Ana lélekszakadva rohant, most az egyszer igazán nem akart elkésni, mégis úgy érezte, kifut az időből. Pupillái teljesen kitágultak a folyosó sötétjében, de ő csak szaladt úgy, hogy még az orráig sem látott. Szíve vitte egyre előre, ami olyan hevesen dobogott, hogy szinte már kitört rettegéssel átszőtt bordái ketrecéből. Szúrt az oldala, tüdeje sípolt, de ő csak futott tovább rendületlenül. Hatalmas ikszek derengtek fel előtte, ő pedig egy ajtóhoz ért, amin mikor benyitott, ott találta magát ismét. A faragott boltív a rajta lebegő függönnyel és a csendet megtörő halk sustorgással. Érezte, elkésett. Megint. Kezével a függönyért nyúlt, de valahonnan hangos ordítás hallatszott, és ő hirtelen riadt fel álmából.

Levegő után kapkodva ült fel az ágyban, hálóingéből facsarni lehetett volna a nedvességet, haja százcsápú polipként tapadt izzadt tarkójához.

- Sirius - nyúlt át a túloldalra, de az érintetlenül tátongott mellette.

Kövér könnycseppek gördültek le arcán, és a paplanba zokogott. Nem bírta már ezt az állandó hiányérzetet, és a félelmet, amit az egyre sűrűsödő rémálmai okoztak. Az éjjeliszekrényhez nyúlt, lámpát gyújtott és kifújta az orrát. Hajnali négy óra múlt, és mivel tudta, már úgysem fog tudni visszaaludni, jobbnak látta, ha lezuhanyozik, majd a konyhában készít magának egy nyugtató teát.

A párizsi szállása kicsi, de otthonos volt, mugliknak tervezték, így fürdőszobájában és konyhájában is, minden, a varázstalanok által használt eszköz megtalálható volt. A zuhany felfrissítette testét, és teljesen kiverte szeméből a megmaradt álmot. Felöltözött, majd hozzálátott teája elkészítéséhez. A konyhaasztalon pergamenhalmok ásítoztak, bár már kezdtek azok is hozzászokni a hajnali keléshez. Rémálmai után Ana mindig munkájába temetkezett, ez volt az egyetlen dolog, ami el tudta terelni a figyelmét. A pergamenek tetején ott feküdt a saját maga készített, faragott boltív aprólékos rajza. Álmai nyomán hajszálpontos részletességgel tudta már rekonstruálni az építményt. Bárcsak rájönne végre, mi ez!

Teáját szürcsölve dolgozgatott tovább, a napsugarak pedig egyre inkább kezdték megtörni az éjszaka sötétjét. Hat óra is elmúlt már, mikor Ana legnagyobb döbbenetére kopogtattak az ajtaján. Pálcájáért nyúlt, és hangtalanul lopódzott a bejárati ajtó elé. Hunyorogva bámult ki a kukucslyukon, amin keresztül a Roxfort igazgatóját pillantotta meg. Kitárta az ajtót, és pálcáját rögvest az érkező mellkasára emelte.

- Milyen képességem kontrollálásában segített, professzor?

- Jó reggelt, Anabelle. Reméltem, hogy már ébren vagy - kezdte az igazgató. - Véla felmenődnek hála, tüzet tudsz gyújtani egy puszta érintéssel. Én teljesen bizonyos vagyok benne, hogy te vagy az, Anabelle Drops.

Ana leeresztette a pálcát, majd félreállt az útból, hogy Dumbledore beléphessen a lakásba. Becsukta utána az ajtót és hellyel kínálta őt a konyhaasztalnál. Töltött neki egy pohár gőzölgő italt, amibe az igazgató egy adag citromport töltött. Ana felhúzta a szemöldökét, de nem tette szóvá csodálkozását. Helyet foglalt a varázslóval szemben, és italát türelmetlenül kavargatva várta vendége beszámolóját, jövetele céljáról.

- Nagyon otthonos szállást kaptál - jegyezte meg egy mosoly kíséretében Dumbledore. - Biztos kíváncsi vagy, miért törtem rád itt hajnalok hajnalán. - Ana csak bólintott. - Ha jól tudom, sikerült kapcsolatba lépned Mr. Botkinnal.

- Jól tudja. Miért érdekli?

