miért érdekli ez annyira, és egy hete még elképzelhetetlennek tartotta, de mégis, mindent tudni akart Sirius Blackről.

- Ha mindenki helyet foglalt, akkor máris tálalok, és szedhettek magatoknak. Ron gyere csak, segíts légyszíves.

- Miért én? Ott van Ginny, segítsen ő! Ez úgyis olyan lányos feladat - duzzogott. Ginny kiöltötte rá a nyelvét.

- Azért, mert te vagy a legközelebb, Ronald!

Ron nagy dérrel-durral felállt és segített anyjának kipakolni az edényeket, tányérokat, poharakat.

- Ronnie, milyen helyes ki házitündér lettél. Az egész napos takarítás után ez egész jó levezető - cikizte öccsét Fred. Vagy George.

- Hagyjátok békén az öcséteket mert kaptok egyet a fejetekre - ripakodott fiára Mrs. Weasley.

- Én meg sem szólaltam! - dohogott a másik iker.

Mrs. Weasley már csak legyintett, és miután minden a helyére került, leültek ők is. Ana jól szórakozott a Weasley család perpatvarain, a veszekedések ellenére is valami különös, és irigylésre méltó harmónia áradt belőlük. Anának viszont csak most tűnt fel, hogy valaki hiányzik közülük.

- Na és Percy? Ő nem szokott itt vacsorázni veletek? Gondolom, ő is rendtag - fordult Ana Billhez.

- De jó, hogy ezt anya nem hallotta - halkította le egészen a hangját Bill. - Percy nem hisz Dumbledore-nak és teljesen elzárkózott tőlünk. Ha anya meghallja a nevét, rögtön elsírja magát, apa pedig dühbe gurul.

Ana, bár nem igazán kedvelte meg Percyt, és az is rögtön feltűnt neki, hogy családja egészen más, mint ő, azt azért nem gondolta volna, hogy képes megszakítani velük a kapcsolatot, mert hisznek Harry Potternek és Dumbledore-nak. Nem is firtatta tovább a témát, inkább hozzálátott az evéshez.

Bár az isteni fűszeres kacsacombok ellenállhatatlanul kínálták magukat a krémes krumplipürével, sült hagymával és párolt lilakáposztával, Ana mégsem tudott sokat enni belőle, és korholta is magát a kondéros keksz miatt. Mindenki olyan jóízűen evett, hogy alig esett pár szó az étkezés alatt. A vacsora végeztével a Weasley gyerekek ismét összekaptak azon, hogy ki segítsen anyjuknak a rendrakásban, és hogy miért nem kaphatnak sem a mézborból, sem a lángnyelv whiskey-ből. Ahogy látta, milyen jóízűen civakodnak a testvérek, rátört a bánat, hogy neki ez csak olyan rövid ideig adatott meg, és arra is alig emlékszik. Nem akarta, hogy szomorúnak lássák, így gyorsan el is terelte gondolatait.

- Dumbledore ma nem jön el? Van pár új hírem - fordult a kérdéssel Siriushoz, miután a kiskorúak távoztak. A férfi egy üveg bor kinyitásán fáradozott.

- Dumbledore, ha külön kérésre nem hívja össze a rendet, akkor sosem tudni mikor jön - pukkant a dugó és már töltötte is az italt a poharakba.

- Milyen híreid vannak? - csatlakozott a beszélgetéshez Lupin és Arthur.

- Csak annak a megerősítése, amit már amúgy is sejteni lehet. Unokanővérem férje a Próféta főszerkesztője, és tilos bármilyen hírt lehozni Tudjukki visszatéréséről, Dumbledore-ról, vagy Harry Potterről, és a Minisztérium egy főállású cenzort is kinevezett, aki a megjelenése előtt lektorálja minden nap a Prófétát.

- Valóban nem meglepő Caramel ezen lépése. Nagyon félti a pozícióját, nem akarja, hogy alkalmatlannak találják a vezetésre, ha Dumbledore története komolyabb szárnyra kapna. És ezzel a hozzáállással az egész társadalmat veszélybe sodorja.

