Ana a Saint Martin csatorna keskeny gyaloghídjának peremére támaszkodva bámulta a víz lassú hömpölygését. A tavaszi szellő lágyan susogtatta a még kopasz rododendronokat, az emberek jókedvűen pusmogva keltek fel-alá a hídon. A Nap erőtlen sugarai gond nélkül törtek át az éppen csak bimbódzó fák között, hogy megmártózzanak a tiszta vízben. Ujjai közt egy gömbölyű kavicsot forgatott, hogy egy perccel később, egy jól irányzott dobással a patakba vesse azt. A kő hangos loccsanással csatlakozott a csatorna alján heverésző többi kavicshoz, Ana pedig a becsapódás következtében létrejött vízgyűrűket számolgatta.

Megszorította a híd szélét, és oldalra pillantva Marcust látta felé sietni. A férfi öles léptekkel közeledett, gyorsan szelte át a köztük megmaradt pár méter távolságot. A varázslónak nem kellett megszólalnia, Ana látta rajta, hogy rossz híreket hoz. Állkapcsa megfeszült, rácok szelték át csinos arcát, száját pengevékonyra préselte össze. Ahogy Ana mellé ért, idegesen markolt rá ő is hatalmas tenyerével a híd korlátjára, mintha ketté akarná azt roppantani. Azúr szemében villámok cikáztak, mikor megszólalt, hangja dühtől remegett.

- Vége. Ennyi volt. Az egész eddigi munkánk mehet a levesbe.

Ana lehajtotta a fejét. Nem lepte meg a hír, bár valahol mélyen mégis pozitív végkifejletben reménykedett. Az elhúzódó tárgyalások ellenére az országok kihátráltak az egyezmény alól, ahogy realizálódott bennük, hogy Nagy-Britanniában egyre nagyobb a baj. Nem kételkedtek ugyan Voldemort egyre növekvő hatalmában - a jelen helyzetben talán épp ez volt a baj - magukat védekező állásba helyezték, de hogy saját aurorállományukat kitegyék a biztos veszélynek, arra nem voltak hajlandóak. Kivéve talán...

- Na és Suivillant? Ő végig pártolt minket, és azt mondta, más egyezségre is hajlandó...

- Önkéntes csapatokat tud küldeni, ha úgy alakul. De kötelezni nem fogja őket, hogy Franciaországon kívül harcoljanak. És ha Voldemort rájuk is ki akarná terjeszteni a hatalmát, akkor azokat is visszahívja. Bár, ha ez megtörténik, akkor már úgyis mindegy.

Victor Suivillant, a francia mágiaügyi miniszter végig nyitott volt a szerződésre, az összes ország vezetői közül ő volt a legbelátóbb.

- Végül is, ez is több, mint a semmi.

- Ja. - Ana hallotta maga mellől a férfi kétkedő sóhaját. Felnézett rá, és még sosem látta ennyire összetörtnek őt. Szeretett volna valami vígasztalót mondani, de nem tudott. Az utóbbi időben ő is úgy érezte magát, mintha mocsárba süllyedt volna, és minél jobban kapálódzik, hogy kiszabaduljon, csak annál mélyebbre süllyed.

Merlin tudja, meddig nézték némán tovább a csatorna vizének unott hullámzását, mire Marcus törte meg a csendet.

- Megírom a jelentést Dumbledore-nak, aztán hazamegyek és személyesen is beszélek vele. Te jössz?

- Nem tudom. Ez a zsupszkulcsozás nagyon megvisel. Néha már attól is hányingerem támad, ha rágondolok.

Marcus felhúzta a szemöldökét.
- Pedig jobb pár napokra elosztva zsupszkulcsozni, mint hétfőn kétszer.

- Lehet, hogy igazad van - mélázott a lány, mire újratekerte sálját a nyakán.