- Beszélnem kell vele, mihamarabb. - A varázsló Ana kérdő tekintetét látva hozzátette. - Talán lenne egy-két olyan ereklyéje, ami fontos lehet a Rendnek, de többet egyelőre nem mondhatok. Magam indulnék a nyomába, de gondoltam, rajtad keresztül időt spórolhatok.

- Egy pillanat. - Ana az előszobában lógó táskájához sétált, és előkotorta a névjegykártyát, amit Botkin egy hete adott újra neki. Visszatérve a konyhába, látta, hogy Dumbledore azt a pergamenlapot tanulmányozza, amire a boltívet rajzolta. Átnyújtotta neki a névjegykártyát, mire a varázsló ráemelte égkék tekintetét. - Csak kölcsönbe tudom adni, szükségem lesz még rá. Olyan mint a magáé.

Dumbledore elvette a kártyát, és máris talárja belső zsebébe rejtette. Lentebb tolta orrán félhold alakú szemüvegét, újra a pergament tanulmányozva.

- Mondd csak, miért van itt ez a rajz a minisztériumi Halál Termében lévő boltívről?

Ana szeme kikerekedett, szíve hevesebben kezdett dobogni. Váratlanul érte az igazgató felismerése, pedig gondolhatta volna, ha valaki, akkor Dumbledore igazán tudhatja, hogy mi ez.

- Egy ideje ezzel álmodom. Hogy be akarok nézni mögé, de sosem sikerül, közben mindig elfog a rettegés. És... - Ana habozott, hogy elárulja-e további érzéseit. - Azt hiszem, köze van Siriushoz - bökte ki végül. - Mit tud a boltívről?

Dumbledore letette a pergament.
- Mint mondtam, a boltív a Halál Teremben található, a Misztériumügyi főosztályon. Senki sem tudja mi van a függöny mögött, de aki átmegy rajta, az vissza már nem tud jönni. Legalábbis ezt feltételezik. A halhatatlanok folyamatosan vizsgálják a boltívet, de azt gyanítom, sokkal többet ők sem tudnak róla.

- Szóval aki átmegy a függönyön, az tulajdonképpen meghal? - Anának gombóc nőtt a torkában. Ha ez igaz, és ő Siriushoz köti ezt a boltívet, akkor lehet, hogy a férfi... Nem, az nem lehet.

- Nagyon úgy tűnik, de meglehet, nem így van. Azt mondod, Siriushoz lehet köze?

- Igen. Mit jelenthet ez az álom? Ha jelent valamit egyáltalán?

- Talán a jövőt. Bár nem látom be, mit keresne Sirius a Minisztériumban.

- Ugye nem azt akarja mondani, hogy most már látnoki képességeim is lettek? - horkantott a lány. Más se hiányozna neki, mint valami új erő...

- Nem hiszem, hogy hirtelen látó vált volna belőled - nézett rá elmélyülten az igazgató, szája elnéző mosolyra fordult. - Azt gondolom, hogy te csak egyszerűen szeretsz. És az igaz szeretet sok mindenre képes. Gondoljunk csak Harry Potterre, akit a szeretet mentett meg a halálos átoktól.

- Mit akar ezzel mondani?

- Hogy a te igaz szereteted által talán olyan képességekhez jutsz, aminek eddig nem voltál birtokában. Vagy volt már máskor is hasonló álmod? Amit kötni tudtál valakihez, és folyton visszatér?

- Nem, soha.

- Nem vagyok sem jós, sem látó, Anabelle, de figyeld az álmod, hogy változik-e, élesedik-e. Egy nap értelmet fog nyerni, ebben biztos vagyok. És abban is, hogy egy jóslat, vagy látomás sincs kőbe vésve. - Dumbledore egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Szereted őt, igaz?

Ana nem próbált hazudni, tudta, az igazgató úgyis átlátna rajta. Lesütötte a szemét, és ölében fekvő ujjaival kezdett babrálni.

- Ne mondja el neki - suttogta, és nem bírt a varázslóra nézni.

- Azt, hogy még szereted, vagy a hozzá köthető furcsa álmod?

- Egyiket sem. Nekem kell elmondanom, ha kiderítettem, mi ez. Addig fontos, hogy ne tudjon róla.

- Ha ez az, amit szeretnél, hallgatok. - Dumbledore kiitta az utolsó csepp teát is, és már épp felállni készült, mikor Anának eszébe jutott még valami.

- Professzor, esetleg el tudná intézni, hogy beszélhessek a kentaurral, aki a jóslástant tanítja most a Roxfortban Trelawney helyett?