- Igen, de sajnos egyelőre nincs mit tenni. Cornelius csőlátása valószínűleg csak akkor fog engedni, ha maga látja Voldemortot visszatérni.

Caramel alkalmatlanságát még vagy fél órán keresztül tárgyalták, majd Ana előkereste azt a pergament, amin Harry Potter megfigyelésére lehetett jelentkezni és beírta magát másnapra.
A Weasley-k hamarosan elvonultak, és a konyhában már csak Lupin, Tonks, Sirius és Ana négyese maradt.

- Még egy italt? - kérdezte a házigazda. - Van itt vajsör, mézbor, lángnyelv whiskey, de van gin és vodka is.

- Egy fél pohár mézbort szívesen elfogadok, ha elmeséled a történetedet - válaszolta Ana szenvtelenül.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre. Hogy lettél animágus? És Harry Potter keresztapja? Hogy kerül egy hippogriff a házba, és miért vág édesanyád gorombaságokat mindenkire, aki itt tartózkodik?

- Hát, ha erre mind kíváncsi vagy, az egy hosszú történet lesz.

- Van időm.

- Nekünk Rémszem most vasárnapra sem hagy nyugtot, hiába nyugdíjas már, többet pörög, mint egy húszéves...- forgatta a szemét Tonks. - Meg különben is, elég jól ismerem már a sztorit, szóval én most elhúzok - mondta a boszorkány, aki nagyot nyújtózott a széken.

- Sirius élettörténetével én is egészen tisztában vagyok, azt hiszem - mosolygott Lupin. - Beszélgessetek csak, én visszavonulok.

Elköszöntek a másik kettőtől, és Sirius töltött maguknak egy-egy pohár mézbort.

- Hát akkor - intett a varázsló -, gyere. Szeretném a legelején kezdeni a történetet.

Ana követte a férfit, aki egy, az első emeleten elhelyezkedő szobába vezette. Ana megállapította, hogy a valaha szebb napokat megélt helyiség egykor igen előkelően festhetett. Óriási üvegablaka az utcára nézett. A tágas helyiségben helyett kapott megannyi vitrin, bennük számos nem túl bizalomgerjesztő relikviával. A hatalmas kandalló most üresen és sötéten magányoskodott, idejét sem tudni, mikor melengették forró lángok utoljára. A kandalló mellett csodaszép zongora állt, mely egyből felkeltette Ana érdeklődését, de a varázsló iránti kíváncsisága erősebb volt, így egyelőre inkább nem hozta szóba. Az íróasztal az ablak előtt állt, ennek dőlt most neki Sirius, kezében a kupa mézborral.

- Nos, Anabelle, az én történetem itt kezdődik - fáradtan túrt bele hajába, majd a vele szemközti falra mutatott.

Ana odanézett, és ekkor látta meg, hogy egy hatalmas bársonyszőnyeg terül el a falon. Tetején a Toujurs Pur felirat hirdette a család tisztavérűségét, melyből kesze-kusza aranyvonalak futottak mindenfelé, nevekkel fémjelezve, amit itt-ott sötét foltok tarkítottak. Ana hamar rájött, hogy a Black család családfáját látja maga előtt.

- Elképesztő - ámuldozott a lány. Tekintetével elkezdte pásztázni a szőnyeget, több ismerős nevet is látott, hisz az aranyvérű családok sokszor összefonódtak.

- Hidd el, nem annyira. Ez lennék én - mutatott az egyik fekete foltra. Ana kérdőn nézett rá. - A szüleim, Walburga és Orion Black a legtöbb felmenőnkhöz hasonlóan büszke volt az aranyvérű származásunkra. Ez volt a legnagyobb büszkeségük: a tiszta, nemesi vérvonal, hah. Ez az aranyvér-mánia jellemezte minden napjukat. Anyám megszállottá vált. Aki kicsit is eltért az ő általuk normálisnak gondolttól, azt kitagadták a családból. Ez történt például Alphard bácsikámmal, aki által én is megláttam szüleim kóros gondolkodásának beteges voltát. Vagy például Tonks édesanyjával, Andromeda Blackkel, akinek az volt a bűne, hogy beleszeretett és hozzáment egy mugli származású varázslóhoz, Ted Tonkshoz. És ez történt velem is, mert nem voltam hajlandó ezt a 'varázslók mindenek felett' nézetet vallani.