Bár még csak március első hetében jártak, érezte, hogy végre tavaszodik, és a sok viszontagság ellenére, neki is kezdett visszajönni az életkedve. Szerette látni rügyezni a fákat, nyílni a virágokat, imádta, ahogy a színek átveszik a hatalmat a kopárság felett. Remélte, egyszer minden jobbra fordul, és véget ér ez a kilátástalanság, ami élete minden terülétét érintette. Bár magánélete problémái eltörpülni látszódtak, az egyre közeledő veszély mellett.

- Jövök veled - szólt végül, és Marcusszal elindultak a szállásuk felé.

- Most, hogy végleg kudarcba fulladt ez a projekt, mit szólnál, ha ráállnánk a képességed fejlesztésére?

Ana vállat vont. Még mindig nem érdekelte annyira a képessége, mint másokat, de ha arra gondolt, hogy Malfoy képébe vághat egy tűzgolyót, rögtön jobb kedvre derült.

- Legyen. - Gonosz mosoly jelent meg a képén, ahogy elképzelte a jelenetet. Tudta, hogy a bosszú kicsinyes dolog, és hogy a harag rossz tanácsadó, de háborúban és szerelemben... - Kísérletezzünk. Nem fognak hiányolni a Minisztériumban?

Marcust is felvillanyozta a hír, eddigi komoly ábrázatán kisfiús mosoly suhant át.

- Ne törődj vele, ezt én elintézem. Akkor jövő héten belevágunk.

☆☆☆

A hetek peregtek, de Ana még mindig semmilyen lángcsóvát nem tudott megidézni, hiába volt Marcus meggyőződve róla, hogy képes rá. Viszont rájöttek, melyik bűbáj képes ellenállni az erejének, a különböző anyagok mennyire rezisztensek vele szemben. Anát legtöbbször kimerítették ezek az alkalmak, amiből azt a következtetést vonták le, hogy mint mindennek, ennek is megvan a hátulütője. Ha huzamosabb ideig használja ezt a mágiáját, a varázsereje ideiglenesen legyengül, és akadt olyan alkalom is, hogy egy-egy gyakorlás után, nem tudott hazahoppanálni. Így hát jobbnak tűnt, képességét valóban csak akkor használnia, amikor az elkerülhetetlen volt.

Az egyik londoni aurorkiképző terepen gyakoroltak, Ana pihegve ült az egyik padon, arcáról patakokban lefolyó verejtékét egy apró törülközőbe törölte.

- Nem megy. - Félredobta a törülközőt, tenyerével a pad szélébe kapaszkodott, fejét bánatosan horgasztotta mellkasára. Ana érezte, ahogy Marcus helyet foglal mellette, és vállára teszi a kezét.

- Na add fel. Közel járunk, érzem. - Ana hitetlenül fújtatott egyet. Marcus keze Ana álla alá csúszott, és maga felé fordította az arcát. - Csodálom a kitartásod.

- Abból neked is kijutott, nem igaz? Hetek óta itt vesződsz velem haszontalanul.

- Azért nem telejesen haszontalanul. Rájöttünk pár dologra.

Ana elfordította a fejét, és táskájáért nyúlt, hogy egy vizespalackot vegyen ki belőle, de ahogy belenyúlt, érezte felsercenni a pergamenlapot, amin Mundungus jelentkezését várta. Heves szívdobogással hajtotta szét a lapot, és mohón olvasni kezdte az üzenetet.

Ma este hat óra, Foltozott Üst. Mundungus.

Olyan hirtelen pattant fel a padról, hogy beleszédült. Megvan végre. Minden rendbe fog jönni. Ereje visszaszállt testébe, fáradtsága nyomban elmúlt a hírre.

- Mennem kell - fordult Marcushoz, aki értetlenül bámult rá. - Sürgős.

- Menj csak, majd én elpakolok. - Azzal ő is felállt, és pálcáját kezdte lengetni, hogy a helyére varázsolja a dolgokat.