- Attól tartok, kedvesem, ebben nem tudok segíteni. Egyrészt, mert a kentaurok csak a bolygók állásával vannak elfoglalva. Olyan kicsiny dolgok, mint egy halandó ember jövője, nem foglalkoztatja őket. Másrészt, tegnap óta már nem én vagyok az igazgató - mosolygott az értetlen boszorkányra.

- Ho-hogyan?

- Bizony. Akadt egy apró kis galiba, amit maga Harry Potter okozott, nekem pedig menekülnöm kellett. - Dumbledore elmesélte a Roxfortban történteket, beszámolója után pedig ismét megköszönte Botkin névjegyét és a vendéglátást, majd rengeteg dolgára hivatkozva elhagyta Ana szállását.

Ana magára maradt gondolataival, amik egyre és egyre mélyebb depresszióba taszították őt. Egy újabb csapás a Rendnek és persze a roxforti diákoknak, hogy Dumbledore-t immár nyíltan üldözi a Minisztérium. Nem féltette az igazgatót, ha valaki, akkor ő tudott vigyázni magára, mégis a hír, hogy ezentúl még nagyobb az ellenállás vele szemben, és hogy fogást tudtak találni rajta, mélységesen elkeserítette.

Kezébe vette a rajzot, úgy érezte, egyre csak süllyed. Az élet óriási súlyt helyezett mellkasára, ami alatt majd összeroppan. Mi kötheti össze Siriust, a boltívet és a Minisztériumot. A félelem újra beköltözött minden sejtjébe és idegszálába. Mi van, ha azt látja, amitől a legjobban fél. A végére kell járnia a dolognak, és a hogyan kérdésre sem kellett sokat várnia. Pusztán csak a következő hétfőig.

Hétfőn délelőtt ugyanis, miközben az első emeleten lévő tanácsterem felé igyekezett és kezével próbálta elhessegetni a feje körül keringő papírrepülőket, szembe találta magát a kopottas külsejű Remus Lupinnal. Nem volt túl jó bőrben, arca nyúzott volt, léptei elcsigázottak. Ana nem követte figyelemmel a Hold ciklusait, de a fáradt, mégis kedves mosolyú varázslót látva tudta, közeledik a holdtölte.

- Ana, szia! Örülök, hogy újra látlak - köszöntötte halkan.

- Szia, Remus! - Ana Remusszal egyetemben alaposan körbenézett, hogy ki van a közelben, és mikor nem észlelt semmi gyanúsat, csak lehorgasztotta a fejét. Nem tudott Sirius legjobb barátjának szemébe nézni. A fájdalom, amit a varázslónak okozott, egészen biztosan ellenérzéseket váltott ki Remusból is. - Te mi járatban vagy itt? - kérdezett rá mégis, félve pillantva fel a férfira.

- A Vérfarkas Ellenőrző Bizottsághoz jöttem. Mivel én pálcás vérfarkas vagyok, most szeretnének feltenni pár kérdést. - Erőtlen mosolyra húzta a száját, látszott, hogy semmi kedve ehhez a beszélgetéshez, amit Ana teljesen meg is tudott érteni. - Te jól vagy?

Ana igazi törődést és érdeklődést olvasott ki Remus szemeiből, és a szíve csordultig telt hálával. Talán mégsem utálja úgy őt, mint hitte. Talán egyedül csak ő gyűlöli saját magát, amiért a halál helyett Sirius fájdalmát választotta...

- Igen, köszönöm. Minden rendben - hazudta, és próbált meggyőzően mosolyogni hozzá. Az utóbbi időben egyre nehezebben sikerült megjátszania magát.

- Szuper. Akkor én most megyek, ha nem haragszol. Időpontom van - nézett az órájára a vérfarkas.

- Persze, hogyne. Menj csak - állt el a varázsló útjából, de amikor az elhaladt mellette, Anának eszébe jutott valami, és Remus után sietett. - Csak még egy kérdés, Remus. - A varázsló megtorpant, felhúzott szemöldökkel várta a lány kérdését. - A Bowland-erdőben él az a vérfarkas kolónia, ahol az a látó is él, ugye?

- Igen - ráncolta össze homlokát.

- És a neve Uriel...?

- Casaruss. De miért kérded?

- Nem érdekes - hadarta Ana, és fejében lévő gépezet beindult. - Csak... csak köszönöm, és vigyázz magadra.