Ana hitetlenkedve fordult a varázsló felé, akinek az arca közömbösséget tükrözött.

- A szüleid képesek voltak kitagadni az édes gyermeküket, csak mert máshogy gondolkodott? Ez, ez borzasztó. - Anának összeszorult a szíve a történtek hallatán. El sem tudta képzelni, hogy tehet egy anya ilyet, és mit élhet át egy gyermek, akit nem szeretnek a szülei.

A varázsló nem felelt a kérdésre, arcvonásai megkeményedtek, és mintha egy pillanatra szorosabban markolta volna poharát. Hallgatásba burkolózott, és Ana szinte tapintani tudta a láthatatlan falat, amit a férfi maga köré húzott. Kényelmetlenül érezte magát, hogy az ő kíváncsisága miatt lett fagyos a hangulat, és szerette volna tudatni a varázslóval, hogy megérti őt.

- Tudod, az én szüleim is elég konzervatívak, vagyis inkább az apám. Sosem mondta ki, de mindig éreztette, hogy egy nőnek otthon a helye, lehetőleg gyerekek sündörögjenek a lába körül és más dolga se legyen, mint azokat nevelni, miközben parancsokat osztogat a házimanóknak. Engem ugyan nem tagadott ki mert nem ezt az utat választottam - és talán már valamennyire meg is békélt vele - csak szerettem volna elmondani, hogy átérzem a problémát.

Sirius arckifejezése még mindig nem árulkodott sok érzelemről, csak beleivott a poharába, még mindig az asztalnak támaszkodva.

- Na és az édesanyád?

- Az anyám? Konfliktuskerülő mintafeleség, aki sohasem ellenkezik a férjével. Jámboran bólogató háziasszony, aki azért titokban, mindig támogatott, de apám előtt szinte sosem vállalta fel a véleményét, főleg annak kissé indulatos természete miatt, amit részben én is örököltem.

Ana a férfi szemébe nézett és oldalra húzta a száját. Nem bánta a kitárulkozását, elvégre úgy fair, hogy ha ő a másik magánéletében akar vájkálni, akkor neki is viszonoznia kell a dolgot. Sirius ujjaival pohara peremén dobolt, szájához emelte a szélét, de nem ivott bele.

- A nagymúltú, nemesi családok - szólalt meg keserűségtől csöpögő hangon, most adva jelét először bárminemű érzelemnek.

- És hova mentél innen? Csak ha... csak ha nem titok. - Ana nem volt benne teljesen biztos, hogy a férfinek van még kedve beszélgetni, de végül is az folytatta beszámolóját.

- Potterékhez. James Potter a legjobb barátom volt a roxforti évek alatt, csakúgy mint Remus. De James mindig egy kicsit más, több volt számomra. A testvérem. Szülei, Fleamont és Euphemia befogadtak és saját gyermekükként szerettek. Életem legszebb időszaka volt, amit a Potter családdal tölthettem.

Ana örült, hogy azért a varázslónak is kijutott a jóból, még ha csak egy rövid időre is. Szomorkásan nézett hol a bársonyszőnyegre hol a varázslóra. Két karjával megölelte magát, és egy percig csak álldogált némán a szoba közepén.

- És hogy lettél animágus? Milyen állattá változol?

- Ez már egy kellemesebb téma - húzta halvány mosolyra a száját a varázsló és közelebb lépett hozzá - Gyere, menjünk vissza a konyhába, töltök még egy pohárral - mondta, és intett Anának, hogy kövesse.

