Ana még egyszer utoljára körbenézett az irodájában, megbizonyosodva arról, hogy minden szükséges dokumentumot elcsomagolt a hosszú útra. Két nap múlva hónapokra itthagyja Angliát, és ez volt az első olyan alkalom, amikor ezt nem örömmel tette. Caramel ideiglenesen engedélyezte áthelyezését Franciaországba azzal a feltétellel, hogy heti egyszer, hétfőnként megjelenik a Minisztériumban és konzultálnak Gilberttel a hazai helyzetről. A heti kétszeri zsupszkulcsos utazást még fogalma sem volt, hogy fogja túlélni, de ezen ráért akkor aggodalmaskodni. Belement a feltételbe, és két hét alatt folyamatosan tanította be Gilbertet a vezetőség fortélyaiba. A fiú nem tudta titkolni Ana előtt, hogy mennyire örül a külföldi átnevezésnek, de a boszorkány nem tudott haragudni ezért. Tudta, hogy Gilbert a képességeihez mérten mindent meg fog tenni azért, hogy az osztály gördülékenyen működjön tovább. Szorgalmas volt és ambiciózus, Ana így nyugodt szívvel hagyta itt pozícióját.

Marcus gyakran benézett hozzá egyeztetni az SzMSz tárgyalásokkal kapcsolatban, az auror rendíthetetlenül azon fáradozott, hogy a szerződés mielőbb megköttethessen. A férfi pozitivizmusa sajnos nem ragadt át Anára, ő ezt a projektet valahol lélekben már elengedte. Marcus elszántságára és megingathatatlan kitartására tekintettel azonban, ezt sosem említette meg neki. Ana inkább minden idegszálával az Uniós projektre koncentrált, ez volt számára a fényes esthajnalcsillag, ami átragyogott fekete felhőkkel borított égboltján. Meg akarta valósítani, amit célul tűzött ki, és tudta, hosszú lesz az út a végéig, de a sikert ezzel kapcsolatban a zsigereiben érezte.

Mikor meggyőződött róla, hogy gondosan elpakolt mindent, egy kis füzetet horgászott elő a táskájából. Mint az elmúlt hetekben minden nap, most is fellapozta a füzet összes oldalát, de azok üresen ásítoztak. Nem volt nyoma a szépen ívelt, mégis férfias kézírásnak, hiába reménykedett benne titokban. Maga sem tudta, miért várt arra, hogy Sirius írjon neki, hisz a varázslónak semmi oka nem volt így tennie. Végigsimított ujjaival a fényes borítón, és egy hangos sóhaj kíséretében visszacsúsztatta a füzetet táskájába.

Fiókja legaljából előkerült a Hírverő azon száma, amiben Harry számolt be az igazságról. Emlékezett, mekkora felbolydulást okozott a lap, nem csak a Roxfortban, hanem a Minisztériumban is. Akárcsak előző nyáron, ezúttal is sugdolózni kezdtek az emberek, találgatva, mi lehet az igazság. Ana azokkal, akikben teljes mértékig megbízott, már rég megosztotta valódi álláspontját. Akadt, akit egyszerűen meg lehetett győzni, de még mindig rengetegen dugták homokba a fejüket Caramelt követve. Az újságot is táskájába süllyesztette, és már épp arra készült, hogy elhagyja az irodát, amikor egy váratlan látogató kopogás nélkül tört rá. Ana kihúzta magát, állát olyan peckesen tartotta, hogy szinte egy síkba került orra vonalával.

- Örülök, hogy megfogadta a tanácsom és elmegy, Miss Drops. - A kevély tekintet találkozott az övével, és Anának hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne rendezzen jelenetet. Tudta, csak vesztesen szállhatna ki belőle.