Azzal magára hagyta a még mindig értetlen képpel ácsorgó varázslót, és a dolgára sietett, miközben fejben megtervezte a hét végi látogatását a Bowland-erdőben.

☆☆☆

Péntek délután indult útnak, remélve, hamar rátalál a táborra. Az erdő, ahogy haladt befelé egyre sötétebb lett, ezer szerencse, hogy a fák még csak bimbóztak, így nem zárták el teljesen a fényt a hatalmas lombkoronák. Hangok, fények és szagok alapján próbált tájékozódni, egy cseppet sem bánta volna, ha Siriushoz hasonlóan ő is kutyává tudna változni. Talpa alatt ágak recsegtek, és ruhája bele-beleakadt az egyre sűrűsödő növényzetbe, gyakori megállásra kényszerítve őt. A délutáni nappal már szürkületbe fordult, amikor Ana végre derengő fényre lett figyelmes a távolban. Lépteit megszaporázva haladt a narancsos világosság felé, érezte, megtalálta, amit keresett. Izzadt tenyerében szorongatva pálcáját lépte át a fém bungalókból felállított tábor vélt küszöbét.

Egy pillanatra megtorpant, ahogy a pattogó tűz felé fordította tekintetét. Azt négy ember, két férfi, egy nő és egy kislány ülte körbe. Kezükben egy-egy nyársat szorongatva éppen süthettek valamit. A nő felállt, és a tűz mellett felállított kempingasztalon kezdett matatni, majd egy tányért nyújtott a gyerek felé. Az egyik férfi pedig egyenesen arra a pontra pillantott, ahol Ana ácsorgott. A lány tüstént meghajolt, és mikor újra felegyenesedett, megadóan emelte fel két kezét, jelezve, békés szándékkal jött. A férfi felállt, magabiztos léptekkel indult a lány felé, meglepően elegáns talárja uszályként lebegett utána. Magas, vékony alakját hosszú árnyék követte, a tűznél maradt három alak egységesen fordult a jövevény felé.

- Üdvözlöm - biccentett Ana, és barátságosnak szánt mosoly kíséretében nyújtott kezet az előtte állónak. Ana jobban látta a férfi arcát, sötétszőke, kissé hullámos haja adott keretet markáns vonalainak, szögegyenes orra egészen rövidnek tűnt egy férfiorrhoz képest. Majdnem összeérő szemöldöke barnás vonalként csúszott fel homlokára. - Fatime Grabitt vagyok, és egy bizonyos Uriel Casaruss nevű urat keresek. - Ana jobbnak látta nem a saját nevét használni, hátha ismerik azt, és esetleg negatívan hatna a tény, hogy minisztériumi dolgozó.

- Tobias Rosing - fogadta a felé nyújtott jobbot a férfi. - Én vagyok itt a vezető. Elárulná, miért keresi Urielt, és honnan ismeri?

- Egy ismerősömtől hallottam, hogy ő egy látó. Szükségem van a segítségére.

- Uriel nem szokott segíteni senkinek. - Tobias hangja elutasítóan csendült. - És nem szívesen engednék egy magafajta gyenge nőt a közelébe.

Ana eleresztett egy halvány mosolyt.
- Nem ingyen tartanék igényt a szolgálataira. Oldaltáskájából egy nagy erszény aranyat húzott elő, és ahogy Tobias felé nyújtotta, a benne lapuló aranypénzek csilingelni kezdtek. - Ezt pedig mind a közösségnek ajánlom. Miattam pedig egy percig se aggódjon, nem vagyok olyan védtelen, mint amilyennek látszom.

Tobias nem vette el rögtön az erszényt, oldalra döntött fejjel figyelte Anát. Talán azon gondolkodott, hogy hol lehet a csapda. Végül úgy dönthetett, hogy az előtte álló nő úgysem tudna sokat ártani nekik, hiába van nála pálca. Bizalmat szavazott hát neki.

- Mit akar tőle pontosan? - kérdezte, miközben belekukucskált az erszénybe.

- Hogy jósoljon nekem.

- Tegye el, elég, ha neki fizet. - Tobias Anára nézett, és felé nyújtotta az erszényt.

-  Nem, ezt tartsák csak meg. Ha jól tudom, gyerekek is élnek itt. Ha mást nem, vegyen nekik belőle valamit. Nekem nincs szükségem rá - bökött a pénzre. - Csak egy jövendölést szeretnék.