Ana lelkiismeret-furdalással küzdött, ahogy a férfira nézett. Marcus mindig olyan rendes volt hozzá, és ő ezt sosem viszonozta igazán. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna ezt figyelmet, bűntudata támadt, mert úgy érezte kihasználja őt.

- Marcus - fordult felé bűnbánóan. Tekintetét a földre szegezte, úgy tördelte a kezét. A varázsló felhúzott szemöldökkel nézett le rá, pálcája még mindig lengett a kezében. - Csak azt akarom mondani, hogy mindenért nagyon hálás vagyok, sosem fogom tudni rendesen meghálálni, és...

- Erre semmi szükség, Ana - villantotta rá ezer wattos mosolyát. - Nem várok semmit cserébe, és ez igazából nekem is egy kihívás. Ne érezd emiatt rosszul magad, mert tulajdonképpen nem is miattad csinálom - kacsintott a férfi, mire Ana is elmosolyodott. - Most pedig menj.

- Köszönöm - szorította meg a férfi karját, és könnyű szívvel távozott a terepről.

Hazaindult, rendbe szedte magát, majd kiszámolta és eltette a megbeszélt összeget. Bőven hat óra előtt ért a Foltozott Üstbe, leült egy félreeső asztalhoz és várt. Ujjaival idegesen kopogott az asztallapon, percenként tűrte fel talárja ujját, hogy újra és újra órájára pillantson. A másodpercmutató komótosan járt körbe-körbe, ő pedig egyre feszültebb lett. Itt állt a siker kapujában, mégis kétségek gyötörték. Lesz-e elegendő pénze kifizetni a főzetet, valóban hatásos lesz-e, és Sirius nem felejtette-e el őt annyira az utóbbi majd' két hónapban, hogy már ne is akarja újrakezdeni vele. Ha a főzet fel is szabadítja, a gondokat, amikkel kapcsolatuk utolsó egy hónapjában küzdöttek, nem fogja megoldani. És hiába a szerelem, ha két ember nem illik össze...

Gyomra görcsbe rándult a gondolatra, viszont ekkor megjelent előtte Mundungus Fletcher, feltehetőleg Pablo barátja társaságában. Pablo hosszú ősz haját a tarkójánál fogta össze, apró fekete szemei ugyanolyan ravaszul csillogtak, mint Mundungusé, és nagyjából egymagas is volt vele. Szalmakalapját egyből lekapta, amint az asztalhoz értek, foghíjas mosolya kíséretében nyújtott kezet a lánynak.

- Hölgyem, Padlo Diaz, szolgálatára - mutatkozott be enyhe spanyol akcentussal. Ana kezet rázott vele, és ő is bemutatkozott. - Dung mesélte mire van szüksége, és én elhoztam magának, de csakis kölcsönbe.

- Nem is vártam mást - húzta össze a szemét, és elővette az erszényét. - Összesen háromszáz galleon. Ha itt lesz Botkin megkapják.

Pablo bólintott, majd előhúzta kantáros nadrágja zsebéből a hőn áhított névjegykártyát. Ana érte nyúlt, de mielőtt elérte volna, Pablo visszahúzta azt.

- Ha megjön Botkin, visszaadja a kártyát, kifizet, és mi itt sem vagyunk.

- Én is így gondoltam. - Ana csodálkozott, hogy nem ugrott még ki a szíve a helyéről, annyira izgult a találkozás miatt. Mikor végre a kezében fogta a kártyát, pálcája hegyével rábökött Botkin nevére.

Ő maga sem tudta, mit vár, mi fog történni. Nézelődött jobbra-balra a helyiségben, de látszólag ott minden változatlanul festett.

- Biztos, hogy működik? - kérdezte Ana, mikor legalább már egy perce várakoztak.

- Kellene neki, bár én még sosem próbáltam. De ha nem csal a szemem, már itt is van.