Nem fogadta meg Dumbledore azon tanácsát, hogy szedje ki Malfoyból, mikor akarja Voldemort tudomására hozni az SzMSz-ről szerzett információit, ugyanis a találkozó ezzel az emberrel annyira volt ínyére, mint egy nagy tányér sárkánytrágya. Az, hogy még él és senki nem is rontott rá, hogy halálosan megfenyegesse, azt jelentette, Malfoy még hallgatott. Ha nem tudná, milyen gyáván tagadta meg Voldemortot az első varázslóháború után, mostani titkolózásáért talán még bátornak is gondolná.

- Nem hagyott más választást, és ezért örökre gyűlölni fogom - vette oda neki epésen, állát egy centivel sem engedve lejjebb. - Mondja csak, mikor óhajtja megosztani imádott urával azt, amit az SzMSz-ről megtudott?

- Nem csevegni jöttem, hanem, hogy megbizonyosodjam róla, valóban elmegy.

- Tehát a válasz az, hogy a távozásom után.

Malfoy nemeseknek kijáró gőgös arcvonásán enyhe elégedettség futott át.

- Eljátszotta nálam minden lehetőségét arra, hogy tovább segítsem magát, miközben sokadjára árulom el a Sötét Nagyurat. - Malfoy csuklójára fonta tenyerét, jelezve, mire gondol.

- Egyszer sem kértem, hogy tegye meg! - csapott az asztalra a boszorkány. - Mindkettőnknek akkor lett volna szebb az élete, ha sohasem találkozunk.

- Ebben egyetértek. Nem is tudja, mennyire gyűlölöm ezt a megmagyarázhatatlan vonzalmat maga felé.

- Nálam nem jobban! - Anának esze ágában sem volt elárulni neki véla felmenőjéről szerzett információját. Főjön csak Malfoy a tudatlanság bosszantó levében.

- Miért állt össze a söpredékkel?

- Inkább az a kérdés, hogy maga miért állt a rossz oldalra? Hogy lehet olyasvalakit követni, aki mellett egy rossz mondatot, vagy egy apró hibát is halállal kell megfizetni? Hogy lehet olyan valakiben hinni, aki mellett rettegés minden nap? Mondja, Mr. Malfoy, hogyan bír azzal a tudattal élni, hogy ha hibázik, és az kiderül, azért a családja fog meglakolni?

- A sárvérűek ellepnek bennünket, beszivárognak mindenhová! A Nagyúr meg tudja ezt akadályozni! - Suttogva ejtette ki a szavakat, nehogy illetéktelen fülekbe jusson.

- Hát nem teljesen mindegy ez magának? A maga neve és származása mindig megmaradna, nem kéne ezzel törődnie. De gondolt-e arra, hogy ha Tudjukki elbukik, a Malfoy nevet gyűlölet és szánakozás fogja övezni? Kitenné ennek a saját fiát?

Malfoy mintha elgondolkodott volna Ana szavain. Dölyfös tekintete egy pillanatra megenyhült, és Ana kiszúrta, hogy a varázsló keze egy másodpercre megremeg.

- Válassza a jó oldalt, Mr. Malfoy. - Ana nem tudta, miben reménykedik, de volt egy pillanat, amikor azt gondolta, talán meggyőzheti a férfit. - Emlegesse hősként az utókor, ne úgy, mint egy szánalmas bolondot, aki ostoba döntésének következtében örökre megpecsételte a saját és családja sorsát...

- A Nagyúr nem fog elbukni. Ha ezt hiszi, akkor maga az ostoba. Leveszem magáról a kezem, többé nem segítem. Főleg a múltkori után. Járjon szerencsével.

Ana egy lépéssel előtte termett, és megragadta a férfi csuklóját, amit egyszer már megsebesített.

- Vegyék le rólam ezt az átkot!

- Azt már nem, Miss Drops. Így legalább valamennyire sakkban tarthatom.

- Ne akarja megtudni, hogy milyen olyasvalaki haragja, akinek már nincs mit veszítenie...

- Fenyeget?

- Magának családja van, nekem pedig olyan erőm, amivel nem csak egy ilyen apró sérülést tudok okozni. - Azzal erősebben szorított rá Malfoy csuklójára.