Tobias nagy sóhaj kíséretében eresztette le erszényes kezét.

- Nagyon vigyázzon vele - közölte aggodalmas arccal. - Jobb lenne, ha én is ott lennék.

- Ne, azt ne. Négyszemközt kell beszélnem vele.

A férfi tétovázott pár másodpercet, de végül belement a dologba.
- Megkérdezem, hogy vállalja-e. Adjon pár percet, addig nyugodtan melegedjen meg a tűznél. Hűvös az este.

Ana megkönnyebbült. Tartott tőle, hogy bizalmatlanul fogják fogadni, és terve kudarcba fullad. Remus beszámolója alapján, egy percig sem kételkedett abban, hogy Uriel a szolgálatára lesz, ha megtudja, hogy kap érte egy rakás aranyat. Átölelte magát, és alaposabban körbenézett. Hatalmas területen, legalább huszonöt lemezekből és fából összetákolt bungaló sorakozott egymás mellett félkörívben, melyeket vastag kötelek kötöttek össze, ruhateregetésre használva őket. Kicsit távolabb sátrakat állítottak fel, és Ana gyanította, a frissen érkezett vérfarkasok annyian lehettek, hogy egyelőre őket azokban szállásolták el. A számos tűzrakóhely közül csak abban lobogott tűz, amelyik felé közeledett. Az ott ülő három alak csodálkozó tekintettel nézett Anára, a hosszú, barna hajú nő a négy év forma kislányt szorította magához, aki már befejezte az evést. Arca maszatos volt, ruhája folt hátán folt, hatalmas, csodálkozó szemeiben élénken játszott a visszaverődő tűz fénye. Ana táskájába rejtette kezét, és két csokibékás dobozt húzott elő belőle, majd egyiket a kislány felé nyújtotta.

- Vigyázz, nehogy meglógjon - mosolygott rá, a lány pedig bátortalanul viszonozta azt, és szintén maszatos kezével elvette a dobozt. - Ha jól tudom, ketten vannak - fordult a nő felé, és a másik csokibékát neki nyújtotta. A nő bólintott, és félretette azt.

Ana szívét facsarta a bánat, amiért ezek az emberek ilyen körülmények között kénytelenek élni. Na és a gyerekek! Őértük fájt legjobban a szíve, és valahol mélyen szunnyadó anyai ösztöne felütötte fejét. Legszívesebben fogta volna a gyereket és elvitte volna innen. Ha ennek az egésznek vége és ő túléli, talán meg is teszi. Nézte a csöppséget, ahogy boldog mosollyal bontogatja a csokibékás dobozt. Okosan csak annyira tárta ki, hogy aprócska ujjaival benyúljon érte, és megfogja az ehető állatot. Eztán lerántotta a doboz tetejét, az ujjai közt ficánkoló édességet nagyra tátott szájába tömte. Csillogó szemekkel nézett a mellette ülő nőre, aki szelíden simogatta meg a kislány kócos haját. Ana annyira belefeledkezett a meghitt látványba, hogy észre sem vette, hogy Tobias visszaérkezett.

- Fogadja magát - szólt hozzá, és intett, hogy kövesse. - Csak még pár tanács. Ha jót akar magának, a pálcáját még véletlenül se lássa meg, pláne ne valami hirtelen mozdulat következtében. Igyekezzen, mert pár óra, és fent van a Hold, és sokat kell sétálnia innen, hogy hoppanálni tudjon. Az itt élők nagy része már elvonult, csak mi, akiket a tűznél látott, és Uriel vagyunk itt. Nem tudom megvédeni, ha nem végez időben. - Azzal a leghátsó bungalóhoz vezette Anát. Kitárta neki az ajtót, majd elment.

Ana nyelt egyet, és belépett abba a tákolmányba, amihez Tobias vezette. Rögtön megcsapta a tömény alkohol és hányadék bűze, amitől ő maga is majdnem kidobta a taccsot. A mocskos férfi egy rozoga asztalnál ült, amin egy olajlámpa foglalt helyet, derengő fényében Ana jól látta a vérfarkas kaján mosolyra húzódó száját. Fogai sötétlettek, száját körülölelő szakálla csimbókokban lógott nyakára, csakúgy, mint a haja. Hátrabillent a széken, és Ana azt is jól láthatta, hogy bal tenyerét félig nadrágjába tolta. Az olajlámpa mellett Ana legnagyobb meglepetésére egy üveggömb feküdt.