Együtt sétáltak vissza a nyomasztó ház falai között, Ana magán érezte a falra trófeaként kitűzött manófejek mogorva pillantását. Sirius maga köré épített falait most újra lebontotta, és elmesélte, hogyan lettek, Jamesszel, Remusszal és Peterrel barátok, hogyan váltak bejegyzetlen animágusokká és mennyit kalandoztak együtt a birtokon. Elmesélte, hogy a Roxfort után miként léptek be a Rendbe, hogyan készültek a háborúra. Mesélt Potterék zűrös kapcsolatáról, ami mégis házassággal zárult, az esküvőjükről, a kis Harry születéséről, és hogy őt kérték fel a fiú keresztapjának. Hihetetlen szeretettel beszélt róluk, ami nem is volt csoda, hiszen bennük találta meg azokat az embereket, akik feltétel nélkül szerették viszont. Olyan átéléssel mesélt fiatal korának erről az időszakról, hogy itt és most ő, Sirius is éveket fiatalodott. Ana ámulattal hallgatta, itta a varázsló minden szavát és vele nevetett a vicces történeteken. De amikor a történet ahhoz a bizonyos halloweeni naphoz érkezett, a varázsló arca elkomorult, ismét megjelentek rajta mély barázdái, és jókedve tovaszállt. Nem is eresztette hosszú lére a beszámolója ezen részét.

- Gondolom nagyjából ismered a történetet - mondta, miközben felnyitott egy újabb üveg bort.

A lány fel sem tudta fogni, mit élhetett át a varázsló látva holtan legjobb barátait, akiket egy szintén barátnak hitt ember árult el. És szegény Harry Potter. Az ő történetét ugyan már ismerte, de csak most tudatosult benne, hogy egy fiúnak szerető szülei nélkül kellett felnőnie és akinél a legjobb helyen lett volna, a tragédia után ártatlanul került börtönbe. És ezért az ő családja is felelős. Egy pillanatig azt gondolta, hogy elmondja a férfinak, ami a szívét nyomja, de végül meggondolta magát. Ana letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Minden rendben? - kérdezte Sirius.

Ana elfordult, hogy a varázsló ne lássa, ahogyan a könnyeivel küszködik.

- Ne haragudj, én csak... - felelte. - Nekem eddig tökéletesnek mondható életem volt. És ez a sok igazságtalan sors... Te, Harry, Remus, ti mind olyan sorscsapások terhét cipelitek, amit senkinek sem kellene. És ezt nehéz megemésztenem. - És ott volt még a testvére emléke is.

Sirius egy darabig nem szólalt meg, csak a poharát töltötte meg újra. Ana poharából még alig fogyott valami.

- Minden háborúnak vannak veszteségei és áldozatai, ennek a mostaninak is lesznek. Erre fel kell készülnöd.

- Hű, azért ne legyél ennyire pozitív.

- Nem fogom szépíteni a dolgokat. A rendtagok halálozási statisztikái nem túl biztatóak. Ha ezeket nem tudod elfogadni, jobb ha még most kilépsz a Rendből és visszatérsz a tökéletes életedhez.

- Nem kell ilyen dölyfösnek lenned! - förmedt rá és keresztbefonta a karját a melle alatt. Ana tudta, hogy a varázslónak igaza van, csak borzasztóan nehéz szembenézni a tényekkel. Egy háború nem múlik el áldozatok nélkül és ez bármelyikük lehet. Bármelyik szerettét, akivel ma még beszél, holnap elveszítheti. De erőt kell vennie magán, hisz rajta is múlik, meddig tart ez az egész és mennyi áldozattal jár.

- Mit gondolsz, az életed tudnád adni az ügyért? Mert könnyen lehet, hogy abba fog kerülni. - Ana hirtelen félelmetesnek találta a varázslót. Főleg azért, ahogy a súlyos szavakat ilyen könnyedén tudta kiejteni. Vajon tényleg ennyire érzéketlen, vagy csak rejtegetni próbálja érzéseit? Ana nem tudott mit mondani, és hallgatására Sirius gőgös-gúnyos mosolyával felelt. - Sejtettem.