- Csak blöfföl. Maga nem az a fajta.

Ana farkasszemet nézett a hideg íriszekkel, és remélte, az az elszántság tükröződött sajátjában, amit magában érzett. Sosem lett volna képes bárkinek szándékosan ártani, de azért volt egyéb ötlete, hogyan válthatná be fenyegetését.

- Majd meglátjuk - mondta Malfoy szemébe, és elengedte a kezét. Hátat fordított neki, és a férfi is abban a pillanatban csörtetett ki az irodából.

Nem késlekedett sokáig ő sem, hisz sok dolga volt még. Magához ragadta táskáját, és sietve hagyta el a Minisztériumot, hogy egy tickalli, csendes kis utcába hoppanáljon.

Összehúzta téli köpenye gallérját, hogy kizárja a nyakába zúduló  hideget. Felnézett a sötétben kirajzolódó épületre, és semmi jelét nem látta, hogy bárki tartózkodna odabent, bár mit meg nem adott volna, ha a ház gazdáját otthon találja. Nem bízhatott csak Mundungus szerencséjében, neki, magának is kézbe kellett vennie a dolgokat.

Míg várt, fel-alá kezdett járkálni a macskaköves utcán, és Alexander Botkin körül forogtak a gondolatai. Itt ez a ház, tele mindenféle ereklyével, és a varázsló mégsincs itt szinte soha. Kell lennie valaminek odabent, ami elvezeti jelenlegi tartózkodási helyére, vagy csak valakihez, akin keresztül eljut hozzá.

Hangos pukkanás törte meg a csendet valahol a háta mögött, és Ana rögtön az érkezőhöz sietett.

- Szia, Ana, itt vagyok, ahogy megbeszéltük. Mi olyan fontos? - A vörös hajú férfi kérdőn nézett először rá, majd az épületre. Haját tarkóján fogta össze, szemfog fülbevalója meg-megrezzent a szélben.

- Be kell jutnom ebbe a házba, Bill, de nyilván varázslatok védik. És mivel te vagy a legjobb átoktörő, akit ismerek...

- Nem, Ana. Én vagyok az egyetlen átoktörő, akit ismersz - szakította félbe Bill, miközben szája cinkos mosolyra húzódott.

- Ne lovagoljunk a részleteken - rándult meg Ana ajka is.

Bill a ház felé fordult, és elgondolkodva nézte azt, miközben állát masszírozta.

- Mit akarsz itt?

- Legyen annyi elég, hogy fontos. - Ana maga is a házat fixírozta. Nem kellettek különleges képességek hozzá, hogy érezzék, az építményt komoly mágia védi.

- Nem bízol bennem?

- Nem erről van szó. - Ana egy kavicsot kezdett rugdosni cipőjével. - Nem beszélhetek róla, és arra kérlek, te se szólj senkinek.

Bill Ana felé fordult, és a vállára tette a kezét.

- Nem vagy jól, látom rajtad. Azt nem tudom, mit titkolsz, de ha magadba fojtod, az fel fog őrölni. Emlékszel, azt mondtam, ha kell egy barát, rám számíthatsz, és most itt vagyok.

Ana nem nézett fel Billre, egyrészt, mert már elege volt abból  hogy mindenki az állapotával jött neki, másrészt, mert tudta, ha megteszi, akkor egészen biztos, hogy elsírja magát. Gyűlölte, hogy még nem fogytak el a könnyei.

- Ha be tudok jutni ebbe a házba, jobban leszek. - Csak ennyit tudott kinyögni, és hallotta maga mellett Bill hangos, egyben lemondó sóhaját.

- Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit.

- Már ezzel is lekötelezel.