Ana megfordult, és tátva maradt a szája. Elképzelni sem tudta hogyan, de Botkin most legalább hat-hét évvel tűnt idősebbnek, mint mikor decemberben látta. Botkin krokodilbőr csizmájának sarka szürke port kavart léptei nyomán, laza öltözéke arról árulkodott, hogy melegebb vidékről érkezett. Egyszerű vászonnadrágot, hozzá könyökéig feltűrt fehér inget viselt, vállán hanyagul lógott a hátizsákja, a varázsló mégis kifejezetten elegáns benyomást keltett.

- Kellemesebb helyet is választhattak volna - mondta köszönés helyett, mikor asztalukhoz ért, szemét ravaszul futtatta körbe a társaságon. - Ezek a poros kocsmák annyira lehangolnak

- Üdvözlöm, Mr. Botkin - pattant fel Ana a helyéről -, köszönöm, hogy eljött, miattam van itt, remélem, hogy semmi fontosat nem kellett félbeszakítania...

- Mi fontosabb lehet az üzletnél? - tette fel a költői kérdést, szeme pár pillanatig a két csirkefogón időzött, majd Anához fordult - Javaslom vegyünk ki egy szobát, ott nyugodtabban beszélhetünk. Az üzleti ügyeimet jobb szeretem csendesebb környezetben nyélbe ütni.

Ana nyelt egyet, és bólintott. Botkin a szobát intézte Tommal, a kocsmárossal, addig ő kifizette Mundungust és barátját, majd visszaadta a névjegykártyát Pablónak. A két szélhámos a pénz körüli kisebb vita után eloldalgott, Ana pedig a pultnál ácsorgó Botkinhoz lépett.

- Nyugodjon meg, kedvesem. - A varázsló cinkos mosolyt küldött felé. Ana tudta, hogy a férfi előtt hiába próbálná, úgy sem tudná titkolni idegességét.

Tom felkísérte őket az egyik emeleti szobába, közben olyasmiket motyogott, hogy micsoda megtiszteltetés, kérjenek bármit, érezzék otthon magukat, de Ana nem tudott rendesen figyelni rá, csak a szabadulása járt a fejében. A gyér fényben is látszott a szoba egyszerűsége, a kopott faasztal körül még kopottabb székek szolgáltak ülőhelyül, amikre rögvest helyet is foglaltak. Botkin kényelmesen hátradőlt a székben, lábait kinyújtotta, csak bokáit vetette keresztbe, összekulcsolt keze az ölében pihent. Oldalra biccentett fejjel bámulta a lányt, aki két karjával az asztallapra támaszkodott.

- Hallgatom, Miss Drops, miben lehetek szolgálatára?

- Nekem vennem kell a főzetéből - hadarta a boszorkány, mintha attól félne, hogy elillan a bátorsága. A varázsló felhúzta a szemöldökét. - A Felszabadító főzetéből.

- Vagy úgy - Botkin hüvelyk és mutatóujjára támasztotta a fejét. - Micsoda szerencse, hogy pont emiatt ismertük meg egymást, nem igaz? Sajnos azonban, az már elfogyott. Rendelésre készült.

Ana érezte, hogy kiszökik a vér az arcából, hátradőlve a karfába kapaszkodott. Valahol mélyen azt remélte, hogy rögtön megkapja a főzetet.

- Maga nagyon kétségbeesett - állapította meg a férfi a nyilvánvalót. - Mire kell a főzet?

Ana a fejét rázta. Ha meg tudott volna szólalni, akkor sem mondhatta volna el. Botkin egy pohár whiskey-t varázsolt maguk elé, és utasította Anát is, hogy igya meg.

- Tud újat készíteni? - köhögte, miután az ital végigmarta a torkát.

- Természetesen. De sokba fog kerülni magának.

- Nem számít. Van úgy tizenötezer galleonom a bankban, plusz ha eladom a házam...

- Állj, állj, kedvesem. - Botkin az eddigieknél is ravaszabb mosolyra húzta a száját, és Ana most látta csak igazán, hogy ha üzletről van szó, ez az ember mennyire kegyetlen. - Ennek az árát nem galleonban mérik.