- Mégis mit vársz? - emelte fel büszkén az állát. Nem hagyhatta, hogy a férfi lenézze őt. - Hogy azt válaszoljam, hogy örömmel? Egy olyan ügyre, amit épp csak megismertem? De ne aggódj, ha eljön az ideje, tudok majd áldozatot hozni! - hangja magabiztos volt, de lelkét a bizonytalanság ujjai tépázták. Sirius oldalra biccentett fejjel figyelte őt, száját halvány mosolyra húzta. - Olyan nagy baj, ha megrémiszt ez az egész?

- Nem baj. Bátorságra vall, hogy ezt be mered vallani. Nem is hinném el, ha azt mondanád, hogy nem félsz.

- El fog múlni?

- Ha nem féled a halált, könnyebb lesz.

- Hogyan kell nem félni a haláltól?

Sirius felvonta a szemöldökét, talán sosem kérdezte ezt meg még senki sem tőle. Kihúzott egy széket az asztal alól, és rábökött.

- Ülj le - mondta, és ő is helyet foglalt. - Meg tudod mondani, hogy mi az, ami megrémít a halállal kapcsolatban?

Ana Sirius arcát fürkészte. Még sosem gondolkodott el ezen. Eddig nem félt a haláltól, mert olyan távolinak érezte, de most... Nem akart erre gondolni. Szeretett volna még pár nap, vagy csak pár óra haladékot, hogy szembenézzen a sötét jövővel. Hirtelen párhuzamot vélt felfedezni önmaga és Cornelius Caramel között, és ettől kirázta a hideg. Nem akarhat ennél több haladékot a háború küszöbén, mert a végén még itt fog állni felkészületlenül, és ezt nem engedhette meg magának.

- Nem is tudom. Talán az, hogy fájni fog. Hogy itt maradnak a szeretteim, akik gyászolni fognak. Vagy, hogy annyi minden van az életben, amit nem próbáltam ki, nem értem el, nem éltem át, pedig szeretném.

Sirius hátradőlt a széken, és az asztallapra könyökölt. Pohara élesen koppant a fán, ahogy letette azt.

- Az első két esetben tulajdonképpen a fájdalomtól félsz - szólalt meg, és a borospohár talpával kőrözött az asztalon, mereven figyelve azt. - Fizikai fájdalom nem feltétlenül előzi meg a halált. A halál maga pedig nem fájdalmas, ahol ő ott van, te már nem létezel. A szeretteid fájdalmát sem érzed, ha már nem vagy ezen a világon. Kivéve persze, ha szellemként térsz vissza, de ezt inkább hagyjuk figyelmen kívül, a létezésnek ezt a fajtáját én nem tartom sokra. Végül pedig, ha meghaltál, már nem lesznek olyasféle vágyaid, amiket meg akarnál valósítani. Nincs okod hát félni tőle. Sokkal rosszabb dolgok is vannak a halálnál. - Újabb pohárral töltött magának, Ana már nem is tudta számon tartani, hányadik lehet.

- Nem hiszel a túlvilágban?

- Nem igazán. - Sirius ráfordította komoly tekintetét. - De aki hisz benne, azt megnyugtathatja a tudat, hogy egy jobb helyre kerül.

- Én lehet inkább, ezt a magyarázatot választom.

Sirius elmosolyodott.
- Pont úgy nézel ki, mint aki ezt választja.

- Ezt hogy érted?

- Az emberek döntő többsége szeretné azt hinni, hogy a halál után valami jó várja.

- És ez szerinted baj? - Ana hangja egy oktávval magasabb lett. Olyan érzésre támadt, hogy a varázsló nevetségesnek tartja.

- Nem baj. - Előrébb dőlt a széken és egyenesen a lány szemébe nézett. - Őszintén. Nem baj. Csak én máshogy gondolom. Ha valakit a túlvilág ténye nyugtat meg, hát higgyen benne.