Ana kimondhatatlanul hálás volt a fiúnak, amiért az nem feszegette tovább a miérteket. Figyelte, ahogy Bill közelebb lépked Botkin házához, pálcáját maga előtt tartva. Elhagyta az épületet körbeölelő sövényt, és varázsigéket kezdett mormolni az orra alatt. Szemét összehúzta, pálcája néha önkéntelenül rándult meg a kezében. Ana követte őt, látta mennyire koncentrál, mintha teljesen ki tudta volna zárni a külvilágot a fejéből. Együtt járták körbe a területet. Nagyjából a kiindulási pontra visszaérve, Bill leeresztette a pálcát, és Anához fordult.

- Ki a jószagú Merlin lakik itt, Ana? Olyan sötét varázslatok védik ezt a házat, hogy némelyik még Egyiptomban is ritkaság, pedig elhiheted, ha valamiket, akkor azokat a piramisokat körbeveszi a feketemágia.

Ana lehajtotta a fejét, tudta, hogy ez mit jelent.

- Nagyon sajnálom, de ehhez egyedül én kevés vagyok. Ha itt lenne a csapat...

- Semmi baj. Valahol gondoltam, hogy ez lesz. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ha ilyen egyszerűen bejutok ebbe a házba. - Halványan elmosolyodott, nem akarta, hogy Bill rosszul érezze magát, amiért nem tud segíteni neki. Marad az eredeti terv, miszerint Mundungus keríti elő Botkint. Ha szerencséje van, talán ma meg is tud róla valamit. - Köszönöm, hogy megpróbáltad. Menj csak, Fleur már biztos vár. Nem akarlak feltartóztatni.

- Biztos, hogy nem akarsz beszélni róla? - A varázsló szánakozó pillantására összeszedte magát.

- Jól vagyok, Bill. Igaz, mostanában összecsaptak a fejem felett a hullámok, de megbirkózom vele.

Ana látta Bill arcán, hogy nem hisz neki, de nem firtatta tovább az ügyet.

- Mikor utazol?

- Még három nap.

- És mikor jössz vissza végleg?

- Május előtt maximum csak napokra.

- Nem bántad meg végül? Azt hogy beléptél?

Anának mosolyognia kellett. Ha az elmúlt két hét alapján kellett volna a következtetést levonnia, akkor biztosan azt válaszolta volna, hogy igen, megbánta. Viszont, ha Siriusra gondolt, és azokra a boldog időkre, amiket együtt töltöttek, az érzésekre, amiket ő általa ismert meg, és a reményre, hogy ők még egyszer újra egy pár lesznek, akkor egy határozott nem a válasz.

- Nem bántam meg. - Ana most először nézett az előtte álló szemébe. - Őszintén mondom.

A vörös hajú varázsló eddigi kétkedő arckifejezése színt váltott, és mintha valamiféle csodálatot lehetett volna leolvasni róla. Ana, jó ideje először, elnevette magát.

- Miért vagy így meglepve?

- Őszintén? Azt hittem, már jóval előbb fel fogod adni. Most pedig itt állsz, és olyan hangon tudatod velem, hogy semmit sem bántál meg, hogy kénytelen vagyok elhinni. A fejed felett lebeg Voldemort pálcája, és nem félelmet látok az arcodon, hanem elszántságot, igaz a bánat árnyéka vetül rá.

- Azt hiszem, megtanultam nem félni - gondolkodott el a hallottakon. - Legalábbis a haláltól már nem. Nem úgy mint azelőtt.

Ana valóban nem félte már úgy a halált, mint régen, főleg, hogy már párszor egészen közel tudhatta magához. Egyetlen félelme ezzel kapcsolatban az maradt, hogy úgy jön el érte idő előtt, hogy nem tudathatta Siriusszal, mennyire szereti. Fellángolt benne a vágy a varázsló iránt, és a nap következő állomása jutott eszébe.

- Mennem kell. Még egyszer köszönök mindent. Bár egyszer én is tehetnék érted valamit!

- Nem nagy dolog körbejárni egy házat - vont vállat. - Kérlek, vigyázz magadra!

- Te is! És Fleurre is!