- Nem fekszem le magával! - csattant fel a lány. Bátorsága visszatért, hangja magabiztosan csengett.

Botkin jóízűen nevetett fel.
- Nők! És még a férfiakra mondják, hogy mindig csak azon jár az eszünk. Nem, nem, Anabelle. Én nem kérem, hogy feküdjön le velem. - Szája már majdnem az egyik fülétől a másikig ért. - De van egy olyan sejtésem, hogy azt fogja kívánni, bárcsak egy pásztorórát kértem volna a főzetért cserébe.

Ana megrémült. Mi a fenéről beszél ez az ember? Mit akarhat fizetségül? Botkin felállt, és járkálni kezdett a szobában, Ana pedig a szemével követte őt.

- Ez a főzet rendkívül bonyolult - folytatta. - Az alapanyagokat sem könnyű beszerezni hozzá, szerencsére sok minden van, ami megmaradt az előző adagból, bár így is van pár dolog, amit újra be kell szerezni... - Elgondolkodva meredt a távolba, mutatóujjával száját ütögette közben. Egy perc múlva újra Anához fordult. - Meg tudjuk csinálni, Miss Drops. De könnyen lehet, ez az utolsó esélyünk, ugyanis az egyik alapanyag meglehetősen ritka.

Ana bólintott. Csak az érdekelte, hogy megkaphassa.
- Mit kér cserébe?

- Először is, most lép életbe az első szabály, amit az én üzleti partneremként tudomásul kell vennie. - Azzal elővarázsolt egy aranyszín pergament, és Ana elé tette egy pennával együtt. - Ez pedig az, hogy a fizetségről senki, harmadik félnek nem beszél. Ha beleegyezik, írja alá szépen.

Újabb titok, gondolta Ana, és elolvasta azt a pár sort, amit Botkin a pergamenre írt. Mivel semmi kivetnivalót nem talált benne, aláírta azt.

- Szóval? Bökje már ki, mit szeretne - türelmetlenkedett.

Botkin szemében eszelős fény csillant, tenyerével az asztalra támaszkodott. Mint vérszomjas ragadozó, aki a prédáját készül leteríteni, helyzeti fölényének teljes tudatában hajolt egészen közel a lányhoz.

- Tíz évet.

A két szó visszhangot vert a szobában, Ana füle és feje belezsongott a hallottakba. Nagyokat pislogott, szája mozgott, de egy percig egy hang se jött ki rajta.

- Te-tessék? Ezt meg hogy érti? - nyögte végül. Hangja remegett, nem tudta hova tenni a hallottakat.

Botkin fölnevetett, majd komolyra fordította a szót.
- Van egy varázslat, mit ne mondjak, elég sötét - dörgölte meg tökéletesre nyírt szakállát -, mindazonáltal, így lehetséges, hogy átadjon nekem éveket a saját életéből. Adok pár percet, hogy feldolgozza az információt. - Azzal újra leült az asztalhoz, és nekilátott, hogy pipájára gyújtson.

Anával forogni kezdett a szoba. Mindenre számított, de erre nem. Figyelte az ötven év körüli Botkint, és végre megértette fiatalságának titkát. Hát így csinálja. Valami istentelen, sötét mágiával elveszi mások éveit, hogy magát fiatalon tartsa. Belekapaszkodott a whiskey-s pohárba, és lehúzta az utolsó kortyot.

- Hogy... hogy kell ezt elképzelni? - kérdezte akadozva.

- Maga megissza a főzetet, megszabadul az átoktól, vagy akármitől is, amitől akar, elmondok magára egy varázslatot, amitől én újra sármos fiatalember leszek, magának pedig több lesz pár szarkalábbal. - Olyan lazán közölte a tényeket, mintha csak a másnapi időjárásról adott volna hírt. - Higgye el, alig fog magán látszódni az a plusz tíz év. Legalább hozzáöregszik a barátjához, nem igaz? - vigyorgott rá olyan szemtelenül, hogy Anának viszketni kezdett a tenyere egy pofonért.