Ana bólintott, felkavarták a hallottak. Sosem beszélgetett még így senkivel a halálról. Úgy érezte, lelkében dúló vihart, most csak egyvalami tudná lecsendesíteni.

- Sirius, ha nincs még nagyon késő, esetleg megnézhetném közelebbről a zongorát, ami az emeleti szobában van? Egy kissé felkavart ez a téma, és a zene megnyugtat.

Sirius kisöpörte arcából sötét tincseit. Meglepte a kérdés, de mivel nem szívesen maradt volna magára, bólintott és felállt.

- Persze. Csak utánad. Nem szeretném, ha rossz érzésekkel távoznál innen. Tudom, hogy egy újoncnak ez nem lehet egyszerű.

Ana hálásan bólintott, hirtelen egészen megnyugtatónak érezte a férfi közelségét.
- Addig elmesélheted a szökésed történetét. Azt hiszem már csak ez a rész hiányzik.

- Igen, valóban. - A varázsló elmesélte, hogyan jött rá, hol rejtőzik Pettigrew, hogy játszotta ki a dementorokat, mennyit bujkált a roxforti birtokon, és végül hogyan találkoztak Harryvel és miként szökött meg Peter ismét. - Én pedig azóta is Csikócsőrrel bujkálok. Parancsolj, Ana, nézd csak meg.

A lány izgatottan lépett oda a hangszerhez. A vastag porréteg, ami a zongorán ült, árulkodott arról, hogy nagyon rég nem használta senki. Körbenézte tetőtől talpig, mintha valami kincs lenne. Leült az előtte elhelyezett székre, míg a varázsló megállt a zongora mellett.

- Szabad? - nézett fel kérdőn a férfira. - Nem szeretnék senkit sem felébreszteni. Pláne nem édesanyádat. - tette hozzá, eleresztve egy széles mosolyt.

- Ezen az emeleten nem alszik senki. Anyámat meg csak bízd rám. Lerendezem, ha problémázik.

- Egy pasi, aki szembe mer szállni az anyjával. Ritka, mint a fehér holló. - Ezen a megjegyzésen Sirius is jót mosolygott, de azért a biztonság kedvéért egy hangtompító bűbájt mondott a szobára.

Ana leütött pár billentyűt.

- Hát igen, látszik, hogy régóta nem használta senki. Egy hangolás igencsak ráfér. De ezen könnyen segíthetünk. - Azzal felállt, felnyitotta a zongora tetejét, és pálcáját fölötte lengetve elmormolt pár varázsigét. - Így ni. Így már jónak kell lennie. Lássuk.

Ismét leütötte a billentyűket, és eljátszott egy rövidebb dallamot.

- Tökéletes! - csapta össze a két tenyerét boldogan. - Wow, micsoda hangzás! - Belekezdett egy hosszabb zeneszámba, és érezte lelke békére lelt.

- Te tudsz játszani, Sirius? - kérdezte hirtelen.

- Gyerekkoromban tanultam, pár számra talán ma is emlékszem, de ilyen tehetséges, mint te, sosem voltam, hogy például kotta nélkül is menjen.

- Ugyan! Gyere! - A lány arrébhúzódott a széken, és megpaskolta a helyet, hova üljön a varázsló. - Játssz velem! Semmi bonyolultság, megmutatom melyik billentyűket üsd le, és ismételd folyamatosan. - És már mutatta is, mely hangok szerepét szánja a varázslónak. Sirius a zongora tetejére helyezte boroskupáját, a lány mellé ült, és leütötte a hangokat.

- Szuper! - kiáltott a lány, és Sirius felé küldött egy széles mosolyt. - Most én is elkezdek játszani, te pedig vigyázz, ki ne ess a ritmusból.

Sirius nem esett ki a ritmusból, ügyesen ismételte a dallamot, amit Ana mutatott neki.