Bill a hüvelykujját emelte felé, majd eltűnt a szeme elől. Ana felsietett az utcán, lépteit csak a fák zizegése kísérte. Elkanyarodott egy dűlőútra, és a falu határában elhelyezkedő, Tétova Troll fogadóhoz sétált. A kétszárnyú, tömörfa kapu olyan magas volt, hogy egy troll valóban befért volna rajta. Mézbor készítő és fémmegmunkáló cégérek lengedeztek az épület fala mentén, helyenként mintha vérfoltok tarkították volna a sötét macskaköveket. Olyan volt az egész, mintha egy középkori várba érkezett volna, ahol még mindig szokás volt lovagi párbajt tartani, amit kard helyett pálcával vívtak. Nem volt túl bizalomgerjesztő.

Ana belépett a robosztus kapun, ezzel egyidőben kétkedő, csodálkozó és mohó vágytól csillogó férfiszemek keresztüzébe került. Magabiztosan lépkedett előre, ha nem látják, hogy fél, senki rá sem fog bagózni. Fejét felszegve, arrogáns tekintettel nézett körbe a lepukkant, cigarettafüsttől bűzlő becsületsüllyesztőben, és valóban senki meg sem kérdezte, mi járatban van. Ezt igazán nem is bánta, főleg, hogy rögtön kiszúrta azt, akihez jött.

- Mundungus! - lépett a varázslóhoz. Kihúzott az asztal alól egy kétes tisztaságú széket, és majdnem le is ült rá, de végül meggondolta magát.

- Nem mondtam még, hogy szólítson csak Dungnak?

Ana legyintett.
- Van valami hír róla?

- Vót, vót - füstölgött Mundungus pipájára gyújtva.

- Micsoda? Mondja már! - Ana türelmetlenül húzta ki mégis a széket, és megfeledkezve annak tömény piszkosságáról, lehuppant rá, majd a férfihez hajolt. Remény gyúlt szívében, nem is sejtette, hogy Mundungus ilyen rövid idő alatt hírekkel tud szolgálni. - Mit tudott meg?

- Már majdnem megcsípte az egyik cimborám, az öreg Pablo, aki hát, hogy is mondjam, szeret különböző dohánytermékeket, nos, fű alatt behozni az országba. Ezeket kicsit megbűvöli, tudja... Sose hinné, de a muglik oda vannak ezér' a varázsdohányér', kaszál is rajta rendesen...

- Térjen a lényegre - sürgette a lány.

- Mit hozhatok? - zengte egy mély, kellemetlenül reszelős basszus, és Ana egy hordóhasú, vörös szakállú férfira emelte a tekintetét. Nyaka egészen kitekeredett, a varázsló legalább két méter magas volt.

- Köszönöm, nem kérek semmit.

- Itt muszáj fogyasztania, vagy kívül tágasabb - mutatott az ajtó felé, Ana meg értetlenül pislogott párat.

- Akkor azt, amit ő - bökött fejével Mundungus felé, az óriás pedig miután szemügyre vette Dung fogyasztását, cammogós léptekkel indult az italpulthoz kimérni a whiskey-t.

Ana újra a varázsló felé fordult.
- Szóval?

- Ja, igen. Szóval, említettem a múltkó', hogy annó Botkinnal egy helyrő' szereztük be a pipadohányt, és ha hiszi, ha nem, az emberünknek dohányültetvénye van Brazíliában, onnan hozza be az én vén kecske barátom is a dohányt. Ő mondta, hogy Botkin nemrég az ültetvényeken járt, de mire velem beszélt, már tovább állt.

- Tehát nincs meg. - Ana hátradőlt a székében. Ez lett volna a hír? Nemrég Brazíliában járt, most meg csak Merlin tudja, hol van.

- Tulajdonképpen nincs, de - Mundungus hunyorítva vakarta meg a feje búbját -, Pablo emlegetett valami névjegykártyát...

- Micsoda? - Ana szíve vadul kezdett kalapálni. Meglesz Botkin. Visszanyeri a szabadságát.