Ana szíve rémülten vert a mellkasában, még mindig nehezen fogta csak fel, hogy mi történik vele.
- Na és a többi? A hajam? A belső szerveim? - Anán a kétségbeesés lett úrrá. Tíz évet fog hirtelen öregedni, a bőre... a haja, a mindene. Hogy tetszhetne ezután bárkinek is?

- Aranyom, én nem ismerem a maga genetikáját. Lehet, hogy lesz pár ősz hajszála is, na bumm - tárta szét a kezét, majd pipára gyújtott. - Nagy ár ez a szabadságért?

Ana tudta, hogy Botkin tökéletesen tisztában van vele, hogy nem fog nemet mondani.

- Most hogyhogy öregedett mióta nem láttuk egymást?

- Szóval látszik! - sápítozott színpadiasan. - Látja, ezért kellenek az évei. Sajnos, nagy ritkán velem is előfordul, hogy előnytelen üzletet kötök.

- Így örökké tud élni? Hány éves?

- Örökké? - Botkin egy nagy adag füstöt lehelt ki. Térdén keresztbevetett lábát vadul lóbálta. - Nem, nem. Az öröklét így sem érhető el, csak el lehet odázni a halált. Mint minden sötét mágiának, ennek is megvan hátulötője. Minden elvett évért egyszer kamatostul megfizetek.

Ana a férfi arcát fürkészte, de nem látta rajta nyomát aggodalomnak a jövőjével kapcsolatban, pedig szavai alapján bőven lett volna rá oka.

- Akkor miért csinálja?

- Mert én a mának élek. Szeretném minél inkább kiélvezni az életet, kerül, amibe kerül. Nem problémázok a holnapon, mert nincs semmi értelme olyantól félni, ami lehet, hogy be sem fog következni. Persze aggódhatnék minden nap, hogy jaj, mi lesz velem később, de azzal tönkretenném a mát. Úgyhogy én nem törődöm ilyesmikkel. Elleszek még így százötven-kétszáz évig, aztán jöhet, aminek jönnie kell.

- Mi vár magára? - Ana suttogva tette fel a kérdést. Most először érezte úgy, hogy Botkin szorultabb helyzetben van, mint ő.

- Elfogy a lelkem, és az is lehet, hogy dementorrá válok. Mások lelkének negatív rezdüléseiből fogok táplálkozni. Na, ne vágjon már ilyen képet.

Ana keze remegett, száját alig tudta becsukni, szemei majd kiestek üregükből. El sem tudta képzelni, hogy ilyen módon válhat valaki dementorrá. Őszintén sajnálta a férfit, aki földöntúli nyugalommal ült előtte.

- Tudok egy kis korkedvezményt adni - szólalt meg újra Botkin. - Van pár alapanyag, amit segítenie kellene beszerezni. Az egyiket gondolom, tudja, hogy mi. Ezen kívül még van két dolog. Ha megszerzi ezeket, elengedek három évet.

- Sirius haja - motyogta Ana, és szíve újra zakatolni kezdett a férfi gondolatára.

- Úgy bizony. Ezt gondolom könnyű lesz beszereznie. Meg sem érne ez így egy teljes évet - mondta inkább csak magának -, de ha már kimondtam... Na mindegy. Szóval a fiú haja, igen. A másik kettő pedig mind a hegyekben fellelhető dolog, én meg a hegyeket annyira nem szívlelem, szóval...

- Mi kell onnan?

- Böklencszarv. Ismeri a böklencet? - Ana bólintott - Akkor tudja, hogy elég veszélyes bestia. Tavasz van, párzanak, ilyenkor még veszélyesebbek. - Anát kirázta a hideg, amin Botkin csak mosolygott. - Csak kevesen tudják róla, de a böklenc tíz évente egyszer levedli a szarvát, hogy egy újabbat, erősebbet növesszen. Vagy összeverekszik egy hegyi trollal, ami letépi a szarvát, és ez a méregdrága alapanyag ott fekszik valahol az avarban. Ez kell nekünk, nagyon kell. Bevállalja, hogy megszerzi egy évért cserébe?