- Üdvözlöm - biccentett Ana, de kezét most nem nyújtotta a férfi felé, nem akart elkapni valami fertőt, és egyben próbálta nem elhányni magát. - Ha jól sejtem, Tobias elmondta, miért vagyok itt.

- Szervusz, szépségem - harapott alsó ajkaira ez a rakás sárkányürülék. - Említette, ahogy azt is, hogy akad magánál pár galleon. - Orrával szimatolni kezdett, mintha ki tudná szagolni az aranyat.

- Így van. - Ana előhúzott egy újabb pénzzel teli erszényt. - Ez mind a magáé lehet, de van egy feltételem.

- Nocsak - vigyorodott el Uriel -, feltételekről nem volt szó. Egyedül én szoktam feltételeket szabni, aranyom.

- Pedig, ahhoz, hogy ezt itt megkapja, eleget kell tennie az enyémnek. - Ana örült, hogy hangja olyan magabiztosan csendült, mint azt eltervezte. - Higgye el, nem teljesíthetetlen.

- Hallgatom - dőlt előre a székkel. Hiába, a pénz nagy úr.

- Ha végeztünk, átadom a pénzt, és maga megengedi, hogy kitöröljem az emlékezetéből, hogy mit akartam tudni pontosan.

- Hmm-hmm - dörgölte meg állát a férfi. Körmei alatt ezeréves kosz feketéllett. - Rendben, legyen így - fordult mézes-mázos vigyorra az arca. - Most pedig beszéljen, aranyom.

- Nem magamról szeretnék jövendölést, hanem valaki másról.

- Nehéz ügy, aranyom. Nem ígérhetek semmit - ingatta a fejét. - A direkt jóslások amúgy sem mennek túl jól. Ki lenne az? Van valami személyes tárgy az illetőtől?

Ana nagyot sóhajtott.
- Sirius Black. És nálam van a pólója. - Az mindig nála volt.

- Így már értem, miért ez volt a feltétele - vigyorodott el ravaszul. - Tudja, hogy Blacknek igen magas vérdíj van a fején?

- Tudom, ahogy azt is, hogy igen bajos őt elkapni. Amit én kínálok, az is elég sok pénz, tegye csak hát, amire kértem.

- Nagyon biztos magában, aranyom - csettintett a nyelvével, majd kihívóan nyalta meg az alsó ajkát, miközben Ana szemébe nézett. - Szeretem a magabiztos nőket.

Ana, arcának egyetlen rezdülése nélkül állta a vérfarkas tekintetét.

- Kell a pénz, vagy sem? Ha kell, jósoljon nekem, ha nem, akkor már itt sem vagyok.

- Adja ide azt a pólót - nyújtotta végül koszos mancsát.

Anának nagyon nem akaródzott odaadni a ruhadarabot, hogy ez a semmirekellő bemocskolja, de mégis előhalászta és átnyújtotta neki.

Uriel felállt a székről, és a mögötte lévő szekrényből egy kőtálat vett elő. Beledobta a pólót, különböző növényeket pakolt rá, meglocsolta, végül meggyújtotta. Ana hátrahőkölt a hirtelen fellobbanó tűz elől, mire a férfi gúnyos kacarászása ütötte meg a fülét. Uriel kezével maga felé legyezte a füstöt, nagyokat szippantott belőle, majd kikotort egy adag hamut, amit egy pipába töltött, némi dohánylevél kíséretében. A tűz még mindig lobogott, Uriel viszont már nem törődött vele. Visszaült a székre, és a pipára gyújtott. Nagyokat slukkolt belőle, pár pillanatra szemei fennakadtak, azok fehérjéi félelmetesen meredtek a semmibe. Az egész szeánsz, alig tartott tovább pár percnél, Uriel fehérbe vált szeme hamar visszanyerte eredeti kinézetét. Komótos mozdulatokkal oltotta el a tüzet, majd az üveggömb fölé hajolt. Nézegette egy darabig, Ana pedig türelmetlenül figyelte. Minden porcikáját átjárta a félelem, idegei pattanásig feszültek. Nem volt egészen biztos abban, hogy ez a férfi nem csak megjátssza magát. Mikor kikémlelte magát a gömbben, hátradőlt a székben.

- Sirius Black meg fog halni - közölte közönyösen, kezét újra nadrágjába tömve.