- De a marhája Brazíliában hagyta. Oda meg csak egy hét múlva megy vissza, és április elején jön új szállítmánnyal Angliába.

Anának kissé kedvét szegte, hogy leghamarabb több, mint egy hónap múlva tud találkozni Botkinnal, de tudta, hogy már ennek is örülnie kell. A csapos - vagy akárki legyen is az - visszaérkezett, és lecsapta Ana elé a whiskey-s poharat, majd távozott. Ana Mundungus elé tolta az italt.

- Értesítsen, ha megvan a kártya, és...

- Öhm, igen, Miss Drops, mindenképp, de a cimborám, tudja, nagy kópé - vigyorgott zavartan a pipafüst mögül Mundungus. - Senkinek sem tesz szívességet csak úgy. Szereti a galleont.

- Mennyit akar? - Ana biztos volt benne, hogy Mundungus többet fog mondani, mint amennyit ez a Pablo kért, hogy megsarcolja az összeget a közvetítésért. Hiába, mindenkinek maga felé hajlik a keze.

- Még kétszáz gallaeon.

- Megkapja, ha én megkapom a kártyát és meglesz Botkin. Addig egy petákot sem fizetek. És ha át akar ejteni...

- Nem az a fajta! - köhögte a gomolygó füstbe. - Hogy tudom elérni magát?

- Én egy darabig most Párizsban leszek, de ha erre a papírra ír - azzal előhúzott egy pergament, amit ott helyben megbűvölt -, azt látni fogom, és indulok, ahogy tudok. Hétfőnként egyébként Angliában leszek, talán még a hétvégeken is.

- Értem, Miss. Akkó' sok szerencsét magának ott, külföldön, izé, akárhol is, és majd jelentkezem.

- Köszönöm... Dung - ejtett meg egy halvány mosolyt felé, mire Mundungus is rávillantotta fénytelen mosolyát. 

Ledobott pár galleont az asztalra, és sietve távozott a barátságtalan fogadóból. Magára borította láthatatlanná tévő köpenyét, és a Grimmauld tér közepén bukkant fel. Nem véve tudomást a hidegről, az utóbbi időben minden nap rostokolt a ház előtt egy-két órát, hátha megpillantja Siriust. Eddig nem járt túl sok szerencsével, de most érezte Fortuna megkegyelmez neki. Látnia kell őt, mielőtt elmegy. Nem is telt el sok idő, mire kinyílt a bejárati ajtót, és Ana szíve nagyot dobbant.

Ott volt ő, magas alakja köré az utcai lámpák fűztek arany fénynyalábot. Ana, amilyen halkan csak tudott, közelebb lépet hozzá, hogy láthassa a férfi arcát. Sirius, fejét a karjának döntötte, amivel hanyagul az oldalfélfának támaszkodott, és úgy bámult maga elé, másik kezében whiskey-s poharat tartva. Vágyakozva nézte a kinti világot, majd tekintete ott állapodott meg, ahol Ana állt. A lány ijedten ellenőrizte le álcáját, és megállapította, hogy a köpeny tökéletesen takarja alakját, Sirius nem láthatta őt, mégis mintha egyenesen a szemébe nézne. Legszívesebben utána nyúlt volna, hogy végigsimítson megviselt arcán, el akarta mondani, mennyire hiányzik neki. De csak megbűvölve figyelte őt, tudván, nem mondhat semmit, szíve fájdalmasan sajgott szerelme után. Lehet, jobb lett volna, ha nem látja. Lelkének bevarasodott sebei most újra véreztek.

Sirius felegyenesedett, és vetett egy utolsó pillantást a térre.

- Szeretlek - üzente néma ajkaival a lány, és csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan meglesz az ellenszer az eskü ellen, és ők újra egymáséi lehetnek. Csak remélni tudta, a férfi nem szeret ki belőle addig teljesen.

A varázsló becsukta maga mögött az ajtót, Ana pedig reményfoszlányokkal próbálta kitömni a tátongó űrt mellkasában, majd Korallszirtre hoppanált.