- Mikorra kell meglegyen?

- Még ebben a hónapban.

- És ha nem lesz meg?

- Ha követi az instrukcióimat, meglesz. - Ana gyanakodva méregette a férfit.

- Maga velem jön?

- Nem szeretem a hegyeket, már mondtam. Nekem lesz más, amit be kell szerezzek, és az sürgősebb, mint a szarv. Egyébként onnan ismeri meg, hogy a belsejében a szaru lilás színűvé változik, ha leválik a böklenc fejéről. Ezt is csak kevesen tudják. Mondjuk nekem volt időm sok mindent kitapasztalni - somolygott a pipafüstőn keresztül.

- És mi a harmadik?

- A harmadik, na az az igazi ritkaság! - Botkin elgondolkodott. - Ehhez maga kevés lesz egyedül, nekem is mennem kell, nincs mese - sóhajtott lemondóan. - És a MacFusty családot is én ismerem.

- Mihez? - Ana úgy érezte, már nem tud meglepődni semmin.

- Van egy igen ritka virágfaj, a flalbulib egyedül a Grampian-hegységben nyílik a hebridai feketesárkányok élőhelyének kellős közepén, egyetlen egy cserjén. Nagyjából június első két hetében virágzik, akkor tudjuk leszedni, de vele együtt a főzet azonnal fogasztható lesz. A haj, és ez a virág mindegy, hogy mikor kerül a főzetbe, a többinek viszont szigorú sorrendje van.

- Tehát június közepére tehető, mire kész lesz? - Ana hangján átszűrődő szomorúságot Botkin is kihallotta.

- Mondtam, hogy ez egy bonyolult főzet. A múltkorinál az volt a szerencsém, hogy volt egy kevés leszárítva. Érti már, miért kerül ennyibe?

Ana bólintott. Nem akarta, hogy újra úrrá legyen rajta a mélabú, de ha arra gondolt, hogy még két hónap... Addig beleveti magát az Uniós projekbe, úgyis hamarosan kezdődnek a targyalások. Csak ne hiányozna neki Sirius olyan pokolian. Majd' két hónapja nem beszéltek, és nem is tud róla túl sokat. Visszatartotta könnyeit. Szabad akart lenni.

- Mi van, ha nem sikerül a főzet?

- Akkor jön nekem három évvel. Ingyen nem fáradozom.

Ana pár percig csak ült csendben, magábaroskadva.
- Rendben, megegyeztünk - adta be végül a derekát. A szabadsága visszaszerzését nem akadályozhatja, sem hiúsága, sem semmi más. Ha öreg lesz, és ráncos... megrázta a fejét. Attól, mert testben túl lesz a harmincon, még nem nem lesz öreg és visszataszító. És ha az lesz, az sem számít.

Míg hasonló gondolatai kergették egymást a fejében, Botkin a már egyszer aláírt pergament meghosszabbította, és kiegészítette a szerződés többi részével.

- Tehát, hét év, ha kész a főzet. Ha valamiért mégsem sikerülne, a fáradozásaimért cserébe mégis kapok három évet.

Ana alaposan átolvasta a szerződést, nem akart valamilyen apró betűs részen elcsúszni. Botkin bár nem ismert az üzletben tréfát, azt meg kellett hagyni, hogy az ipart tisztességesen űzte. Talán ezért nem bukott még le sohasem, ezért tisztelik inkább, ahelyett, hogy a halálát akarnák.

Ana letette a papírt, utoljára felnézett a varázslóra, és remegő kézzel firkantotta nevét a neki kijelölt vonalra.

Sziasztok!
Na, mennyire rugaszkodtam el a HP világától szerintetek?