- Bravó, bravó, látom túl könnyű feladatot adtam. Most figyelj, ez már kicsit nehezebb lesz. - De Sirius könnyedén vette az akadályt. - Még, hogy nem vagy tehetséges! Hiszen remek érzéked van hozzá! Nagyszerűen csinálod, csak a hüvelykujjad ne tartsd ilyen mereven... - Ana meg akarta igazítani a varázsló ujjait, de ahogy tenyere a férfi kézfejére simult, Sirius összerezzent. Elrántotta karját, miközben nagy széknyikorgás közepette felpattant helyéről.

Ana először nem értette, mi váltotta ki a mozdulatot Siriusból, értetlen-ijedt arccal nézett fel rá.

- Nem vagyok hozzászokva az érintéshez - mondta összezavarodottan, mintha az információ őt magát is meglepné.

- Saj...sajnálom, én nem tudtam. Nem akartam...

- Semmi baj. - Sirius felkapta borospoharát a zongoráról, mintha azzal a kezében nagyobb biztonságban érezné magát. Falai újra körbevették őt.

- Szent szalamandra, már ennyi az idő? Ideje mennem - motyogta zavartan. Lecsukta a billentyűzet tetejét, és mintha az valami élő dolog lenne, megsimította a hangszert - Még találkozunk - majd felállt és megkerülte a varázslót. - Köszönök mindent, Sirius, hogy elmesélted a történeteteket, és hogy kipróbálhattam ezt a csodás hangszert.

A varázsló nekitámaszkodott a zongorának, és ahogy a lány fölé magasodott, annak egészen felfelé kellett fordítani a fejét. Egyikük sem szólt semmit, egy percig csak némán nézték egymást, majd Ana törte meg a csendet.

- Nos, akkor kikísérsz?

- Persze - mutatott maga elé, és hagyta, hogy a lány elinduljon, ő pedig követte. - Rólad megint nem sok szó esett. Pedig úgy egyeztünk meg tegnap, hogy a Rend kicsit jobban megismer - szólalt meg Sirius mikor a bejárati ajtóhoz értek. Hangja tárgyilagosan csengett, és Ana nem tudta, hogy mit is érezhet, vagy gondolhat valójában az előtte álló férfi.

- Hát, azt már tudod, hogy szeretem a zenét - mondta, és próbált megereszteni egy mosolyfélét. Ő még borzasztó zavarban volt.

- És hogy még barátkoznod kell a halál gondolatával.

- Neked pedig azzal, hogy még élsz. - Ana korholta magát ostoba beszólásáért, de nem tudott eltekinteni attól a ténytől, hogy a férfi betegre issza magát. Merlin tudja, hány pohárral ivott már meg, csak ezalatt a pár óra alatt.

Maga sem tudta miért, de a varázslóhoz lépett. Ügyelve arra, hogy ne érjen a férfihez, kivette kezéből a félig teli poharát, és lehúzta. Nem esett jól neki ez a nagy mennyiség egyszerre, arca savanyú grimaszba fordult. Sirius meglepettségében megnémult, darabos mozdulattal vette vissza az üres poharat. Ana jobbnak látta végre lezárni ezt a meglehetősen kínossá vált estét.

- Próféta - köhögte, és hunyorogva nézett a varázslóra. - Hétfői szám. Lapozd majd át. Lehet találni fogsz most benne valami érdekeset is. - Ana kilépett az ajtón. - Jó éjt, Sirius! - Azzal lesietett a lépcsőn, maga mögött hagyva az értetlen varázslót, hogy otthonába hoppanáljon.

Bekucorodott ágyába, örült, hogy szombat van, és nem kell másnap dolgozni mennie, az őrszolgálathoz pedig nem kell olyan korán kelnie. Tudta, hogy az este miatt az álom nehezen fog rátalálni. Ostobának tartotta magát, amiért nem számított a varázsló reakciójára, bár a férfiak általában inkább félreértik a maga által ártatlannak gondolt mozdulatait, nem pedig megriadnak tőle. Egyik sem jó, többször került már kellemetlen helyzetbe miatta, talán le kéne szoknia róla, hogy idegen férfiakat fogdosson. A gondolatok egy ideig még kergették egymást a fejében, míg szép lassan elnyomta az álom.