Ana térde megrogyott, és kis híja volt, hogy össze nem esett. Amitől a legjobban félt, beigazolódni látszik. Vagy talán Uriel csak hazudik. Hazudik! Nem is látott semmit sem, csak a pénzt akarja! Elméje a tagadás templomába lépett, racionális oldala viszont rávilágított, hogy a férfi nem ismerheti álmát és tudomását a boltívről, mégis halált jövendölt.

- Mi-mikor? - kérdezte remegő hangon, és az előtte álló szék támlájába kapaszkodott.

- Azt nem tudom megmondani, aranyom, csak azt, hogy egy vérrokon által veszti majd életét. - Nyelvével hangosan ciccegett, mintha ételmaradékot próbálna kiszedni pudvás fogai közül. - Nyugodtan menjen és búcsúzzon el tőle - vihogta, és Anának nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne átkozza meg helyben ezt az undorító alakot.

- Ennyi? - kérdezte egész testében remegve. Urielre nézett, aki még mindig csak vigyorgott és a markát tartotta. Ana az asztalra dobta az erszényt.

- Most hogy mondja, van még valami - hahotázott tovább. Magához húzta az erszényt, és a lányra meredt. - Hatszáztizennyolc - bökte ki.

- Hatszáztizennyolc? Ez meg mi az ördögöt jelent?

Uriel vállat vont.
- Nem tudom, fejtse meg maga.

- Akkor most kitörlöm az emléket, amit megbeszéltünk. - Ana megvárta míg a másik bólint, de azért támadásra készen állt, hátha Uriel elállna az egyezség ezen részétől.

- Tegye meg - szólt, és Ana örült, hogy ilyen feldúlt állapotban is el tudta végezni az emléktörést.

Ahogy végzett, nyomban sarkon is fordult, hogy mielőbb eltűnjön onnan. Remélte, addig, amíg kiér a hoppanálásgátló varázslat hatóköre alól, lehiggad annyira, hogy hoppanálni tudjon. Jópár méterre maga mögött hagyta már Uriel lakhelyét, mire halk, de sietős léptekre lett figyelmes a háta mögül, valahonnan jobb oldala felől pedig hangos morgásra. Egy pillanatra sem habozott, máris hátrafordult, pálcáját kinyújtott kezében szegezve előre.

Uriel azonban nem ijed meg, egy határozott mozdulattal vetette magát a lányra, de Ana kitért előle, és egy jól irányzott pálcamozdulattal a földre terítette a férfit.

- Féreg - sziszegte felé, és a következő pillanatban pálcáját az előbbi morgó hang felé irányította.

Jó nagyot rúgott az előtte heverő testbe, és örömmel konstatálta, hogy a vérfarkas nem mozdul. Egy gyors mozdulattal a hátára fordította, vetett rá egy pillantást, a férfi valóban eszméletlen volt. Tekintete újra a morgás irányába fordult, és sikeresen hárított egy felé süvítő piros fénycsóvát.

Minden bátorságát összeszedve vette fel a harcot az ismeretlen támadó ellen. Fogalma sem volt, ki és miért támadt rá, a táborban elvileg már egy lélek sem maradt. Alig győzte hárítani a felé küldött átkokat, csak védekezett, de támadni nem tudott. Kinézett egy vastag törzsű fát pár méterre tőle, és még mindig láthatatlan ellenfelével küzdve felé araszolt, Amikor elérte, beugrott mögé, hogy egy szusszanásnyi időt nyerjen. Eddig észre sem vette, milyen hevesen ver a szíve, és kapkodja a levegőt. A fának támaszkodva hunyta le szemét, hogy ellenfele helyét beazonosítsa. Fülének apró pelyhecskéin érezte a keleti szél fuvallatát, ami léptek zaját hozta magával. Arra lendítette hát pálcáját, és a belőle kiröppenő piros fénycsóva beleveszett a sötétségbe. Nem talált.

- Meg kell hagyni, tényleg jó párbajozó lett belőled. Az előbb hajszál híján eltaláltál.

Ana alig kapott levegőt, szíve még dobogni is elfelejtett, ahogy felismerte a csevegő hang gazdáját. Az nem lehet, hogy ő itt... A hang irányába fordította az arcát, és látta magas alakját kirajzolódni a sötétben. Leeresztette pálcát tartó kezét, és mit sem törődve a kaszáját élező Halállal, megindult, hogy egyenesen szerelme karjaiba vesse magát.